István perbeszéde, igehirdetése

Az igehirdetés hangsúlyosan olyan kérdésekről szól majd, amelyeket éppen István prédikációja vet fel, legalábbis legegyértelműbben, legközvetlenebbül ez az igehirdetés, illetve a konklúziója vet fel. 1. Egy nép mit tarthat magáról, kötelező-e számára csak a kritika? Vagy helye van a dicső tetteknek, korszakoknak is? 2. Aztán hogyan is van, hogy a régen élt nagyokat, akiket életükben üldöztek, később rendre mindenki nagynak tartja és rájuk hivatkozik? 3. És végül az utolsó: meghallgatta-e István nagyvonalú, megbocsátó imádságát Jézus, amit így hallottunk: „Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt”?

Sánta Ibolya
2019. augusztus 4.

Lekció: 4. zsoltár

Imádkozzunk! Urunk Istenünk, köszönjük, hogy házadba jöhetünk, adtál szándékot és elég erőt hozzá! Köszönjük, hogy kész vagy megbocsátani minden vétkünket, ha kérjük: és kérjük, hogy megtisztultan mehessünk majd tovább. Köszönjük, hogy kész vagy tanítani Igéd által, hogy megerősödve mehessünk majd tovább. Kérünk, segíts megőrizni, megtartani mindazt, ami erre méltó, és szükséges a számunkra, és fedezd el irgalmasan hiányainkat, az igehirdetőét éppúgy, mint az ige
hallgatóiét. Jézusért kérünk, hallgass meg! Ámen

Textus: “Ti kemény nyakú, körülmetéletlen szívű és fülű emberek, mindig ellene szegültök a Szentléleknek, atyáitokhoz hasonlóan ti is. A próféták közül kit nem üldöztek a ti atyáitok? Meg is ölték azokat, akik megjövendölték az Igaznak eljövetelét. Most pedig az ő árulóivá és gyilkosaivá lettetek ti, akik bár angyalok közvetítésével kaptátok a törvényt, mégsem tartottátok meg.”Amikor ezeket hallották, haragra gerjedtek szívükben, és fogukat csikorgatták ellene. Ő azonban Szentlélekkel telve az égre függesztette a tekintetét, és látta Isten dicsőségét és Jézust, amint az Isten jobbja felől áll. Ekkor így szólt: „Íme, látom az eget megnyílva, és az Emberfiát, amint az Isten jobbja felől áll.” Erre hangosan kiáltoztak, bedugták a fülüket, és egy akarattal rárohantak; azután kiűzték a városon kívülre, és megkövezték. A tanúk pedig felsőruháikat egy Saul nevű ifjú lába elé tették le. Amikor megkövezték Istvánt, az így imádkozott: „Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” Azután térdre esett, és hangosan felkiáltott: „Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt!” És amikor ezt mondta, meghalt. Saul pedig egyetértett István kivégzésével. Azon a napon nagy üldözés kezdődött a jeruzsálemi gyülekezet ellen, és az apostolok kivételével mind szétszóródtak Júdea és Samária területén.” (Apostolok Cselekedetei 7. rész 51. versétől 8. rész 1. verséig)

Kedves Testvérek!

Ez a harmadik lejegyzett igehirdetés az Apostolok Cselekedeteiben a keresztyén igehirdetések sorában, és a leghosszabb is. Péter amúgy sem rövid pünkösdi igehirdetésénél is legalább kétszer hosszabb. A pünkösdi igehirdetés után Péternek még egy igehirdetését olvashatjuk az Apostolok Cselekedeteiben, amikor az Ékes-kapuban ülő koldust meggyógyítja. Az egy rövid, velős beszéd, de igen eredményes, az elsőhöz hasonlóan: a háromezres pünkösdi gyülekezet ötezer főre emelkedett. A közvetlen következményeit tekintve nem is gondolnánk, hogy mégis ez a harmadik prédikáció, Istváné a legeredményesebb! Ugyanis a hatására olyan üldözés kezdődik Jeruzsálemben, hogy amint olvassuk, a gyülekezet tagjai szétszóródnak Júdea és Samária területére, tehát megindul végre az a misszió, amit Jézus parancsolt utolsó szavaival: lesztek nekem tanúim Júdeában – azaz, nemcsak Jeruzsálemben, hanem egész Júdeában – és Samáriában. De idegyökerezik Jézus missziói parancsának a harmadik tétele is: lesztek tanúim a föld végső határáig. Hiszen Saul jelenlétében és alakjában, akiből nem is sokára Pál apostol lesz, elindul a világmisszió. Egyszóval ez az igehirdetés egy tengely, egy fordulópont, egy olyan folyamat fordulópontja, amely azóta is tart. Ha Péter Lélektől ihletett igehirdetése az egyház megszületését szolgálta, akkor azt mondhatjuk, hogy István Lélektől született igehirdetése a misszió születését szolgálja. Bár ez az igehirdetés egy perbeszéd vagy védőbeszéd – így is szoktuk nevezni –, tartalmában mindenképpen igehirdetés. Egy vádakra adott válasz, mindenekelőtt olyan vádakra, amelyek Jézus peréből is ismerősek: tudniillik hogy István a törvényt istenkáromló módon magyarázza. A vád másik fontos tétele pedig a templomot érinti, hogy Jézus azt mondta, ő lerombolja a templomot és ezt tovább hirdetik a keresztyének. István ebben a nagyon hosszú perbeszédben, aminek a Bibliaolvasó kalauz beosztása szerint még csak az első felében tartunk, erre a két vádra válaszol nagyon jellegzetes zsidó írásmagyarázati, zsidó logikai műfajban.
De most nem a prédikáció tartalmára figyelünk majd, hanem tematikus igehirdetést hallunk, amikor is nem egy alapigét aktualizálunk, hanem fordítva: aktuális kérdésekre kereshetünk választ most ennek az igének az alapján. Az igehirdetés tehát hangsúlyosan olyan kérdésekről szól majd, amelyeket éppen István prédikációja vet fel, legalábbis legegyértelműbben, legközvetlenebbül ez az igehirdetés, illetve a konklúziója vet fel. Klasszikus módon három ilyen gondolatról hallunk majd. (Nem olyan rossz ez a ’három gondolat’, ami újra és újra érvényesül az igehirdetésekben: ennyi fér bele a tartalomba is, meg a gyülekezet figyelmébe is.)
1. Egy nép mit tarthat magáról, kötelező-e számára csak a kritika? Vagy helye van a dicső tetteknek, korszakoknak is? 2. Aztán hogyan is van, hogy a régen élt nagyokat, akiket életükben üldöztek, később rendre mindenki nagynak tartja és rájuk hivatkozik? 3. És végül az utolsó: meghallgatta-e István nagyvonalú, megbocsátó imádságát Jézus, amit így hallottunk: „Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt”?
1. István igehirdetésének a konklúzióját, következtetését hallottuk a felolvasott alapigében: „Ti keménynyakú, körülmetéletlen szívű és fülű emberek, mindig ellene szegültök a Szentléleknek, atyáitokhoz hasonlóan ti is!” Itt a mindig szó a hangsúlyos, és az atyák emlegetése. Mert az egész igehirdetés, az egész prédikáció Izrael történetének egy szégyenletes, engedetlen korszakát tárgyalja, a kezdetektől, Ábrahámtól a pusztai vándorlás idejéig. Igaz, aztán kitekint egy kicsit későbbre a második vádpont, a templom témája miatt Salamonig, illetve Ézsaiás prófétát idézi, de ezt is kritikai éllel teszi! A lényeg ebben a történeti összefoglalóban tehát, hogy a zsidó vallási és nemzeti büszkeséggel szemben, aminek összetevőit Pál később elég részletesen felsorolja, István azt állítja, hogy Izrael semmire nem lehet büszke, csak szégyenre van oka, mert már a kezdetektől elvetette Istentől elhívott vezérét, prófétáját, Mózest, így Istent magát, sőt Isten rá vonatkozó üdvtervét is. Ebből a gőgből, magabiztosságból adódóan a templomról is tévesen gondolkozik. Ezt idézi Ézsiástól: „A Magasságos nem emberkéz alkotásaiban lakik”. Bár Salamonnak maga Isten adott megbízást az építésre. Jól tudjuk, a templom már Jeremiás korában, de Jézus korában is egyfajta zálog volt a nép szemében, hogy Isten lakhelye és ez mindenképpen védelmet és oltalmat jelent. Az egyéb büszkeségeket Pál apostol pedig így sorolja később fel: „izraeliták, akiké a fiúság (az istengyermekség) és a dicsőség, a szövetségek és a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek, akiké az ősatyák”.
Dehát, valóban: ezek már nincsenek, már nem érvényesek a nép életében? És hát valóban: Isten nem fér el egyetlen templomban sem, ahogy István ezt idézi a prófétától, de már maga Salamon is ugyanezt mondja a templomszentelési imádságban: Istennek a trónja az egek és a föld a lábainak zsámolya – hogyan lakhatna egy házban? Nem mégis maga Isten adott megbízást Salamonnak a templomépítésre? És vajon a pusztai vándorlás sok-sok szégyene között nem voltak-e az engedelmességnek is szép történetei, helyzetei? Például a szövetség elfogadása, megkötése. Vagy a későbbi történelemben nem voltak-e felemelő, Isten-áldotta szakaszok, mint éppen Dávid vagy Salamon ideje, vagy Jósiás, a reformkirály, vagy a fogság után Esdrás és Nehémiás korában? És ezekről ugyanaz a Szentírás számol be, amely a pusztai vándorlás viselt dolgairól! Mit üzen hát számunkra ez a nagyon kemény kijelentés, hogy „mindig ellene szegültök a Szentléleknek”? Azt jelenti-e, hogy keresztyénként kötelező mindig alázattal, a saját népünk történetéből is csak a szégyenletest, csak a kritikára okot adót felemlegetni, és kárhozatos gőg a dicső korszakokra is gondolni és arra építeni? Nyilván érzékeljük, hogy Magyarországon jól kitapinthatóan jelen van ez a kétféle gondolkodásmód. A kérdés tehát az, hogy keresztyénként, keresztyén magyarokként hogyan lássuk ezt a dolgot? Hova álljunk, melyik oldalra, egyáltalán valamilyen oldalra kell-e állnunk?
Általában a Szentírásban azt látjuk, hogy nincs jó véleménnyel a népekről. Ennek az az elsődleges oka, hogy bálványokban hisznek, és ebből következően az erkölcseik, a politikai döntéseik, a háborúik, a sok erőszak, a gőg, az embertelenség és igazságtalanság sokkal inkább rossz képet mutat róluk, mint jót. A fennmaradt régészeti leletek ezzel ellentétben túlnyomóan már az ókorban is arról tanúskodnak, hogy a népek maguk csak a dicsőt, a fényeset jegyzik fel, akár úgy, hogy egy vesztes háborút is, egy vereséget is győzelemként jelenítenek meg – egészen modern módon. Ez az egyoldalúság és gőg teljesen szemben áll a bibliai gondolkodással, bár a bibliai gondolkodás sokkal árnyaltabb, hiszen tud a jóról is a rossz mellett. Például Ninive megtéréséről, vagy a pogány népek által felismert bölcsességekről, szellemi igazságokról. De kétségtelen, hogy a Szentírás szemlélete szerint a bűn alapvetően átjárja az emberi közösségeket, a kicsi városállamoktól kezdve a nagy világvárosokon keresztül a népeket magukba foglaló birodalmakig. Ez a kép azonban általános a Szentírásban, nincs kivétel, egy nép sem kivétel! Nincs bezzeg-nép, nincs bezzeg-ország. A magyar nép sem bezzeg-nép, Magyarország sem bezzeg-ország – de a valós jóról tudni nem feltétlenül gőg. Sajnos, Izrael sem volt bezzeg-nép, pedig jó értelemben épp ez lett volna a hívatása. Ezért róla az ítélet sokkal súlyosabb, sokkal inkább latba esik, és ez tükröződik István kemény perbeszédében is.
De ami ezeknél fontosabb: ha keresztyének vagyunk és az a kérdésünk, hogy keresztyénként mit gondoljunk, akkor abból a szempontból kell tekinteni erre a kérdésre, amiből a Biblia is: ami István szavaiban a másik, számunkra nagyon fontos, és csupa nagybetűvel írandó szó: ellene szegültök a Szentléleknek! Azaz nem önmagában a történelmi, a kulturális teljesítmény, a jó, az igazság kerül mérlegre, hanem a keresztyén elköteleződés mértéke, a keresztyén hit megléte! Hogyan áll ebben a népünk? A kultúránk persze keresztyén – erről napi diskurzus folyik. Minden jó és értékes dolog bibliai gyökerű, de keresztyének nélkül megmarad-e? Ha nincsenek emberek, akik eszerint élnek, eszerint hisznek, ezt adják tovább, ezt tanítják, ha nincsenek Istvánok, mit számít számunkra, keresztyének számára bármi más, még önmagában talán jó dolog is, például a gyerekeink által rendre megnyert különféle nemzetközi tanulmányi díjak sora?! Ellenszegül-e – ez a kérdés: mindig? mióta? mennyire? – ez a nép a Szentléleknek? Nagyon egyszerű kérdés, de számunkra a legfontosabb! A népünkért így aggódni – tehát, mint népért aggódni –, hogy megmarad-e, nem bibliátlan és hitellenes dolog, hanem abba a missziói feladatba, felelősségbe, lelkületbe tartozik, ami éppen István prédikációjának a következtében indult meg: hogy minden néphez eljusson az evangélium.
2. A második fontos kérdés, amit érdemes megnéznünk, a próféták üldözése. Akikre a későbbi nemzedékek, persze István kortársai is, a bíróság tagjai, meg minden jelenlevő, meg a közgondolkozás mint példákra hivatkozott – miközben a saját koruk nagyjait, a legnagyobbját is, Jézust, az elődökhöz hasonlóan nem ismerték fel, hanem üldözték és megölték! „A próféták közül kit nem üldöztek a ti atyáitok? Meg is ölték azokat, akik megjövendölték az Igaznak eljövetelét. Most pedig az ő árulóivá és gyilkosaivá lettetek ti”(is)! Azt, hogy Isten elhívott embereivel, eszközeivel az elődök ellenségesek voltak, elutasították őket, ebben a hosszú perbeszédben István két példával szemlélteti, de ugye általánosnak tartja, ez kiderül a konklúzióból. Az egyik József, akire az ősatyák „féltékenykedtek és eladták Egyiptomba, de az Isten vele volt”. A másik pedig Mózes, akiről a legtöbbet beszél, a leghosszabban: „ezt a Mózest megtagadták, neki nem akartak engedelmeskedni atyáink, pedig őt küldte Isten szabadítóul, ő vette át az élő Igéket, a Tízparancsolatot a Sínai hegyen”.Valóban nagyon furcsa, hogy utólag milyen gyakran mindenki egyetért, mindenki okos, mindenki az igazság oldalán áll, amikor egy már meghalt nagy lélekről, nagy emberről van szó! Amikor a jelenlétével már nem okoz kényelmetlenséget, amikor a ’nagy üzenet’ ismételgetésével nem jelent kihívást, s amikor a gondolatait tetszés szerint lehet magyarázni, mert nem tud tiltakozni. És amikor minden rosszat az elődökre lehet hárítani anélkül – és ez a fontos: anélkül –, hogy a saját koruk még élő nagyjaival szemben ez bármire kötelezné az embert, az embereket!
Ez annyira nem eseti jelenség, annyira nem mellékes, hogy Jézus is visszatérően szóvá tette, mégpedig számunkra egészen furcsa, kiélezett logikával. Ezt mondja: „Jaj nektek, farizeusok és törvénytudók, mert síremlékeket építettetek a prófétáknak, pedig atyáitok ölték meg őket, tehát egyetértettek atyáitok tetteivel és helyeslitek azokat. Hiszen ők megölték őket, ti pedig síremlékeiket építitek”. Talán máshol egy kicsit érthetőbben áll előttünk a Szentírásban ugyanez: „Jaj nektek, farizeusok és törvénytudók, mert síremlékeket emeltek a prófétáknak, és felékesítek az igazak sírköveit, és azt mondjátok: Ha atyáink idejében éltünk volna, nem vettünk volna részt a próféták vérének kiontásában! Így azonban magatok ellen tanúskodtok” – éppen azzal, hogy a sírokat kegyelettel gondozzátok! Elsőre talán nehéz megérteni Jézust, hiszen Isten példamutató embereinek sírját gondozni normális logikával éppen azt jelentené, hogy a későbbi nemzedékek e próféták mellé állnak, és éppen hogy szemben állnak az előző nemzedékek, az atyák értetlen és ártó indulatával, tettével. De Jézus itt keserű iróniával arra gondolt, hogy semmit nem ér a régi próféták, igaz emberek igaz voltának és igazságának felismerése, ha egy nemzedék a saját korának a nagyjait nem ismeri fel, hanem üldözi. Ebbe a sorba érti Jézus Keresztelő Jánost is, aki aszkétikus életet folytatott, Jézus így mondja: „nem evett, nem ivott, és azt mondjátok, ördög van benne”. De ide érti saját magát is, még inkább: „eljött az Emberfia, eszik és iszik, és azt mondjátok, hogy falánk és részeges ember”.
Pontosan erre gondol István is: atyáitok megölték a prófétákat, akik megjövendölték az Igaznak, azaz Jézusnak az eljövetelét és szenvedését, és most ti ugyanúgy gyilkosaivá váltatok az eljött Messiásnak, ahogy atyáitok régen a prófétáknak! Ebben a mondatban az az állítás van, hogy ahogy az atyáitok tévedtek, ugyanúgy ti is tévedésben vagytok. Éppen ez volt az a felháborító gondolat, ami miatt befogták a fülüket, fogukat csikorgatták, hogy tudniillik Jézus a megjövendölt Igaz. S ahogyan Józseffel is vele volt Isten, nem a testvéreivel, és ahogy Mózest bízta meg és nem az ellenségeit, tehát Isten kettőjüket igazolta, úgy István bírái nem az Isten igazságának az őrei, hanem Küldöttének gyilkosai. Tévedtek, atyáiknál nem különbek, ugyanúgy a rossz oldalon állnak!
A 20. század egyháztörténete és egyházon kívüli története tele van ilyen példákkal és ennek a hatása áthúzódik napjainkra: hamisnak hazudott igazakkal, és persze igaznak hazudott hamisakkal. Hamisnak hazudott igazakkal, akikről hirtelen szinte mindenki tudja, hogy ők voltak az igazán engedelmesek és Isten küldöttei, a hit emberei. De anélkül történik ez, hogy ebből okulva legalább óvatosak lennénk a mi korunk élő szereplőivel kapcsolatban! Legelső sorban az indulatok szintjén. Érezzük mind, hogy mennyire gátlástalan és korlátlan indulatok között élünk! S hát egyáltalán nem lapos moralizálás mindezt a személyes kapcsolataink szintjén is alkalmazni: túl sokszor derül ki, hogy aki elment, milyen jó ember volt, bár, amíg élt, sokszor hadakoztunk vele – de ez a fordulat és felismerés nincs hatással a még meglévő, az élő kapcsolatainkra.
3. S végül talán a legizgalmasabb kérdés: meghallgatta-e Jézus István imádságát, hogy „Uram, ne ródd fel nekik ezt a vétket”? Ez annál is komolyabb és izgalmasabb kérdés, mert visszavezet minket arra a kérdésre, hogy meghallgatta-e Isten Jézusnak a kereszten elmondott hasonló imádságát: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek”? Vagy ez csak egy olyan szép és nagyvonalú imádság, amit egy Megváltónak illik mondani, nem is lenne Megváltó, ha nem mondaná, de azért csak igazságtalan lenne, ha Isten valóban meghallgatná és megbocsátana! Illetve István esetében, aki Jézus lánglelkű követője volt, lélektanilag is érthető, hogy ebben is követte hát Mesterét – de van-e valami jele annak, hogy Jézus meg is hallgatta első mártírjának az ő imádsága tartalmát követő kérését?
Ez persze úgy önmagában is érdekes kérdés, de a saját imádságaink meghallgatására nézve különösen is érdekelhet minket! Hiszen itt azon Jézus Krisztusról van szó, aki többféleképpen beszélt a hitből eredő imádság erejéről; és nem is akármilyen helyzetben mondott kérés ez, hanem a kereszten, a fiúi engedelmesség legegyértelműbb bizonyítása közben mondott közbenjáró kérés! Ha van száj, amelyből ezt a kérdést Istennek meg kell hallgatnia, ha van helyzet, amely elég hiteles ahhoz, hogy Isten komolyan vegye, akkor Jézus szája és a kereszt helyzete az! S ha őt mégsem hallgatta meg Isten, mire számíthatunk mi? Ugyanakkor persze ugye rendkívül igazságtalan lenne, ha Isten „csak úgy”, minden további nélkül valóban megbocsátana. István kérése is hasonló, mert ha van, aki Lélektől, Isten Lelkétől vezetve prédikált és imádkozott, és ha van értéke annak, hogy valaki igazán hűségesen és elsőként halálig beteljesíti, amit Jézus úgy mond, hogy „ha valaki utánam akar jönni, vegye fel a keresztjét”, akkor István az. Az ő imádsága hasonlít Jézuséhoz, mert tartalmában ugyanaz, de hasonló a miénkhez is abban, hogy ember mondja. Mik az esélyeink hát nekünk ezek után az imameghallgatásra? Meghallgattatott-e ez a két imádság? Vagy csak annyi a jelentősége, hogy a két imádkozó megbocsátó lelkületéről vall?
Ha azon mérjük le az imameghallgatást, hogy Isten és Jézus bocsánatának a megváltozott magatartásban, a megváltozott életfolytatásban, lelkületben kell meglátszania – és általában így gondoljuk –, tehát aki bocsánatot nyer, az nem élhet többé úgy, mint azelőtt, akkor ez az imádság nem hallgattatott meg egyik esetben sem! Hiszen a bíróság ugyanúgy jár el, mint Jézus perében, hamis tanúkat fogadnak, és ugyanolyan indulattal vagy talán még vadabb indulattal hallgatják Istvánt, mint annak idején Jézust. És attól sem hatódnak meg, hogy István itt imádkozik értük. De a későbbiekben is, az Apostolok Cselekedeteiben látjuk, hogy mennyire ellenségesek az evangéliummal és képviselőivel szemben! Ám ha meg azt gondoljuk, hogy Isten „csak úgy” meg nem történtnek vette Jézus elutasítását ott a keresztnél, és itt István bizonyságtételét ugyancsak Jézusról a megkövezésnél, akkor hát miért nem néz el így minden bűnt? Ha a legnagyobbat, a megváltást Jézus elutasítását ilyen simán elengedi, megbocsátja, akkor a többit miért nem? Azok miért vannak Jézus váltságához és a benne levő hithez kötve? És egyáltalán, mit ér az a megbocsátás, ami után ugyanolyan marad az ember, tehát pont arról marad le, amiért Jézus meghalt: hogy megtérve hit által üdvösségre jusson? Hiszen ha nem változik meg, éppen ebből marad ki. Persze, nagyon vonzó az a gondolat, hogy Isten úgyis mindenkinek mindent megbocsát, mert a kárhozat nagyon csúnya dolog lenne tőle, Krisztus áldozatát is sokan úgy tekintik, mint ami automatikusan kiterjed mindenkire, de nem kell túl mély bibliaismeret, hogy tudjuk, ez ellentétben áll a Szentírással, s mindenekelőtt Jézus szavaival. Tehát, ha Jézus ellenségei nem változtak meg, s ha Isten és Jézus bocsánata nem jelentheti azt, hogy csak úgy, magukban, ’belül a lelkükben, a gondolataikban meg nem történtnek tekintik a vétkeket’, akkor mi dönti el, hogy meghallgattatott-e ez a két, egymásra rímelő, hiteles és közbenjáró kérés? Mert biztosan nem véletlenül vannak benne a Szentírásban.
Abban látható a meghallgattatás, hogy Isten újra felajánlja a megtérés lehetőségét. Abban, hogy István alakja és igehirdetése új és jobb döntésre ad itt lehetőséget, hogy nem veti el őket gonoszságuk miatt, hanem az apostolok, Péter, majd Pál által, aztán végig keresztyének által, akikről az Apostolok Cselekedetei ír név szerint vagy névtelenül, újra és újra hallhatják az evangéliumot és újra és újra dönthetnek másképp! És olvasunk is arról, hogy az egyház, a gyülekezet lélekben és számban is gyarapodott. Saul maga is, akit egyáltalán nem érintettek meg István kitartása és írásmagyarázati érvei, pedig ha valaki értékelhette szakmai szempontból, akkor Saul értékelhette, kifejezetten azt olvassuk, hogy egyetértett István kivégzésével, sőt a legfogcsikorgatóbb üldözőnek bizonyult, de aztán a leglátványosabb példája lesz ennek a két, egymásra rímelő imádságnak a meghallgatására! Tehát a bocsánat abban áll, hogy nem vet el Isten, hanem újra és újra jobb döntésre ad lehetőséget, mint amit korábban hoztak. Ebben láthatjuk, hogy milyen másképp hallgathat meg olykor Isten, mint várjuk vagy gondoljuk, és hogy milyen bizalom és ráhagyatkozás szükséges az igazi imádsághoz! Pál a másik oldalra átkerülve maga is tapasztalta mindennek a terhét, a mélységét, magasságát és örömét, éppen a népével kapcsolatban: büszkeségükkel és megátalkodottságukkal, áldásaikkal és szégyeneikkel – amilyen a mi népünk is.
Hogy Isten meghallgatta-e Jézus imádságát, hogy Jézus meghallgatta-e István imádságát, ebben nemcsak a múltra nézve kapunk választ. Ugyanis abban az értelemben, ahogy ezt a Bibliában itt látjuk, a bocsánat: hogy tehát Isten nem elvet, hanem újra és újra megajándékozza az embereket és a népeket a jobb döntés lehetőségével – máig tart! Istvánhoz hasonlóan bizalommal kapcsolódhatunk hát be Jézus imádságába: Atyám, bocsáss meg nekik! Ámen

Imádkozzunk! Urunk Jézus, áldunk, hogy jót kívántál nekünk is a végső helyzetben és órában! Áldunk türelmedért és fiúi bizalmadért az Atya munkájában! Nem ismeretlen úton járunk, ha így hiszünk, hiszen csak téged követünk. Látod, olykor mégis milyen nehéz ez az út számunkra! Könyörgünk mindenféle élethelyzetben, belső állapotban, különféle rendben élő embertársainkért: betegekért, utolsó útjukon, óráikban levőkért, üldözöttekért, hatalmon levőkért és rájuk bízottakért, népekért. És hálát is adunk minden áldásodért, amely gyógyulásban, üdvözülésben, megbocsátásban, jó döntésekben és belső növekedésben ölt testet. Növelj mindezekben minket! Ámen

Lejegyezte: Vásárhelyi Péter