Paradigmaváltás

A tudós a megszokott világképünk keretei között kutatja világot, aztán jön egy zökkenő, egy jelenség, amit nem lehet az addigi képletek szerint megmagyarázni. Mint amikor keresztrejtvényt fejtünk, és a meghatározás és az általunk kézenfekvőnek gondolt megfejtés nem illeszkedik. Ekkor szótárat veszünk elő, segítséget kérünk, megoldást keresünk. A paradigmaváltás lényege az, hogy rájövünk: másképp van a dolgok rendje, mint addig gondoltuk.

Bogárdi Szabó István
2019. augusztus 25.

Lekció: 142. zsoltár

Imádkozzunk! Mennyei Atyánk, fennszóval kiáltunk mi is Hozzád, mert Nálad van a szabadítás, Nálad bőséges a kegyelem, megtartasz és figyelsz esedezésünk szavára. Köszönjük, hogy most a választottak közösségében is Eléd állhatunk, hálát adva jóságodért, az üdvözítés nagy titkáért, Jézus Krisztusért, Lelkedben adott bölcsességedért, erőidért, a józanságért és a hitért. Kérünk, erősíts meg mindezekben, újítsd reménységünket, növeld hitünket, és taníts szent törvényednek, a szeretetnek az útján járni, Nevednek dicsőséget szerezni és embertársainknak javára lenni. Küldd el Lelkedet, töltsd be szívünket, áldd meg istentiszteletünket és közösségünket. Krisztusért, a mi szabadítónkért kérünk, hallgass meg bennünket. Ámen

Textus: “Atyámfiai, férfiak, Ábrahám nemzetének fiai, és kik tiköztetek félik az Istent, ez üdvességnek beszéde nektek küldetett. Mert akik Jeruzsálemben lakoznak és azoknak fejei, mivelhogy fel nem ismerték őt, ítéletükkel betöltötték a prófétáknak szavait is, melyeket minden szombaton felolvasnak. És bár semmi halálra való okot nem találtak, azt kérték Pilátustól, hogy ölettessék meg. És mikor mindazokat elvégezték, amik ő felőle megirattak, a fáról levéve sírba helyezték. De Isten feltámasztotta őt halottaiból és ő megjelent több napon át azoknak, akik együtt jöttek fel ő vele Galileából Jeruzsálembe, akik neki tanúbizonyságai a nép előtt. És mi hirdetjük nektek az atyáknak tett ígéretet, hogy Isten betöltötte azt nekünk, az ő fiaiknak feltámasztván Jézust; amint a második zsoltárban is meg van írva: Én Fiam vagy te; ma nemzettelek én téged. Hogy pedig feltámasztotta őt halottaiból, úgy, hogy nem is fog többé az enyészetbe visszatérni, azt így mondotta: Nektek adom a Dávid biztos szent javait. Azért mondja másutt is: Nem engeded, hogy a te Szented rothadást lásson. Mert Dávid, minekutána a saját idejében szolgált az Isten akaratának, elaludt, és helyezteték az ő atyáihoz, és rothadást látott. De akit Isten feltámasztott, az nem látott rothadást. Azért legyen nektek tudtotokra, atyámfiai, férfiak, hogy ez által hirdettetik nektek a bűnöknek bocsánata; és mindenekből, amikből a Mózes törvénye által meg nem igazíttathattatok, ez által mindenki, aki hisz, megigazul… Mikor pedig kimentek a zsidók zsinagógájából, azt kérték a pogányok, hogy a következő szombaton prédikálják nekik ezeket a beszédeket… A következő szombaton aztán majdnem az egész város egybegyűlt az Isten ígéjének hallgatására. Mikor pedig látták a zsidók a sokaságot, beteltek irigységgel, és ellene szóltak azoknak, amiket Pál mondott, ellenkezve és káromlást szólva. Akkor Pál és Barnabás nagy bátorsággal szólva mondának: Szükséges volt, hogy először nektek hirdettessék az Isten ígéje; de mivelhogy ti megvetitek azt, és nem tartjátok méltóknak magatokat az örök életre, íme a pogányokhoz fordulunk. Mert így parancsolta nékünk az Úr: Rendeltelek téged világosságul a pogányoknak, hogy légy üdvösségükre a földnek széléig.” (Apostolok cselekedetei 13. rész 26-52. válogatott versei)

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!

Az elmúlt két vasárnap két történetet hallottunk, két megtérés-történetet. Egészen pontosan az egyik a szó megszokott értelmében vett megtérés-történet volt, a másikat én neveztem el annak. Az első történet Pál apostol megtéréséről szólt, hogy mi történt vele a damaszkuszi úton, aztán Damaszkuszban, az Egyenes utcában, hogyan keresztelkedett meg és lett Jézus Krisztus tanúja, és mit jelentett ez a későbbiekben az ő életére nézve. Az elmúlt alkalommal pedig, amikor Péter apostol történetéből olvastam föl egy részletet, azt a nevezetes álmot, vagy látomást, amit Joppében látott, miszerint mindenféle tisztátalan állatot kellett elfogyasztania, isteni parancsra: amiket Isten megtisztított, te ne mondd tisztátalanoknak. (ApCsel 10,15). És ezt hallva, hallotta azt is, hogy kopogtatnak az ajtón és Cézáreából hívatta egy pogány százados, akihez ekként elment, evangéliumot hirdetett neki, a százados megtért. Ám az atyafiság felháborodott, mert pogány emberhez ment be, egy asztalhoz ült vele, tisztátalan dolog történt. Péter viszont azt mondta, hogy ki vagyok én, hogy ellene mondhattam volna Istennek, ha pogányokhoz küldött.
Ám ennek a két történetnek, a Pálénak is és a Péterének is, látszólag nem volt folytatása. Lukács megjegyzi, hogy akik Jeruzsálemből szétszóródtak az evangéliumot hirdetni: senkinek sem prédikálták az ígét, hanem csak a zsidóknak (ApCsel 11,19). Az apostolok tehát továbbra is csak a diaszpórában élő zsidósághoz mentek. Ugyanis a diaszpóraközösség volt az apostoli misszió természetes kapcsolópontja. Kinek másnak szóltak volna az atyáknak tett ígéretekről, ha nem azoknak a zsidóknak, akik a Római Birodalomban szerteszét szórva éltek, olvasták a törvényt, a prófétákat, és epekedve vártak Isten ígéretet teljesítő kegyelmére. Kinek másnak magyarázták volna, hogy be is teljesedett minden Jézusban? Ha otthoni dologról beszélünk, az otthoniak könnyen értik, de a kívülállók nehezen. A sárbogárdiaknak nem kell sokat magyaráznom, ha azt mondom, hogy Páskom. A bogárdiak tudják, hol volt ez a közlegelő, ott fociztunk gyermekkoromban. Nos, bár Pál apostol arra kapta az elhívását, hogy királyok, fejedelmek és hatalmasságok előtt tegyen bizonyságot, és bár Péter apostol is Isten küldötteként ment a pogány századoshoz, a misszió egyelőre továbbra is zsidók között folyt.
A felolvasott történet is így kezdődik. Antiokhiában vagyunk, Pizidiában, mely régi hellén tartomány volt. Pálék ott is a zsinagógába mentek. De itt döntő fordulat következett be. Péter esetében azt mondtam, hogy meg kellett térnie ahhoz, hogy belássa: Isten a pogányoknak is adjon megtérést az életre (ApCsel 11,18). Talán pontosabb lett volna azt mondani, de mára tartogattam, hogy Péter esete paradigmaváltáshoz hasonlítható. A paradigmaváltás kifejezést lépten-nyomon használjuk. Eredetileg Thomas Kuhn, amerikai tudománytörténész használta, híres könyvében, melynek címe: A tudományos forradalmak szerkezete. A paradigmaváltás szóval írja le azt a folyamatot, amikor a tudósok – valami változás, új felismerés következtében – a korábbi világképtől vagy tudományos leíró rendszertől eltérő, új fogalmak szerint írják le a világot vagy egy-egy jelenséget. Mindenki ismeri a kopernikuszi fordulat szót. Eszerint Kopernikusz volt az, aki a ptolemaioszi világképtől eltérően írta le a Naprendszer működését. A régi világkép szerint a Nap kel fel, és jár körbe a Föld körül. Igen, ezt ma is eszerint mondjuk: napkelte és napnyugta. Így mondja a szép zsoltár is: a Nap olyan, mint egy hős, akinek az Úr csinált sátrat, reggel előjön és örömmel megfutja az égbolton pályáját (19. Zsoltár). Az égbolt kifejezés is a régi világképet tükrözi! Aztán a csillagászati ismeretek bővülésével, a 16. század nagy tudósa, Kopernikusz már másképpen írt le mindent: a Föld nevű bolygó jár a Nap nevű csillag körül. És csak azért gondoljuk, hogy a Nap felkel és lenyugszik, mert a Föld nemcsak kering, hanem forog is, ezért hol látjuk a Napot, hol nem. Másféle paradigmaváltás volt Newton kutatása, akinek fejére esett egy alma, ahogy egy kertben a fa tövében elmélkedett. Nos, ő elgondolkodott rajta, hogy miért esett a fejére az alma? Hiszen senki nem dobta, senki nem lökte, senki nem gyakorolt az almára erőhatást, mégis leesett. És ennek nyomán megváltoztak a tömegvonzás, a gravitáció leírásai. 20. századi példa a penicillin felfedezése. Egy skót tudós fedezte föl. A kutatók valami száraz kenyeret hagytak a laboratóriumban hét végén. Amikor hét elején visszamentek a laboratóriumba, azt látták, hogy az egyébként érintetlen kenyéren baktériumölő penészgomba van. Hogy került az rá? Ez indította el a penicillin előállításának a biológiai, orvosi útját. Sokak szerint ez volt a legjelentősebb orvosi felfedezés a 20. században. Mi tehát a paradigmaváltás? A tudós a megszokott világképünk keretei között kutatja világot, aztán jön egy zökkenő, egy jelenség, amit nem lehet az addigi képletek szerint megmagyarázni. Mint amikor keresztrejtvényt fejtünk, és a meghatározás és az általunk kézenfekvőnek gondolt megfejtés nem illeszkedik. Ekkor szótárat veszünk elő, segítséget kérünk, megoldást keresünk. A paradigmaváltás lényege az, hogy rájövünk: másképp van a dolgok rendje, mint addig gondoltuk.
Ennek vagyunk most tanúi. Péter korábban igazolta, hogy miért vitte az evangéliumot egy pogány emberhez, és ezt azért kellett tennie, mert az is paradigma volt, hogy a rendes zsidó ember pogányhoz nem megy be, asztalához nem ül, tisztátalant nem eszik. Szent életrend volt ez. És azért bírálták Pétert a társai, mert, ha az ember megszegi a törvényt, a jó rendet, akkor bajt zúdít önmagára. Aztán láthattuk, Péter esetét úgy vették, mint kivéltelt. A kivétel pedig erősíti a szabályt. És most itt, Antiókhiában is, Pál és Barnabás a megszokott módon, a paradigma szerint, elmennek a zsinagógába, és ott a megszokott módon, paradigma szerint, a törvény és a próféták felolvasása után, mint vendégek szólhatnak. Mert ez is paradigma volt, hogy ha zsidó ember valahol vendégként érkezett egy zsinagógába, hitsorsosai kikérdezték. És akkor Pál és Barnabás Krisztusról prédikálnak, Krisztusról hozzák a hírt, a jó hírt, az evangéliumot. És ez vitát vált ki.
Annak híre talán már ide is eljutott, hogy néhány évvel korábban, Jeruzsálemben megfeszítettek egy Jézus nevezetű galileai prófétát. És talán annak a híre is eljutott ide, hogy annak a Jézusnak tanítványi serege volt, akik Jézus kivégzése után nem álltak le, hanem azt kezdték terjeszteni, hogy Jézus él, feltámadt. Talán még annak a híre is eljutott ebbe a kis tartományi városkába, hogy ezek a tanítványok feljárják az egész birodalmat. De most, amikor szembesülniük kell Pál és Barnabás igehirdetésével, nyomban ellentmondanak, vitatkoznak, nem tudják az evangéliumot elfogadni. És ez az elutasítás is paradigma szerint történik. Így kellett történnie. Csakhogy amikor Pál és Barnabás befejezte a beszédét és eltávoztak a zsinagógából, valami pogányok csatlakoztak hozzájuk, és arra kérték őket, hogy a következő szombaton mondják el nekik is ezt. És a következő szombaton a városban népgyűlést tartottak. Szinte az egész város egybesereglett, hogy meghallgassák Pált és Barnabást, és örömmel is vették a beszédüket. Miért? Azért, mert Pál azzal zárja beszédét, hogy Isten feltámasztotta Jézust, és akit az Isten feltámasztott, az nem lát rothadást, és ezért ebben gyökerezik a bűnök bocsánata. Mert Mózes törvénye révén nem nyer megigazulást az ember, hanem csak a feltámasztott Krisztus által. Aki hisz – hirdeti Pál –, az megigazul, életet nyer, üdvösséget nyer. De hát mi történt, a pogányok ezt elfogadták? Hiszen ők a zsinagógát, a szombat megünneplését mind a zsidók dolgának tartották, akiket megtűrnek a birodalomban, mert ügyes kereskedők, mesteremberek voltak, értettek a pénzhez, és mert a római császár türelmi rendeletet adott ki számukra. De mindez – jövendölések, zsoltárok, Ábrahám és Dávid király, mi több: feltámadás – ez mind-mind zsidó dolog. És mégis, egy pogány város nagygyűlésén két zsidó ember valami ezoterikus történetet ad elő arról, hogy pár éve Jeruzsálemben egy Jézus nevű prófétát kivégeztek, akit Isten feltámasztott, és aki ebben a Jézusban hisz, annak élete megmarad, üdvözülni fog. Mondhatnám azt is, hogy a mindenkori keresztyénségnek ez az egyetlenegy tétje: a feltámadott Jézusnak a hirdetése. És mi, 21. századiak is mondhatnánk azt, amit a pizidiaiaknak kellett volna mondaniuk – a paradigma szerint –, hogy mi közünk nekünk ehhez a történethez?! Ez egy régi történet, zsidó belügy! És mégis, a Lélek titkos munkája révén sokak szíve megmozdult, örömmel vették ezt a beszédet, mert megértettek valamit. És ez itt a nagy paradigmaváltás! Megvilágosodni, hogy a dolgok rendjét, ahogy eddig vettük, nem jól tudtuk. Más a dolgok rendje. Más a rendje annak, ami egyedül számít!
Ehhez szeretnék még néhány szót hozzáfűzni. Azt hallottuk ennek a történetnek a végén, hogy a zsidók is elmentek erre a gyűlésre, és látva a nagy tömeget, irigység töltötte meg őket, és kezdtek Pálék ellen beszélni, sőt még káromlást is mondtak. Ekkor mondta Pál ezeket a szavakat: szükséges volt, hogy előbb nektek hirdessük az Isten igéjét, de mivel ti megvetitek azt, és nem tartjátok magatokat méltónak az örök életre, íme a pogányokhoz fordulunk. Itt történik meg a váltás. Amit eddig olvastunk az Apostolok cselekedeteiben valóban lehetett úgy tekinteni, mint kivételeket. Kivétel volt az, hogy Pált az Úr sajátos szolgálatra jelölte ki, az elhívása is rendkívüli volt (vocatio extraordinaria). Kivételes eset volt az is, hogy Péter elment a pogány százados házába. Ezt csak erősítette az, hogy ebben a pizidiai Antiókhiában prozeliták is voltak, vagyis nem zsidónak született emberek, akik megtértek Mózes hitére, őket nevezték prozelitának! Tehát a szövetségbe bármikor be lehetett lépni. De most megfordul a dolgok iránya, itt most nem arról van szó, hogy bejönnek a pogányok, prozelitává lesznek, felveszik a zsidó vallást. Az apostolok lépnek ki hozzájuk. Mit mond Pál a zsinagógában? Mivel nem tartottátok magatokat méltónak az örök élet beszédére, a pogányokhoz fordulunk. Igen, fordulat következik be. A megtérés szó is fordulatot jelent, a paradigmaváltás is fordulatot jelent, és itt paradigmaváltás történik.
Ez azonban, jegyezzük meg, nem teszi könnyebbé sem Pál apostol, sem a többi apostol dolgát! Tudom, erős érv az, hogy ha nektek nem kell, elviszem máshoz, de mégsem elég erős érv. Mi is látunk eleget piacolókat, akik kiteszik a ponyvára a portékát, s ha nem kell senkinek, odább mennek és eladják másnak. Nem kell? – akkor odaadom másnak. Erős érv ez, de nem elég erős ahhoz, hogy itt paradigmaváltás történjen, vagy mert akadályba ütközve nem állhat meg a misszió. Sőt, az, hogy Pál apostol ezután immár tudatosan a pogányokhoz ment, csak súlyosbította a helyzetét! Az lesz a vád ellene, hogy megbolygatja a hagyományokat és összezilálja a jó rendet. A zsidó szórványközösség az egész Római Birodalomra kiterjedt. És ez a network, amit az apostolok először előnynek vettek, az Pál apostol esetében is kiválóan működött, csakhogy a hátrányára. Oda sem ért egy helyre, a zsinagógában már tudták, hogy ki érkezik. Hamar elterjedt a róla hír, hogy veszélyes, felforgató ember. Olyan ez, mint a mai világban, amikor valakire rászáll a média. Nemrégiben olvastam egy amerikai politikusról egy cikket, aki pár napja mondott valami idétlenséget. Másnap három oldalas nagy cikkben szerkesztették ki. Tényleg, kérdezem, egyetlen éjszaka összegyűjtötték, hogy gyerekkorában hogyan baseballozott és középiskolában hogyan verekedett a barátaival, és hány üveg sört ivott meg katona korában? Dehogy. Évek hosszú során gyűjtögették róla mindezt, kartonja volt; aztán amikor kellett, elővették, és hipp-hopp, megsemmisítették. Nos, Pálnak is volt efféle «kartonja», és a karton hamarább megérkezett egy-egy helyre, mint ő maga. Ez bizony, nem ideális missziói helyzet. Én vinném a jó hírt, de a jó hírt megelőzi az én rossz hírem! Hol itt a paradigmaváltás? A váltás abban van, amit Pál és Barnabás hirdet a feltámadott Jézusról! Idézik a zsoltárokat: «nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson!›, majd hozzáteszik: «mert Dávid, minekutána saját idejében szolgált az Isten akaratának, elaludt, elhelyezték atyáihoz és rothadást látott. De akit Isten feltámasztott, az nem látott rothadást.»
A romolhatatlan üdvözítőt hirdeti az apostol. És ebben van a fordulat! Mert lehetett a diaszpórában és Jeruzsálemben, és bárhol a világon Dávid szent utódjáról álmodozni és szép reményeket táplálni, hogy ez az utód fogja helyreállítani a Dávid királyságát, ő fogja végbevinni a nagy történelmi rehabilitációt! Félre ne értse senki, de hát mi is énekeljük: Csaba királyfi, vezesd még egyszer győzelemre néped! És reménykedünk, hogy Isten majd ad nekünk, magyaroknak is egy királyt, aki elvégzi a nagy történelmi rehabilitációt. (A zsidók akkor hétszáz éve vártak erre, mi még csak száz évnél tartunk, türelem hát!). Nos, ahogy él bennünk is a földi országunk helyreállításának reménye, úgy élt a zsidóságban is a nagy remény, hogy Dávid utóda meghozza a nagy történelmi rehabilitációt. Mindegy, mit mutat éppen a történelem, mindegy, hogyan alakul a nagyhatalmi helyzet! És mégsem mindegy. Mert ez a helyreállítás a történelembe, a múlandóságba belerekesztett valami, egy kis ország, a nagy Római Birodalomban, efféle törpebolygó. De mit mond Pál? Azt hirdeti, hogy Dávid azt jövendölte az üdvözítőről, hogy Isten nem hagyja, hogy rothadást lásson. És mi történt Dáviddal? Meghalt, eltemették, elporladt. De Jézust Isten feltámasztotta, és akit feltámasztott, az nem lát rothadást. Ez a paradigmaváltás! Mert itt mindenkinek meg kell értenie – és lám, a pizidiai pogányok rögtön meg is értik –, hogy akkor ez nem egy zsidó belügy, ez nem holmi politikai story, ez nem ennek a világnak a története! Illetve, pontosabban: éppenséggel ez ennek az egész világnak az igazi, egyetemes története! Mert aki feltámad halottaiból, az nem egy kiváltságos nép számára támadt föl, hanem mindenki számára föltámadt. A pogányok számára is feltámadt. Minden ember számára föltámadt, hogy aki segítségül hívja Őt, megmeneküljön. Hiszen mindannyian elveszítettük azt a jogunkat, hogy megállhassunk Isten előtt. Nincsen igazságunk, nincs mit odavinni Isten elé, nincs miért Tőle jót reméljünk. Ha valamit várhatunk, az csak az ítéletnek a rettenetes várása. De aki ebben a feltámasztott Jézusban hisz, aki nem látott rothadást, aki Istennek ebben a különös kedvezettjében hisz, az ebben a hitben igazságot nyer. Ez a paradigmaváltás. Isten kegyelme soha semmit nem változott, nekünk kell megváltoznunk, és Istenhez másképpen viszonyulnunk.
Igen, Jézus feltámadásával nem változtak meg az isteni dolgok, mert öröktől úgy volt ez! A Szentháromság második személye öltött testet, Őt feszítették meg, és Ő támadt fel is, Ő ült Istennek a jobbjára. Ez mindvégig így volt. Isten – elnézést az idétlen szóért – mindig életpárti, mindig életteremtő. Mi kötöttünk szövetséget a halállal (Ézs 28,15), bűneink miatt mi szemléljük másképp Isten jó rendjét és szép világát. Az a paradigmaváltás, amikor rádöbbensz, hogy mindigis Isten rendje szerint ment és megy a világ, és minden úgy lesz, ahogy Isten rendje ezt mutatja. Még mi, 21. századi keresztyének sem mondhatjuk, hogy kimerítettük volna minden titkát ennek a nagy isteni rendnek: akit Isten feltámasztott, az nem látott rothadást! Ezt a rothadás szót használták a régi görögök arra, amikor hosszú ideig állt egy hajó a kikötőben és elrothadt az alja és elmerült. Mi is csak kóstolgatjuk ezt a titkot, és készülünk rá! Mi, akik halandók és rothandandók vagyunk, mennyei foglalót kapunk, és a feltámadás erőiből élünk, és csak sejtjük, hogy mit jelent minden emberi sors és az egész emberi történelem végső beteljesedése, mindenek feltámadása és Isten ítélőszéke előtti megállása. Nem Pál az, aki paradigmát vált, és nem Péter az, aki paradigmát vált, hanem mi, mindannyian, akik megértjük ennek az igének a titokzatos mélységét: akit az Isten feltámasztott, az nem látott rothadást. Jövő időben mondva: akit az Isten föltámaszt majd ama napon, az nem fog rothadást látni. Ámen

Imádkozzunk! Engedd, Atyánk, hogy szüntelenül csodáljuk a feltámasztásnak és az örök életnek nagy titkát, ahogyan Jézus Krisztusban kiábrázoltad. Kérünk, bocsásd meg nekünk azokat a hamis, hazug és halálos szövetségeket, amelyeket a bűnnek és az elveszésnek az erőivel kötünk érdekből, gyávaságból, restségből vagy lázadásból. Hozz át minket az új szövetségbe, mely igazságra, kegyelemre, szent életre, feltámadásra tekint, és Hozzád vezet, hogy a színről-színre látásban örökké boldogok legyünk. Gyógyítsd betegeinket és áldd meg az őket gyógyítókat. Vigasztald a gyászolókat. Tedd láthatóvá rajtunk az igazságot. Lelkeddel bátoríts, hogy mi, akik csatlakoztunk Jézushoz, el ne hagyjuk őt, hanem kövessük hű Mesterünket, mert Ő vezet bennünket az életnek útján. Ámen