Mindig imádkozni

dr. Szabó István
2010. január 10.

Lekció: Lukács evangéliuma 7. rész 1-11. versei és 18. rész 1-5. versei

Imádkozzunk! Köszönjük mennyei Atyánk, hogy ma a gyülekezet közösségében áldó és magasztaló szóval fordulhatunk Hozzád, s miközben együtt mondjuk dicsőí­tésünket, énekeljük magasztaló zsoltárunkat, egyen-egyenként is elmondhatjuk Neked hálánkat, örömünket. Hálánkat kegyelmedért, örömünket a megtartatásért, szereteted minden jeléért, hűségedért. Köszönjük mennyei Atyánk, hogy megőriztél és megtartottál bennünket. Köszönjük, hogy Jézus Krisztus által üdvösségre hí­vtál, és köszönjük, hogy az üdvösség útján Te magad oltalmazol, vezetsz és bátorí­tasz bennünket. Köszönjük, hogy újra meg megannyiszor irgalommal hajolsz hozzánk, noha i vétkeink, bűneink, hitetlen szí­vünk, szent akaratod elleni lázadásunk mind-mind eltávolí­t tetőled, és méltatlanná tesz arra, hogy gyermekeid legyünk. De köszönjük, hogy a Te választásod öröktől való. Köszönjük, hogy hűséged mindörökre megmarad, és í­gy jössz most is hozzánk bűnbocsátó irgalmaddal, megújí­tó és megtisztí­tó szereteteddel. Add is azt nekünk bőséggel, szükségünk van rá. Kérünk ezért is, mennyei Atyánk ma is, hogy igéd szavával ragyogtass világosságot, hogy csalhatatlanul lássuk, ki az, aki elhí­vott bennünket, és mire hí­vtál el bennünket. Szentlelked hatalmával adj nekünk mély elkötelezést, hogy a Hozzád vezető úton hűséggel és igazsággal járjunk. Töltsd be életünket kegyelmeddel, minden javaddal, amit számunkra készí­tettél. Krisztusért kérünk, hallgass meg bennünket. Ámen

Textus: “Mindig imádkozni kell, és meg nem restülni!” (Lukács evangéliuma 18. rész 1. verse)

Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvérek!

Mint tudjátok, szokás gyülekezetünkben, hogy a vasárnap elhangzott igehirdetéseket leí­rjuk, és aztán ezeket nyomtatott formában is el lehet vinni. Régóta í­gy van ez már. De éppen az utóbbi hetekben kérte valaki, hogy ne csak az igehirdetést í­rjuk le, hanem az előtte és utána elhangzó imádságokat is, ezek is részei az istentiszteletnek. így lesz tehát ezután, le fogjuk í­rni az imádságokat is. De nemcsak ezt a mulasztásunkat jegyezte meg a kérés, hanem eszembe juttatta azt is, hogy régóta adósa vagyok a gyülekezetnek ? s talán saját magamnak is ?, hogy az imádságról hosszabban prédikáljak. Ezért a jövő vasárnaptól a Mi Atyánk-ról szólnak majd az igehirdetések. Ma mintegy bevezetésképpen két történetet olvastam fel. Az egyik a római centurio szolgájának a meggyógyí­tása, a másik pedig egy példázat, amit Jézus mondott el egy bí­róról, aki Istent nem félt, embert nem tisztelt, de akinek addig járt a nyakára egy erőszakos özvegyasszony, mí­gnem végre elintézte az ügyét. Jézus itt nyilván nem bí­rósági reformot hirdet, hanem egy szélsőséget állí­t elénk. Mint ahogy a római tiszt szolgájának meggyógyí­tása is mutat egyfajta szélsőséget. és e két szélsőség között történik ? azt hiszem ? a mi imaéletünk. Egyrészt, természetesen, szeretnénk, ha mindig úgy lenne, ahogy a gyógyí­tás történetében hallottuk, ma erről fogok részletesebben beszélni. Másrészt, véljük, általában is jó lenne, ha nem történne olyan, amit a hamis bí­ró és az özvegyasszony példázatában hallottuk. Tehát szeretnénk, és reméljük is, hogy úgy legyen minden imádságunkkal, ahogy a római századossal történt: egy szó is elég, és az úgy is lesz. S buzdí­tjuk is magunkat a Hegyi Beszédből vett biztatással. Hogy ugyanis el sem mondjuk kérésünket, a mennyei Atya már tudja, mire van szükségünk. Ki sem mondjuk, csak elgondoljuk, vagy csak kisóhajtjuk a lelkünkből, hiszen olykor egyáltalán nem is tudunk imádkozni, de mégis van egy szó, egy gondolat, egy vágy ? egy ima, és az úgy lesz. Kinek a szava ez? Nem biztos, hogy Jézus szava, lehet, hogy a zsinagógai elöljárók szava, akik közbenjárnak a századosért. Lehet, hogy a százados üzenete: ne fáraszd, Uram magad, méltatlan vagyok, hogy hajlékomba jöjj, – de a te szavadra meglesz. Nagyon-nagyon szeretnénk, ha mindig csak í­gy kellene imádkozni. ám ott a másik véglet, az özvegyasszony esete, aki kitartó szí­vóssággal, elhessegethetetlenül, újra meg újra rázörget erre az Istent nem félő, embert nem becsülő, magabiztos pöfeteg bí­róra, aki úgy véli, hogy amikor neki tetszik, elrendez egy-egy ügyet. Nos, sokszor mintha í­gy kellene, folytonosan, erőszakosan imádkozni. Még egyszer mondom, mintha minden imádságunkkal, egész imaéletünkkel, ha ugyan van imaéletünk, és az nem valami szakadozott dolog, e között a kettő között mozgunk. és mind a kettőre van tapasztalatunk. Van boldog tapasztalatunk arra nézve, hogy még ki sem mondottuk, és már meglett, van boldog tapasztalatunk arra nézve, és azt hiszem, igazából véve ez az életünk java, hogy ha imádságra nyitjuk a szánkat, döntőmódon hálaadást mondunk. Sok mindenért, ami már megtörtént, sok mindenért, amit nem is kértünk, és mégis meglett. Utólag jövünk rá, hogy ezekért kellett volna imádkozni, ezeket kellett volna szüntelenül kérni. ? de, lám, í­gy is meglettek. Ez az egyik nagy tapasztalatunk. A másik pedig az, hogy noha újra és újra előtárunk kéréseket, vagy csak egy kérést, vagy egy koncentrált témát, az hosszú ideig nem hallgattatik meg. Ravasz László mondja egy igehirdetésében, amit éppen itt, Budahegyvidéken mondott el 1956 karácsonyán, hogy a keresztyén életnek ez az egyik döntő kérdése, ha ugyan nem az egyetlen döntő kérdése: a meg nem hallgatott imádság. Istennel való kapcsolatunk szinten teljesen e körül forog. Hogy amit Isten elé vittem bizalomban, meghallgattatik-e? és továbbá hányszor kell kérésemet Isten elé tárnom, hányszor kell Neki elmondanom, hogy talán nem jól imádkozom? Erre Jakab apostol utal a levelében, mondván hogy kéritek, de nem kapjátok, mert nem jól kéritek. Hát akkor hogyan kell jól kérni, és hányszor kell kérni, és meddig kell az Isten ajtaján zörgetni, hogy megnyittasson az az ajtó? Igen, ott van a másik tapasztalat is, amiről az előbb szóltam, hogy nem kérünk, és úgyis kapunk. Láttuk is, hogy a hí­vő életnek, az Istenben bizakodó életnek ez az ős-talapzata. Voltaképpen ezen az őstalapzaton állunk. Erről beszél Jézus is a Hegyi Beszédben: Isten szüntelen hűséggel, szakadatlan szeretettel adja, közli velünk mindazt, amire szükségünk van. Mégis, folytonosan nyugtalaní­t minket a meg nem hallgatott imádság drámája. Röviden tehát, két szélsőség között mozgunk.

Az első esetnél ? amit a római százados története mutat – azt is lehet kérdezni, és ezt komoly teológusok, pl. Kálvin is kérdezi, hogy kell-e egyáltalán imádkozni? Ha ugyanis Isten örök bőséggel ad, ha Isten léte maga örök áradás, ha Isten létéből szüntelenül áradnak a szeretet, a kegyelem, az irgalom, a megtartatás, az élet hatalmas erői, a ezekben mintegy benne élünk, és ezeknek mintegy kedvezményezettjei vagyunk ? kérdezi Kálvin is -, akkor miért kell egyáltalán imádkoznunk? Vajon szüksége van Istennek arra, hogy emlékeztessük, kicsoda Ő? De máris ott a másik kérdés, a másik végletnél: eleget imádkozunk-e? Ezt mutatja a hamis bí­ró példázatának a története. Kell-e egyáltalán imádkozni – de eleget imádkozunk-e? Ez a két nagy kérdés között élünk, mozgunk és vagyunk. Vallásosak vagyunk és imádkozunk, illetve, annyira mélyen bizakodunk Istenben, hogy nem imádkozunk. Eltökéljük, hogy szüntelenül imádkozni fogunk, aztán bártan elszunnyadunk imádkozás közben, mert Isten szerelmesének álmában ad eleget. Kell-e, szükséges-e egyáltalán imádkozni, kérdezzük egyszer, de kérdezzük másszor önmagunkat is: eleget imádkozunk-e?

A római százados története a közbenjárás története. és éppen ezért mondhatjuk, hogy az imádság története. Természetesen, az imádságnak sok iránya és dimenziója van: hálaadás, lélekből felfakadó magasztalás, dicsőí­tés, bűnbánat, töredelem, vallomás, az egész élet benne van az imádságban, talán mégsem tévesztjük el, ha azt mondjuk, hogy az imádság éppen az, amit az egyszerű magyar szó is kifejez: közlés. Közlöm önmagamat Istennel, közlöm gondolataimat, közlöm panaszomat, bűnbánatomat, kérdéseimet, kéréseimet, közlöm tehát önmagamat. De éppen, mert közlés az imádság, azért közbenjárás is. Valamit odaviszünk Isten elé. Valamit Isten is mond nekünk az imádságban. Ő is közöl valamit. Tehát maradjunk ennél a nagyon egyszerű magyar szónál: köz. Ez a szó nekem azért is tetszik, mert voltak az emberiség történetének olyan korszakai ? a mostani nem ilyen! ?, amikor széles, hömpölygő folyamban áradt az imádság. Lehetne mondani, hogy az emberiség úgy tudott imádkozni, ahogy zúdulunk az autópályán. Három sávban, négy sávban, nagy lehajtókat, közlekedési csomópontokat, benzinkutakat, állomásokat érintve. S maradjunk egy kicsit ennél a hasonlatnál. A templomnál jól fel lehetett tankolni, és utána lehetett tovább menni. Voltak ilyen korszakok. Most meg talán úgy van, ? és ezért tetszik nekem ez a szó, hogy köz! ? , ahogy gyerekkoromban volt faluhelyen. A nagy utcák között voltak közök. Vékony ösvények. Mi gyerekek nem szerettünk az utcán járni, mert azokon hosszú kerülővel jutottunk haza, a bogárdi gazdák nem nagyon adtak a telkükből a köz javára, körbe kellett hát járni. De a kertek alján volt itt-ott egy-egy kis köz. A köz lerövidí­tette az utat. Ezért használom most ezt a szót az imádságra, az imádkozásra. Köz. Az imádság lerövidí­ti az utat. A vallásnak minden kultúrában vannak szabályozott útjai, ilyen az istentisztelet közössége is, ezen együtt vagyunk, együtt imádkozunk, együtt visszük Isten elé önmagunkat. Együtt közöljük magunkat. Vannak az imádságnak liturgikus formái is, meghatározott alkalmai, helyei, módjai, az imádkozásnak vannak meghatározott időpontjai, és van rendje. Sőt, vannak imádkozók is, akik a közösségtől az imádkozás feladatát kapják, erre választják ki őket. Nekem is mondották olykor, amikor imádságról beszélgettem: imádkozzék csak tiszteletes úr helyettem is, magának az a dolga. Mégis, ebben a nagy meghatározottságban is észrevehetjük, hogy vannak ilyen közök. A római százados, akiről azt halljuk, hogy nagyon szerette a szolgáját, s nagyon sajnálta volna, ha a kedves embere meghal, végül is nem a megszokott, szabályos úton jár. Mi lett volna a szabályos út? Ahogy a történet kezdődik, talán. Tudta ő, hiszen szeretette Jézus népét, és zsinagógát is épí­tett nekik, hogy Jézus gyógyí­tó hatalommal érkezett, tudta hogyan kellene kérését szabályszerűen elmondani, végül mégis rövidí­t: tehát közöl. áthidal valamit. Előbb néhány embert, akik őt ismerik, becsülik, elküld Jézushoz. Úgy tűnik ez rövidebb út. Nem kell bejelentkeznie, kihallgatást kérnie, nem kell a kor törvényeit betartania, mert miképpen is érintkezhetett volna egymással egy pogány és egy zsidó! Most tehát közöl, rövidí­t. Néhány ember közben jár érette. és amikor Jézus ezt a közbenjáró szót meghallgatva elindul, hogy meggyógyí­tsa a szolgáját, akkor a római százados megint rövidí­t, és azt üzeni Jézusnak: Uram, nem vagyok méltó, hogy a hajlékomba jöjj. Ezért is próbálkoztam az előbb a rövidebb úttal, azért is küldtem el közbenjárókat. Mindazonáltal tudom, hogy neked csak egy szavadba kerül, mondd ki azt a szót, és meggyógyul az én szolgám. és látjátok, milyen csodálatos, Jézus is közöl, kimondja a szót. és ez az isteni szó, Jézus szava hihetetlen gyorsasággal összeköt mindent. össze van kötve a nyomorult ember élete Isten gyógyí­tó szeretetével. össze van kötve a római százados kérése a meghallgattatással. össze van kötve az isteni és az emberi. Amikor imádkozunk, ebben gyakoroljuk magunkat. Mindig ebben a boldog hitben járunk, hogy az isteni és emberi valóság között van köz. Bár a kultúránk, a civilizációnk, a keresztyénségünk, a vallásunk, az életrendünk megfelelően karban tartja a nagy utakat, a szabályos utakat, melyek ki vannak táblázva, biztonságosak, jól járhatók, s amelyen ajánlatos is járni, mégis, mi mindegyre a két szélsőség között mozgunk: kell-e egyáltalán imádkozni, és mennyit kell imádkozni, mennyit kell fáradozni, hány lelki kilométert kell megtenni, milyen messze a célállomás, és odajutunk-e? A történetben az a nagyszerű üzenet szól, hogy van köz az isteni és emberi között. Ez most a rövid út. Az ember is szeretne rövidí­teni, a római százados is szeretne rövidí­teni, nagy a baj, nagy a szükség, agonizál az embere, gyorsan kell a segí­tség. De végül is a legrövidebb utat az isteni szó nyitja meg.

Azért mondom ezt í­gy, mert ha azt mondjuk, hogy az imádság közölés, maga is egy köz, akkor ott valami mozgás történik. Mondhatnám azt is, hogy az imádság létmozgás. Az imádságban elmondjuk a panaszunkat, a kérésünket, elmondjuk a hálánkat, az örömünket, s megtanuljuk, hogy ezeknek van sorrendje, hálával kezdjük, bűnbánattal folytatjuk, utána adjuk elő a kéréseinket. Íme, benne van az egész emberi lét. Amikor imádkozunk, létmozgást végzünk. Mozgunk az isteni felé. Vagyis az ember imádság által kilép saját önköréből. Magamból el kell jutnom az istenihez, magamból kell az istenihez utat nyitni. Merthogy az isteni nincsen belezárva az életembe. és ezzel feleltem is az első kérdésre, testvérek, hogy kell-e imádkozni egyáltalán? Igen, kell imádkozni! Csak akkor nem kellene, ha az isteni része lenne az emberi életnek. Akkor nem kellene imádkozni, mert egyszerűen eleve adott módon ott lenne az életünkben az isteni. De éppen, amikor imádkozunk, azt is kifejezzük, hogy tudjuk, hogy az isteni nincsen belezárva az emberi életbe. Tehát kilépünk a magunk létköréből. Kilépünk az isteni felé, kilépünk abba, ami nem mi vagyunk, sem egyedül, sem kollektí­ve. Transzcendálunk, túllépünk önmagunkon. és túl is kell lépni önmagunkon. A római századosnak is túl kellett lépnie önmagán, előbb közvetí­tők által, aztán közvetlenül, közölnie kellett, mert nem állt rendelkezésére a gyógyí­tó erő. Mert nem volt már emberi megoldás. Mert az isteni jelenléte nélkül felemás az élet.

és ezzel rögtön feleltünk a másik nagy kérdésre is, hogy hányszor kell imádkoznunk, és meddig kell imádkoznunk, és milyen gyakran kell imádkoznunk?  Erre pedig ? ahogy halljuk Jézus példázatának az elején, az a válasz, hogy mindig imádkozni kell. Mintha azt mondaná Jézus ezzel a példázattal, hogy ha nem imádkozunk mindig, akkor egyáltalán nem imádkozunk. Vagy benne vagyunk abban a folyamatosságban, hogy szüntelenül nyí­lik az életünk istenire, szüntelenül közöljük önmagunkat, vagy egyáltalán nem is beszélhetünk imádságról. Az imádság ezt jelenti: mindig. így értjük meg a százados történetéből, hogy az imádság, amire mi most csak ezt a szót használjuk: közölés vagy közbenjárás, viszonyt jelöl. Vagy inkább egy helyzetet: láthatom, ki vagyok én, és láthatom, mit jelent, hogy mi az isteni, ami felé mozgok. Kapcsolatom van azzal  ami engem meghalad, a transzcendenssel, az emberen túlival, ami önkörünkön kí­vül van. A tény maga, hogy imádkozunk, hogy közöljük önmagunkat, meg is jelöli ezt a helyzetet.

és végül láthatjuk itt, hogy az imádság irányt is jelöl. általában az általunk járt utak két irányúak. Oda-vissza lehet rajtuk menni. Vannak azonban egyirányú utak is. Újabban a biciklisek lobbija kiharcolta, hogy biciklivel a forgalommal szemben is lehet menni, – ehhez persze nagy bátorság kell. én gyakran ehhez hasonlí­tom az imádkozást. Bátorság kell hozzá, különösen akkor, amikor egy-egy civilizáció meglehetősen egy irányú, egy irányban meghatározott, s bár néha renegátok vagyunk, kiugrunk a sorból, de a sodor mégis egyirányú. A modern ember iránya az, hogy távolodna az istenitől, hátat fordí­t Istennek, visszatér az ember önkörébe, és azzal áltatja magát, hogy az ember önkörében megvan minden, megvan a gyógyulás, megvan az élet, megvan a halál legyőzése, megvan a nagy sors-problémák megoldásának kulcsa, minden megvan,. S mégis azt látjuk, hogy a 21. sz. eleje is egy nagyon vallásos kor. Bármennyire is suttogják nekünk a szociológusok, a filozófusok, hogy nem az, bizony nagyon-nagyon vallásos ez a kor, csak az a probléma, hogy körbe mozgunk, önmagunk körül. Lám, azt vesszük észre, hogy mi önmagunkhoz imádkozunk. Visszahullanak ránk az imádságaink. Csak vágyak kivetí­tése folyik, ami nem közölés. Igények felsorolása történik, ami nem közölés. Tehát ma, az igazi imádkozás ahhoz hasonlí­t, amikor forgalommal szemben megyünk. árral szemben úszunk. Mert mindig imádkozni kell. Akkor is imádkozni kell, amikor azt mondják nekünk, hogy egyáltalán nem kell imádkozni. Akkor is imádkozni kell, amikor azt sugallja minden, hogy az imádság régi, avitt dolog, csak a gyenge emberek meg a vénasszonyok csinálják, s aki még megy, erős, mozog, versenyez, az nem ér rá imádkozni. Hadd biztassam ma a gyengéket arra, hogy ússzanak csak az árral szemben, hiszen az Istenhez közölt kérés, ez a létmozgás, az önközlés, az az út, az a mód, az a valóság, ahol az isteni önközlést is megértjük. Hogy is van? Ismételjük még egyszer a római százados történetét! Közbenjárókat küld, kérést fogalmaz meg. A közbenjárók szépen továbbí­tják a kérést. Lehet tehát másokért is imádkozni, mások közlését is továbbí­tani. és szépen mondják Jézusnak: tedd meg neki, szereti a népünket, megérdemli, Igazi szép közbenjárás. ez! Mozgunk Isten felé. Mozog a római százados, mozognak a barátai, mozog minden, hogy találkozzunk az istenivel. és mégis, a történetnek az a veleje, amikor eljut Jézushoz az alázatos emberi szó: a te szavadba kerül! Nem a kérő szavába, nem a közbenjárók szavába, nem a közlők szavába, hanem a te szavadba kerül. Akkor hallgattatik meg a kérés, mikor Isten közöl. Ez az imádság forrpontja, ez az imádság célja. Azért közölök, azért járok közbe, azért végzem az életnek ezt a létmozgását, hogy egész valómmal eljussak arra a pontra, ahol az isteni szó elhangzik, mert abban a szóban van elrejtve a gyógyulás, a kérés meghallgatása, abban a szóban van elrejtve az igazi dicsőség, abban a szóban van elrejtve a bűnök alól való feloldozás, abban van elrejtve az igazi élet értelme. Kell-e hát imádkozni? Mindig imádkozni kell. Segí­tsen bennünket ebben Isten Lelke, akiről Pál apostol azt mondja: ha mi már nem tudjuk a szót, ha mi már nem tudjuk, hogyan kell imádkozni, csak azt tudjuk, hogy imádkozni kell, akkor Isten nekünk adja a Lelkét, hogy a Lélek helyettünk is, de mi vele együtt hozzá kiáltsunk, életünket közöljük, imádkozzunk, mert mindig imádkozni kell és soha meg nem restülni. Ámen

 

Imádkozzunk: Köszönjük mennyei Atyánk, hogy boldogan hihetjük, nem kár a sok szóért, amit mondunk, mert megkaphatjuk azt az egy szót, amit Te mondasz. Köszönjük, hogy boldog belátásra juthatunk: mindig imádkoznunk kell, hogy életünk szüntelenül ott legyen Teelőtted, sőt Tefeléd mozogjon, Veled akarjon közösségben lenni. Kérünk is ezért, add Szentlelkedet, mert mi nem tudjuk a szót, nem találjuk a kitartást az imádsághoz. Add Szentlelked, aki kiált bennünk, helyettünk, és megtaní­t, hogy vele együtt mi is kiáltsunk: Abbá, Atyánk. Hozzád kiáltunk és eléd hozzuk életünket. Hozzád kiáltunk, közbenjárunk beteg testvéreinkért. Gyógyí­tó irgalmadat áraszd ki reájuk, csak szólj egy szót, és meggyógyul a testvérem, a gyermekem, az unokám, meggyógyul a barátom. Szólj egy szót, hogy helyreálljanak, hogy Téged dicsőí­thessenek. Könyörgünk a szomorkodókért a gyászolókét. A feltámadott Krisztus hatalmát áraszd rájuk, töröld le könnyeiket. Könyörgünk sokféle kiúttalanságunkban, amikor nemcsak Hozzád, de egymáshoz sem találjuk az utat, amikor nemcsak Veled, hanem egymással sincs közösségünk, és magunkra zárul az életünk. Könyörgünk azokért, akik elveszí­tették a munkájukat és hosszú ideje keresik a lehetőségeket nehéz anyagi gondok közepette. Könyörgünk a fedél nélkül valókért, könyörgünk azokért, akik nehéz és súlyos terheket hordoznak. Könyörgünk azokért, akik nagy harcokban vannak, és nem látják győzelemre áll-e az ügyük. Könyörgünk azokért, akik már oly hosszú ideje zörgetnek igazságukért, add, hogy meghallgatásra találjanak. Könyörgünk anyaszentegyházadért, Krisztus népéért, akik Mesterüktől azt tanulták: szüntelenül imádkozni kell. Bocsásd meg nekünk, hogy gyakran megszakad imádságunk. Bocsásd meg, hogy oly gyakran megszakí­tjuk a Veled való kapcsolatot. Taní­ts bennünket imádkozni szüntelen, állhatatos, hálaadó, buzgó és kérő imádságra. Hisszük mennyei Atyánk, hogy ezt a mostani kérésünket, melyet Jézus Krisztus nevében vittük  eléd, Őérette, hű kezesünkért meghallgatod! Áldunk, dicsőí­tünk és magasztalunk ezért. Ámen