Megtiltotta?

Miféle helyzet az, amikor nem mondhatjuk el a jót? Tele vagyunk panasszal, mert a közösségi médiumok világa elfajzott. Hömpölyög a maxima cloaca, tódulnak ránk a rossz hírek, eláraszt a rossz, a vilifikáció, a rágalmazás, a trollkodás, a virtuális megsemmisítés. Hát nem folyton így sóhajtozunk: legyen már végre egy jó hír!? Nos, itt van! Meggyógyult egy süketnéma! Jézus viszont megtiltja a híradást! Miről van itt szó?

Bogárdi Szabó István
2021. augusztus 8.

Textus: “Jézus ismét elhagyta Tírusz határát, és Szidónon át a Galileai-tengerhez ment a Tízváros vidékén keresztül. Ekkor egy süketnémát vittek hozzá, és kérték, hogy tegye rá a kezét. Jézus félrevonta őt a sokaságtól, ujját a süket fülébe dugta, majd ujjára köpve megérintette a nyelvét; azután az égre tekintve fohászkodott, és így szólt hozzá: Effata, azaz: Nyílj meg! És megnyílt a füle, nyelvének bilincse is azonnal megoldódott, úgyhogy rendesen tudott beszélni. Jézus megparancsolta nekik, hogy ezt senkinek se mondják el; de minél inkább tiltotta, annál inkább híresztelték, és szerfölött álmélkodtak, és ezt mondták: Milyen jó mindaz, amit tesz! Képes azt is megtenni, hogy a süketek halljanak, és a némák beszéljenek!” (Márk evangéliuma 7. rész 31-37. versei)

Kedves Testvérek!

Egy teljes emberöltő telt már el azóta, vagy több is, hogy a kanadai tudós, Marshall McLuhan azt mondta, hogy világfaluvá lettünk. Ezen ma már leginkább azt értjük, hogy a digitálizáció jóvoltából az egész világ, mindenki együtt mintha egy kis faluban élne, ahol igen gyorsan terjednek a hírek: mindenki tud mindenkiről mindent. Hogy így van-e, nem vagyok benne biztos, mert a tömegmédiumoknak nemcsak jóvolta van, hanem van rossz-volta is van. Ráadásul, aki birtokolja a híradás, a tájékoztatás, információk közlésének és megosztásának eszközeit, ideértve a társasközlés eszközeit is (bár azokhoz állítólag mindenki szabadon hozzáférhet), tehát aki birtokolja ezeket az eszközöket, az manipulálhatja is mindazt, amit továbbítunk rajtuk, az adatokat visszatarthatja, elcsavarhatja, torzíthatja. Ennek a világfalu-helyzetnek van egy másik különös oldala is. Igen örülünk most, hogy a tokiói olimpia eseményeit valós időben nyomon követhetjük, mintha ott lennénk, nincs is szükség helyszíni nézőközönségre, csak oda kell állítani néhány kamerát, nekünk meg a világ másik végén (a falu túloldalán) fogadni a képeket és hangokat. De akié az eszköz, azé a hatalom! És nem biztos, hogy tudjuk, mi történt ma reggel Budapest valamelyik elővárosában, pedig lehet, hogy fontosabb, mint az, hogy ki nyerte meg a maratoni futást Tokióban. Ilyen ez a globális falu. Ez a létmód azt jelenti, hogy hírben kell lenni. Akiről nem hallunk, akit nem látunk, akiről nem adnak hírt, vagy nem ad hírt magáról, az nincs. És ez igaz a politika, a gazdaság, a sport, a művészet világában, ez mindent áthat. Még a családban is így van. Mert aki nincs rajta a családi hírmegosztón, az eltűnik, és eltelhetnek akár évek is úgy, hogy nem tudunk róla, mert hozzászoktunk ahhoz, hogy Facebookon, Twitteren, Viberen, és ki tudja még mi minden más platformon ott van az egész család, és mi mindenkiről tudunk mindent. Akit nem látunk, akit nem hallunk, az, úgymond, nincs.
Tudjuk, a keresztyének voltak szinte az elsők, akik 2000 éve felismerték az akkori római birodalom fantasztikus hírközlési lehetőségeit, a kitűnő utakat, a gyors közlekedést, és hírverésnek és hírhozásnak mindenféle módját, és villámgyorsan és igen hatékonyan terjesztették Krisztus jó hírét. Hangsúlyozom: jó hírt terjesztettek, és nem rossz hírt! Azért hangsúlyozom nyomatékkal, hogy jó hírt terjesztettek, mert mégiscsak kérdés, hogy elég-e, ha megvannak az eszközeink? Elég-e, hogy megvan minden tárgyi feltétel, és már csak rajtunk áll, hogy hírbe, képbe, szóba hozzuk magunkat? Elegendő volt-e mindez egykor az első keresztyének számára? És elegendő-e ma? Sokat hallani ugyanis, hogy mi keresztyének is szerezzünk be bátran mindenféle eszközt, lépjünk ki az utcára a kapunkon, itt, a világfaluban, és terjeszkedjünk! Ne sajnáljuk rá az anyagiakat, teremtsük meg a feltételeteket. Mert bár világfaluban élünk, mégis inkább a falusi piachoz hasonlít a világ. Gyerekkoromban nálunk keddenként volt a piac. Oda kivitték az emberek a termékeiket, a kofák kínálgatták a portékáikat. És aki ügyesebben kínálgatta a krumplit, szebbre fényezte az almáját, igézőbben szólította meg az embereket, az már reggel nyolckor csavarhatta is össze a ponyváját, eladott mindent. Emlékszem, egyszer egy barátommal kimentünk cseresznyét árulni. De csak ültünk ott, két ügyetlen gyerek, és még délben sem fogyott a portékánkból semmi. Nem voltunk megnyerőek, jópofák. Hát legyünk jópofák, mi keresztyének! Ragadjunk meg minden lehetőséget, minden módot, minden eszközt, hogy a jó hírt (a portékánkat) megvegyék! De újra felteszem a kérdést: elegendő-e ehhez mindenféle eszközt megszerezni és működtetni?
Azért is kérdezem ezt, mert a felolvasott történetben van egy bökkenő, mégpedig igen nehéz bökkenő. Azt halljuk itt, hogy Jézus megtiltotta, hogy hírül adják a csodáját! Lám, Jézus meggyógyít egy süket és nehezen beszélő, mondjuk mai szóval: szinte teljesen süketnéma embert, és miután megtörtént a csoda, olvassuk: Jézus megparancsolta nekik, hogy senkinek ne mondják el (Mk 7,36), ti. hogy meggyógyított egy beteget, hogy meggyógyult egy beteg, hogy csoda történt, hogy jó dolog történt. Hogy van ez? Ha a körülményeket is hozzávesszük a történethez, a kérdés még súlyosabbá válik, mert nem akármilyenek ezek a körülmények, hiszen még tovább is fokoznák a hír értékét! Azt olvassuk, hogy határvidéken történt a csoda, a Galileai tengernél, Tízváros tájékán. Mondjuk mintha Svájc és Németország határán, a Bodeni tónál lennénk, ez itt még Németország, a túlpart már Svájc. Hát innen még inkább terjedhetne a jó hír, szét az egész világba! Tovább Damaszkuszba, tovább Kis-Ázsiába, tovább az egész Római Birodalomba! Miért tiltja meg Jézus, hogy bárkinek is elmondják, mi történt? Továbbá azért is meghökkentő ez a tiltás, mert Jézus folytonosan arra készítette a tanítványait, hogy terjesszék Isten Országának jó hírét. Sürgető szolgálat ez. Ne vigyenek magukkal semmit, ne készüljenek kényelmes, lassú utazásra, sok pihenővel: hanem menjenek mindenhova, mindenkihez. És igyekezzenek: ahol nem fogadják őket, onnan rögtön menjenek tovább. Akkor most mit jelent ez a tiltás?
És meghökkentő ez a tiltás a történet szimbolikus értelme felől is! Egy süketnémát gyógyított meg Jézus, akinek megnyílt a füle, megoldódtak a nyelvének kötelékei! Mondhatni tehát, ez egy beszédes csoda. És egy beszédes csodáról nem lehet beszélni? A hallás csodáját hallatlanná kell tenni? Mi ez a hallgatási tilalom? Mi több, ha ez a tilalom egyszeri eset lenne, biztos, sok szép okoskodást hozhatnék ide, hogy ki, hogyan magyarázza. De ha alaposan olvassuk az evangéliumokat, még nagyobb lesz ez a bökkenő, mert Jézus nem egyszer tiltotta még, hogy csodáit elhíreszteljék, hanem sokszor! Hadd idézzek fel eseteket, csak Márk evangéliuma alapján. Mindjárt Márk evangéliuma elején olvassuk, hogy mikor Jézus meggyógyított egy leprást, utána “erősen megfenyegetve, azonnal elküldte őt, és mondta néki: meglásd, hogy senkinek semmit ne szólj; hanem eredj el, mutasd meg magadat a papnak, és vidd fel a te tisztulásodért, amit Mózes parancsolt áldozatodat, bizonyságul nékik.” (Mk 1,43-44) Tehát: erősen megfenyegette. Később azt olvassuk, hogy miután mégis elterjedt a híre a gyógyításoknak, sok helyen szinte rárohantak a betegek, hogy meggyógyítsa őket, köztük a tisztátalan lelkek is (az elmeháborodottak, a zavarodottak, az ördöngősök is), akik mikor meglátták őt, leborultak előtte, és kiáltottak, mondván: Te vagy az Istennek a Fia! “Ő pedig erősen fenyegette őket, hogy őt tudtul ne adják másoknak.” (Mk 3,11-12) Tehát: erősen megfenyegette őket. Amikor, olvassuk később, hogy Jézus feltámasztotta Jairus lányát, és a leányka azonnal fölkelt és járt, igen csodálkoztak. “Ő azonban erősen megparancsolta nékik, hogy ezt senki meg ne tudja.” (Mk 5,42-43) Tehát: erősen megparancsolta, megtiltotta nekik. Máskor – olvassuk tovább Márk evangéliumát – vakot gyógyított. Utána hazaküldte, és ezt mondta neki: “Se a faluba be ne menj, senkinek el ne mondd a faluban.” (Mk 8, 26) El ne mondd! Lám, a világfalu! Senkinek el ne mondd a faluban. Aztán útban Jeruzsálem felé, amikor Galielán mentek át, nem akarta, hogy “bárki hírét vegye.” (Márk 9,30) Megtiltotta a tanítványoknak, hogy tudtul adják jelenlétét, kerülte az embereket, leplezte magát – sokféleképpen érthető ez. És még több példát is lehetne hozni.
Az bizonyos, hogy Jézusnak ez a magatartása annyira megütköztette a tanítványokat, a tanúkat, hogy amikor az evangéliumokat szerkesztették, többféle szóval próbálták felidézni ezt. Igen, a többi evangélista is feljegyezte ezeket az eseteket, és a tiltást különféle szavakkal adják vissza, ami azt mutatja, hogy sokféle helyzetben élték ezt át. Lukács evangélista leginkább egy katonai műszóval írja ezt le (parangelia), a parancsnok szava ez, aki közvetlenül, határozottan utasítja a katonáit. Jézus így ad ki parancsot az övéinek. Máté evangélista többnyire az intés szót használja, amit leginkább úgy értünk, mint a jóra való intés, illetve a rossztól való óvás kifejezését (epitimaó). Mintha Jézus azt akarná, hogy az övéi és a csodák átélői tartózkodjanak attól a rossztól, hogy elmondjanak egy jó hírt! Márk evangélista szava pedig azt fejezi ki, hogy valakit helyzetbe hozunk (diasztellomai), tudniillik a tiltás helyzetébe. Dönts: vagy beállsz a hírvivők, a pletykálók, a fecsegők közé, vagy lojális leszel a tiltáshoz, és néma levente leszel. Állj be a sorba, hallgass!
Miféle helyzetbe állít ezzel Jézus, mit jelez a tiltással? Miféle helyzet az, amikor nem mondhatjuk el a jót? Gondoljatok bele, testvérek! Tele vagyunk panasszal, mert a közösségi médiumok világa elfajzott. Hömpölyög a maxima cloaca, tódulnak ránk a rossz hírek, eláraszt a rossz, a vilifikáció, a rágalmazás, a trollkodás, a virtuális megsemmisítés. Hát nem folyton így sóhajtozunk: legyen már végre egy jó hír!? Nos, itt van! Meggyógyult egy süketnéma! Hát ott is van, feltámadt egy kislány! És amott is van, megtisztult egy leprás! Lát egy vak, jár egy béna. Még maga Jézus is ezekkel a jó hírekkel válaszolt Keresztelő Jánosnak, amikor üzent neki, hogy: “te vagy-e az eljövendő Messiás, vagy mást várjunk?” S ekkor Jézus azt mondja János követeinek: “mondjátok meg Jánosnak: a vakok látnak, a süketek hallanak, a halottak feltámadnak, és jó hír hirdettetik a szegényeknek!” (Mt 11,3-6) Itt viszont megtiltja a híradást! Miről van itt szó?
Van, aki úgy magyarázza, hogy ez a tiltás leginkább a tanítványoknak szólt. Mert, ha meggyógyult egy beteg, aki elszaladt és elhíresztelte, hogyan tudott volna Jézus utána menni? (Meg is jegyzik az evangélisták, itt a történet végén Márk is, hogy Jézus tiltása ellenére terjesztették csodáinak hírét!) Tehát a tiltás inkább Jézus közvetlen tanítványainak szólt. És az a sokféle mód, ahogy az evangélisták visszaadják ezt, jól jelzi, hogy ez mély nyomot is hagyott bennük, azért a sokféle szó a tiltásra, mert Jézus is sokféle módon tiltotta őket. Miért? Mert óvja őket a bennfenteskedéstől. Nem az csinálja a jóhírt, aki viszi. Nem attól lesz jó hír valami, hogy ki mondja. S bizony, a tanítványok hajlamosak voltak bennfenteskedésre. Egy esetet hadd idézzek, ez éppen a fordítottja annak, ami itt történik – de ez mutatja a bennfenteskedés lényegét! A tanítványok egy alkalommal eltiltották a gyermekeket Jézustól. A dedósoknak, az ugrabugráló értetlenkéknek nincs semmi keresnivalójuk Jézus mellett. Mit érthetnek ők a nagy dolgokból?! De Jézus megrója őket: engedjétek hozzám a kisdedeket! (Mk 10,13-14) Igen, meg kell tanulniuk, hogy majd akkor mondják a jó hírt, ha a mester parancsolja, és egyáltalán nem ők döntik el, mikor mondják és mikor nem, kinek mondják és kinek nem.
Mások szerint Jézus a fölösleges vitatkozásokat akarta elkerülni. Két példát hadd idézzek! Márk evangéliuma elején olvassuk, hogy Jézus meggyógyított egy megszállott embert, s nyomban megjelent a vallási vizsgálóbizottság, a lelki ÁNTSZ (volt akkor is), a farizeusok küldöttsége, akik azt mondták, hogy ez nem nagy dolog, az ördögök fejedelme által űzte ki az ördögöket, trükk az egész. (Mk 3,22) A másik eset a Tízváros környékén esett, a Gadarénusok földjén, ahol Jézus meggyógyított egy ördöngőst. A csodát látni kijöttek a környező falvakból (global village!), és amikor tudtukra jutott, hogy a kiűzött démonok a kondába mentek be és a disznók a tengerbe rohanva elpusztultak, arra kérték Jézust, hogy azonnal távozzon el vidékükről (Mk 5,1-17). Az a tízezer disznó mégiscsak iszonyatos nagy kár ahhoz az egy elmeháborodotthoz képest, akit már amúgy is kitettek az emberi közösségből! Hát, ha így viszonyulnak az emberek a csodákhoz, inkább ne mondjátok el!
Vagy talán Jézus szerénységéről lenne szó? Azt mondja Jézus a Hegyi Beszédben: ne tudja a bal, mit tesz a jobb! (Mt 6,3) És bizony nem ok nélkül intette Jézus az övéit, és int minket is erre. Hogy besavanyodik a lelkünk, amikor egy-egy jótétemény körül csupa magakellető felhajtást látunk. Olyan vándorcirkuszt tudnak némelyek egy-egy könyöradományukból csinálni, mintha most tettek volna milliárdossá egy koldust! Ne tudja a bal, mit tesz a jobb! Jézus tehát megtiltja, hogy elhíreszteljék a jót!
Én azonban azt hiszem, hogy Jézusnak egy másik csoda kapcsán elhangzott szavai iránymutatók itt is. A kánai menyegzőben édesanyja, Szűz Mária jelzi Jézusnak, hogy elfogyott a bor, baj van, nem lehet a lakodalmat rendesen megtartani. És akkor Jézus azt mondja: asszony, mi közöm nekem hozzád (vagyis a kérésedhez), “nem jött még el az én órám!” (Jn 2,4) Nem jött még el az óra. Ezek a tiltások mind erre néznek, ebből fakadnak. Ez azt jelenti, hogy egybeesik annak beteljesítése, aminek még nem jött el az ideje, és az, amire a tanítványoknak meg kell érniük. Tehát egyik oldalon még várat magára az, amiért Jézus eljött, hogy ugyanis elvégezze Isten teljes szabadítását, és beteljesítse az írásokat (a régi jövendöléseket és váradalmakat) nagycsütörtök éjszakáján, nagypéntek délutánján és húsvét hajnalán. Az lesz az az óra! És ennek – másrészt – egybe kell esnie azzal, hogy mi ezt felfogjuk, megértjük és belátjuk, hogy így kellet ennek lennie! Az igazság Krisztus általi beteljesítése és a mi beteljesedésünk Krisztus igazságában egybeesik. Ezért áll itt ez a szó: nem! Nem engedte meg nekik, hogy hírül adják a csodát!
Még részletesebben: Jézusra nézve is lesz majd teljes egybeesés! Mert az, hogy kicsoda ő és mit végzett el, nem választható szét! Jézus azért tiltja most (még) a híradásokat, mert talán elválasztanák a személyétől azt, amit tett. Márk evangélista is feljegyzi, hogy Jézus egyszer megkérdezte a tanítványait: mit mondanak róla az emberek, kinek tartják őt? Annyi hír, vélekedés kering, kinek mondják őt? A tanítványok, akik persze figyelik a híreket, fönt vannak a közösségi médián, számolgatják a like-okat, és igen tájékozottak (világfalu!), azt felelik: sokak szerint próféta vagy (a próféták gyógyítottak!), mások szerint te vagy a próféta, minden próféták közül a legnagyobb, vagy éppenséggel az utolsó idők prófétája, Illés, aki nem látott halált, te vagy a végső beteljesedés előfutára. És ekkor Jézus egyenes kérdés elé állítja a tanítványokat: és ti, ti kinek mondotok engem? Erre pedig Péter azt mondja neki: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. És ezután, folytatja az elbeszélést Márk: Jézus “rájuk parancsolt, hogy senkinek se szóljanak felőle!” (Mk 8,29-30) Mert az, hogy kicsoda Krisztus, és az, hogy mit végzett el, majd azon az órán mutatkozik meg, amit így neveztünk: nagycsütörtök éjszakája, nagypéntek délutánja, húsvét hajnala. Vagyis, amíg a csodatettek dicsősége és a bűnből-halálból szabadító áldozat dicsősége nincs együtt, addig ne híreszteljétek csak ezt az előbbit. Olyannyira így van ez, hogy bár a tanítványokban nő a megértés, még korántsem teljes. A következő fejezetben azt olvassuk, hogy a megdicsőülés hegyén Jézus a két nagy prófétával Mózessel és Illéssel beszélget erről az óráról. Ezt látja és hallja három tanítvány, Péter, Jakab és János. Mennyei jelenést látnak, próféciát, sőt, isteni szót hallanak. Testvérek, ha én csak lába nyomát látnám egy prófétának, szupervallásos lennék nyomban. De azt mondja az evangélista, hogy amikor jöttek lefelé a hegyről, Jézus “megparancsolta nékik, hogy senkinek se beszéljék el, amit láttak, csak amikor az embernek Fia a halálból feltámad.” (Mk 9,9) Majd azon az órán. Igen, a tanítványoknak is fel kell készülniük arra, hogy majd éppen és pontosan ezt mondják el! Vagyis: nemcsak a gyógyítást (igen, azt is), nemcsak az ördögűzést (igen azt is), nemcsak a kenyérszaporítást (azt is, feltétlenül), nemcsak a mennybe emelő szavakat (valamennyit mindig), nemcsak az igazság feltárulását (létfontosságú!) és a boldogság titkát, hanem magát Jézus Krisztust, az utat, magát az igazságot, magát az életet: teljesen Jézust!
Vagyis nem elég, hogy eszközöd, módod, időd, lehetőséged, hogy elmondd, továbbadd, megoszd, hanem neked is egészen a Krisztus gyermekévé kell lenned, át kell formálódnod, hogy elmondhasd igazán és teljesen! Önmagad add tovább önmagaddal és ne az eszközeid továbbítsák, azt ami mindent eldönt! Keresztyénnek lenni nem egy információ puszta megosztása, hanem teljes átalakulás Isten gyermekévé. Megtiltotta nekik, hogy elmondják, itt – aztán feltámadása után tanítványai elé áll és ezt mondja: menjetek el, és mondjátok el az örömhírt mindenkinek! Bekövetkezett az óra! Beteljesedett, aminek úgy kellett lennie: megfeszítették, meghalt és feltámadott – érettünk és igazságunkért. Ő a Krisztus – az út, az igazság és élet! Ámen