Miért hagytál el?!

De milyen az, szeretet-e egyáltalán, amely önként marad távol?! Amely úgy dönt, tud úgy dönteni,
hogy elhagyja a haldoklót?! Akkor is, ha az még utolsó erejével kiált is utána, hívja és keresi: Éli, éli,
lámá sábáktáni? Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Meg tudnánk-e ezt tenni mi?
Mert Isten az Atya megtette. Jézus egy régi zsoltárt, a 22. zsoltárt idézi, mondja el a kereszten, de ez
a zsoltár az ő esetében a legteljesebb realitás zsoltára, nem csupán költészet. „A semmi ágán ül
szívem” – így is ki lehet mondani a teljes elhagyatottságot. De a 22. zsoltár, költői képei ellenére,
Jézus esetében a vaskos realitás zsoltára is! Mert konkrétan gyalázzák, gúnyolják, fejüket csóválják és
provokálják. Szó szerint kificamodtak csontjai, szó szerint átlukasztották kezét és lábát. És az egyetlen
tény, amiben áldozat és elkövetők egyetértenek, hogy Isten igen, elhagyta őt!

Sánta Ibolya
2022. április 15.

Lekció: János evangéliuma 21. rész 15-25. versek

Textus: “Tizenkét órától kezdve három óráig sötétség lett az egész földön. Három óra tájban Jézus hangosan felkiáltott: „Éli, éli, lamá sabaktáni!” azaz: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” Néhányan az ott állók közül, akik hallották ezt, így szóltak: „Illést hívja.” Egy közülük azonnal elfutott, hozott egy szivacsot, megtöltötte ecettel, nádszálra tűzte, és inni adott neki. A többiek pedig ezt mondták: „Hadd lássuk, eljön-e Illés, hogy megmentse.” Jézus pedig ismét hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét. És íme, a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt, a föld megrendült, és a sziklák meghasadtak. A sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnek feltámadt a teste. Ezek kijöttek a sírokból, és Jézus feltámadása után bementek a szent városba, és sokaknak megjelentek. Amikor pedig a százados és akik vele őrizték Jézust, látták a földrengést és a történteket, nagyon megrémültek, és így szóltak: „Bizony, Isten Fia volt ez!” Volt ott sok asszony is, akik távolról figyelték mindezt. Ezek Galileából követték Jézust, és szolgáltak neki. Köztük volt a magdalai Mária és Mária, a Jakab és József anyja, valamint a Zebedeus fiainak anyja. Amikor beesteledett, eljött egy Arimátiából való gazdag ember, név szerint József, aki maga is tanítványa volt Jézusnak. Ez elment Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Erre Pilátus megparancsolta, hogy adják ki neki. József elvitte a testet, tiszta gyolcsba göngyölte, és elhelyezte a maga új sírjába, amelyet a sziklába vágatott. A sír bejáratához egy nagy követ hengerített, és eltávozott. Ott volt pedig a magdalai Mária és a másik Mária, akik a sírral szemben ültek.” (Máté evangéliuma 27. rész 45-61. versek)

Kedves testvérek!

Ha gyászolókkal beszélgetek, újra és újra előjön, hogy milyen nagy megnyugvás az, mennyire segíti őket a gyászban, ha elhunyt hozzátartozóik mellett lehettek az utolsó percekben. Vagy még akár azok után is a már élettelen test mellett ott lehettek még, és gondolatban vagy szóban elbúcsúzhattak tőle. És ellenkezőleg is, hogy milyen nagy fájdalom, mennyire megnehezíti a gyászt, ha – mint ez a Covid miatt többször történt -, nem látogathatták az utolsó út előtt álló szerettüket, nem lehettek mellettük, hogy kifejezhessék azt, ami a legtöbb, amit tehetnek ilyenkor: hogy nem hagyják egyedül őket, hogy hűséggel mellettük állnak, hogy szeretetükkel elkísérik mindvégig őket. Látszik, mekkora teher, hogy egyedül, nélkülük halt meg családtagjuk, akinek már csak a temetéséről gondoskodhatnak. Mert a szeretet bennünk ott tart, vagy oda kívánkozik a távozó mellé és külön seb, ha valamiért nem kísérhet, nem lehet ott.
De milyen az, szeretet-e egyáltalán, amely önként marad távol?! Amely úgy dönt, tud úgy dönteni, hogy elhagyja a haldoklót?! Akkor is, ha az még utolsó erejével kiált is utána, hívja és keresi: Éli, éli, lámá sábáktáni? Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Meg tudnánk-e ezt tenni mi? Mert Isten, az Atya megtette. Jézus egy régi zsoltárt, a 22. zsoltárt idézi, mondja el a kereszten, de ez a zsoltár az ő esetében a legteljesebb realitás zsoltára, nem csupán költészet. „A semmi ágán ül szívem” – így is ki lehet mondani a teljes elhagyatottságot. De a 22. zsoltár, költői képei ellenére, Jézus esetében a vaskos realitás zsoltára is! Mert konkrétan gyalázzák, gúnyolják, fejüket csóválják és provokálják. Szó szerint kificamodtak csontjai, szó szerint átlukasztották kezét és lábát. És az egyetlen tény, amiben áldozat és elkövetők egyetértenek, hogy Isten igen, elhagyta őt! Milyen szeretet az, amely ellen tud állni a kiáltásnak: miért hagytál el?! Nem igazi, nem elég erős az ilyen szeretet. Ezek akár igaz válaszok is lehetnének, ha nem Istenről lenne szó. De hogy az ő szeretete ne lenne igazi? Akkor kié az?! Hogy az övé ne lenne elég erős? Akkor kié az?! De ha az ő szeretete igazi és végtelenül erős volt, akkor hol van most? Hogyan tud távol lenni és távol maradni, amikor nem is egyszer ő maga mondta: „ő az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm”?
Azért tud távol maradni, azért tudja elhagyni a szeretett Fiút, mert Isten szeretete önmegtagadó szeretet. Képes megtagadni magát, korlátozni magát legelemibb késztetésében, abban, hogy akit szeret, akiben gyönyörködik, azt védőn átölelje, körülvegye és megmentse. Talán merész párhuzam, de segíthet megértenünk Isten távolmaradását Krisztus keresztjétől: egyszer egy anya mondta nekem, aki nagy traumát, nagy veszteséget élt át, hogy „ez a helyzet segített abban, hogy a gyermekeimet ne nárcisztikus szeretettel szeressem”. A beszélgetés aztán másfelé kanyarodott, de ez a mondat sok mindenre megtanított engem a szeretetről. Hogy van szeretet, amely engem tesz boldoggá, mert gyönyörködöm a másikban, a gyerekeimben, akár fizikai mivoltukban, akár belső jellemükben. Nem tilos így szeretni, hiszen ezek is Isten ajándékai. És az is Isten ajándéka, hogy ez a szeretet engem boldoggá tesz. Csak van több: az önmegtagadó szeretet, amely egy nagyobb, egy magasabb célért lemond önmaga boldogságáról. Ez a nagyobb, ez a magasabb cél Istennél mi voltunk. Értünk tudott távol maradni a szeretett Fiú, Jézus keresztjétől. Azért, hogy a Fiú elviselje, elhordozza azt, ami a mi sorsunk lenne. A kárhozatot, ami az istennélküliség.
De még ezzel mindig nem mondtunk el mindent Jézus kiáltásáról Isten után, és arról, hogy hogyan is volt képes távol maradni Isten, hogyan volt képes magára hagyni őt! Mert ez a magasabb cél, hogy Isten minket megváltson, hogy Jézus élje át az ítéletet, nem egy hideg fejjel kitűzött cél volt. Nem egy tárgyilagosan átgondolt, eldöntött és aszketikus lemondással végigcsinált út. Éppen ellenkezőleg! Isten szenvedélyes szeretetből cselekedett így: irántunk való szenvedélyes szeretetből! Önmagát felülmúló szeretetből! Nyilván buta és logikátlan ezt mondani, hiszen Isten mindenben a legnagyobb, ő az abszolút! Dehát mégiscsak úgy volt, hogy a Fiát, akivel istenségében egy, magára hagyta értünk. Igen, önmegtagadó, de önmagát felülmúlni is képes az a szeretet, amely így tudott dönteni.
Lám, Isten gyászol: „tizenkét órától kezdve három óráig sötétség lett az egész földön”. Máté, Márk és Lukács evangéliuma egyformán beszámol erről. Hogy úgy mondjuk, Isten már régen készült erre a gyászra. Már Hóseás prófétával elmondatta: „Azon a napon naplementét idézek elő délben, sötétségbe borítom a földet fényes nappal. Ünnepeiteket gyászra változtatom, amilyent az elsőszülöttekért tartanak”. Vissza- és előre utal ez a prófécia: vissza az egyiptomi tíz csapás közül az utolsó kettőre, a sötétségre, amely három napig tartott, és az elsőszülöttek siratására. De azt mondja a próféta szájával Isten, hogy ugyanazok a csapások, amelyek egykor értetek voltak, most ellenetek lesznek. Éspedig nem is csak az elsőszülött gyászának napja lesz, hanem az egyszülötté, az egyetlen Fiúé! Az eredeti próféciában a nép feletti ítéletről és a nép gyászáról van szó. – És lesz majd az is.
De Jézus keresztjénél még jóformán csak Isten gyászol. Az egyéb rendkívüli jelek sem esetlegesek. A templom kárpitjának, a legszentebb fülkét, az Isten lakóhelyének fülkéjét elválasztó drága szövetnek fentről az aljáig hasadása a mennyei világ megnyílását jelenti minden megtérő számára. A földrengés a teremtett világ vajúdását, ahogy ma ezt egyre jobban látjuk is, és ahogyan Pál apostol is írja majd: „a teremtett világ is egyetemesen sóvárog és nyög” a teljes megújulás után. De az alvilág, a halottak birodalma is – amely persze éppúgy nem térbeli valóság, mint a menny -, a halottak birodalma is belerendül Jézus halálába. Megnyílik és kibocsátja magából az ószövetségi igazak egy seregét. Menny, teremtettség, holtak birodalma: Isten világos jeleket ad arról, hogy ki is az, aki meghalt. Most az a kérdés, mit tesz az ember. Mit tesznek a földön élők? Mert amit eddig tettek, az nem túl sok jót ígér.
De Isten a kövekből is tud fiakat támasztani, ahogyan Keresztelő János még csak három éve beszélt erről Jézus fellépésekor. Azaz Isten a pogányokat is megszólítja és megszólaltatja: „Amikor a százados és akik vele őrizték Jézust, látták a földrengést és a történteket, nagyon megrémültek és így szóltak: Bizony, Isten Fia volt ez!”. Az első és a lehető legrövidebb keresztény gyászbeszéd, temetési igehirdetés. Mégis minden benne van, ami az elhunytról és Istenről elmondható: Bizony, Isten Fia volt ez!
Úgy tűnik, hogy a temetés előkészítésében Isten, az Atya, a legközelebbi hozzátartozó nem gondoskodott méltó körülményekről. Nincs sír. Nincs halotti ruha. Úgy tűnik, hogy azt, aki miatt megrendültek mennyeiek, földiek és föld alattiak, kiszolgáltatott, majdnem teljes mezítelenségben vetik majd a kivégzőhely csontjai közé. De Isten nemcsak a pogányokból, hanem Fia legelszántabb ellenségei közül is tud fiakat teremteni. A nagytanács tagja, Arimátiai József drága lepelbe, tiszta gyolcsba göngyölte Jézust és új sírba fektette. Isten, aki önmegtagadó és önmagát felülmúló szeretetből haldoklásában elhagyta, megmutatta, hogy halálában mennyire vele van, mennyire gondoskodott mindenről! Még királyi feltámadása előtt, helyreállítva méltóságát.
De persze nemcsak gyengéd gondoskodásról van itt szó, hanem annak nyomról, nyomra leszögezéséről, hogy Jézus holtteste követhető, legitim módon került ismert, hiteles, tekintélyes kezekbe, aki új, tehát nehezen eltéveszthető sírba helyezte el, nyilván szolgáival együtt, és csak úgy, akkor távozott, amikor a nagy követ a sír elé hengerítették és lezárták. És mindezt látja két asszony is. Tudjuk, hogy hamar, nagyon is hamar kétséget fognak, kétséget akarnak támasztani efelől, Jézus valódi halála, feltámadása felől. De mi az, amit mi nem tudunk kétségbe vonni?
Ez a temetés vagy inkább a róla szóló tudósítás olyan egyszerű, amennyire csak lehet. Előtte minden mozgalmas, részletes, majd aztán utána is. Ez pedig olyan átmeneti és lezáratlan. Különösen az asszonyok miatt. Ketten ott ülnek a sírral szemben. Minek ezt megemlíteni, hacsak nincs valamilyen folytatás? Tudjuk, hogy van. De nekünk ma, nagypénteken, itt meg kell állnunk, ahogyan az evangéliumban is a nagypénteki beszámolóa itt megáll. Nem szabad előre sietni a történetben, vigaszért, a jó végért. Nem tette ezt Isten sem. Három napba nyúlóan hagyta a sírban a meggyötört testet. Jézus sem támadt fel hamarabb, hogy idejekorán vigaszt nyújtson az őt gyászolóknak. Mindennek rendelt ideje van. A násznak és a gyásznak, a nevetésnek, de a sírásnak is. Ezért nem lehet lerövidíteni az emlékezés napjait, a gyász napjait nekünk sem. Mert szükségünk van erre az egymásba nyúló első, második és harmadik napra. A hitünknek, az istenismeretünknek és az önismeretünknek szüksége van rá. Abban a korban, olyan kultúrában, vagy inkább kultúrálatlanságban élünk, amely mindenben minél előbb kielégülésre nevel, ahol sokan csak szórakozni tudnak, ünnepelni nem. Ezért az igazi örömöt sokan nem tudják közel engedni magukhoz, de az igazi fájdalmat sem tudják befogadni. Ebben, egy ilyen korban nekünk, keresztényeknek nem kell előre sietnünk! Nekünk lehetőségünk van arra, hogy nem sietünk előre! Hogy végigemlékezzük és végiggyászoljuk ezeket a napokat, hogy sirassuk az elhagyatott Fiút, azt, aki miattunk lett elhagyottá. És ebben az elhagyottságban szemléljük Isten önmegtagadó, távol maradni tudó és önmagát felülmúlni képes, ezért érthetetlen, irántunk való szeretetét. Ámen.