Jót tett velem

Ha meglepetést akarunk okozni az ajándékunkkal, nem kérdezzük meg előre, csak megpróbáljuk kitalálni, mi okozhat örömet. Ebből lesz a drill. De gyógyítson most bennünket részben a zsoltár és részben az apostol levele! Isten ajándéka ? mondjuk ki, fontos kimondani ? nem meglepetés ajándék! Karácsonykor nem azt ünnepeljük, hogy amit soha el nem gondoltunk, amit soha nem kértünk, ami után soha nem vágyakoztunk, azt egyszer csak, hipp-hopp, ott a betlehemi mezőn Isten elhozta, fölragyogtatta, megmutatta.

dr. Szabó István
2016. december 11.

Lekció:
“Az éneklőmesternek; Dávid zsoltára.
Uram, meddig felejtkezel el rólam végképpen? Meddig rejted el orcádat tőlem?
Meddig tanakodjam lelkemben, bánkódjam szívemben naponként? Meddig hatalmaskodik az én ellenségem rajtam?
Nézz ide, felelj nékem, Uram Istenem; világosítsd meg szemeimet, hogy el ne aludjam a halálra;
Hogy ne mondja ellenségem: meggyőztem őt; háborgatóim ne örüljenek, hogy tántorgok.
Mert én a te kegyelmedben bíztam, örüljön a szívem a te segítségednek; hadd énekeljek az Úrnak, hogy jót tett velem!” (13. zsoltár)

Imádkozzunk! Köszönjük, Mennyei Atyánk, hogy naponként teljesíted rajtunk a zsoltáros kérését, és ma úgy gyülekezhettünk egybe, hogy magasztalhatjuk és dicsőíthetjük Nevedet, és elmondhatjuk: jót tettél énvélem. Jót tettél mivelünk, jót tettél minden emberrel, jót tettél teremtményeiddel, mert az idők teljességében testben elbocsátottad Fiadat, Krisztusodat, s kereszthalála, feltámadása által válságot, bűnből való szabadulást, új életet, feltámadást, örök életet szereztél számunkra. Magasztalunk: jót tettél velünk. Kérünk Mennyei Atyánk, hogy mostani hálaadásunkban és ádventi készületünkben erősítsd a mi boldog bizonyosságunkat Igéd világosságával és Szentlelked hatalmával, annak szívünket megerősítő belső bizonyságtételével, növeld a mi hitünket, erősíts bennünket buzgó szeretetünkben, hogy végezhessük a szeretetnek minden munkáját, hogy Hozzád ragaszkodhassunk, s Krisztusunk nyomdokán járhassunk, s mondhassuk, hirdethessük, magasztalhassuk szent nevedet életünknek minden napján: jót tettél énvélem. Krisztusért kérünk, hallgass meg bennünket. Ámen

Textus: “És az a kenet, amelyet ti kaptatok tőle, bennetek marad, és így nincs szükségetek arra, hogy valaki tanítson titeket; hanem amint az a kenet megtanít titeket mindenre, úgy igaz is az és nem hazugság, és amiként megtanított titeket, úgy maradjatok ő benne. És most, fiacskáim, maradjatok ő benne; hogy mikor megjelenik, bizodalmunk legyen, és meg ne szégyenüljünk előtte az ő eljövetelekor. Ha tudjátok, hogy ő igaz, tudjátok, hogy aki az igazságot cselekszi, az mind tőle született.” (János első levele 2. rész 27-29. versei)

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!

Hosszú tanulmányokat olvasok mostanában arról, amit, jobb híján, ádventi vagy az ünnepi drillnek neveznek. Éppen itt, a 21. század elején, a nagy ünnepeken, de főleg ádvent táján egyre több ember lesz frusztrált, ideges, valami drill gyötör, valami rettenetes nyomás nehezedik ránk, mintha nem is ünnepre készülnék, hanem legalább egy diploma-vizsgára, vagy valami roppant feladatot kellene teljesíteni, amin az egész élet múlik. Hozzátartozik ehhez még az is, amit sokat emlegetünk, szidunk, de nem tudunk vele mit kezdeni, mert össze vagyunk vele nőve, ez a vásárlás. Én már október végén hallottam valamely áruházban a Jingle bell-t, de már a Stille Nacht-ot sem szeretem hallgatni, mert a hentesbolttól elkezdve a karácsonyfadísz-árusig, sőt már a benzinkutaknál is a Csendes éj szól, pedig hol van még karácsony!? Úgy látszik, a kereskedők ráéreztek a hajlamunkra, meg amúgy is kettőn áll a vásár, látható, hogy ünnepre készülvén, erőst igyekszünk jelét adni, hogy nagy jót tett velünk az Úr. Szeretnénk hát valamiféle mértéknek megfelelni, és nem szeretnénk megszégyenülni. Ebben már oda jutottunk, hogy sok ajándékot karácsony után vissza lehet váltani. Mert ha meglepetést akarunk okozni az ajándékunkkal, nem kérdezzük meg előre, csak megpróbáljuk kitalálni, mi okozhat örömet. És ha nem találjuk el, ebben is segít nekünk a kereskedelem, a megajándékozott visszaválthatja, másra válthatja, alkalmasabbá válthatja ajándékát. Egy szónak is száz a vége, nagy teher van rajtunk, mert nem szeretnénk elfelejteni, hogy ajándék-időben élünk, kutatnunk kell hát, hogy eltaláljuk, mi lesz jó, és ezt úgy szeretnénk végbevinni, hogy jele se legyen a készületnek, mintha éppenséggel elfelejtettük volna a dolgot, aztán mégiscsak ott van az ajándék. Nehéz művészet ez. Ebből lesz a drill.
De gyógyítson most bennünket részben a zsoltár és részben az apostol levele! Isten ajándéka ? mondjuk ki, fontos kimondani ? nem meglepetés ajándék! Karácsonykor nem azt ünnepeljük, hogy amit soha el nem gondoltunk, amit soha nem kértünk, ami után soha nem vágyakoztunk, azt egyszer csak, hipp-hopp, ott a betlehemi mezőn Isten elhozta, fölragyogtatta, megmutatta. Arról beszéltek a próféták, arról beszéltek a régiek, és itt van előttünk a felolvasott zsoltár is, a zsoltáros is erről beszélt: az emberiség nagy fölfohászkodása ez, a mi nagy könyörgéseink summája, igazságvágyunk, békességvágyunk teljesülése, az Istennel való megengesztelődésünk szinte kimondhatatlan sóvárgása ez ? ez teljesedik, amikor az Ige testet ölt. Vagyis, ha iga, amit Pál apostol mond a Korinthusi levélben, hogy amit az ember szíve el sem gondolt, amit a füle sose hallott, azt készítette Isten az Őt szeretőknek ? az a kegyelem módjára vonatkozik, de nem a tartalmára. A módja az, hogy Isten maga az, aki belép az embervilágba ? ezt ember szíve meg nem gondolta, füle soha nem hallotta; a módja az, hogy Isten önmagára veszi-e az ember bűnterhét és elhordozza azt ?, ember szíve el nem gondolta, füle soha nem hallotta. De a tartalma, hogy: végre szabadok legyünk, hogy végre ne gyötörjön bennünket múlandóságunk és végességünk, a nagy reményeink, hogy ebből a szűkös létből igazi életre jutunk, minden emberszív buzgó váradalma, kiáltása, hogy békesség legyen köztünk és Isten között, köztünk és embertársaink között ? ez nem meglepetés. Erre vágytunk mindig. Ha végigolvassuk figyelmesen a 13. zsoltárt, látjuk, Dávid éppen ezt sürgeti, azért visz panaszt Isten elé, ezért mondja: Uram, hajolj hozzám, meddig késel, miért várakozol, meddig tart még ez az én nyomorult állapotom? És bele fogalmazza azt is, amiről János apostol egy másik dimenzióban szól. És hogy jól értsük a János szavát, előbb éppen a zsoltárosét kell megnéznünk.
Azt mondja Dávid: Uram, siess az én segítségemre, oldozz ki engem a nyomorúságaimból, nehogy azt mondja az én ellenségem, hogy erőt vett rajtam, legyőzött engem, a nagy királyt, az erős embert, a legyőzhetetlent, a Góliátot legyőző bajnokot. Segíts, Uram! Nagyon evilági ez a kérés, tudom. Egy király kérése, aki talán éppen harcba készül, tele van szorongással, félelemmel, nem szeretne vereséget szenvedni. Mert, aki vereséget szenved, a fölött a győztes diadalt tart. Aztán azt mondja Dávid: Uram, siess a segítségemre, mert körül vagyok véve rosszakaratú emberekkel. Nem feltétlenül ellenségek ezek, nincs nyílt konfliktus, és mégis van. Csak ott állnak körülöttem és lesik a vesztemet. Dávid abban fáradozik, amire Isten hívta el, és ez az életünknek egyik lényeges és meghatározó vonatkozása. Egy szóban így lehetne összefoglalni: igazság. Az igazságért harcolni kell, az igazság nem adódik úgy magától. Én szeretem a szép szavú költőket és regényírókat, akik arról beszélnek, hogy csak úgy lesz az igazság. De az igazságért harcolni kell. Kemény dolog az, nagy küzdelem az, nem lesz az magától, mert meg kell győzni a másikat, győzelmet kell aratni az igazságért. Ez pedig azért van így, mert amíg az ember a maga elvetemedettségében él, addig ahol kezdenek kibontakozni az igazság szerkezetei, ott mindig borzasztó idegesség támad. Ha hozzá kell igazítani az életünket a méltányossághoz, ott borzasztó idegesség fog el minket. Méltányosság, egyenlőség, az érdemek tagoltsága, mindenkit megillető tisztelet? ? tessék engem ebből kihagyni, kiált az ember, nekem több kell! Gyermekkorunk óta tanuljuk ezt, de a helyzetünkkel, a pozíciónkkal, a munkánkkal, a tiszteletünkkel, a rangunkkal, az élettörekvéseinkkel mindig baj van, az igazságért folyton harcolni kell! De harcol a másik ember is, így át van szőve az életünk igazságtalansággal és igazsággal, méltánytalansággal és méltósággal, és azonossággal és nem azonossággal. Hogy ne kiáltana Dávid: Uram, meddig késel, állj az oldalamra, segíts meg engem, ne ujjongjon az én ellenségem felettem, hogy lepöcköltem Dávidot az asztalról, és ne jöjjenek elő rosszakaróim, akik eddig soha semmibe nem avatkoztak bele, de most gúnyos és somolygós ábrázattal bólogatnak vesztemen, mondván: na lám, az Isten szentje, na lám, a nagy Dávid, na lám, a nagy imádkozó, na lám, a zsoltáréneklő, na lám, a hívő, na lám, a vallásos, ? hol van az ő Istene?! Idézzük csak föl a 42. zsoltár szomorú kesergését: mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik ? de folytassuk a zsoltárt ?, mert ott van az én csúfolóm és az ellenségem és azt mondja nekem: hol van a te Istened, hol van a te segítséged, hol van a te erőd, hol van a te igazságod!?
Vajon, mégis, erről beszél-e János apostol is? Valami egészen másról szól. Ő azt mondja itt, a buzdítása és az intelme végén: fiacskáim, maradjatok meg Krisztusban, Krisztus szeretetében, hogy amikor megjelenik, bizodalmunk legyen és meg ne szégyenüljünk Őelőtte az Ő eljövetelekor! János tehát nem arról szól, hogy szégyenben maradhatok a másik ember előtt, akár éppen úgy is, hogy valami nagy jót akarok tenni és nem sikerül, valami nagyon szépet akarok adni és nem az jön ki belőle, és ez a lehetőség zaklat, idegesít, nyugtalanít; és nem is úgy, hogy a harcaimban vereséget szenvedek, alul maradok, az igazságom nem jut érvényre és csak megszégyenítés és gúny vesz körbe. Nem erről beszél János, hanem azt mondja, hogy: meg ne szégyenüljünk Őelőtte. A végső fórumról beszél. Azt itt mindannyiunknak meg kell értenünk, hogy a mások előtt való megszégyenülésünk, a szégyenben maradásunk, a kudarcunk nem konvertálható arra, amit itt most János mond. Hogyan is szenvedhetünk mi vereséget Krisztus előtt? ? hiszen eleve vesztesek vagyunk! Hogyan szégyenülhetnénk meg Krisztus előtt? ? hát előtte eleve mezítelenek és leplezetlenek vagyunk! Igéje olyan, mint a kétélű kard, elhatol az ízeknek és a velőknek megoszlásáig, és megítél minden gondolatot! Még azt is megítéli, amiről nekünk nincs tudatos gondolatunk. Ha jól értjük a Zsidókhoz írt levélnek ezt a szavát, Krisztus a tudatalattinkat is ismeri. Mert ha igaz, hogy a Mennyei Atya csodálatosan tudja, mire van szükségünk, még azelőtt, hogy kimondanánk, akkor ennek az árnyékos oldala is igaz, hogy ugyanis amit soha nem tudnék kimondani, amit soha nem tudnék a lelkem pincemélységéből fölhozni, ami még a lelkiismeretemben is bujkál és a tudatom elől rejtve van, Isten azt is ismeri! Hát miért mondja János, hogy meg ne szégyenüljünk Őelőtte? Hiszen nem tudunk másképp elébe állni, hozzá menni, csak úgy, ahogy vagyunk mindenestől fogva! Azért mondja ezt az apostol, mert az Isten nagy karácsonyi ajándéka, nagy Krisztus-ajándéka, a testet-öltés, a megváltás és az üdvözítés nagy titka az, hogy az igazságért való küzdelemhez, az igazságért való harchoz vagy harcban ? halálos harc, keresztig tartó harc ez! ? valami még csatlakozik az Isten véghetetlenségéből. Ezt nevezzük kegyelemnek. Az igazságért harcolni kell, a kegyelem adatik. Az igazságért kemény küzdelmet folytatunk. És valljuk meg őszintén, ha győzünk is olykor-olykor emberi viszonylatokban, az Istennel való nagy birkózásunkban mindig alulmaradunk. Azt a harcot eleve elveszítettük. Ott ajándéknak kell megjelennie, ott valami olyasminek kell megmutatkoznia, amit nem lehet kicsikarni, nem lehet kikövetelni, nem lehet kiimádkozni, nem lehet tízmillió lelki bukfenccel sem kiszedni az Istenből. Nem lehet érte az egeket megostromolni, az Isten bástyáira létrákat támasztani, nem lehet Tőle kiédesgetni, sem sok ezer könny elsírásával megkapni, mert amit mi kegyelemnek nevezünk, az Isten létvalójának a legmélyéből, szabadságából fakad.
Itt is azt olvastuk az apostol levelében korábban, hogy Isten igazmondó, és hogyha mi megmaradunk az Ő ígéretében, boldogok lehetünk, mert az Ő ígérete az örök élet. Én ebbe mindig belerendülök, mert amikor Isten elé megyünk, akkor mit kérünk? Azt kérjük, amit Dávid kért a zsoltárában: Isten intervencióját, Isten erőit, megvilágosító kegyelmét kérjük, hogy ügyesek legyünk, erősek, tettre készek, harcra készek legyünk, hadd legyen a miénk az utolsó szó emberi viszonylatainkban. Kérjük a sebek meggyógyítását, mert tele vagyunk sebekkel Kérjük, hogy ebben a mostani ádventben is, ebből a bolond civilizációs drillből oldjon föl bennünket. Tegyen minket igazán szabaddá az ünnepre, hogy ne beessünk karácsony ajtaján és csak azt várjuk, hogy vége legyen, és kívánjuk, hogy soha többet el se kezdődjön, adjon az Isten áldást, adjon az Isten erőt, adjon az Isten békességet, bőséget ? sokféle kívánságunk van. Egyszóval, életet kérünk. Mindig csak életet kérünk. Gondolja végig ki-ki magában az Úr Jézus imádságát, amit annyiszor imádkozunk. Mindennapi kenyerünket add meg, bocsásd meg vétkeinket, engedd el bűnadósságainkat, ne vígy minket kísértésbe, szabadíts meg a gonosztól! Mi életet kérünk, mindig életet kérünk, élni akarunk. És mit ad Isten? Örök életet ad. Nem életet, örök életet. Mindig többet ad. Az egész keresztyén életnek, az Isten elé állásunknak az a legcsodálatosabb és legnagyszerűbb titka, hogy Isten mindig többet ad, de nem azért, mert extrát akar adni, nem azért, mert most ilyen kedve van, nem azért, mert most karácsony közeledvén, Ő is beáll az ajándékozók sorába és egy kis bónuszt még hozzátesz a sokhoz. Hanem azért, mert Ő ilyen. Milyen az Isten? Nekem csak élet kell, én csak élni akarok, bezárva ide, ebbe az ötven, hatvan, nyolcvan, száz esztendőbe, és egy kicsit jobban akarok élni, egy kicsit jól akarok élni, békében akarok élni, igazságot akarok az életemhez. De azt mondja János. Isten örök életet ígér. Ez a kegyelem, ez a több, amit sem harccal, sem küzdelemmel, sem fogcsikorgatva, sem édesgetve nem kapunk meg. Isten természetéből következik, ilyen az Isten.
Ezért vegyük ezen az ádventen mi is a szívünkbe János apostol csodálatos buzdítását, aki nem kér semmi mást, csak azt, hogy maradjunk meg Őbenne, mert kenetünk van, és ez a kenet, ez a lélekáldás megtanított arra, hogy Ő igaz, megtanított arra, hogy Isten igazmondó, megtanított arra, hogy erre néz az egész életünk, erre hívott meg bennünket Isten. Maradjatok meg Őbenne, az Ő ígéretében, és akkor nem szégyenültök meg az Ő eljövetelekor. Akkor Őelőtte, elébe állva nem az válik nyilvánvalóvá, hogy szalmaláng (volt mindigis) a hitünk. Mindig csak harcolni akartunk, mindig csak úgy akartuk az életünket, ahogy berendeztük mi magunknak, és soha nem figyeltünk oda, hogy mi az, amit Isten ad önmagától, önmagából, önmagát. De ha megmaradunk Őbenne, az Ő szavában, ígéretében, ha erre alapozzuk rá a reménységünket, akkor soha meg nem szégyenülünk.
Tudom, testvérek, hogy összehasonlíthatatlan a kettő, mégis hadd fordítsam most meg, hadd kérjelek, hogy ebben az ádventben, ezen az ünnepen legyetek szabadok. Mert Isten fölszabadított bennünket. Ne szorongjatok, hogy elromlik valami, mert ami elromlott, menthetetlenül, gyógyíthatatlanul és halálba rántott bennünket, az Isten kegyelme által félretétetett. Ne rettegjetek attól, hogy nem sikerül az, amit szeretnétek igazán megmutatni, odaadni, mert hiszen Jézus Krisztusban Isten csodálatosan felragyogtatta az Ő szeretetét. Mondhatni, a feltámadás dicsősége óta már tudjuk, hogy sikerült, hogy sikerült az Istennek. Pedig mi megtettünk mindent, hogy ne sikerüljön. De sikerült. És ez a mi hitünk, ez a mi győzelmünk, a Jézus Krisztus győzelme bűn és halál felett. Ne szorongjatok, mert amit sem harccal, sem könnyekkel, sem kérleléssel, sem erőszakoskodással soha nem kaphatunk meg, azt Isten az Ő szabad szívéből nekünk adja. Nekünk ajándékozza kegyelmét, jóságát, bűnből, halálból szabadító szeretetét. Fogadjátok el. Ámen

Imádkozzunk!
Köszönjük, Mennyei Atyánk, hogy míg mi e világ dolgaiban,, a magunk életében mindig mindent kiegyenlítünk, párba állítunk, egymásnak megfeleltetünk, addig Te csodálatos szeretetedből, mindent felülmúló módon felemelsz, életet adsz, gyermekeiddé fogadsz. Köszönjük, hogy míg mi csak élni akarunk, Te Jézus Krisztus által örökéletet szereztél nekünk. Köszönjük, hogy míg mi csak bűneink kiegyenlítését kérjük Tőled, boldogan tapasztalhatjuk, hogy ahol bővölködött a bűn, ott messze meghaladó módon bővölködik a kegyelem. Köszönjük, hogy míg mi csak szeretnénk életünket egyenesben tartani, addig Te Szentlelked kenetével megtanítasz bennünket az igazságra, és köszönjük, hogy miközben mi csak és mindegyre arra törekszünk, hogy valami nagyot építsünk, szerezzünk, elérjünk, Lelked erejével azt írod szívünkbe, maradjunk meg a mi Urunk Jézus Krisztusunkban. Add meg Mennyei Atyánk ebben a mostani ádventünkben, hogy újra és újra rá tudjunk csodálkozni álmélkodással, hálaadással véghetetlen szerelmedre, kegyelem ajándékodra, az üdvözítés nagy titkára, örök élet ajtajának feltárulására, Isten gyermekségre való meghívásodra, és add, hogy ezért hálás szívvel, szabadon, neved dicsőítve tudjunk úgy élni, mint egykor Dávid, hirdetni és elmondani, jót tettél velünk. Ezért a Te jóságodért, ezt megtapasztalván kérünk is Mennyei Atyánk, gyógyítsd a betegeket, erősítsd az erőtleneket, hozz békességet a békétlenek világába, adj igazságot a méltányosságot keresőknek, oldozd meg a szegények, elesettek megfosztottak bilincseit, ragyogtasd fel világosságodat a sötétségben ülők fölött, vigasztald meg a szomorkodókat és gyászolókat, és erősítsd meg gyermekeidet szerte e világon. Ott is és leginkább ott, ahol a Krisztus nevéért üldöztetés, harag, netalán halál vár az Ő követőire és gyermekeire. Adj nekünk is békességet Urunk ebben a készülésünkben, segíts, hogy szívünkben, lelkünkben felragyogjon és dicsőség fényével mindent betöltsön szívünkben is, életünkben is, családunkban is, egész valónkban a Krisztus áldott és drága kegyelme. Őérette hallgasd meg könyörgésünket. Ámen