Sorsot vetettek

Úgy szokták magyarázni a tudósok, hogy azért vetettek sorsot az apostolok, mert nem tudtak dönteni. Mert annyira egyformán alkalmasak voltak ennek a tisztségnek a betöltésére, annyi jó tanúság szól mindkettőjük mellett, hogy a tanítványok nem merték vállalni a döntés terhét. De nem ez az igazi ok. Ide lehetne hozni azt is, hogy számos mozzanata van az életünknek, amikor mi magunk is sorsot vetünk, döntés helyett. De ki dönt? A sors? Vagy Isten ilyen eszközök révén ad jelet? És mi addig kérjük Istent, amíg ily módon biztos utasítást nem ad? Ám a sorsvetés nem jel!

dr. Szabó István
2019. július 21.

Lekció: 126. zsoltár

Imádkozzunk! Köszönjük, Mennyei Atyánk, hogy amint a zsoltáros felidézi a régi szabadítást és vágyakozik új után, úgy idézhetjük mi is sok-sok régi szabadításodat és kérhetjük az újat. Magasztalunk és dicsőítünk reánk árasztott kegyelmedért, a gyógyításokért, az erőkért, a szabadításokért, a vigasztalásokért. Hálát adunk és dicsőítünk Téged. És kérünk, hogy ezen az istentiszteletünkön is írd szívünkbe drága ígéreteidet a végső nagy szabadításról, melyet bepecsételtél Krisztusunk feltámasztásában. Őérette kérünk, töltsd be szívünket boldog reménységgel, taníts hűséggel járni a hit útján, és betölteni szereteted törvényét. Kérünk hát, küldd el Lelkedet, töltsd be szívünket, áldd meg közösségünket. Ámen

Textus: “És azokban a napokban felkelvén Péter a tanítványok között, ezt mondta (és ott mintegy százhúsz főnyi sokaság volt együtt): Atyámfiai, férfiak, szükség volt betelni annak az írásnak, melyet megjövendölt a Szent Lélek Dávid szája által Júdás felől, ki vezetőjük lett azoknak, akik megfogták Jézust. Mert mi közénk számláltatott, és elnyerte ennek a szolgálatnak az osztályrészét. (Ő ugyanis mezőt szerzett hamisságának béréből; és alá zuhanván, elhasadt középen, és minden belső része kiomlott. És ez tudtukra lett mindazoknak, akik Jeruzsálemben lakoznak; úgy, hogy az a mező tulajdon nyelvükön Akeldamának, azaz Vérmezőnek neveztetett el.) Mert meg van írva a Zsoltárok könyvében: Legyen az ő lakóhelye puszta, és ne legyen lakó abban. És: Az ő püspökségét más vegye el. Szükség azért, hogy azok közül a férfiak közül, akik velünk együtt jártak minden időben, míg az Úr Jézus közöttünk járt-kelt, a János keresztségétől kezdve mind a napig, melyen fölviteték tőlünk, azok közül egy az ő feltámadásának bizonysága legyen mivelünk egyetemben. Állítottak azért kettőt, Józsefet, akit Barsabásnak hívnak, és a mellékneve Justus volt, és Mátyást. És imádkozván, ezt mondták: Te, Uram, ki mindeneknek szívét ismered, mutasd meg a kettő közül egyiket, akit kiválasztottál, hogy elnyerje az osztályrészét ennek a szolgálatnak és apostolságnak, amelytől eltévelyedett Júdás, hogy az ő saját helyére jusson. Sorsot vetettek azért reájok, és a sors Mátyásra esett, és a tizenegy apostol közé számláltaték.” (Apostolok cselekedetei 1. rész 15-26. versei)

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!

Egyszer valaki azt mondta nekem, talán jó tanácsként: mindig olyant prédikálj, amivel eltalálod a hallgatók legfontosabb kérdéseit, üsd őket szíven! De nem tudom, hogy most itt kinek-kinek mi a legizgatóbb kérdése, és az a gyanúm, hogy pár tucat kalapácsütést kellene most itt elvégeznem, hogy mindenkit egyenként megszólítsak, éppen abban a helyzetben, gondban, vagy reménységben és örömben, amit most a szívében hordoz. Ezért ez a tanács talán csak akkor lenne alkalmazható, ha az igehirdető egyetlenegy embernek prédikálna. Úgyhogy bocsássátok meg, ha ma olyan dolgot hozok ide, ami nagyon távolinak tűnik. Amúgy is inkább csak érdekességnek tartjuk a Krisztus mennybemenetele és a pünkösd között eltelt tíz napot. Afféle mellékepizódnak tűnik, ami itt történik, és a mi életünknek is sok-sok ilyen mellékepizódja van. Megtörtént, föl van jegyezve a krónikákban, és ha valaki szóba hozza, bólintunk, emlékszünk rá, de menjünk tovább. A nagyobb közösségek életében is vannak kisebb súlyú események, a nagy történelemben is vannak apró történetek, de a sorsuk az, hogy először lábjegyzetbe kerülnek, aztán kikerülnek onnan, és száz múlva már csak a szaktörténészek tudnak róla valamit, ha tudnak róla egyáltalán.
És mégis, döntő dolgok történnek itt. Ez a történet azt mutatja, hogy ha elmulasztunk valamit megtenni – nem nagy dolog talán! –, hiába várunk a többre és a nagyobbra. Láttam már háziasszonyokat, nagyanyámat, édesanyámat, feleségemet meg lányomat is tortát sütni. Amikor legelőször láttam ezt, éppen nagyanyámnál, ő elővett egy összekapcsolható fémkeretet, karikára hajlíthatót – amit én mindjárt el akartam tőle kérni, mert jófajta gurigát lehetett volna csinálni belőle és jót játszani vele –, és ebbe a keretbe öntötte bele a képlékeny tésztát és sütötte ki, és aztán lebontva a keretet, ott is volt a szép kerek a torta! Még egy mérnök sem tud kiszerkeszteni olyan szabályos kört, amilyen az a kerek a torta volt. A keret tehát fontos. Nem a keret a lényeg, a torta a lényeg, de a keret nélkül fontos, nincs torta, csak valami formátlan gyuradék.
Tehát arról olvasunk itt, hogy az egyik apostol áruló lett – Péter keresetlen szavaival: élükre állt azoknak, akik letartóztatták, halálra ítélték és megfeszítették Jézust –, és felvette ugyan árulása bérét, és még telket is vett belőle, de amit Dávid megjövendölt felőle, beteljesedett, és öngyilkos lett. Tehát kiesett a sorból. Tehát be kellett tölteni a helyét. Jézus tizenkét apostolt választott magának, Júdás egy volt a tizenkettő között – Péter szavaival megint: elnyerte a püspökséget. Ezt a helyet be kell tölteni. A tizenkettes szám mindenféle szempontból fontos itt. Jézus ezt ígérte a tizenkét apostolnak, hogy ők fogják megítélni majd Izrael tizenkét nemzetségét (Mt 19,28), ám ez nem történelmi, politikai ítéletmondást jelent, hanem a régi Izrael szellemi restaurációját. Ez pedig spirituális értelmű megnyilatkozás. A régi Izrael tizenkét törzse ugyanis előkép volt, ők hordozták a reménységet arra nézve, hogy miképpen fog majd Isten evangéliuma kiáradni a világra. Az Apostolok cselekedetei következő részében olvasunk majd erről. Pünkösdkor a jeruzsálemi zarándokok – perzsák, egyiptomiak, rómaiak, görögök, hispánok – mind azon csodálkoznak, hogy a magunk nyelvén hallják az apostolokat Istent magasztalni. És ott tizenkét nyelv vagy tájék van felsorolva. Nyilván, ez nem azt jelenti, hogy csak tizenkét nyelven szól az evangélium, hanem azt, hogy a szélrózsa minden irányába terjedni kezdett az evangélium. Ennek a keretét kellett itt megalkotni.
Akinek elmaradása van az életében – és leginkább a hitbeli dolgokban – az tudja, hogy amíg nem pótolja, hiába igyekszik, nem jut egyről kettőre, még akkor sem, ha formális és talán lényegtelen dolgokról van szó. Isten ugyan véghetetlenül teremtő, de ez nem azt jelenti, hogy nem foglalkozik a formákkal, éppen ellenkezőleg! És mi is szabadok vagyunk általában, de nem arra, hogy minden formát összetörjünk, hanem éppen arra, hogy formákat alkossunk. Szabadok vagyunk arra, hogy kereteket állítsuk fel, éspedig azért, hogy készek legyünk Isten áldásának a vételére. Ha lyukas az edény alja, bármennyi vizet tölthetünk bele, elfolyik belőle. Be kell foltozni. Ha hiányzik egy elem a kerítésünkből, hiába fogadunk fel ezer csőszt, azon a kerítésen bejönnek a vaddisznók és eltapossák a veteményt. A kereteknek a helyükön kell lenniük. Egyszerűbben mondom: rendnek kell lenni.
De most jön a neheze! Ezért is mondtam ezt a hosszadalmas bevezetőt, hogy jó lenne mindig úgy hirdetni Isten igéjét, hogy az egyenest elérjen a szívekig. Nos, azt olvassuk itt, hogy a nagyobb tanítványi seregből (mintegy százhúszan voltak, jegyzi meg Lukács), akik egészen Galileától kezdve követték Jézust, jelölteket állítottak. Péter bemutatja őket: Keresztelő János keresztségétől kezdve egészen a legutóbbi eseményekig – tudniillik Jézus Krisztus mennybemeneteléig – a tanítványokkal voltak, ezért ők is lehetnek a feltámadás tanúi. Ám a jelöltek bemutatása után nem az következik, aminek modern, demokratikus felfogásunk szerint történnie kellett volna, hogy megkapják a kampánypénzt, csapatot fogadnak föl, plakátokat nyomtatnak, végigházalnak a választásra jogosultaknál, és a végén a szavazatszámlálók megszámlálják, hogy melyikük kapott több szavazatot, aztán a másik megóvja a választást, és így tovább. Hanem sorsot vetnek. Ezt úgy szokták magyarázni a tudósok, hogy azért vetettek sorsot az apostolok, mert nem tudtak dönteni. Mert Jusztusz József és Mátyás annyira egyformán alkalmasak voltak ennek a tisztségnek a betöltésére, annyi jó tanúság szól mindkettőjük mellett, hogy a tanítványok nem merték vállalni a döntés terhét. De nem ez az igazi ok. Ide lehetne hozni azt is, hogy számos mozzanata van az életünknek, amikor mi magunk is sorsot vetünk, döntés helyett. De ki dönt? A sors? Vagy Isten ilyen eszközök révén ad jelet? És mi addig kérjük Istent, amíg ily módon biztos utasítást nem ad? Ám a sorsvetés nem jel! Gondoljunk a régiek közül Gedeonra. Elhívta az Úr szabadítónak. Ám vonakodik, és jelet kér, hogy biztosan isteni elhívást kapott! És kiteszi a gyapjút a szérűre, a gyapjú harmatos lesz, megüti a dér, a szérű körülötte száraz marad. Megvan a jel. Ám Gedeon megfordítja, és még egy jelet kér, hogy a gyapjú maradjon száraz, és a szérűt lepje el a harmat. Ez is megtörténik. (Bírák könyve 6,36-40) S ekképp enged az isteni hívásnak. De ez mégsem rendszer, hiszen amiről tudom, hogy az én dolgom és meg kell tennem, arra nem kell külön isteni jelet kérni. Mi reformátusok az imádság és a fohász mellett sűrűn szoktuk lapozgatni a Bibliát, hogy eligazító igét keressünk egy-egy nagy ügyünkben, gondunkban, bajunkban. Hiszen az ige megtanácsol, az ige szíven üt, és nem tudunk előle kitérni. Még a régi történetek is úgy beszélnek hozzánk, mintha nekem szólna egy próféta, hallanám a zsoltárt, elém állna egy angyal. De hol ennek a határa? Egyszer eljött hozzám egy fiatal lelkész valami nagy tervével. Hallgattam, hallgattam lelkes előadását. De érzékeltem az akadályokat is, és megosztottam vele aggályaimat. Mire ő bedobta az ultima ratio-t: püspök úr, ne aggályoskodjon, én igét kaptam az Úrtól. Ekkor azt találtam neki mondani: na, akkor vegye elő a Bibliát, és lapozgassa még, mert sok ezer ige van a Bibliában. Biztos, hogy a tervére vonatkozik, amit most előhozott? Bizony, nehéz dolog, ha vízválasztón vagyunk, döntési helyzetben, hát keressük a bizonyságot, a jelet, a tanácsot, bármit, ami dönteni segít.
De itt a sorsvetésnek nem ez az igazi oka! Azt olvassuk Józsué könyvében, hogy amikor a tizenkét törzs a pusztai vándorlás után átkelt a Jordánon és megérkezett a nép az Ígéret földjére, és megkezdhették a honfoglalást, akkor nagy országgyűlést tartottak és ott sorsot vetettek, és sorsolással döntötték el, hogy egy-egy törzsnek hol lesz a területe. Tehát nem megegyeztek egymással, hogy melyik törzs, mit kíván – Aser törzse a tengerparti részeket, Júda a hegyvidéki levegőt, Benjámin a Jordán vidékét stb. –, de nem is egyezhettek meg, mert emberek képtelenek ebben megegyezni. Hanem sorsot vetettek a tizenkét törzsre. Nos, ezt a sorsvetést idézi föl az apostoli kör a keretek megalkotásával: sorsot vetnek a tizenkettedik apostolra, hogy ekként töltse be osztályrészét (szószerint: ami neki sorvetéssel jutott). Ehhez még azt is hozzáteszem, amit a Példabeszédek könyve mond: bár a sorsot az emberek vetik, a döntés Istennél van (Péld 16,33). Tehát aki sorsvetéssel akar dönteni, mert magában nem tud dönteni, annak előzetes döntést kell hoznia és tudomásul kell vennie, hogy Isten az ő titkos gondviselésével eldöntötte és tudtunkra is adja az ő döntését. Aki sorsot vet, annak vállalnia kell azt a kockázatot – ha már tudta vállalni a döntése kockázatát, hogy Isten dönt – helyette! Kockázat – mondom a szót. Igen, kockával is szoktak sorsot vetni. Tehát vállalni kell azt, hogy Isten dönt.
Ezért nyugodtan mondhatjuk erre az eseményre itt – a tizenkettedik apostol megválasztására, kisorsolására – hogy ez döntő esemény volt! Egy magyar teológus szavával: ez itt »a döntő tíz nap« egyik eseménye. Ez a teológus a II. világháború után szolgált, amikor az egyház nyomorult helyzetbe jutott, amikor tisztek, posztok, lelkészi állások szűntek meg, amikor presbitereket kényszerítettek lemondásra, és általában is, a kommunista egyházüldözés miatt, nem volt kedves és népszerű dolog keresztyén közösséghez tartozni. Ekkor vette elő ezt a történetet, elemezgette, és tanulmányt is írt róla. A döntő tíz nap. Mi csak azt látjuk, mondja, hogy a tanítványok sorsot vetettek itt. De előzetesen nekik is dönteniük kellett. A döntés pedig az volt, amit a Példabeszédek könyve mond, bár a sorsot az emberek vetik, a döntés Istennél van. Dönteni kell arról, hogy Isten dönthessen. És aztán ezt nem visszavonni, nem fellebbezni ellene, és újra próbát tenni, hanem elfogadni, hogy Isten döntött. Mint ahogy az apostolokat is isteni döntéssel választotta Jézus. Ez a sorsvetés újra az ő kezébe teszi le a döntést.
Péter így fejezi be a beszédét: szükséges, hogy Júdás püspökségét más vegye el. Itt nem a mai értelemben vett püspökségről van szó, tehát ez nem latin típusú episcopátus, hanem felügyeleti tiszt. Az óegyház idején a helyi lelkészt is püspöknek nevezték, ezért szoktam mondani, hogy a református egyházban 1500 püspök van, mert ennyi helyi lelkészünk szolgál. Aztán így folytatja Péter: szükség, hogy azok közül a férfiak közül, akik velünk együtt jártak minden időben, míg az Úr Jézus Krisztus közöttünk járt-kelt, egy az Ő feltámadásának a bizonysága (tanúja) legyen. És ha ez a sorsvetés itt a döntő tíz nap eseménye, akkor nemcsak annyiban volt ez a tíz nap döntő, hogy felállították a kereteket, vagy mert fölidézték a tizenkettes szám révén azt a régi honfoglalás történetét, amellyel Isten mintegy előzetesen kiábrázolta az üdvözítés ügyét, hanem leginkább azért döntő esemény ez, mert egy valakinek az apostolok közé kell állnia, hogy a feltámadás tanúja legyen. És mindent ez dönt el. Nem az a döntő, hogy megvannak-e kellő számban apostolok, és formálisan eleget tettek a feltételeknek, ezek csak akkor válnak fontossá, ha éppenséggel nincsenek meg. Tegnap kalapálnom kellett valamit, mentem előkeresni a kalapácsot. Csakhogy valahova eltettem magam elől, na lám, egyszerre milyen fontos lett a kalapács! Amíg nem használom, nem fontos. Ha kell, és hiányzik, nyomban fontos lesz. Péter azt mondja: aki betölti Júdás helyét, annak tanúvá kell lennie: Jézus feltámadásának, a legnagyobb és mindent meghatározó isteni döntésnek a tanújává.
Döntöttél-e, hogy dönthet Isten? Döntöttél-e, hogy aláveted magad Isten akaratának? Vagy még mindig fellebbezési szakaszban vagy és a korábbi és előzetes meghagyásokra szüntelenül jogorvoslatot keresel? De bátran és szabadon dönthetsz, mert Isten Krisztusban mindent eldöntött már. Eldöntötte életnek és halálnak kérdését, kárhozatnak és üdvösségnek kérdését, hazugságnak és igazságnak kérdését, nyomorúságnak és boldogságnak kérdését. Krisztusban Isten mindent eldöntött. Így állítottak hát a tanítványok maguk közé egyet, sorsvetéssel, tudva, hogy bár a sorsot az emberek vetik, a döntés Istennél van. Bízzátok rá magatokat Isten kegyelmes döntésére. Ámen

Imádkozzunk! Mennyei Atyánk a, megvalljuk töredelemmel, hogy életünk tele van eldöntetlenségekkel, és nem a kis ügyekben, melyek talán maguktól is megoldódnak, hanem a legfontosabbakban. Élet és halál, nyomorúság és boldogság, könnyek és nevetés, kárhozat és üdvösség, elveszés és megmaradás – mi ezekben nem tudunk dönteni. Megvalljuk töredelemmel azt is, hogy bár oly nyilvánvaló örök tanácsvégzésed és üdvakaratod, hiszen Krisztusban kinyilatkoztattad azt, mi folyton jeleket követelünk, bizonyságokat akarunk, holott Te Jézus Krisztusban mindent bepecsételtél, egyértelművé és világossá tettél. Segíts bennünket Lelked erejében arra a nagy és szent alázatra jutni, hogy engedelmes szívvel elfogadjuk döntésedet és mindazt, ami abból életünkre hárul. Segíts, hogy vigasztalói tudjunk lenni a szomorkodóknak, támaszai a gyengéknek, segítői a szűkölködőknek, bátorítói az ingadozóknak, és tanúi a feltámadás hatalmának és erejének. Gyógyítsd betegeinket! Vigasztald a gyászolókat, különösen azt a családot, aki rákövetkező héten áll meg a ravatal mellett! Minket pedig szent kegyelmeddel és áldásoddal kísérj e földi életúton, mígnem a célba jutunk, ahol Te magad várod a hazaérkezőt. Jézus Krisztusért, a feltámadott Úrért kérünk, hallgass meg bennünket. Ámen