Nem így van-e?

Gyakran látom reggelenként, amikor a kis keskeny Beethoven utca közepén jár a kukásautó, hogy nagy lendülettel érkezik egy autó a Böszörményi útról, befordul a Beethoven utcába, a vezető megpillantja a kukásautót, és máris kezd visszatolatni. Amúgy jó negyedórát kellene várakoznia, mivel kikerülni nem tudja a kukásokat. De van autós, aki elbilleg az orvosi rendelőig, ott rutinból megcsinálja az y-t, megfordul, és egyenesen hajt vissza az utcából. És olykor látni autóst, aki csak cammog a kukások után, bekapcsolja az autós-rádiót, meghallgatja a híreket, az időjárás-jelentést, mobiltelefonozik, kivárja a sorát. Persze ez csapda is, mert akik mögötte jönnek, előbb csak a személyautót látják, így aztán olykor zűrzavaros torlódás alakul ki. Szinte olyan, mint a Jób és a barátai vitája.

dr. Szabó István
2022. május 15.

Textus: “Ekkor megszólalt Jób, és ezt mondta:
Most is csak lázongás, ha panaszkodom, kezemmel kell elfojtanom sóhajtásomat.
Bár tudnám, hogy hol találom Istent! Elmennék a trónusáig,
eléje terjeszteném ügyemet, tele lenne szám szemrehányással,
hogy megtudjam, milyen szavakkal válaszol, és hogy megértsem, mit is mond nekem:
teljes erővel perel-e majd velem, vagy meghallgat figyelmesen?
Becsületes emberként vitatkoznék vele, és végleg fölmentene engem a bírám.
De ha kelet felé megyek, nincsen ott, ha nyugat felé, nem veszem észre.
Ha északon működik, nem látom, ha délre fordul, ott sem láthatom.
De ő hajthatatlan – ki is téríthetné el a szándékától? Véghezviszi, amit lelke kíván. Bizony, beteljesíti, amit kiszabott rám. Ilyesfélét gyakran szokott tenni.
Ezért rémület fog el színe előtt, ha csak rágondolok is, megrettenek tőle.
Mert Isten csüggesztette el a szívemet, a Mindenható rémített meg engem.
Miért nincsenek a Mindenhatónál ítéletre fenntartott idők, miért nem láthatják ítéletének napjait, akik őt ismerik? Elmozdítják a határokat, nyájakat rabolnak el, és azt legeltetik. Az árvák szamarát elhajtják, az özvegyek ökrét elviszik zálogul. Lekergetik az útról a szegényeket, minden elesettnek meg kell lapulnia az országban.
Gyorsan eltűnnek a víz színén, birtokuk átkozott lesz az országban, nem tér be többé a szőlőskertekbe. Szárazság és hőség elnyeli a hó levét, a holtak hazája pedig azokat, akik vétkeztek. Fölemelkednek, de egy kis idő múlva nincsenek, alászállnak, elenyésznek, mint bárki más, levágják őket, mint a kalászokat. Nem így van-e? Ki hazudtolhatna meg, ki tehetné semmivé szavamat?”

(Jób könyve 23. és 24. részei)

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Gyakran látom reggelenként, amikor a kis keskeny Beethoven utca közepén jár a kukásautó, hogy nagy lendülettel érkezik egy autó a Böszörményi útról, befordul a Beethoven utcába, a vezető megpillantja a kukásautót, és máris kezd visszatolatni. Amúgy jó negyedórát kellene várakoznia, mivel kikerülni nem tudja a kukásokat. De van autós, aki elbilleg az orvosi rendelőig, ott rutinból megcsinálja az y-t, megfordul, és egyenesen hajt vissza az utcából. És olykor látni autóst, aki csak cammog a kukások után, bekapcsolja az autós-rádiót, meghallgatja a híreket, az időjárás-jelentést, mobiltelefonozik, kivárja a sorát. Persze ez csapda is, mert akik mögötte jönnek, előbb csak a személyautót látják, így aztán olykor zűrzavaros torlódás alakul ki. Szinte olyan, mint a Jób és a barátai vitája. Mert ahogy olvassuk a Jób könyvét ezt tapasztaljuk. Éppen húsvétra esett Jób csodálatos bizonyságtétele: tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára, porom fölött megáll. Aztán a vita egy új szakaszába léptünk. Vagyis a titokzatos magasságból (az én megváltóm él!) visszaereszkedtünk a nyomúrságok szűk völgyébe. Közben azt is láttuk, hogy a barátok szépen sorban föladják a vitát. Czófár, a harmadik barát már bejelentette, hogy nem kíván tovább vitatkozni. Mondott még egy szentenciát, aztán már nem halljuk (21. rész). Számára Jób csak egy makacs öszvér, aki tapodtat sem mozdul, de legfőképpen megfordulni nem hajlandó. S közben elfogynak a szavak. Ilyen emberrel minek vitatkozni?! Egyszóval, úgy tűnik, lassacskán elapadnak a barátok érvei, kifogynak a vitatételekből. Jób tehát győzelemre áll. De kérdezzük csak gyorsan: ugyan miféle győzelem lenne ez? Mit ér el Jób azzal, hogy megnyer egy vitát? Hiszen nem győzelmi trónuson ül, hanem a nyomorúsága kellős közepén! Elvesztette mindenét. A vagyonát felprédálták a rablók, a gyerekei meghaltak, a házastársi közössége megbomlott és iszonyatos betegségben szenved. Idéztem már egy középkori festményt, amely úgy ábrázolja a Jób elegánsan öltözött barátait, mint akik jókora távolságban állnak a fekélyekkel borított, bűzt árasztó barátjuktól, a fejüket is szinte félrefordítva beszélnek hozzá. Mit ér ilyen helyzetben egy szóharcot megnyerni? Ugyan mire jut Jób azzal, hogy a barátai föladják, és netán igazat is adnak neki? Hadd idézzem Elifáz legutolsó megnyilatkozását. Így csattan föl: „Mit használ Istennek az ember?” (22,5) Vagyis, mire megy a Mindenható azzal, hogy Jób igaz és ártatlan volna? Toldjuk meg Elifáz szavait: és vajon, mi mire megyünk azzal, ha bebizonyul, hogy Jób igaz és ártatlan? Vajon nyomban meggyógyul és helyreáll az egész élete, és megnyugszunk? Ráadásul, ha fölidézzük Elifáz korábbi szavait, eddig azt láttuk, hogy ő volt a barátok közül a leginkább empatikus. Ő volt igazán részvéttel, irgalmassággal, sajnálattal Jób iránt. Mindegyre csak vigasztalgatta, bátorítgatta. Czófár, aki már abbahagyta a vitatkozást, az első megszólalásától kezdve verte az asztalt: Jób, mit jajongsz itt? Örülj neki, hogy csak ennyit kaptál Istentől! Ugyan miért vagy annyira felháborodva? Lám, működik az örök világ-törvény, vagyis előbb-utóbb eljön az idő, és Isten lesújt a gonoszokra. Czófár csak azt csodálja, hogy Jób nem is kapott, úgymond, teljes büntetést. Nem is érti, hogy miért ilyen könyörületes hozzá Isten. Elifáz másképpen kezdte. Ő sokáig bátorítgatta Jóbot, és arra kérlelte, hogy legyen alázatos. Nem tart sokáig ez a gyötrelem, vigasztalta. Fordulj Istenhez, hiszen: hat szükségből kiment téged; és hétben nem ér hozzád veszedelem. (5,19) Micsoda csodálatos buzdító ige ez minden nyomorult számára! Sőt, úgy áll Jób mellé, mintha még Istennel szemben is védené. De most már neki is elfogyott a türelme. És bár korábban még dicsérte is Jóbot híres-neves jámborságáért, szinte szent embernek nevezte, most már nagy bűnösnek titulálja: bizony sok gonoszságod van, és bűneidnek se vége, se hossza! (22,5) „Ha megalázott, mondd ki, hogy gőgös voltál, mert azon segít Isten, aki lesüti a szemét. Még azt is megmenti, aki nem ártatlan: Ha tiszta lesz a kezed, megmenekülsz.”(22,29-30) Márpedig máskülönben Isten a kevélyeknek ellene áll. Figyeljük meg még egyszer, hogyan kezdi a beszédét: nagy tételt mond! Nekünk, moderneknek, elbizakodottaknak belereszket a szívünk: ugyan mi haszna van Istennek az emberből? Ebbe bele kell rendülünk. És bizony, nagyon sok mindennek kellett itt korábban elhangzania, hogy Elifáz eljusson idáig, és kimondja ezt a kemény és megsemmisítő tételt. Térj meg, Jób! Légy alázatos, békülj ki Istennel! Vagyis: bizonyítsd be, hogy tudsz alázatos lenni. Csakhogy ezzel Jób akarva-akaratlanul azt is bizonyítaná, hogy ő bizony bűnös, és ezért jogosan éri őt Isten büntetése. Jób viszont éppen ezt vitatja. Vagy mégsem?

Válaszának a megértéséhez most néhány ismerős fogalmat fogok beiktatni, melyek különböző tudományterületekről valók. Az elsőt így nevezik az irodalomtudósok: vendégszöveg. Ez a modern írók egyik fogása. Olvasunk egy regényt, és egyszer csak egy roppant ismerős szöveget találunk benne. De kár kiabálni, hogy ez plágium volna. Az író ugyan nem idéz (a szöveg nincs idézőjelben, és nem is nevezi meg az eredeti szerzőt), de nem is plagizál, hanem a saját mondandójába illesztve másféle értelmet ad neki. Nos, ahogy hallgattuk a textusban felolvasott utolsó szakaszt (24,18-25), teljességgel zavarba jöhettünk. Hadd olvassam még egyszer. Ezt mondja Jób: „a gonoszok gyorsan eltűnnek a víz színén, birtokuk átkozott lesz az országban, nem tér be többet a szőlőskertekbe, szárazság és hőség elnyeli a hó levét, ekként a holtak hazája, azokat, akik vétkeztek. Fölemelkednek, de egy kis idő múlva már nincsenek, alászállnak, elenyésznek, mint bárki más. Levágják őket, mint a kalászokat. Nem így van-e? Ki hazudtolhatna meg, ki tehetné semmissé szavaimat?”
Miért ütközünk meg? Mert Jób eddig nem mondott efféléket. Ő folyton arról beszélt, hogy valami nagy igazságtalanság történik vele. Márpedig az, amit az imént olvastam, azt mondja, hogy a gonoszok fölsarjadnak, de elszáradnak, kivirágzanak, de eltűnnek. A gonoszok sorsa olyan, mint amikor tavaszon esik egy kis hó, de kisüt a nap, és már nincs is hó. Efféle hasonlatokat Jób barátai mondogattak. A tudósok annyira meg vannak itt zavarodva, hogy némely Bibliai-kiadásban a margón megjegyzik, hogy ennek a szakasznak voltaképpen nem itt kellene lennie. Talán, mondják, a szentíró elfelejtette odaírni, hogy ezt tulajdonképpen Czófár mondta. Igen, ezek a mondatok azt a bizonyos iustutia retributivát, azt a megfizető igazságot tükrözik, amiről Jób barátai beszélnek, ami felől Jóbot is győzködik: lám, kissé felvirágoztál, gazdag lettél, kis időre te voltál a Közel-Kelet nagy nábobja: hétezer juhod, háromezer tevéd, ötszáz igamarhád és ötszáz szamárkancát, és igen nagy cselédséged volt, gyönyörű nagy családod, nagyobb voltál Napkelet minden fiánál (Jób 1,3),mindenki neked hódolt. Hát igen, a gonoszok is kivirágzanak – kis időre! Mert előbb-utóbb jön az ítélet. Felragyogott az Úr igazságának napfénye, volt hó, nincs hó. Ez a világ rendje! És azon van itt a vita, hogy Jób ezt nem fogadja el. De lám, most Jób mondja ezeket a szavakat, és ezzel fejezi be: nem így van-e? Ki tehetné semmivé szavamat?
Emlékszünk Elifáz első beszédére, mikor az Isten rendjéről tanítgatta Jóbot, így fejezte be: tapasztalni fogod így van ez (5,27), Bildád pedig azt mondja: kérdezd a régieket, ők is megmondják, hogy így van ez (8, 9-10). És éppen attól fogy el türelmük, hogy Jób ezt nem fogadja el. Nos, akkor mégsem Jób mondja: „Nem így van-e? Ki hazudtolhatna meg, ki tehetné semmivé szavamat?” Hát nem erről folyt a vita? Nem azt vetették folyton Jób szemére, hogy meg akarja hazudtolni az isteni rendet? Vagy fordítva, hát nem folyton cáfolni akarták Jób keserű tételeit? Valóban Jób mondja ezt itt? S akkor jönnek a tudósok segíteni, mondván: nem, nyilván Jób nem mondhat ilyet, a szentíró véletlenül kihagyott egy sort, miszerint ezt a Czófár (vagy Bildád, vagy Elifáz) mondta volna. Nem tudom, kedves testvérek. Én inkább azon vagyok, hogy ez itt vendégszöveg, amely tele van iróniával, már amennyiben Jób szájából halljuk. Ez ugyanis a Jób barátainak a dogmája, de miután Jób mondja, és egyáltalán nem megnyugvással, hanem szinte provokatív és kioktató módon, megzavar minket. De éppen ez a vendégszöveg lényege.
Vessük csak össze a tényekkel. Mi úgy érezzük, hogy Jób ilyet nem mondhat. De nem inkább arról van itt szó, hogy Jób szándékosan akar kizökkenteni, és ezzel valahova elvezetni? S vajon hová? Ezt egy a másik fogalom nyitja a számunkra, ami a jog világából való. Ez az úgynevezett fordított bizonyítás. Az általános jogrend szerint, akit megperelnek, arra a vádlónak kell rábizonyítani a vádat. Ám ritkán, de megesik, hogy akit perelnek, annak kell bizonyítania, hogy valamely ügyben igaza volna. Pár éve volt egy nagy jogi vita Magyarországon egy műgyűjtemény kapcsán, mely a világháborút követően állami tulajdonba került. Az örökösök perelték az államot, hogy a gyűjtemény az övék, és hozták is a régi leltárjegyzékeket, bizonylatokat, tanúsítványokat. De az állam mindegyre elutasította ezek figyelembe vételét, mondván ez nem elég bizonyíték. Erre az örökösök megfordították az eljárást, mondván: bizonyítsa be az állam, hogy az övé a gyűjtemény. Hozzon bizonyítékot az állam arról, hogy mikor vette, kapta a képeket és műtárgyakat. Az állam elvesztette a pert, mert se törvényt, se szabályt nem tudott idézni, se vásárlásról nem volt bizonylata, se elkobzás nem történt, mindent vissza kellett adni. Ez a fordított bizonyítás. S mintha Jób most ilyesmibe kezd bele. Miért bizonygassam én, hogy ártatlan vagyok? Hát nem jutok el Istenhez! Ez a panasza és egyben a vágya is: Isten előtt vitatnám meg a sorsomat (14,15). Majd itt: „óh, bárcsak meg tudnám Isten találni; s bemenni egészen székhelyére! Feltárnám előtte az ügyet; és számat megtölteném érvekkel, s tudjam a szavakat, melyekkel felel nekem; és értsem meg, mit mond nekem. Vajon nagy erővel perel majd velem? Nem, csak ő figyelmezzen reám! Akkor egyenes ember vitázik vele; és megmenekülök diadallal bírómtól.” (23,3-7) Azt mondja tehát: tudom, hogy Isten fölmentene engem, de nem találom Őt. Ha idézzük a 139. zsoltárt, ott azt mondja Dávid, hogy ha az egekbe hág fel, ott van Isten, ha a föld alá száll alá, ott van Isten. Elöl és hátul körülvette őt. (Zsoltár 139,5-8) Jób megfordítja: „Ha előre megyek, hát nincs ott; ha hátra, hát nem veszem őt észre; bal felől van munkában, és nem foghatom meg; jobb felől van elrejtőzve, és nem látom.” (23,8-9) Hol van Isten? Bizonyítsa be Isten, igen, bizonyítsa be Isten, hogy megérdemlem, amit kaptam. Ez a fordított bizonyítás.
És ehhez nyomban kapcsolódik egy harmadik fogalom is, ezt pedig a politikai filozófiából, ismerjük, sokat használják mostanában, különösen a római katolikus teológiában: strukturális bűn. A strukturális bűn azt jelenti, hogy a világunk úgy van berendezve, úgy vannak megalkotva a törvényei, az eljárási szabályai, hogy nem jut érvényre az igazságosság. A szó nagyon tudományosan hangzik, de segítenek a költők. Arany János ezt így fordította Hamlet monológjában: a hivatal packázásai, meg a zsarnok bosszúja, gőgös ember dölyfe,
pör-halasztás, és mind a rúgás, mellyel méltatlanok bántalmazzák a tűrő érdemet. József Attila pedig így mondja: aki szegény, az a legszegényebb. Nem olvastam föl itt az egész 24. részt (kérem, olvassa ki-ki végig otthon), de ez itt forradalom! Nincs olyan, se jobb-, se baloldali, se radikális, se liberális, semmiféle politikus, aki ilyet tudna mondani, mint amit itt Jób mond a társadalmi igazságtalanságokról. Csak egy szót hadd emeljek ki, ezzel kezdi és ebben minden benne van. Így mondja: a gonoszok, elmozdítják a határokat (24,2). Mózes törvénykönyvében van egy törvény így szól: „Embertársad mezsgyekövét, amelyet az ősök raktak le, ne told odébb örök részed határánál.” (5Mózes 19,14) A régi Izraelben, a honfoglalás után, Józsué vezetésével felosztották a földeket, minden honfoglaló megjelölt helyen kapott birtokot és mindenfelé mezsgyeköveket helyeztek el felirattal. A régészek találnak is ilyen mezsgyeköveket. Ősi és örök törvény volt, hogy a mezsgyekövet nem lehetett odébb tolni egy arasszal vagy kettővel. (A magyar ember, ugye, úgy szokta, hogy egy barázdát szántott el a szomszédtól.) De ezt szimbolikusan is értelmezhetjük (ahogy tette Kálvin az Institúciója ajánlásában). Embertársad mezsgyekövét, melyet az ősök raktak le, ne told odébb örökrészed határánál! Ne változtasd meg a világ jó rendjét! Amikor strukturális bűnről beszélünk, ilyeneket tudunk mondani, amit George Orwellnél olvasunk híres könyvében az Állatfarmban: mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek. S folytathatjuk: mindenki szabad, de vannak szabadabbak. Mindenkinek jár minden, de vannak, akiknek még több jár belőle. Vagyis odébb tolták a mezsgyeköveket. Az igazságosságnak, a jogosságnak, a méltányosságnak a mezsgyeköveit. S mostanság annak a mezsgyekövét is, hogy egyáltalán mit tehet az ember a saját világával, a teremtéssel, önmagával. Eddig úgy tudtam, hogy az adott szó, az adott szó és azzal elkötelezve az embert. Én tudni véltem azt is, tegnap még úgy volt, hogy a férfi férfi, a nő pedig nő.
Tehát Jób mondja ezeket itt, és fölteszi a kérdést: miért nincsenek Istennél ítéletre fenntartott idők? Vagy ha vannak, miért nem láthatják ítéletének napjait azok, akik ismerik Istent? (24,1-2) Hol van az ítélet napja? Mikor lesz már ennek vége? Mikor lesz már ebben a világban egy nagy rendcsinálás? Mikor jön el az Úr, mikor rakja vissza mintegy új honfoglalás által a mezsgyeköveket oda, ahova eredetileg is állította? És mikor adja újra parancsba, hogy ne mozdítsd el az ősi határokat, ne lépd át őket, ne mozdítsd el őket!? Kik mozdítják el a köveket? Akik rablott jószágok híznak. Akik az árvákat és az özvegyeket kisemmizik. (Tudjátok-e, testvérek, mennyi ma a téesz-nyugdíj? S hány kiló kenyeret lehet abból venni? Miből élnek azok, akik úgy jártak a kommunizmusban és utána, hogy csak un. minimál-nyugdíjat kapnak? Tudjátok mennyi ez? Ki sem merjük mondani. Egy nagyobb család hétvégén négyszer annyit elfagyizgat.) S akik az özvegyeket és az árvákat kisemmizik. Akik a szegényeket peremre szorítják. Akik miatt az esendő embernek menekültként kell saját országában meglapulnia. S ki az esendő ember? Aki nem ért a furfangos joghoz, akinek nincsenek befolyásos barátai. S úgy kell lapulniuk, mintha körözött bűnözők lennének, itt, a saját országukban. Hány lehajtott fejű emberrel találkoztatok már, akik nem azért hajtották le a fejüket, mert nézgelődtek, hanem azért, mert nem mertek fölegyenesedni? És kik a gonoszok? Akik a más vetését aratják, más szőlejét szaggatják, és pártot ütnek a világosság ellen, megvetik Isten útjait! És mi a strukturált bűn? Hogy sosem tudod, hogy kik ezek! Így mondja Jób: nappal nem látni őket, és alig várják a napnyugtát, mert sötétségben tevékenykednek. És ideológiát is gyártanak hozzá, mert felforgatják a világ rendjét. Vannak propagandistáik, és úgy viselkednek, mintha istenek lennének. Hát jöjjön az a fordított bizonyítás! – mondja Jób. Bizonyítson Isten! Adja tudtunkra, hogy megvan az a nap, amikor kiragyog majd a tavasz és fölszárad a hó, és ezek a nem-is-tudjuk-kik-és-miféle-gonoszok, lám voltak, és nincsenek! S egyáltalán miért tűri őket Isten? Miért várat még minket, akik ismerjük az Isten útját, minket, akik szeretjük az igazságot, minket, akik nem mozdítjuk el a határköveket? Hol van az a nap?
És ekkor következik a vendégszöveg, ha Jób mondja: „tudom ám, hogy utoléri őket a veszedelem, csak rövid ideig virágzanak, aztán eltűnnek, ahogy a hőség elnyeli a hó levét. Ugye így van ez? Ki cáfolhatná ezt meg?” Jób mondja, és micsoda metsző irónia van benne! Itt fordul a dogma értelme, és ezért zökkent meg az, amit Jób mond. Mert ha ez így van, akkor Jóbnak nincs igaza. Úgy tűnik: enged a barátainak: ha mindez így van, hogy ugyanis csak ideig-óráig virul a gonosz, akkor felhagy a panaszkodással. Én éppenséggel úgy értem, hogy Jób azt kívánja: legyen így, vagyis jöjjön el az Úr napja és az igazság órája. Jób tehát azt kívánja, hogy bárcsak ne lenne igaza, s ne kellene panaszkodnia! És itt megrendülünk, mert eddig Jób úgy állt előttünk, mint magános alak. Mi most egyedül Jóbot látjuk szenvedni. Ott állnak körülötte a barátok, nekik nincsen semmi bajuk. Jób feleségének nincsen semmi baja. S abban a városban, ahonnan kidobták Jóbot a falakon kívül, a szemétdombra, ott sincs senkinek semmi baja. Az egész világon senkinek semmi baja, csak Jóbnak. Ő egyedül vesztes a teremtésben. Valóban? Maga Jób fordít ezen az érzetünkön, és azt mondja, hogy inkább ne legyen senkinek semmi baja, inkább legyen mindenkinek jó, inkább kerüljenek vissza a határkövek a helyükre, és ekképpen neki ne legyen igaza. Csak ragyogjon föl az igazság napja! Mert mit tud Jób bizonyítani ártatlansága felől? Mit tud felelni barátai vádjaira? És mit tud az ember Isten előtt bizonyítani? Elifáz, hallottuk, ezt sugallta: bizonyítsd be, hogy tudsz alázatos lenni, tudsz készséges lenni, el tudod fogadni Istennek a feddését, tudsz bűnbánó lenni – mert hát bűnös is vagy! (A régi emberek nem ismerték azt a lelki mimikrit, amit mi játszunk mostanában, hogy bűnbánó vagyok ugyan, bár nem érzem magam bűnösnek, bűnbánó vagyok ugyan, de nem is vagyok bűnös, ez csak egyfajta rituálé! Nem. A régieknél, ha valaki bűnbánatot tartott, az elismerte a bűnösségét, és ki is mondta a bűnösségét!) És ha megteszed, mondja Elifáz, akkor áldást kapsz. De újra föl kell tennünk a kérdést, hogy vajon az igazát keresné Jób? Hiszen azt ő is tudja, hogy embernek Istennel szemben nem lehet igaza. Akkor netán a jussát keresné, a járandóságát? Jób magát Istent keresi. „Elmennék a trónusáig!” – kiált. (23,2) Nekünk pedig azért kellett és kell majd még a hosszú vitát végigolvasni, hogy megértsük: egészen másképpen van az, amit itt Jób ironikusan idéz. Nagy harc árán tudunk mi is csak rájönni, hogy Jób nem a kegyes élet hasznát siratja. Nem azt fájlalja, hogy Isten szűkmarkúan adta az áldást, sőt megvonta tőle, pedig ő nagy hűséggel járt az útján. Jób Istent keresi, Hozzá akar eljutni, egyszerűen és személyesen. Ehhez a belátáshoz hosszú utat kell megtenni. Ez a felismerés nincs magától. A gyötrődésében, a keserves vitatkozásban, és a barátai gyalázatos vigasztalgatásai közepette, neki is meg kell tanulnia kimondani, hogy nem velük van vitája, a néhai drága jó barátaival, akik most már az ellenségei. Nem velük van vitája, akik hét nap, hét éjjel zokogtatok fölötte, most meg már kinevetik és gúnyolják. Nem akarok velük szemben semmilyen vitát megnyerni. Istenhez akar eljutni. Utána vágyakozom, mondja Jób, akkor is, ha belerendülök a gondolatba, akkor is, ha reszketek a félelemtől, akkor is, ha Isten abszolút és megkérdőjelezhetetlen fenség! És miért akarok Istenhez eljutni? Mert nem tudom magamat felmenteni! Hogy a barátaimnak, a feleségemnek, a közösségemnek, sőt önmagamnak mit tudok bebizonyítani, voltaképpen nem kérdés. Hogy szerintük ártatlan vagyok-e? Ez csak egy érzet, ez csak egy indulat. De amikor elérkezünk a tények világába, vagyis belépünk Isten tróntermébe, ott bizony megrendülnünk. Hát akkor miért vágyódunk mi oda menni? Azért, mert egyedül csak Isten tud felmenteni, mert csak nála van kegyelem. És tudom, hogy nála számomra is van kegyelem. Hozzá akarok eljutni. Hozzá akarunk eljutni. Ámen.