Nem hagylak árvául

dr. Szabó István
2009. február 15.

Textus: „Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok. És én kérem az atyát, és más vigasztalót ád néktek, hogy veletek maradjon mindörökké. íz igazságnak ama Lelkét: a kit a világ be nem fogadhat, mert nem látja őt és nem ismeri őt; de ti ismeritek őt, mert nálatok lakik, és bennetek marad. Nem hagylak titeket árvákul; eljövök ti hozzátok.” (János evangéliuma 14. rész 15-18. versei)

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!

Az elmúlt alkalommal is János evangéliuma 14. részéből olvastuk az igét, s hallottuk Jézus megvilágosító feleletét Tamás szorongó kérdésére, mely kérdés mindannyiunk kérdése: nem tudjuk, hová mégy, mi módon tudhatjuk az utat? – noha szívünk mégiscsak sejti, noha lelkünk a Jézus Ígéretére mégiscsak fölébred, hogy ahova Jézus megy, ahol helyet készí­t nekünk, nos, ez éppen az a valóság, amelyre Isten igazán teremtett bennünket. Ezért is élünk. S mindaddig, mí­g ezt a nagy titkot nem látjuk, és nem ismerjük, hogy ugyanis az ember örökös otthona Istenben van, s evégre is teremtette Isten az embert, hogy Őt megismerje, s benne boldog legyen, addig bizony nyugtalan a szí­vünk. Jézus azt felelte Tamásnak, Ő maga az, aki Istennek az örök életre szóló meghí­vóját tolmácsolja nekünk, és mindaddig, mí­g Jézust látjuk, látjuk a célt is, mindaddig, mí­g Jézus követjük, megvan az út is, melyen járnunk kell, s mindaddig, mí­g Jézushoz ragaszkodunk, ez az igazság számunkra megtartó, örökös igazság. De azt is elmondottam, hogy Jézusnak ezek a szavai egy olyan helyzetben hangzanak el, mely túl az ember örökös transzcendens várakozásán, önmagában is nyugtalansággal tölthettek el a taní­tványokat. Búcsúvacsorán vagyunk, immár a taní­tványok is sejtik, amit eddig nem vettek komolyan, amit, ugyan amit mondott nekik a Mester, de nem figyeltek rá igazán, hogy közeledik az óra, az idő, amikor a Mestert elfogják, és elszakí­ttatik a taní­tványoktól, és ők magukra maradnak.

Ez a szorongás mélyen tölti el Jézus taní­tványait. János evangélista sok helyen leí­rja az Utolsó Vacsora történetében, hogy miképpen is fordulnak egymáshoz, hogyan is kérdezték egymást szinte kétségbeesetten ebben, helyzetben. Ugyanúgy, ahogy mi is, amikor ugyan tisztában vagyunk az élet általános igazságaival, s tudni véljük azt is, merre felé tart az életünk, és Isten mire hí­vott meg bennünket, mégis egy-egy adott helyzetben szorongás, nyugtalanság fog el bennünket. Ezért buzdí­tja, bátorí­tja Jézus a továbbiakban is a taní­tványait ezekkel a szavakkal: ha engem szerettek, parancsolataimat megtartsátok, és én kérem az atyát és más vigasztalót ad néktek, hogy veletek maradjon mindörökké. A vigasztaló szó több mindenre utal, és mindenik értelméről kellene most egy-egy szót szólni, hogy aztán a nagy ige, a nagy buzdí­tás, amit e szakasz végén mond Jézus: nem hagylak titeket árvákul, eljövök tihozzátok ? valóban reményünk alapja lehessen, s ebben a reményben élhessünk.

Amikor tehát azt a szót halljuk, hogy vigasztaló vagy vigasztalás, a leggyakrabban a gyász jut eszünkbe. És találó is az, amit Jézus a szakasz végén mond: nem hagylak titeket árvákul. Árvaság az, ha valaki elveszí­ti a szüleit. Kiterjesztett értelemben árvaság az, amikor valaki elveszí­t valakit, aki a társa volt, akire támaszkodhatott, akiben megbí­zhatott, aki mellé állt, aki az ügyében pártfogója volt. S itt is lépünk át rögtön az árvaságnak és a vigasztalásnak a másik értelméhez, hiszen ezt a szót a görög eredetiből szokták úgy is fordí­tani, hogy pártfogó. íz í?szövetség törvényei pontosan leí­rják, és parancsolják Isten népének, és parancsolják nekünk is, hogy az özvegyet, az árvát, a jövevényt támogassuk és segí­tsük. S ezzel éppen erre a pártfogásra utalnak. Az árvaság ugyanis azt jelenti, hogy az ember maga van, s nincs, aki az ügyét képviselje. Az ember egyedül maradt és nincs, aki segí­tsen neki egy-egy nehéz ügyében és bajos dolgában. Nem kell nagyon messzire gondolni, elég, ha felidézzük önmagunkban azt a helyzetet, amikor magunkra maradva kellett egy ügyet elintézni, mondjuk, a magyar bürokrácia labirintusában. Az pedig nagy szörnyeteg ám, és ha annak a közepébe bejutunk, ott vár minket a Minotaurusz: a közigazgatási törvény, az önkormányzati törvény, az adótörvény, a telektörvény meg mindenféle törvény, és ez többnyire a szegény árva magyar embert szőröstől-bőröstől meg szokta enni. Hát segí­tsen valaki!

 

í pártfogó a legáltalánosabb értelemben az, aki párt-ba áll velünk, a pártunkra áll, és az ügyünkben képvisel minket, mert minket támogat. Ez is jelenti a vigasztalás az árvaság gyógyí­tására nézve. Kedves testvérek, a vigasztalás azt jelenti, hogy elesett állapotomban, kiszolgáltatott helyzetemben valaki a pártomra áll. aztán a görög igét lehet úgy is fordí­tani egyszerű magyar jogi nyelven, hogy ügyvéd. amikor ugyanis Jézus azt mondja, hogy vigasztalót küldök nektek, a görög paraklétosz (latinul ad-vocatus) szót használja, s ez a szó elsőül azt jelenti: akit az ember maga mellé hí­v, oda állí­t maga mellé, hogy az ügyét képviselje. Ez kicsit mélyebb és általánosabb, mint a pártfogás. íz ügyvéd védi az ügyemet, nemcsak mellettem áll, nemcsak segí­t nekem, hanem azt az ügyet is védelmébe veszi, amit én képviselek, amiben én járok, megvédi az ügyemet és í­gy megvéd engem is. Ahogyan Ady mondja egyik Istenes versében talán kicsit hetykén, kicsit félreérthetően egy versében: ?az én ügyem a te ügyed!? Jézus azt mondja, hogy elküldöm számotokra az ügyvédet. De ennek az ügyvédnek nincsen ügyvédi irodája, nem számí­t fel óradí­jat, nem kell részletesen és alaposan ismertetni vele az ügyünket, a bajunkat, a gondunkat. Sőt nem is mi vagyunk azok, akik ezt az ügyvédet fölkeressük, és ügyünket elé tárjuk, és mintegy felfogadjuk őt. ízt mondja Jézus: én elküldöm őt hozzátok. Mintegy maga helyett, a maga nevében, teljes isteni felhatalmazással küldi a Szentlelket. Mert a Szentlélekről van szó, aki egyszerre pártfogónk, egyszerre ügyvédünk, egyszerre az igazság taní­tója, és ahogy a régi magyar nyelvben ezt a szép görög szót szokták fordí­tani, egyszerre vigasztalónk is. Mert a Szentlélek vigasztaló.

Először tehát arról kell kiindulnunk, amit Jézus mond: nem hagylak titeket árvákul, eljövök tihozzátok. Lelke által eljön hozzánk. Nem hagylak titeket árvákul. Milyen ez az árvaság? A taní­tványokhoz szól, akik elhí­vattak Jézus által, akik hallottak Isten dicsőséges országáról, akiknek a szí­vében, ahogy az evangéliumok oly sokszor leí­rják, fölbuzgott, fölmozdult a nagy öröm, fölbuzgott a nagy lelkesültség. Kapcsolták is ezt a nagy lelkesültséget magukban mindenféle gondolatokhoz, s a Mesternek sok alkalommal kellett helyreigazí­tani őket, mert az isteni jelenlét hatására fölbuzgott szí­vükben az a gondolat, hogy szerezhetnek magunknak igazságot. Nemsokára is úgy lesz, hogy mielőtt Jézus elindul a Gecsemáné kertjébe, elé ugrik Péter két karddal s megmutatja: itt vannak az igazságszerzés eszközei. Így buzgott a taní­tványok szí­ve. Aztán buzgott úgy is a szí­vük, az isteni erőt átélve, hogy í­me, meg lehet előzni a többieket. Emlékezzünk a Zebedeus-fiakra: Uram, ha eljössz a Te országodba, add meg nekem és az én testvéremnek a jobb és balkéz felöl való ülést. Igen, erőket éreztek maguk körül a taní­tványok, és úgy gondolták emberi módon, hogy ez előzésre való. Fölbuzgott a taní­tványok szí­ve arra is, hogy elkülöní­tsék magunkat, s fölállí­tsák az értékek új hierarchiáját. Amikor egy samaritánus faluban nem fogadták be Jézus taní­tványait, a két Zebedeus fiú felhevült, és azt mondatták: Uram, parancsold, menjen tűz erre a falura,  – ők pusztuljanak, s maradjanak meg az igazak. Aztán fölbuzgott a taní­tványok szí­ve akkor is, amikor Jézushoz gyermekek gyülekeztek, s lelkesen toporogtak a Mester körül. A taní­tványok elkergetik őket, mert ott nagy dolgokról volt szó. De vajon kedves testvérek, fölbuzog-e a taní­tvány szí­ve, fölbuzog-e Krisztus taní­tványának szí­ve az isteni erő közelségében, ha azt kell átélnie és megtapasztalnia, amiért Jézus valójában jött, amit hirdetett, amit megélt, amiért meghalt és föltámadott, s amiben minden boldogságunk el van rejtve? Hangsúlyozom: el van rejtve! Most Jézus kimondja: én kérem az Atyát és más vigasztalót ad néktek, hogy veletek maradjon mindörökké.

Ha azt mondottam, hogy árvának lenni a szó legelemibb értelmében azt jelenti, hogy elveszí­tünk valakit ? elsősorban szüleinket vagy a társunkat, és ahogyan sok népdalban énekeljük, árva madarak leszünk ?, akkor megértjük, hogy nemcsak emberi értelemben szabad és kell árvaságról szólni, hanem transzcendens értelemben is. íz ember saját maga hibájából, lázadása miatt, Istentől való elfordulása miatt: Isten-árva. íz ember Isten-árva. És az egész élete, amit Isten nélkül tölt, annak minden perce, minden perc-töredéke Isten-árvaságban telik. Ezért mondja Augustinus egyházatya a vallomásaiban, hogy nyugtalan a mi szí­vünk, amí­g Tebenned meg nem nyugszik, ó, Isten! Mert az árvaság nyugtalanságot jelent, az árvaság társnélküliség, az árvaság az élet céltalansága. S mennyivel inkább jelent nyugtalanságot az Isten-árvaság, mennyivel inkább jelent végső céltalanságot az Isten-árvaság, mennyivel inkább tölti el az embert, egész életét kimondhatatlan nagy nyugtalansággal az Isten-nélküliség. Egyszer valaki azt mondotta, hogy a modern kor emberét valami nagy nyugtalanság tölti el, és ezért is sikerül a mai világot a fogyasztói civilizáció kellékei szerint berendezni, ezért mi magunk is, akik egyébként hajlanánk némi mértékletességre, puritanizmusra, tulajdonképpen a konzumerizmus bűvöletében élünk. Ez azért van í­gy – mondják a bölcs elemzők -, mert a magára maradt embert kétségbeesetten próbál megvenni, megszerezni mindent, s ezzel árvasága hiányát kipótolni. Ez éppen a fordí­tottja annak, amit időnként gyerekeknél látunk. Azok az iskolás gyerekek, akiket a társaik kitolnak a szélre, talán mert különcök, talán mert tehetségesebbek, mint a többiek, talán mert furcsa idegenszerűek, azért, hogy a többiek kedvességét, szeretetét, befogadását megnyerjék, mindenüket odaadják nekik. Talán van is közöttünk ilyen, aki emlékszik gyerekkorából erre, hogy volt olyan osztálytársa, aki hozta a tí­zórait és adta máris, pedig ő is éhes volt, a másik meg nem volt éhes, de adta, hogy szeressék végre. Ennek megfordí­tása az, amikor az ember a maga Isten-árvaságában, világ-árvaságában mindent meg akar szerezni, mindent meg akar venni. Lehet, hogy már van elég a mindenből, de mégis újra kell.

Ez csak egyetlenegy jele annak, hogy milyen mélyen gyökerezik az ember Isten-árvasága, és milyen nagy drámákat jelent ez, sőt ez a végső nagy dráma. De van ennek egy másik jele is, és voltaképpen ezért kell róla szólnunk, mert Jézus halálának – emberileg szólok ?  oka, vagy egyik emberi összetevője ebben keresendő. íz Isten-árva ember úgy akarja ezt a nagy Isten-hiányát pótolni, hogy megteszi magát Istennek. A maga istenévé teszi magát. Egyszer egy gyermeknevelési könyvben olvastam, melynek volt egy külön fejezete az árva gyermekek neveléséről, ami hihetetlenül nehéz dolog, sok áldozattal, törődéssel jár, nos, a könyv végtelenül okos szerzője azt í­rta, hogy figyeljük meg, az árva gyerekek gyakran úgy pótolják a szülők hiányát, hogy önmagukat teszik meg önmaguk szüleivé. Elvesztette valaki az apját, a maga apjává lesz, elvesztette az anyját, a maga anyjává lesz. De ez csak pótlék. S milyen torzulások, milyen rettenetek fakadnak abból, hogy az ember az Isten-árvaságát azzal akarja megoldani, hogy ő lesz isten. Persze, mivel nem egy egyszeri szülőről van itt szó, nem egy édesapáról, nem egy édesanyáról, hanem az univerzum teremtőjéről és minden ember teremtőjéről és atyjáról, ez óhatatlanul azzal fog együtt járni, hogy az ember aztán a többinek is istene akar lenni. Egy angol-amerikai költő egyik versében egy zsarnokról í­r, aki mérhetetlenül magányos, de okos is, és átlátja, hogy a talpnyalói csak félelemből hí­zelkednek neki, s keresi, hogy az emberek szeressék őt, s ezért nagy tömeggyűléseket tart és milliók gyűlnek össze elébe ? hátha a sokmillió között egy van, aki tiszta szí­vből szereti őt! De ő mégiscsak zsarnok! A versnek megdöbbentő az utolsó sora, í­gy hangzik: mikor nevetett, az utcán meghaltak a gyermekek. Isten nélkül ide vezet az út. íz Isten-árva ember isten akar lenni, és igyekszik is magát emberek fölé tenni, de az ő istensége, istenkedése nem életteremtő, hanem halálhozó. Nem hagylak árvákul titeket, mondja Jézus, hanem elküldöm a vigasztalót, elküldöm a pártfogót, elküldöm az ügyvédet, elküldöm a társat, hogy veletek maradjon mindörökké.

Itt rejlik az emberi élet nagy titka, itt rejlik a boldogságunk titka is, itt rejlik az, hogy minden reményünk megalapozott remény legyen, ahogy a Káténk mondja, hogy a jövendő felől is bizakodó szí­vvel legyünk a mi Mennyei Atyánk iránt. Tudniillik, Isten velünk van, nem vagyunk árvák. Isten ott van az életünkben, részt vesz a dolgainkban, vezet, tanácsol bennünket. Ahhoz hogy ez a vigasztalás teljesen a miénk legyen, még egy dolgot kell tudnunk és ezt az ige is kifejezi a számunkra. ízt mondja Jézus: ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok. A jog világában sokszor megtörténik, hogy amikor egy ügyvédnek védenie kell valakit, egy adott ponton rájön, hogy nem úgy van a dolog, ahogy a delikvense mondja. Egyáltalán nem ártatlan, nem valami hamis váddal illették, és immár nem lehet azon fáradozni az ügyvédnek, hogy fölmentesse védencét. Máskor rá kell jönnie az ügyvédnek, hogy az ügy, aminek képviseletével megbí­zták, nem jó ügy, nem tiszta és nem becsületes dolog. Ez minden ügyvédnek, jogászembernek nagy drámája, hogy ilyenkor mit tegyen. Adja vissza az ügyet? Próbáljon valami más mentőkörülményt találni? Győzze meg az ügyfelét arról, hogy változtassa meg a gondolatait? Nos, amikor a Szentlélekről ügyvédként, vigasztalóként, pártfogóként beszélünk, akkor ez az utóbbi az, amit Isten Lelke munkál bennünk. Idéztem Adyt: az én ügyem a te ügyed. Amikor eljön a Szentlélek és betölti a szí­vünket, elkezdődik bennünk egy isteni munka, egy nagy meggyőzési folyamat, hogy ezt a sort fordí­tsuk meg, és tudjuk azt mondani, hogy a te ügyed az én ügyem! Ha engem szerettek, parancsolataimat megtartsátok ? mondja Jézus. Isten nemcsak vigasztalóként, fölkaroló társként, célt mutató örök bölcsességként van velünk, nemcsak titokzatos, de átélhető mennyei erőként, hanem átformálóként is. Visszafordí­tja szí­vünket ahhoz Önmagához, akit elhagytunk, aki ellen fellázadtunk, akinek a hiányát mégis olyan rettenetes módon éljük át, visszafordí­tja Önmagához, akiben az életünk gyökerezik, akiből indul, és akihez megérkezik. Akkor miénk Jézus boldog áldása a Szentlélek által, ha engedünk késztetésének, ha ez az ügyvéd, pártfogó a számunkra nemcsak és nem elsősorban a mi ügyünk pártfogója lesz, nemcsak és nem elsősorban a mi Isten-árvaságunkban lesz vigasztalónk, hanem Isten ügyének szószólója lesz bennünk. A szószóló Lélek szí­vünkben és lelkünkben Jézus szavait taní­tja, Jézus igazságát, Jézus örök törvényét. Ő tudja Jézus meghí­vását az igazi, boldog és áldott életre. Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok! Milyen könnyű annak engedni, milyen könnyű annak parancsát megtartani, aki minket szeret, nem hagy bennünket árvákul, összeköt az élet forrásával és nekünk boldogságot, örök életet és üdvösséget hoz. Ámen.