“Isten visszahozza, ami elmúlt”

Csak annyit tudunk, hogy mindennek van valami rendelt ideje – de ezt sosem tudjuk előre látni, hanem csak utólag! Istennél van az előre tudás, az embernél csak utólagos felismerés van. De hát akkor mi az élet értelme? Akkor mire tudok építeni? Akkor mégis itt, a jelenben lehetek én bármiféle bizakodással, örömmel? Nem kell szoronganom, hogy mit hoz a holnap?

Bogárdi Szabó István
2021. július 11.

Textus: “Isten visszahozza, ami elmúlt.” (Prédikátor könyve 3. rész 15. verse)

Kedves Testvérek!

Dietrich Bonhoeffer, aki részt vett a német totális állam elleni szervezkedésben, letartóztatása idején (1943. végén) ezt írja barátjának az egyik börtönlevelében, idézi a prédikátor könyvét: “Isten visszahozza, ami elmúlt.” Majd hozzáfűzi: “Ez valószínűleg azt jelenti, hogy semmi sem veszett el, ami elmúlt, hogy Isten újra fölkeresi velünk a múltat, ami hozzánk tartozik. Ha tehát ránk tör a múlt utáni vágy, bizonyosak lehetünk abban, hogy ez is csak egyike ama időknek, amelyet Isten tartogat számunkra. A múltat azonban nem a magunk szakállára, hanem Istennel együtt kell felidéznünk. De talán túl messzire mentem…” Túl messzire mentem…? Tudjuk jól, Bonhoeffer folyamatos vizsgálatoknak volt kitéve, a cellájába besúgót küldtek, így a rokonainak, ismerőseinek írt leveleket kódolta, mert nem akarta hozzátartozóit bajba hozni. Ezért nyilván egy-egy szó, kifejezés a számukra valami mást is jelentett, mint amit a börtöncenzor kiolvashatott belőle. Itt is felkapja a gondolata végét. Vajon mit kódolt ezzel az igével és a hozzáfűzött megjegyzéssel?
A mondat a sokak által és sokszor idézett passzus végén áll a Prédikátor könyvének harmadik részében:
“Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.
születésnek, és meghalásnak,
ültetésnek és az ültetvény kitépésének,
az ölésnek, és a gyógyításnak,
a rombolásnak, és az építésnek,
a sírásnak, és a nevetésnek,
a gyásznak, és a táncnak,
a kövek szétszórásának, és a kövek összerakásának,
az ölelésnek, és az öleléstől való tartózkodásnak,
a megkeresésnek, és az elvesztésnek,
a megőrzésnek, és az eldobásnak,
az eltépésnek, és a megvarrásnak,
a hallgatásnak, és a beszédnek,
a szeretetnek, és a gyűlöletnek,
a háborúnak, és a békének.”
Ezeket a mondatokat hallva már-már lassú, lemondó, csüggedt pesszimizmus uralkodik el rajtunk. Afféle determinációs neurózis, mondhatnánk. Mindennek rendelt, megszabott ideje, minden előbb-utóbb bekövetkezik, ami éppen van, megvolt a rendelt ideje. De olvassuk csak tovább. Van itt egy a hirtelen villanás, egy eget-földet megvilágosító felismerés, egy felujjongás! Így folytatja: “Örvendezz Isten ajándékainak!” Miért? Miért is? Folytatja: “Mert mi haszna van a munkásnak abból, amiért fáradozik? Látja a bajokat, amelyeket Isten azért adott az embereknek, hogy bajlódjanak velük. Isten szépen megalkotott mindent a maga idejében, sőt még az örökkévalóságot is az emberi értelem elé tárta (elénk tárta), de az ember mégsem tudja felfogni Isten alkotásait elejétől a végéig, melyeket megalkotott. Rájöttem, hogy nincs jobb dolog, mint ha örül az ember, és a maga javára törekszik egész életében. Mert az is Isten ajándéka, hogy az ember eszik, iszik, és jól él fáradságos munkájából. És rájöttem, hogy mindaz, amit Isten tesz, örökké megmarad; nincs ahhoz hozzátenni való, és nincs belőle elvenni való. Azért rendezte Isten így, hogy féljék őt. Ami volt, régóta megvan, és ami lesz, már régen megvolt – És az Isten előkeríti azt, ami tovatűnt.”
Igen, mondhatnánk, ezek a szavak minket a magunk kicsiségére, értetlenségére emlékeztetnek, bezárnak a saját lét-időnkbe. Mégis – így folytatja – tudom, hogy ami volt, már régóta megvan, és ami lesz, már régen megvolt, és Isten előkeríti azt, ami tovatűnt. Nos, így áll előttünk a Prédikátor szava, amihez a mártír Bonhoeffer ezt a talányos megjegyzést fűzte. És talán éppen így érti: én sok mindent elveszítettem azzal, hogy börtönbe kerültem, bevádoltak, és talán halálra ítélnek (ez így történt később). De Isten – mondja Bonhoeffer – még a múlt utáni vágyakozással is alkalmat készít arra, hogy én ővele együtt felkeressem azt, ami régen volt – nem a magam szakállára, hanem vele együtt. A múltat, a régi dolgokat, amelyek számunkra már visszahozhatatlanok, Isten velünk együtt felkeresi (megkeresi, előkeresi). És maga mellé állítva minket, elénk állítja azokat is.
S bizony, tudjuk, hogy ha szorultságban van az ember, ha fogoly az ember, a szívében olthatatlan vágy támad az elmúlt dolgok iránt. Ha beteg az ember, múlhatatlanul vágyik az egykori egészsége után. Ha rombolást lát az ember, milyen szívesen idézi az építés idejét. Háborúban, a lövészárokban, a katonák békéről álmodnak. Idegenben, ha honvágyunk van, minden éjjel azt álmodjuk, hogy otthon vagyunk. Ha elszakítanak valakitől, aki kedves volt a számunkra, arról ábrándozunk, hogy milyen lesz, ha együtt lehetünk újra. Ha jajveszékelnünk kell, már kár ért vagy felült a halál az ablakainkba, sóhajtva emlegetjük örömeinket! Bizony, bennünk is olthatatlan vágy tud támadni egy-egy régi dolog, eset, hangulat után. Szándékosan mondom így: valami után – vágyakozunk valamire, aminek utána vagyunk már! S milyen kemény az a vágy, ha tudjuk, hogy visszahozhatatlan az, ami után vágyakozunk.
De nem inkább Isten után kellene nagy sóvárgásnak támadnia bennünk? Isten iránt kellene a szívünkben sóvárgásnak támadnia. Ezért amikor a prédikátor azt mondja: most örülj annak, amit Isten adott, nem azt mondja, hogy: érd be azzal, amid éppen van, hanem azt mondja: örvendezz Isten ajándékának! Istennek örvendezz! Vajon azt mondaná a prédikátor, hogy miután mi vagyunk az élet nagy vesztesei, mert csak rombolást látunk, mert meghalt valaki, mert tönkrement az életünk, elvesztek a régi, szép dolgok – bizony így van! – hát örülj legalább annak a kevésnek, ami jutott, maradt!? Egyáltalán nem ezt mondja! Figyeljétek meg, azt mondja: örülj az Isten ajándékainak! Mert az is Isten ajándéka, hogy az ember ehet, ihat és jól élhet keserves munkájából. Örülj ezeknek! Istennek örvedezz! Így fogja kézen sokszor Isten az embert és keresi fel vele együtt az előző napot, az előző évet, meg a három évvel ezelőtti dolgokat. Most sokat sóhajtozunk: elvesztettünk egy évet, két évet, és kizökkent az idő, és amit terveztünk megtenni, azt elsodorta a járvány, elverte a jég, elragadta az idő. Az már soha nem jön vissza, az már soha nem lesz meg! Lám, nem is a megtörtént dolgok után sóhajtozunk, hanem a terveink, álmaink után, amik meg sem történtek. De azt mondja a prédikátor: örvendezz az Isten ajándékainak!
Igen, sokszor valóban az idő múlását, az elveszett és visszahozhatatlan valóságot értették a prédikátor szavain. A középkorban rendszerint így magyarázták: a jelen és jövő kiszorítja a múltat, ahogyan a tenger hullámzása nem engedi az előbb érkezett hullámot megnyugodni, hanem újabb és újabb lökésekkel eltünteti azt, amit korábban érkezett, azt az újonnan érkező (a jelen és a jövő) elnyeli. Ezért van, aki így fordítja: Isten visszahozza azt, amit elüldözött az idő. A múltunkat mindig elüldözi a jövő. Még akkor is, ha szépnek látjuk a jövőt, de tudjuk, hogy váltakozva jön a születés, és meghalás, ültetés és szaggatás, halálos betegség és gyógyítás, rombolás és építés, sírás és nevetés, gyász és ujjongás, eltépés és megvarrás, hallgatás és beszéd, szeretet és gyűlölet, háború és béke.
De ki tudja ezeknek a rendjét? Determinista volna ez a belátás? Talán érezhetjük úgy, hogy ez valami ilyesmi volna. Mert Isten az, aki mindezt “forgatja”. A régiek így is fordították, és Károli is így fordította. De hogyan pörgeti ki ezt Isten? Mert ez érdekli az embert. A magunk esze szerint ugyan, hogy találjuk meg mindebben azt a rendező szabályt (az élet értelmét), amelyre ráépíthetjük az életünket, ami által értelmesnek látjuk a munkánkat (az ültetést, az építést, a szólást, a gyógyítás, a szülést, a szeretet)? Csak egy példát hadd említsek. Tizegynéhány éve sok-sok embert rábeszéltek, hogy deviza-alapú hitelt vegyenek fel. Az elv az volt, hogy a forint és a deviza árfolyamkülönbsége olyan kedvező lesz, hogy a végén, az átváltáskor nagyon jól jár mindenki. És nyakra-főre vették fel a hitelt az emberek, s beletették fedezetül az autójukat, a házukat, az életüket. S aztán jött a nagy összeomlás. Sokan azt hitték, hogy megragadták az élet nagy rendező-elvét. Aztán kiderült, hogy ez nem örök isteni rend. A bankárok egyik-napról a másikra változtattak az átszámítás módján, és milliók-milliók mentek tönkre szerte a világon. Hát akkor hol az a rend? Pedig mit mond a prédikátor: Isten az örök rendet is az ember elé tárta, de az ember nem tudja azt felfogni, úgy ahogy van, elejétől a végéig. Vagyis úgy tűnik, hogy a prédikátor pesszimista igét mond: lám, csak annyit tudunk, hogy mindennek van valami rendelt ideje – de ezt sosem tudjuk előre látni, hanem csak utólag! Istennél van a praesciencia (előre tudás), az embernél csak postsciencia (utólagos felismerés) van. De hát akkor mi az élet értelme? Akkor mire tudok építeni? Akkor mégis itt, a jelenben lehetek én bármiféle bizakodással, örömmel? Nem kell szoronganom, hogy mit hoz a holnap? Lám, a jövő elűzi a mostani pillanatot. Nem csüggesztő, amit prédikátor mond? Nem csak ócska szépségtapasz ez, hogy: örvendezz Isten ajándékainak? Bizonyosan nem!
Három korszakot tudok, amikor nagy vigasztalást vehetünk belőle, és nagy örömmel csatlakozunk a prédikátorhoz: örvendezz, mert minden Isten ajándéka! 1) Omlik a régi Róma, ez évszázadig tartott – és a világ tele volt aggodalommal. Hiszen előtte eltelt úgy nyolcszáz év, hogy idegen katona nem járt Róma földjén. Aztán egyszer csak átjöttek a limesen a barbárok, és szorongás és roppant aggodalom töltötte el a római polgárt. Szent Ágoston azonban a süllyedő világban átérzett félelemmel szembe állította Isten országának dicsőséges érkezését. A tűnő múlt miatti bánkódást meghaladja a keresztyén ember dicsőséges reménysége. És eltalált a szívekhez ez az üzenet! Az Isten városáról írt könyve nagy katasztrófák leírásával kezdődik, meg azok vigasztalásával, akik öngyilkosságba akartak menekülni a nyomorúságok elől. A könyv végén azonban, amikor az eljövendő világot írja le Ágoston, Isten jelenben adott áldásait tárja elénk. Hálával sorolja mindazt, amit Isten itt és most ad!
2) A középkor alkonyán átalakult a világ, és ennek egyik lényeges vonása az volt, hogy az istenhívő ember teljesen magára maradt azzal a kérdéssel, hogy miképpen szeretheti helyesen és jól Istent. Pedig Luther azzel az indíttatással lépett be a szerzetesi közösségbe, hogy az majd elvezeti őt Isten teljes szeretetébe! Tudnunk kell ehhez, hogy a középkor kétféle ember között tett különbséget. Az egyik csoportba tartoztak a laikusok (mint mi), a másikba a klerikusok, de még azon belül is a csúcson álltak a szerzetesek. Ők voltak az elit. Közéjük bejutni, az volt a csúcs. Luther bejutott. És ott, ebben a közösségben összeomlott, mert rá kellett jönnie, hogy semmit nem ér a szerzetesek regulája, mert mások érdeméből nem élhetünk meg, sem a szentek, sem a vértanúk, sem az egyház nem intézheti el kinek-kinek üdvösségre jutását. Neki úgy kell megállnia Isten előtt, ahogy ő maga van. Nem tud senki háta mögé bújni! Vagy mégis? Luther rátalált a döntő igére és benne a boldog bizonyságra: Krisztusért Isten igazságot ad neked is. Krisztusért Isten kegyelmet áraszt ki rád, Krisztus által lehet boldog életünk, igazi reménységünk. Ha összedől az egész világ, mert bebizonyosodik, hogy mindenki hazug áltató – Krisztus nem az! Ő az egyetlen igaz! És sokak szívéhez eltalált ez az üzenet. És értelme lett ennek a mondatnak, hogy: örvendj Isten ajándékainak!
3) És itt vagyunk ma, a történelem végén (ahogy mondják), tele nyugtalansággal. Mert megbolondult az ember. Teremteni akar, pedig az egyedül Isten képessége, egyedül Istennek van hatalmában semmiből teremteni, a holtakat életre hívni és a meglévőket semmivé tenni (ahogy a próféták és Pál apostol tanúsítják). Azt látjuk ma, hogy az ember egyfajta creatio ex nihilo-val kísérletezik (vagy inkább creatio cum nihilo-val, vagyis játszik a semmivel). Világot akar teremteni a semmiből – éspedig éppen a jól ismert marxista recept szerint, a semmi révén akarja ezt megtenni. Vagyis előbb mindent semmivé tesz, feloldja az élet és a természet rendjét és valóságát, aztán abból, úgymond, megteremti az új világot. Társdalami szabályokat szüntet meg, kiiktatja a férfit és a nőt, az igazságosságból cinikus szlogent gyárt, kultúrát romboló brigádokat indít vad rohamra, mindenfelé orwelli kettős beszédet foglal szabályba, mindenki gyűlöletére uszít mindenkit (a gyűlölet lesz a fő erény), gyanúba kever mindent, amiben rend és elv van. “A múltat végképp eltörölni” – “semmik vagyunk, s minden leszünk” – ez a himnusza a bolondnak (aki szerint nincsen Isten). Tudjuk, hogy ebből csak káosz jön ki, és kétségbe vagyunk esve. Ebből csak világromlás lesz. De mit mond a prédikátor? Tudom, amit Isten tesz, örökké megmarad; nincs ahhoz hozzátenni való, és nincs belőle elvenni való. Azért rendezte Isten így, hogy féljék őt.
Talán Luther is sejtette, hogy egyszer majd valami ilyesmi következik, mert így fordítja ezt a helyet: “Isten megkeresi azt, ami, ami már el van zárva (előlünk)” – ez a múlt, ez már el van zárva előlünk, aztán így magyarázza: “bár az ember fel akarja tartóztatni Isten munkáját, Isten mindazáltal megvédi a maga munkáját, amit az ember igyekszik feltartóztatni, szétzilálni.” Isten fenntartja teremtő munkáját! Lám, még az örökkévalóságot is az emberi értelem elé tárta, de az ember nem tudja felfogni azt. Mit nem tud felfogni az ember? Azt, hogy amit Isten tesz, az örökre megmarad. Isten még azt is előhozza (megkeresi), neked, veled együtt, a számodra, ami elveszett, ami elmúlt, ami el van zárva előlünk, amit felzabál életünkből a jelen és a jövő. És ezért még a mai ember világromboló önhittsége, az egész teremtést feldúló önáltatása, a hamis teremtés (nem a semmiből teremtés, hanem a semmivé teremtés) roppant zaja sem veheti el tőlünk ezt a boldog bizalmat, hogy Istenben van elrejtve az értelmes élet rendje, minden dolog tökéletes rendje, amely Krisztusban nyert alapot.
Mert a végső értelem ez: megkeresi Isten azt, ami elveszett. Megkeresi. Ugyanez a szó áll a zsoltár végén is: “Olyan vagyok, mint az eltévedt juh! Keress meg engem!” – így kérleli Istent a zsoltáros (Zsolt 119,176). Ezt mondja a zsoltáros: eltévedtem. Eltévedtem az ültetésben, építésben, a gyógyításban, a táncban, az ölelésben, és eltévedtem a kövek szétszórásában, a rombolásban, a sírásban, a gyászban, eltévedtem a keresésben és a megtalálásban, a hallgatásban és a beszédben, a szeretetben és a gyűlöletben, a háborúban és a békében. Eltévedtem a rendelt időkben. És az eltévedt (elveszett) juh, nem más, mint a halál dühének kitett ember. Aki tévelyeg, az kiszolgáltatott és el fog veszni. Isten pedig előhozza, ami elveszett, előhozza az egész elveszett életet – ez a feltámadás igéje! Kérhetjük és várhatjuk ezt, hiszen Isten előhozza azt, ami elmúlt. Mert a békesség Istene kihozta a halálból a juhoknak nagy pásztorát, örök szövetség vére által, a mi Urunkat Jézust (Zsid 13,20). Krisztus a kezese annak, hogy Istenben megvan az (is), ami elmúlt, és már régen megvan az (is), ami lesz. És ha Krisztus a kezese, akkor bátran örvendezhetsz Isten minden ajándékának, mert Krisztusban tiéd az, ami örökre megmarad! Ámen