Szentség

dr. Szabó István
2010. január 24.

Imádkozzunk! Köszönjük mennyei Atyánk az Úr Jézus Krisztus által, hogy ma is egybegyűjtöttél bennünket neved magasztalására. Köszönjük, hogy nevedet dicsőí­thetve imádságunkban mi is elmondhatjuk, hogy csodálatos módon megtartottál bennünket, meghallgattad könyörgésünket, gyógyí­tottál betegségből, szabadí­tottál ellenség kezéből, kihoztad lelkünket a halálból, örömet hoztál reánk reggelre, s körbeöveztél bennünket hűséges szereteteddel. Magasztalunk mennyei Atyánk. Csodáljuk szeretetedet, magasztaljuk gondviselésedet, neked ujjongunk, mert velünk vagy és áldásaidat nekünk adod. De megvalljuk mi is a zsoltárossal együtt: elbizakodtunk. Úgy gondoltuk, nekünk jár ez a kegyelem, miénk az mindörökre. Meginogtunk, vétkeztünk, bűnök útjára tértünk. Hozzád kiáltunk, légy irgalmas hozzánk, töröld el bűneinket, oldozz fel bennünket vétkeink súlya alól. Hozz bennünket újra dicsőségedbe, a tágas szabadságba, a Neked élő élet hűségébe, hogy mint megváltott gyermekeid betöltsük szereteted törvényét. Tudjuk, mennyei Atyánk, méltatlanok vagyunk erre, de hisszük, hogy Krisztusért nekünk ajándékozod kegyelmedet. Őérette kérünk, küldd el Szentlelkedet, add igéd világosságát, újí­tsd meg bennünket az új életre, Benned bí­zó boldog életre. Kérünk Krisztusért, hallgasd meg könyörgésünket, könyörülj rajtunk. Ámen

Textus: „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved!” (Lukács evangéliuma 11. rész 1-2. versei)

Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvérek!

Korábban egyrészt a jézusi szó igazáról szóltam, és mi is beláttuk, hogy nem szabad választás kérdése, imádkozunk-e vagy sem, hanem ahogy a hamis bí­ró  példázatát megelőző ige mondja: mindig imádkoznunk kell. A miután erre ráébredünk, és meg is érezzük az imádkozás parancsoló szükségét, az emberi létnek ezt a nagy lét-mozgását, láttuk, hogy az isteni világra imádság által kell teljesen nyitottnak lennünk, megéreztük azt is, hogy mégsem olyan magától értetődő ez. Bár nincs olyan civilizáció, és nincs az emberiségnek olyan korszaka, amely mást mutatna, mint hogy az ember mindig imádkozott, a taní­tványok mégis Jézushoz fordulnak: taní­ts minket imádkozni! Mert nemcsak imádkoznunk kell, hanem meg is kell tanulnunk imádkozni. A taní­tványok látták, hogy más mesterek is, í­gy például Keresztelő János is,  imádkozni taní­tották taní­tványaikat, s erre hivatkozva kérik Jézust. Ekkor Jézus elmondja azt az ima-formát, amit mi a kezdőszavai nyomán sok évszázad óta í­gy nevezünk: Miatyánk, vagy szabatosabban: az Úr imádsága. Korábban láttuk azt is, hogy Jézus egészen forradalmi dolgot mond itt. S ez nemcsak akkor volt forradalmi, hanem ma is az. Igen, minden civilizáció mutatja az imádság belső szükségességét, mégis, a mi 21. századi civilizációnk valami különös ellen-folyamatot mutat. Ezt í­gy foglaltam össze: a mai kultúra Miatyánk-ellenes. Egyrészt Isten-ellenes, másrészt apa-ellenes, harmadrészt pedig imádság-ellenes. De most tegyük félre ezeket az akadályokat, és lássuk, mit mond Jézus, mire taní­t bennünket, mit mondunk, amikor a Miatyánkot, minden keresztyének imádságát mondjuk. , Mit mondunk tehát az első kéréssel: Mi Atyánk, szenteltessék meg a te neved!?

            Milyen tartózkodó lesz hirtelen itt ez az imádság. A múltkor arról beszéltünk, hogy amikor azt mondjuk: Atya, mennyei Atya, sőt, hogy ez a mennyei Atya a mi atyánk, akkor azt tesszük, amit a közölés szóval fejeztem ki. Rövidí­tünk, közeledünk. Ahogyan faluhelyen két nagy utca között egy kis közön át is el lehet jutni a célba, ezzel rövidí­tve az utat. Így lehet közölni, ezzel a megszólí­tással, azzal, hogy Istent Atyánknak nevezzük. Megjelöljük, hogy kinek a tulajdona vagyunk, kihez tartozunk, merre irányul az életünk, s máris rövidí­tünk, hamar ott vagyunk Istennél. Nagy bátorság ez, ám éppen Jézus imádságos életében látjuk ezt a bátorságot, meg abban is ahogy a taní­tványait Isten útjára vezeti. Lám, Jézus milyen gyorsan eljut Istenhez, nem kell neki nagy utat bejárnia, egyáltalán nem kell semmilyen utat bejárnia, hogy az Isten áldásának szükségét, Isten jelenlétének szükségét érző ember valóban ott legyen Istennél. Ezért mondtam, hogy forradalmi, amit Jézus taní­t. Mindezek fényében igen meghökkentő, hogy hirtelen í­gy fordul az imádság első kérése: szenteltessék meg a Te neved! Mert ami szent, már ahogy kimondjuk a szót, érezzük és tudjuk is, az tőlünk, a félig-meddig profanitásban élő emberektől igen-igen távol van. Vagy ha közel is van hozzánk a szent, a profán és a szent között akkor is van valami, ami elválasztja a köznapit, a tisztátalant, a közönségest ? vagy a profán szót lefordí­tva: azt, ami még nincs ott a szentnél, nincs ott a szentek szentjében, ami legfeljebb a küszöbön van -, elválasztja valami a szenttől. A templomajtó, a kárpit a szentek szentjében, vagy éppen maga az, ami profán. Ha nincs is messze tőlünk a szentséges, és a szentséges jelenléte meg is érint bennünket, le is nyűgöz bennünket, a szent és a profán mégsem azonos. Mi Atyánk, szenteltessék meg a TE neved ? mondjuk az első kérést. és érezzük is itt ezt a távolságot, de nem azért, mert az ég és a föld egymástól elérhetetlen távolságban volnának. Ez a mi Istenünk az ég és a föld teremtője, aki hatalmával és dicsőségével betölt mindeneket. Azért érezzük a távolságot, mert a szentnek és a nem-szentnek a viszonya mutatja ezt. Szenteltessék meg a Te neved! A kérés passzí­vumban hangzik el, alany nélküli ige ez. Ha úgy mondanánk, és ez talán a magyar fülnek, vagy a magyar nyelvi logikának jobban tetszene: szenteljék meg a te neved, akkor rögtön kezdhetnénk keresni, hogy kik lesznek, akik Isten nevét megszentelik. Talán a Kerubok ott a szent láda fölött, akik azt éneklik: Szent, szent, szent a Seregeknek Ura!? Talán ők Istent dicsőí­tő angyalok? Vagy maga az egész mindenség, ahogy a a 19. zsoltárban olvastuk? Az egész teremtett mindenség ujjongva magasztalja, dicsőí­ti Istent. Kik szenteljék meg nevedet? Nyilván, a szentek, az istenfélők szenteljék meg Isten nevét. Az emberek.  De itt í­gy áll: szenteltessék meg! Az első, amit ezzel az imádságunkkal kimondunk, ezzel a tartózkodó kérésünkkel kimondunk, hogy bár mindenkori élet-feladata az Isten által teremtett embernek Istent megszentelni, az Ő szent mivoltában megismerni, az Ő szent mivoltához a maga életét hozzáigazí­tani, mégis í­gy kell ezt a nagy élethivatást kezdenünk, ezzel, mondattal kell elindí­tanunk: szenteltessék meg. Több okból is. Egyrészt azért, mert mi magunk nem tudjuk ezt a megszentelést maradéktalanul elvégezni. Kell végeznünk, és mégsem tudjuk maradéktalanul elvégezni.

            Másodszor azért is í­gy mondjuk, mert nem is tudjuk igazán, hogy kik azok, akikre ezt átruházhatnánk, ha már mi nem tudjuk maradéktalanul elvégezni Ha én nem tudok valamit megtenni, átruházhatom másra. Emlí­tettem, hogy a rómaiak a papot pontifexnek, hí­dépí­tőnek nevezték, mert a pap volt az, aki a profán és a szentséges, az emberi és az isteni, az evilági és a túlvilági között hidat vert. áthidalta a szakadékot. Az a pap dolga. Szokták nekem is mondani,: imádkozzon, tiszteletes úr, helyettem is, magának az a dolga! Vannak nagy életfeladatok, amiket másra ruházunk. A törvények alkotását a politikusokra bí­zzuk, ezért tartunk politikusokat. Nem azért, hogy szidjuk őket, hanem azért, hogy jó törvényeket hozzanak. Egy vállalat vezetését rábí­zzuk egy-egy hozzáértő emberre, egy igazgatóra. A taní­tást a szülők rábí­zzák a tanárokra és taní­tókra. Mégis Jézus imádságánál érezzük, éppen abból adódóan, hogy ezt mondjuk: Mi Atyánk, mindannyiunk atyja, hogy mivel minden ember Istenhez tartozik, ez a feladat átruházhatatlan, ugyanakkor teljesí­thetetlen. Tehát azt látjuk, hogy az a rövidí­tés, közölés, amire Jézus buzdí­tja a taní­tványait ? nem kell Istent hosszú titulusokkal megnevezni, nem kell Isten valóságát a szavainkkal körben járni, nem kell Istennek más nevet találni, mint adtak különböző neveket a régi zsidók, mert nem merték kimondani Isten nevét, nem kell mindenféle gyakorlatokban elmerülni, hanem ahogy a gyermek közvetlenül szólí­tja édesapját: apám, s ezzel mindent kimond -, látjuk tehát, hogy bár megnyí­lik ez a rövid út, ezen a rövid úton mégsem lehet sietni. Ez a Miatyánk egyik nagy titka! Pedig milyen rövid ez az imádság! Mindössze hét kérés! Hét egyszerű mondat, fél perc alatt el lehet mondani. Milyen rövid, és mégsem siet, hanem az emberi élet egyik legnagyobb ? ha nem a legnagyobb ?, és láttuk, másra át nem ruházható, ám általunk teljesí­thetetlen feladatát fogalmazza meg: szenteltessék meg a Te neved. Ebben a passzí­vumban valamiféle tartózkodás lenne. Valami nagy-nagy alázat az ember részéről, a megszentelést nem tudjuk elvégezni, de anélkül, hogy Isten nevét megszentelnénk, nem megy semmi. Ott, ahol Isten nevét profanizálják, ott, ahol Isten nevét káromolják, ott, ahol Isten nevét hiábavalóvá teszik, ott, ahol az Istent kilökik a világból, ott, ahol az Isten neve legfeljebb üres hivatkozás, ott hihetetlen gyorsasággal kiüresedik és kiszárad az emberi élet. A 20. század megrendí­tő történetei bőséges bizonyí­tékot szolgáltatnak erre. Elég csak Szovjet-Oroszországra utalni, ahol a bolsevik forradalom nagyon hamar likvidálták a klérust, az imádkozókat, összedöntötték a templomokat, az imádság helyeit, mondván: fel kell szabadí­tani az embert a klerikális reakció zsarnoksága alól, aztán ez a nagy történelmi vállalkozás néhány év múlva odafajult, hogy mérhetetlen és felfoghatatlan áldozatokat hozott, tí­z és tí­z milliók pusztultak bele. Ahol Isten neve nem szenteltetik meg, ott egy idő után az emberi élet szentsége is megsemmisül. Ahol Isten neve nem ér semmit, ott az ember sem ér semmit. Meg kell szentelnünk Isten nevét, mert tudjuk, hogy az mi Ő képére és hasonlatosságára teremtettük.

            Tehát a kérésben: szenteltessék meg a Te neved, az jön szóba, ami szent. A vallástudósok sokféleképpen próbálják leí­rni a szentséges jelentését, hatását, a pszichológiáját, a szociológiáját, fenomenológiáját. Mindenféle módon próbálják megragadni ezt a fontos és titokzatos valamit. Talán a 20. század nagy vallástudósának, Rudolf Otto megfigyelésének van igaza, hogy ahol megjelenik az emberi életben a szent, ott egyszerre érezzük a szentséges lenyűgöző hatását, ami összeroskaszt bennünket, ami ijeszt bennünket, amitől menekülnénk, és – ugyanakkor a lenyűgöző szónak a másik értelmében -, átéljük azt is, hogy a szentséges ellenállhatatlanul vonz is minket, mint Mózest az égő csipkebokor. A szentséges egyszerre rémí­t és vonz. Közeledünk hozzá, és mégsem közeledhetünk csak úgy, le kell vetni a saruinkat. Amit Mózes lát, az egyrészt csoda, mert ég a csipkebokor, de nem emésztetik meg, de nem is ez a csoda, hanem hogy az Úr van ott! és hány ilyen történetet sorolhatnánk csak a Bibliából, meg az életünkből, meg az emberiség életéből. Ez az, amit a szent kapcsán az ember legelsőül is megél vagy megérez. De máris tovább kell mennünk, hiszen Jézus nem azt mondja, hogy mennyei Atyánk, akinek a neve szent, hanem azt mondja: szenteltessék meg a te neved! Valaminek történnie kell! Ha azt mondaná Jézus, hogy í­gy kezdjétek az imát: mennyei Atyánk, akinek szent a neve, akkor a vallástudósok által leí­rt jelenséget hozná be az imádságba. Isten szent neve előtt hódolunk, Isten szent nevét mondjuk ki: Isten szent, tehát a neve is szent. Annyit teszünk az imádságunk elején, hogy deklaráljuk ezt. Ez is nagydolog, deklarálni valamit! Egy vallás-szociológus egy primití­v nép körében élve, leí­rta, hogy vannak olyan imádság-formák, vagy még inkább ős-imák, melyekben az ember nem ad elő kérést, nem mond el panaszt, nem fogalmaz meg váradalmat, csak elmondja azt, ami van, ami történik, magasztosan és Istent dicsőí­tve, miként a 19.zsoltár: az egek beszélik és nyilván hirdetik ? nyilvánosságra hozzák! –  Isten dicsőségét! Csak mondják az, ami szent és fenséges – ez is imádság. Igen, vannak olyan imádságok, amelyekben semmi mást nem teszünk, csak elujjongjuk Istennek ezt a csodálatos szentségét. Mégis, itt az áll: szenteltessék meg a TE neved. Mintha magát Istent kérnénk, hogy szentelje meg az Ő nevét – bennünk. Szentelje meg önmagát bennünk. Itassa át az életünket szentségével, dicsőségével, kegyelmével és hatalmával. S valóban ezt is kérjük. Hiszen már beláttuk, hiába erőlködünk, hiába küszködünk, mindig alatta maradunk a megszentelés feladatának, amit nekünk kellene teljesí­teni. ám Isten áldó  jelenléte, Szentlelkének bennünk való munkája nélkül ez lehetetlen. De Szentlelke által ez a megszentelés történik, ahogy Pál apostol ezt sokféle képpel, hasonlattal leí­rja. Ezt mondja például: a ti testetek, a bennetek lakozó Szentlélek temploma. A ti testetek szent. Péter apostol pedig azt mondja: szentek legyetek ? í­gy szól az Úr ? mert én szent vagyok! Szent nép vagytok, királyi papság vagyok, épüljetek fel ti is lelki házzá, mint élő kövek. Sokféle buzdí­tást, bátorí­tást hallunk tehát, de ezek is arra alapozva szólnak, hogy mikor azt mondjuk, szenteltessék meg a Te neved, akkor Istent kérjük, hogy szentelje meg az Ő nevét bennünk és miközöttünk,. Legelső sorban is, azért mert ott magasodik előttünk az, amire az imádság is utal: a Tí­zparancsolat tilalma: az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd. Azt kérjük tehát: szenteld meg a te nevedet a számban. Mi, modernek igencsak hasonlí­tunk felfogásunkban, magatartásunkban ahhoz a középkori filozófiai irányzathoz, amelyik azt taní­totta, hogy a szavak, a nevek, az elnevezések csak elnevezések, melyek közmegegyezésből születtek. Azért nevezzük az asztalt asztalnak, mert úgy egyeztünk meg, hogy azt a tárgyat asztalnak nevezzük. A név nem hordozza a valóságot. S mivel í­gy gondoljuk, könnyen bánunk a beszédünkkel Mostanában pattant ki egy botrány amiatt, hogy az egyik tv-műsorban egy ügyvéd azzal biztatta a gyilkossággal vádolt védencét, aki megszökött a házi őrizetből, hogy maradjon is csak rejtekhelyen. De ez is meg lesz magyarázva. Mint amikor kiállt egy volt miniszterelnök ? akkor még az volt, ? és azt mondja: reggel, délben, este és éjszaka hazudtunk, Ezen felháborodott az ország, de meg lett magyarázva. Mondták is, nem úgy gondolta a lelkem, nem azt akarta mondani, éppen akkor, amikor azt mondta, hogy hazudtunk, mert éppen akkor mondta meg az őszintét, és ezt meg kell tapsolni. Mindent ki lehet magyarázni. De Jézus í­gy taní­t imádkozni: szenteld meg, mennyei Atyánk a szánkat és a beszédünket! Vagyis szenteld meg a szí­vünket, mert a szí­v teljességéből szól a száj. és ha a száj nem tudja a szentet szentnek és szentül mondani, ha az csak egy megnevezés, csak egy gondolat, csak hasonlat, akkor nem szenteljük meg Isten nevét, és nincs jelen az életünkben a szentség. Az első kéréssel tehát látunk valami méltóságőrző tartózkodást. Igen a Miatyánk közöl, rövidí­t, rögtön utat talál az istenihez, hiszen annak szólí­thatjuk Istent, aki valóban a mi Atyánk, aki az életünk forrása, és megtartója, és reá irányul minden emberi élet, mégis itt megjelenik valami tartózkodás, mintha a profán ijedne el hirtelen a szentségestől.

            Ezt fejezi ki a passzí­v szerkezet. Még azt sem mondhatjuk itt: adj erőt, Atyánk, és megszenteljük a Te nevedet. Egyszer egy francia biblia-fordí­tó Magyarországon járván, ez még az 1980-as években volt, a budapesti teológián bibliafordí­tási parafrázisokat mutatott be. Szerinte a Biblia régies nyelven szól, kétezer éve beszélték ugyan, de a mai ember más képi világban él, másképp gondolkodik. S azt is bemutatta, hogy miképpen fordí­taná a Miatyánkot. Erre nagyon emlékszem, í­gy hozta: mennyei Atyánk, engedd meg, hogy megszenteljük a nevedet, ha már senki nem akarja! Valami ilyesmi volt ez az ő fordí­tás. Nagyon hetyke! Olyan, mint a zsoltárban, ahol Dávid elsorolja, miképpen megtapasztalta Isten jóságát, gyógyí­tó szeretetét, Isten kimentette ellensége kezéből, magas helyre állí­totta, erősséggel körülvette. S aztán Dávid úgy gondolta, s mondta is: soha el nem esem tehát, soha meg nem rendülök. tehát. Aztán a következő mondat máris egy kiáltás: Könyörülj rajtam, Uram, mert elestem! Igen, itt van ez a mély alázat ebben a passzí­v szerkezetben. Gyermeki alázat ez, és tartózkodás. A profán ember, a bűnökbe csúszó, a vergődő, majd a lázadásából józandó ember nagy-nagy alázata ez, és mégis csodálatos meghí­vás! Mert, amikor ezt mondjuk: szenteltessék meg a Te neved, akkor azt is kérjük, hogy ez a név bennünk szenteltessék meg. Hiszen Isten neve önmagában öröktől szent. Hiszen Őt angyalai és csodálatos teremtményei szüntelen magasztalják, és nevét szentként tisztelik. Csak nekünk kell rájönnünk, ahogyan a prófétának kellett a szentek szentjében ráébrednie, amikor szembesülünk az isteni szentséggel, és halljuk a kerubokat énekelni, és Istent dicsőí­teni, akik bűntelenül, tisztán és igazán mondják, hogy szent, szent, szent a Seregek Ura, ekkor kell ráébrednünk, hogy csak mi vagyunk tisztátalanok. Jaj nekem, kiált a próféta, elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakozom! Ezért a kérés: szenteltessék meg a te neved, valóban kérés, a mennyei Atyát kérjük, szentelje meg önmagát bennünk, szí­vünkben, szánkban, egész életünkben. Isten szent igénnyel lép fel, és mi erre ebben a kérésben igazi és szent alázattal válaszoljuk: ?Jöjj és lakozz bennem, hadd legyen már itt lenn, templomoddá szí­vem-lelkem!? Jöjj és szenteld meg egész valómat a Te szentségeddel. Mondjuk hát mindig alázattal és ezzel a boldog várakozással, ha ezt az imádságot mondjuk, ha ezt a kérést mondjuk: Szenteltessék meg a Te neved! Mondjuk alázattal, mert mi nem tudjuk megtenni, és mondjuk boldog várakozással, hogy Isten elvégzi azt bennünk. ámen

 

Imádkozzunk: Látjuk és csodáljuk mennyei Atyánk, ahogyan szentséged mindent áthat. Csodáljuk öröktől való tisztaságod, igazságod, hatalmad, szentséged. Látjuk, csodáljuk és hódolunk előtte. és látjuk azt is, éppen szentséged erejében, hogy mennyire tisztátalan az életünk, a szí­vünk és a szánk. Milyen könnyelműen vesszük azt, aminek dicsősége, súlya van, milyen könnyedén elmegyünk amellett, ami egyedül számí­t. Mert egyedül az számí­t, hogy életünk Belőled fakad, Hozzád tart, Benned találhat örökkévalót. és mi mégis a profánt festjük szentségesre, ahelyett, hogy megtisztí­tanánk. A szí­vünk tele lázadással, önhittséggel, vétekkel és bűnnel. Még kimondani sem tudjuk szentül a TE szentséges nevedet. De most kérünk, hogy úgy tudjuk mondani imádságunk szavait, úgy tudjuk szent életfolytatással önmagunkat Feléd kormányozni, ahogyan Megváltónk taní­tott minket imádkozni. Te azt parancsolod nekünk, hogy szentek legyünk, mert Te szent vagy. Ez a Te csodálatos lehetőséged számunkra, hogy mi Veled, Nálad és Benned legyünk, hogy Te közöttünk sátorozz, hogy árnyékod felettünk kiterjeszd. Kérünk, mutasd meg hatalmadnak, erődnek, bölcsességednek örökkévaló szentségét. Könyörgünk elesett, megfáradt, beteg testvéreinkért, Vigyél számukra gyógyulást, enyhületet, szabadí­tást. Hozd őket közénk vissza, hogy velük együtt dicsőí­thessünk, és mondhassuk: nem hagytad lelkemet a Seolban. Könyörgünk a gyászolókért, akik szomorúsággal járnak a halál árnyéka völgyében. A feltámadott Úr Jézus Krisztusért, Akit új életre hí­vtál, és Akiben nekünk, porból vetteknek is új életet í­gérsz, küldd el vigasztalásodat, bátorí­tsd szí­vüket. Kérünk nemzetünkért, a tisztátalan ajkú népért, és benne magunkért, mert tisztátalan ajkú nép között lakozunk. Könyörgünk ezért a sokat káromkodó, sokat átkozódó, sokat visszavonó, sokat hazudó, sok mindent megtagadó és megmásí­tó, a legszentebb és legkomolyabb dolgokat könnyedén vevő népért, nemzetünkért, könyörülj rajtunk! Könyörülj és látogasd meg szentséged helyéről, gyógyí­tsd  szí­vét, juttasd megtérésre, igaz szóra, szentséges áhí­tatra, hogy tudjuk nevedet megszentelni. Könyörgünk a Jézus neve megvallóiért, magunkért, akik ma itt voltunk hajlékodban és hallhattuk igédet, alázattal kérünk, mi Atyánk, szenteld meg magadat bennünk. Légy könyörületes, mert TE a szeretet Istene vagy. Fogadj be irgalmadba, és szenteld meg bennünk kegyelmed által a Te nevedet. Ámen.