Sámson

Ezzel a jámbor résznek vége. Mert ezután vaskos történeteket olvasunk egy szertelen emberről, akinek a döntéseiben, a terveiben, bár az Úrnak van szentelve, alig van szerepe az Úrnak. Nagyon oda kell figyelni a történet olvasásában, hogy ne maradjanak észrevétlenek azok a kis utalások, amelyek jelzik az Úr jelenlétét a történetben! Különben, ezek nélkül, egy fenegyerek áll előttünk, egy „izomagy”, aki mindent nyers fizikai erejével intéz el, akit újra és újra az érzékiség és az ebből adódó konfliktusok sodornak – hőstettekbe? vagy csupán hősködő mutatványokba? Pont ez is a kérdés.

Sánta Ibolya
2019. július 14.

Lekció: Márk evangéliuma 15. rész 42-47. versei

Imádkozzunk! Istenünk, köszönjük, hogy látsz minden jó gyümölcsöt, akár a szívünk szomjúságát, ami most idehozott, vagy egy családi örömöt, ami idehozott, és látod a hiányainkat is, amit szeretnél és kész vagy Szentlelked erejével betölteni. Az előzőért hálát adunk, a másodikért könyörgünk. Jézusért kérünk, hallgass meg! Ámen

Textus: “Egyszer elment Sámson Timnába, és meglátott Timnában egy filiszteus nőt. Hazament, és ezt mondta apjának és anyjának: Láttam Timnában egy filiszteus nőt, kérjétek meg azt nekem feleségül! De apja és anyja ezt felelte neki: Hát nincs feleségnek való a rokon leányok közt, vagy egész népemben, hogy a körülmetéletlen filiszteusok közül akarsz feleséget venni? De Sámson így felelt apjának: Őt kérd meg nekem, mert csak ő tetszik nekem! Apja és anyja nem tudta, hogy az ÚRtól van ez, és csak ürügyet keres a filiszteusok ellen. Abban az időben ugyanis a filiszteusok uralkodtak Izráelen. Sámson megöl egy oroszlánt. Elment tehát Sámson apjával és anyjával együtt Timnába. Amikor a timnai szőlőkhöz értek, egy fiatal, ordító oroszlánnal találta magát szemben. Akkor megszállta őt az ÚR lelke, és puszta kézzel kettészakította azt, mintha csak egy kecskegidát szakított volna ketté. De apjának és anyjának nem mondta el, hogy mit csinált. Azután megérkezett, elbeszélgetett azzal a nővel, és az még jobban megtetszett Sámsonnak.
Néhány nap múlva ismét eljött, hogy elvegye. Közben letért az útról, hogy megnézze az oroszlán tetemét. Hát az oroszlán hullájában egy méhraj volt és méz! Kiszedte a markába, és útközben azt eszegette. Odament az apjához és anyjához, nekik is adott, és ők is ettek. De nem mondta meg nekik, hogy az oroszlán hullájából szedte ki a mézet. Sámson lakodalma és találós kérdése. Azután elment az apja ahhoz a nőhöz. Sámson meg lakodalmat tartott ott, az ifjak szokása szerint. Amint meglátták, harminc vőfélyt bíztak meg, hogy legyenek mellette. Sámson ezt mondta nekik: Feladok nektek egy találós kérdést. Ha meg tudjátok fejteni a lakodalom hét napja alatt, és kitaláljátok, adok nektek harminc inget és harminc öltözet ruhát. De ha nem tudjátok megfejteni, akkor ti adtok nekem harminc inget és harminc öltözet ruhát. Ők azt mondták neki: Tedd fel azt a találós kérdést, hadd halljuk! Sámson ezt mondta nekik:
Étel jött az evőből,
édes jött az erősből.
De nem tudták megfejteni a találós kérdést három napon át. A negyedik napon ezt mondták Sámson feleségének: Szedd rá a férjedet, hogy árulja el nekünk a találós kérdés megfejtését, különben megégetünk téged és apád háza népét! Hát azért hívtatok meg bennünket, hogy kifosszatok? Ekkor Sámson felesége odabújt hozzá, és elkezdett így sírdogálni: Mégiscsak gyűlölsz és nem szeretsz engem! Feladtál egy találós kérdést népem fiainak, és nekem se mondod meg a megfejtését. De ő azt felelte neki: Hiszen még apámnak és anyámnak se mondtam meg, hát neked mondjam meg? Így sírdogált hozzá bújva hét napig, amíg a lakodalmuk tartott. Végül a hetedik napon megmondta neki a megfejtést, annyira zaklatta őt. Az asszony pedig elmondta a megfejtést népe fiainak. A város férfiai ezt mondták neki a hetedik napon, mielőtt lement volna a nap:
Mi a méznél édesebb,
s oroszlánnál erősebb?
De ő így válaszolt nekik:
Ha nem az én üszőmön szántotok,
találós kérdésem ki nem találjátok.
Ekkor megszállta az ÚR lelke, lement Askelónba, és megölt ott harminc férfit; lehúzta a ruhájukat, és odaadta a ruhákat azoknak, akik a találós kérdést megfejtették. És haragra gyúlva elment apja házához. Sámson felesége pedig hozzáment ahhoz a vőfélyhez, aki Sámson barátja volt.”

Bírák könyve 14. rész

Kedves Testvérek!

Nem könnyű ezekben a hetekben az Ószövetséget olvasni, mert a Bírák könyve van soron. S talán nincs is a Bibliának még egy könyve, amelyben sűrítve lenne annyi kérdésre, támadásra, vagy – még keresztyének körében is – annyi megbotránkozásra okot adó esemény, mint a Bírák könyvében. Van a Bibliában jó néhány kemény történet, amit a 21. század képzelt magasából számon kérnek rajtunk, hogy „ez a szeretet vallása?” vagy „ezt engedi a szeretet Istene?”, de ilyen sűrítetten, mint különösen is a Bírák utolsó harmadában, élén Sámson tarka históriájával, nemigen van.
Nehezen is vettem rá magam, hogy erről prédikáljak ma, de elég sok Bibliaolvasó Kalauz fogy a gyülekezetben ahhoz, hogy ne kerüljük el Sámson történetét – amennyiben becsületesen elolvassák a testvérek az ószövetségi igéket is, és nemcsak az újszövetségieket, amit igen remélek. Mivel azonban mégsem mindenki eszerint a rend szerint olvassa a Bibliát, és még két fejezet amúgy is hátra van Sámson történetéből, s mivel most csak egy részt hallottunk, s van még egy megelőző is, röviden az egész történetet foglaljuk össze, mert csak az egész alapján fogjuk megérteni, hogy mi lehet egyáltalán egy ilyen ’alaknak’ – ezt irodalmi értelemben és pejoratív értelemben is mondom – az üzenete számunkra.
Úgy indul az ő története, hogy egy zavaros, vallásilag és erkölcsileg is lezüllött, Istentől elfordult történelmi helyzetbe született bele, amikor emiatt már negyedik évtizede a filiszteusok nyomása alatt élt Izrael. Különösen is a területükhöz közeli városok és a hozzájuk tartozó falvak népe. Ezek eredetileg Dán törzsének a városai és falvai voltak, Sámson törzsének a városai és falvai, de éppen a filiszteusok nyomása miatt az egész törzs, illetve a törzs nagy része jóval északabbra költözött, tulajdonképpen legészakabbra, egy-egy kisebb közösség kivételével, akik mégis itt maradtak, vállalva az alávetettséget. Nos, itt élt egy istenfélő házaspár, Mánóah és a felesége, de gyermektelenül. ’Az Úr angyala megjelent az asszonynak és ezt mondta: fiút szülsz, ő kezdi majd népét megszabadítani a filiszteusoktól. Ne igyál részegítő italt, ne egyél tisztátalan ételt, ne érje fejét borotva, mert Istennek szentelt lesz már anyja méhétől fogva.’ Itt egy pillanatra érdemes megállni. Nem a haj miatt, hogy ne borotválják meg, azt tudjuk, edzett keresztyénként, hogy ez a názírságnak, egy különleges odaszentelésnek a jele. Hanem, bár a Szentírás maga nem von párhuzamot, de mi mégis felfigyelhetünk három mozzanatra: az Úr angyala jön egy nőhöz, fiú születéséről beszél, és arról, hogy ennek a fiúnak a nép szabadítása lesz a szolgálata. Így, egyben, ezek az elemek Máté és Lukács evangéliumában olvashatók együtt, Jézus születésének ígéretében! A házaspár, bár népük egésze úgy általában hűtlen lett az Úrhoz, különösen is kegyesnek bizonyul: egészen pontosan tudni szeretnék, hogy mi a dolguk ezzel a gyermekkel, ezért Mánóah, a férj könyörög az Úrhoz, újabb találkozást kérve, amit Isten meg is hallgat.
Ezzel a jámbor résznek vége. Mert ezután vaskos történeteket olvasunk egy szertelen emberről, akinek a döntéseiben, a terveiben, bár az Úrnak van szentelve, alig van szerepe az Úrnak. Csak akkor, ha az Úr kezdeményezi – s még csínyjeiben is kezdeményezi. Vagy ha Sámson bajban van, akkor fordul Istenéhez. Nagyon oda kell figyelni a történet olvasásában, hogy ne maradjanak észrevétlenek azok a kis utalások, amelyek jelzik az Úr jelenlétét a történetben! Mert annyira sodornak bennünket a minket legalábbis mellbevágó események. Pedig ezek miatt a kis megjegyzések miatt került bele egyáltalán Sámson a bírák sorába, a Szentírásba. Különben, ezek nélkül, egy fenegyerek áll előttünk, egy „izomagy” – akinek ugye az agya helyén is izom van –, aki mindent nyers fizikai erejével intéz el, akit újra és újra az érzékiség és az ebből adódó konfliktusok sodornak – hőstettekbe? vagy csupán hősködő mutatványokba? Pont ez is a kérdés.
Beleszeret egy filiszteus nőbe, akihez a szüleivel látogatóba mennek, útközben megöl egy oroszlánkölyköt – hallottuk a történetben –, ami úgy folytatódik, hogy mégiscsak kell neki az otthagyott feleség, aki közben már másé lett, s ekkor bosszúból összekötözött és meggyújtott farkú rókákkal égeti le a filiszteusok terményeit, s egy szamár állkapcsával ezret agyonver közülük. Majd következik egy újabb nőügy, egy parázna, akinek a gázai, szintén filiszteus honfitársai egész éjjel várják, hogy kijöjjön Sámson tőle, várják a város kapujában, hogy megölhessék. De Sámson éjfélkor távozik a kiszakított városkapuval, amit ráadásul fel is cipel a szemben levő hegy tetejére.
Ezután következik a harmadik nő, a harmadik filiszteus nő, tehát azon népből való nők sorában a harmadik, amelytől való megszabadításra rendelte őt Isten még születése előtt. Következik Delila, akinek a története annyira ismert, hogy most csak a lényeget mondom. Nagy pénzért kész volt kitudni, hogy miben is van Sámson ereje. Sámson háromszor hamis, megtévesztő választ adott, de annyira zaklatta őt, hasonlóan az első nőhöz, a feleséghez, hogy az életét is megunta, „halálosan megunta”, és elárulta az Istennek szenteltsége és annak pecsétjét. Ennek a pecsétje, hogy borotva nem éri a fejét. Háromszor hiába törnek rá a filiszteusok, lerázza őket magáról. Az ember nem is érti egyébként, hogy miért nem hagyja el ezt a nőt ilyen nyílt lelepleződések után, de éppen ebben az ismétlődésben érzékelhető, s nagyon mulatságos is, ahogy a történet egy népi anekdota szerint van szerkesztve. Negyedszer azonban, amikor az ellenségnek, a filiszteusokat megjelenítő, reprezentáló Delilának, azon nép képviselőjének tehát, akiktől való megszabadításra szánta őt Isten születése előtt, elárulja ezt az odaszentelést, ezt a küldetést – magára marad. Hirtelen véget is ér a jókedvű, népies hangulatú beszédmód, és ezt olvassuk: „azt gondolta, kiszabadulok most is, mint máskor, csak megrázom magam – mert még nem tudta, hogy elhagyta őt az Úr.”
Az Úr, aki hősnek szánta, népe szabadítójának, s annyi, a mi szemünkben éretlen, olykor öncélú, túlzó akciója ellenére nem vonta meg tőle erejét, itt, ezen a ponton elhagyja. Mert eddig, ha egyébként pusztán magánéleti konfliktusból adódóan is, ha torz, legénykedő módon is, de mégis csak tartotta valahogy a küldetése irányát. Szenvedélye Delila iránt azonban árulásba vitte. A küldetését árulta el, azt, amiért egyáltalán megszületett, ami legitimálta a létét, az életét, és egyben azt is, aki őt elgondolta, akarta, és ezzel a küldetéssel megbízta. Az Istent, az Urat.
„A filiszteusok megragadták, kiszúrták a szemét és elvitték Gázába, bilincsbe verték, és malmot kellett hajtania a foglyok házában.” Ettől kezdve Sámson alakja a filiszteusok számára istenük, bálványuk, Dágon hatalmának a bizonyítéka! Azért tartanak ünnepi istentiszteletet, mert Sámson legyőzése az istenük diadala és dicsősége! Az elit, a város fejedelmei összegyűltek, hogy „nagy áldozatot mutassanak be istenüknek, Dágonnak és örvendezzenek. Ezt mondták: kezünkbe adta istenünk Sámsont, aki ellenségünk!” Meglátja őt a nép is, tehát a vezetők után az egész nép, és „dicsőítették istenüket és azt mondták: kezünkbe adta istenünk azt, aki az ellenségünk, aki pusztította földünket, s oly sokat megölt közülünk!” Az, aki az élő Isten erejének és szabadításának ikonja, képe, megszentelt záloga kellett volna legyen, épp ellenkezőleg, ennek az Istennek a gyengeségét, vereségét, megalázását testesíti meg az ellenség szemében!
Emberileg nézve is szomorú, hogy valaki, akit saját indulatai, késztetései hajtottak, megszokta, hogy mindig győz, hogy testi ereje megvédi, s mindenre elég, most nyomorult rabszolga, kényszermunkára alázva szolgálja az ellenséget. De erre még mondhatnánk: megérdemelte. Szelet vetett, vihart aratott. Az élet nem habostorta. Egyszer fent, egyszer lent. Van elég ilyen szólásunk, ami egyfajta igazságtételt vagy elégtételt fejez ki a szótárunkban a zabolátlan élet bukására.
De itt ennél sokkal többről van szó! Ennek az életnek küldetés volt szánva! Egy kemény és nehéz küldetés, ami nem önmagáról szól, hanem az egész közösségről, amelybe tartozik. Sőt ez a küldetés még többről szólt: Isten szándékáról, a jogos ítélet, a negyven év elnyomás végének a meghirdetéséről, a szabadulás evangéliumáról! S aki minderre hivatva volt, az eltékozolta, elfecsérelte, elárulta ezt a küldetést. Bármily ízesen és érzékelhető élvezettel számol be Sámson dolgairól a népi emlékezet, ebben a dologban világosan lát. Sámson tragikus karikatúrája lett annak, aminek megszentelt képévé kellett volna lennie: Isten szabadításának. És nemcsak akkor, amikor nyomorult rabszolgaként, megalázottan hajtotta a malmot a foglyok házában, hanem már akkor is, csak ő nem tudta, amikor ereje teljében a maga módján, a maga esze vagy esztelensége útján járt.
De azért tudjuk, hogy nem a malomhajtással fejeződik be az élete. A filiszteus ünneplés fénypontja az Istennek szentelt, de Istenével együtt legyőzött ellenségen való szórakozás volt egy legalább kétszintes, központi épületben. S olyan ellenmondásos, ahogy Sámson ehhez az elárult Istenhez kiált – és ezt itt valószínűleg szó szerint kell venni, hogy kiáltott imáságban. „Óh, Uram, URam, emlékezz meg rólam és erősíts meg engem még most az egyszer, én Istenem, hogy bosszút állhassak a filiszteusokon – a két szememért!” Nem az az ellentmondásos ebben az imádságban, hogy imádság és bosszú együtt van, ez ismerős az Ószövetségből, hanem hogy megint önmagáról van szó! Még utolsó, heroikus nekibuzdulásával is a saját sérelme vezeti. Talán csak a legutolsó mondata simul bele elrendelt küldetésébe: „Hadd haljak meg én is a filiszteusokkal együtt!” Így történt: a két fő tartóoszlopot szétfeszítve ráomlik a ház a vendégsereggel együtt. S megjegyzi a szentíró: „többet ölt meg halálával, mint ahányat megölt életében.” Ne botránkozzunk ezen, akkor a szabadítás az ellenség megölését vagy legalább alávetését jelentette. Isten itt, a honfoglaló harcokban és még sokáig utána, nem lép ki, nem változtatja meg a megromlott történelem azon törvényszerűségét és logikáját, hogy hazát, teret nyerni többnyire csak harccal vagy alávetéssel lehet.
Sámson nem maradt a romok alatt, hanem apja sírjába temették. És a temetéssel megint összeér a két történet, Sámsoné és Jézusé, akinek az eltemetése a mai újszövetségi ige. Ez azonban csak esetleges. Az indulásuk, a küldetésük és a haláluk viszont minden erőltetés nélkül párhuzamot von közöttük! Ezek a külső formai jegyek: az Úr angyalának megjelenése az anyjuknál, az ígéret egy fiú születéséről, akinek elrendelt küldetése van a szabadításra, valami belső, közös lényeget hordoznak. Abban teszik egymás mellé a két életet, a két alakot, hogy mennyire voltak hűségesek ehhez a küldetéshez. Persze, Jézussal összevetve bármely ószövetségi hithős és újszövetségi hithős is mindig alulmarad, ráadásul Sámson egy archaikus kor archaikus alakja, mégis az ő alakja kifejezetten kemény kontrasztot alkot Jézus alakjával.
Mert Jézus is folyamatosan konfliktusba kerül, de éppen a küldetéséhez való hűség miatt! Jézus élete mindig azokról szól, akikhez és akikért küldetett. Sose magáról. Jézus a nőkkel mindig megértéssel és nagyrabecsüléssel bánt, anélkül azonban, hogy gyengévé lett volna velük szemben. Ezek mind olyan pontok, amik függetlenek attól, hogy melyikük melyik korban élt, és függetlenek attól is, hogy az egyikük hát mégiscsak ember, ha az Úrnak szentelt is, a másikuk pedig mégiscsak Isten Fia, ha emberré lett is.
Viszont van egy olyan kontraszt, ami nem Sámson gyengesége, nem Sámson hűtlensége, hanem pont abból adódik, hogy egyikük mégiscsak ember, ha az Úrnak szentelt is, a másikuk pedig Isten Fia, ha emberré lett is. Ez pedig a haláluk. Sámson legvégül feláldozza az életét, hogy ellenségeit – és népe ellenségeit – megölje. Jézus pedig feláldozza életét, hogy ellenségeit – a saját népéből valókat is és minden népben levő ellenségeit – megváltsa. Itt látszik meg legigazibban és legteljesebben, hogy igen, Jézus „a láthatatlan Isten képe, ikonja, dicsőségének kisugárzása”! Mert Isten itt, ebben a történetben, Jézus küldetésében változtatja meg a megromlott történelem kegyetlen logikáját és törvényszerűségét: azt az országot ugyanis, azt a hazát, az Isten országát, amit Jézus szerzett meg a benne hívőknek, nem harccal, nem mások alávetésével nyerjük meg, hanem ajándékba kapjuk.
De mindaz, amit eddig hallottunk, még ha Jézusról is beszéltünk, csupán egy leírás, egy teológiai elemzés. Kicsit úgy vagyunk vele, hogy Jézus Krisztus mindig helyreállítja a becsületet. Bármilyen gyarlósággal találkozunk a Bibliában, őrá, mint ellenpéldára, mint tökéletes megvalósítóra mindig rá lehet mutatni. De mégis ez a két alak, csak így, egymás mellett, még ha Jézusról volt is szó, önmagában, ebben a prédikációban pusztán egy lapos hasonlítás, egy lapos síkidom. Hogy térbelivé váljon, hogy életre keljen az üzenet, kell egy harmadik viszonyítási pont is: mi magunk. Hogyan mérjük meg magunkat a történet mérlegén?
Itt semmiképpen ne gondoljunk erkölcsi vonatkozásokra! Az olyanokra, amelyek bennünket meghökkentenek a történetben: hogy az összekötözött rókákkal felgyújtja Sámson a termést, vagy hogy puszta kézzel kirántja a városkaput. Ugyanis ezek csak külső jelei, következményei annak, ahogyan Sámson a kiválasztottságával él vagy visszaél. Az Istennel való kapcsolat maga, a hit tartalma mindig fontosabb az erkölcsiségnél! Nagy tévedés, hogy mindegy, mit hiszünk, csak jó erkölcsünk legyen. Mert nem az erkölcs határozza meg a hitet, legyen az bármiben való hit, hanem mindig a hit, a meggyőződés határozza meg az erkölcsiséget. Ezért nekünk Sámson hitére kell figyelnünk, mégpedig most azokra a vonatkozásokra, amelyek Sámsont, mint alkalmatlan hithőst mutatják be.
Milyen istenség hatalmának bizonyítéka az életem? Tehát nem erkölcsi bukásokról és vonatkozásokról van itt szó csupán, hanem mindig és ma is arról, hogy milyen hatalomról beszél az életünk! Arról van szó, hogy Isten hatalmának, szabadító hatalmának és erejének bizonyítéka-e az életünk, vagy annak, hogy hát nincs Isten, mert ha lenne, akkor nem ilyenek lennének a követői! Jézus hatalma és istensége bennünk válik nyilvánvalóvá.
Aztán a következő, amit át kell gondolnunk, hogy mire használjuk Istent: a saját dolgaink, céljaink kivitelezőjeként tekintünk rá, akihez leginkább bajban kiáltunk? Sámson mind a kettőnek nagymestere volt. Vagy tudunk a küldetésünkről is, a szabadítás evangéliumának a hirdetéséről? És az Isten népe közösségéért a ránk bízott felelősségről? Rólunk szól csupán a hitünk, vagy arról a közösségről is, amelybe tartozunk? S a küldetésünk csupán erkölcsiségre terjed-e ki, a jótettekre a világban, vagy ahogy hallottuk a keresztelési parancsban: „tegyetek tanítvánnyá minden népet!”?
S végül még egy kérdés: akár buzgóságból is, igen, buzgóságból is, mert abból is lehet, akár hűtlenségből, bár a jó látszatára törekedve, nem vagyunk-e sokszor csak kegyes karikatúrái annak, akit képviselni az Atya elhívott minket: Jézus Krisztusnak?
Nem kell most tételesen válaszolnunk erre magunkban, ez kivihetetlen feladat lenne. Mert az a Szentlélek munkája, ha ezekből egy-egy kérdés eszünkbe jut a hétköznapok helyzeteiben. Sőt, csak erre lehet hagyatkoznunk: hogy Isten Lelke, aki újra és újra megsegítette Sámsont is, még önös útjain is, sokkal inkább megsegít és vezet minket, ha úgy döntünk: küldetésben járunk a világban. És ehhez hűek is szeretnénk lenni. Ámen

Imádkozzunk!
Elménket, értelmünket lelki sötétség fogta bé, De Szentlelked szívünket tiszta fénnyel úgy töltse bé, Hogy jót gondoljunk és szóljunk, Mert csak Tőled kell azt várnunk. Dicsőségnek napfénye, Istentől jött világosság, Indítsd lelkünk készségre, nyisd meg fülünk, szívünk és szánk! Hitvallásunk, könyörgésünk, Urunk Jézus, halld meg, kérünk! Ámen
Lejegyezte: Vásárhelyi Péter