Ha Ádám módjára

Létrán kapaszkodva felfelé kell nézni. Az erények létráján kapaszkodva is felfelé kell nézni: igazságosság, méltányosság, bölcsesség, állhatatosság, hűség, megbízhatóság, hála, sorolhatnánk az összes erényt, sok foka van annak a létrának! Aki már kapaszkodott létrán, ismeri a szabályt: csak fölfelé nézz, ne nézz lefelé, mert megrémülsz és leesel!

Bogárdi Szabó István
2022. július 10.

Textus: “Ha hamisságban jártam, és lábam csalásra sietett,
mérjen meg engem hiteles mérleggel, és megtudja Isten, hogy feddhetetlen vagyok.
Ha szívem asszony után bolondult, és leselkedtem felebarátom ajtajánál,
Ha semmibe vettem szolgám vagy szolgálóleányom igazát, amikor vitájuk támadt velem,
Ha megtagadtam a nincstelenek kívánságát, és az özvegy szemeit epedni engedtem,
ha falatomat egymagam ettem meg, és az árva nem evett belőle,
ha elnéztem, hogy az elesett ruhátlan, és a szegénynek nincs takarója,
ha nem áldhatott engem, mert dereka juhaim gyapjától fölmelegedett,
ha az árva vagyonára rátettem kezemet, mert láttam, hogy a kapuban segítségemre vannak,
Ha reménységemet aranyba vetettem, és azt gondoltam, hogy csak a színaranyban bízhatom,
ha annak örültem, milyen gazdag vagyok, és mennyi mindent tudtam szerezni magamnak,
ha néztem a napvilágot, hogyan ragyog, és a holdat, hogy milyen pompával halad,
ha csak titokban is olyan bolondságot tettem, hogy csókot hintettem feléjük kezemmel,
Ha a termőföldem ellenem kiáltott, és barázdái együtt siránkoztak,
ha termését fizetség nélkül ettem, vagy művelőit agyonhajszoltam:
Ha emberi módon eltitkoltam vétkeim, keblembe rejtve bűnömet
bizony, akkor tarthatnék a nagy tömegtől, retteghetnék a nemzetségek megvetésétől,
hallgatnék, és az ajtón sem lépnék ki.
Bárcsak meghallgatna valaki! Íme, ez a végszóm.
Válaszoljon a Mindenható, írjon vádiratot mint vádlóm!
Bizony, én azt a vállamra venném, és a fejemre kötném, mint koronát.
Lépteim számát is megmondanám neki, mint egy fejedelem, úgy járulnék elé.
Itt végződnek Jób beszédei.”

(Jób 31. rész válogatott versei)

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Jób végbeszédének harmadik részét hallottuk. Emlékszünk, az első részben hajdani boldogságát idézte, ezt mondja: mint király sátoroztam az emberek között, mert az én sátoromon Isten barátsága lakozott. A második részben (erről a múlt alkalommal volt szó), panaszának adott hangot: az emberek látva elesettségét, ellene fordultak; itt ezt mondja: egykor király voltam, most pedig kacagnak rajtam, rontják ösvényeimet, előre tolják szerencsétlenségemet, mint tomboló szakadás jönnek rám, pusztulás között hömpölyögnek felém. Ma, a végbeszéd harmadik részében Jób hosszú listát állít össze (hosszabbat, mint amit én most felolvastam), és ez a felsorolás lesz a panaszlevele. Istenhez fellebbez a sorsa ellen, vagy talán Istenhez fellebbez Isten ellen. Miért is? Korábban, még a panaszkodását kezdve, mondta Jób, hogy baj és nyomorúság zúdult rá, de senki nem tudatta vdele, hogy miért. Nem hangzott el az ítélet. Úgy hajtják rajta végre a büntetést (ha ez büntetés), hogy sem a peres eljárást nem folytatták le ellene, sem bíró nem mondott döntő szót, csak itt van rajta a nyomorúság (9-10. rész). Hát most Istenhez fellebbez, és ezt már nemcsak mondja, hanem le is írja. Efféle jelenetet mindannyian átéltünk már. A hivatalban áll előttünk az ablaknál valaki, és csak mondja, mondja, mondja a magáét. Az ügyintéző nagy türelemmel, vagy éppen kelletlenül hallgatja, ahogy hömpölyögnek, torlódnak a szavak, aztán azt mondja az illetőnek: tudja mit, kérem? Foglalja írásba és adja be írásban a panaszát! Mi itt hosszú harminc fejezeten keresztül hallgattuk a beszédeket, a vitát, Jób panaszát, a barátok rosszul sikerült vigasztalását, a sejtetéseket és ellenvetéseket. A három barát és Jób csak mondta, mondta, mondta a magáét, szinte már nem is emlékszünk, hogy mit. De most a végén Jób írásba adja, leírja és mintegy beterjeszti Istenhez ezt a panaszt.
És ebben a záradékban legalább két tucatszor halljuk ezt a szót, hogy: ha. Sőt, bár nem számoltam meg egyenként, de látható, hogy ez a szó – ha – a Jób könyvében olvasható a legtöbbször a Bibliában. Talán még a mózesi törvénykönyvekben olvassuk ilyen gyakran ezt a szót, érthetően, hiszen a jogban igen gyakori a függő eset. A jogosságnak és a méltányosságnak ugyanis fontos kritériuma, hogy ha és amennyiben valami megtörtént, és így vagy úgy történt, vagy megfordítva, ha és amennyiben valami nem történt meg, vagy valami nem úgy történt, vagyis ha és amennyiben feltételek teljesülnek, akkor ennek vagy annak kell történnie. Ezt úgy magyarázzák a jogtudósok, hogy a jogi norma a hipotetikus esetekre is kiterjed. Itt egy hosszú listát hallottunk, s benne vagy két tucatszor ezt a szót: ha. Azt mondja Jób, ha a szántóföldem termését fizetség nélkül ettem, ha művelőjét agyonhajszoltam, ha a szívem más asszonya után bolondult, ha a semmibe vettem a szolgámat, stb., stb. Feltételeket sorol: ha ezt vagy azt nem tettem, akkor ítéletet érdemlek. De hogy mi történt valójában, s hogy megtörténtek-e az ítéletet érdemlő cselekmények, és hogy valójában kicsoda Jób (és ki vagyok én?), azt Istennek kell kivizsgálnia. Ez ennek a hosszú felsorolásnak a lényege. Jób Istenre bízza magát. Ha vétkeztem, mondja, akkor sújtson Isten büntetése. Ha kizsaroltam a szántóföldemet, ne teremjen el rajta semmi, ha más asszonya után jártam, akkor legyen a feleségem cseléd. Ha a szegényeknek nem tettem igazat, szakadjon le a lapockám – idézi az írott és íratlan törvényt, hogy mi az eljárás, mi a teendő, de még inkább, mi lenne Isten dolga Jóbbal kapcsolatban, ha ez vagy történt, illetve történt volna. Tehát Istenre bízza magát, tőle várja az ítéletet, mégpedig felmentő ítéletet, értjük jól, hiszen azt mondja itt a szakasz végén: ha végre Isten elé kerül az ügyem, akkor én mint valami fejedelem, mint egy szent király fogok elé járulni, és Isten, aki minden lépésemet számon tartja, olyan vádiratot fog ellenem szerkeszteni, amelyben tulajdonképpen felment. Nem tudom, van-e olyan jogi helyzet (azt hiszem voltaképpen nincsen), amikor valaki vizsgálatot kér önmaga ellen hipotetikus esetre nézve. Följelenti magát a rendőrségen, elmegy az ügyészhez és követeli a bírótól, hogy vizsgálják ki, elkövetett-e valami gaztettet; ő ugyan nem tudja, hogy elkövette volna, de talán mégis elkövette, hát mondjanak ítéletet! Jób egészen eddig az abszurditásig fokozza ártatlanságának védelmét, illetve értetlenségét a sorsa miatt. De inkább így mondom: egészen eddig fokozza Jób Istenbe vetett bizalmát. Ő bátran megy Isten elé, vizsgálja csak ki Isten az életét, vesse őt mérlegre, minden tettével együtt, és úgy fog előtte megállni, mint valami fejedelem, hiszen az igazságos Isten ki fogja mondani az ártatlanságát. Isten látja utamat, mondja Jób, számon tartja minden lépésemet (4.), mérjen meg engem igazság mérlegen (6.v.), ugyan mit csináljak, ha Isten felkelne, és ha számon kérne engem, én vajon mit feleljek meg neki? (14. v.); óh, bár meghallgatna engem, íme a kézjegyem – vagyis aláírom az összeszerkesztett panaszlevelet, a végszómat -, és a Mindenható feleljen meg nekem, és ítélje meg a vádlevelet, amit peres felem írt ellenem (35.v.). Azért taglalja ezt ilyen részletesen, mert ő is nagyon jól tudja, amit a Példabeszédek könyve mond; figyeljük ezt a súlyos mondatot: „mindig igaza van annak, aki a pert kezdi, mígnem eljön peres fele, és megvizsgálja őt.” (Péld 18,17) Ezt mi, magyarok is jól tudjuk, mert perlő nép vagyunk, az igazunkkal folyton perbe megyünk. S igen, mindig annak van igaza, aki a pert kezdi, mígnem eljön peres fele, és ellenvetést nem tesz. (Jézus is erre int a hegyi Beszédben, Máté 5,25) Jób mindent elveszített, összedőlt az élete, súlyos betegség gyötri, nem talál vigasztaló szavakat, nem tud meghalni, csak szenved. Ám tudja, hogy bár első érzésre neki van igaza, és ő kezdi a pert (és azért kezdi a pert, mert azt hiszi, hogy igaza van), de csak addig, amíg el nem jön peres fele, és meg nem vizsgálja őt. Ezt jelenti itt a függő mód. Ez a mód egyébként mindvégig jellemzi Jób könyvét, ellenkező irányban is. A barátok beszédében is hallottuk ezt. Csak néhány mondatot hadd idézzek. Cófár, a barátok közül a legkeményebb, a kategorikus ítélkező, azt mondja Jóbnak: „ha bűn van kezedben, távolítsd el, és ne lakozzék sátorodban gonoszság. Bizony akkor fölemelheted orcádat gáncs nélkül, szilárdan állsz és nem kell félned.” (11,14) Vagyis, ha és ameddig bűn van benned, és ha és amennyiben nem távolítod el, addig bajban vagy. Tehát ha bűn van benned, azonnal távolítsd el, és akkor kegyelmet lelsz. Bildád, a másik barát, a középutas, előbb rettenetes szavakkal vigasztalja Jóbot, amikor gyermekei halálát magyarázza: „ha fiaid vétkeztek Isten ellen, vétkeik hatalmába bocsátotta őket” (8,4), vagyis beteljesedett rajtuk bűneik büntetése. De ha te, folytatja, „ha te tiszta és őszinte vagy, akkor Isten visszaállítja igazságod hajlékát. Ha a múltad kicsinyes volt, a jövőd fényes és nagyszerű lesz.” (8,6-7) Elifáz, aki a legtovább bírta a gyűrődést, ám a végén ő is feladta és csatlakozott a barátok ítéletéhez, ezt mondja utolsó beszédében: „ha visszatérsz a Mindenhatóhoz, akkor megépülsz, ha eltávoztatod a gonoszságod sátorodból, akkor áldást nyersz.” (22,23). Ha.
De kérdezzük mindezt vissza: kell-e Jóbnak elűznie a gonoszt a sátorából? Kell-e Jóbnak, őszintének lennie? Kell-e Jóbnak visszatérnie a Mindenhatóhoz? Mert ezek a tanácsok (ha visszatérsz, ha őszinte leszel, ha elűzöd a gonoszt), ezek mind azt feltételezik, hogy lappang ott valami Jób életében. Úgy hitte igaza van, aztán megvizsgálták a barátok! Mégis, Jób leginkább Cófár szavaival küzd, aki ezt mondja a gonosz emberről még egy korábbi beszédében: „ha a gonosz letöri és elhagyja a gyengéket, ha a házat kirabolja és nem építi, ha nem ismer megelégedést a hasa, ha a kívánt kincsével meg nem elégszik, éppen mikor megtelik bősége, szükségbe jut, a nyomorultnak minden büntetése rájő, Isten ráküldi haragja hevét és ráhullatja kenyereképpen, felfedik az egek bűnösségét és a föld feláll ellene, házak készletei elhurcoltatnak, szétfolynak haragja napján, ez a bűnös ember része Istentől, ez az ő ígért öröksége Istentől.” (20, 19-29). Ha. Ha a bűnös letöri a gyengét, ha a bűnös kirabolja a másik házát, ha a gonosz ember nem ismer megelégedést, akkor Isten föltárja bűnösségét, és ítéletet hoz rá. Ezzel a tétellel küzd Jób, ezért szerkeszti meg végszavában panasziratát. Mert még nincs bebizonyítva, hogy ő ezeket a vétkeket elkövette volna. Még senki nem bizonyította rá, hogy olyan szörnyű bűnökbe esett volna, amelyek miatt Isten ítéletének már rég be kellett volna következnie. Mi több, itt kezdjük megsejteni, hogy ez a történet másfelé kanyarodik. S ha mi nem, Jób mindenképpen sejti, hogy ő nem azért szenved, mert bűnös. Hanem akkor miért szenved? Még nem tudja, de azért szenved, mert „nincs olyan ember a Földön, mint ő, igaz, istenfélő, kegyes, bűnkerülő.” (1,8) Ezért kell szenvednie.
Jób még nem tudja ezt. Még nem tudja a próbatétel értelmét, és még mi sem látjuk ezt az értelmet, csak arról értesültünk, hogy Jób rettenetes próbatétel alatt van. Sejtelme azonban a miénk is: nem azért van nyomorúságban, nem azért feketedett le róla a bőre (30,30), nem azért lett világ csúfsága (30,1), nem azért veszik a zsiványok a bátorságot, hogy a szemébe köpjenek és bűnbakot csináljanak belőle (30,10), mert förtelmes bűnöket követett volna el; éppen ellenkezőleg, azért lett testvérévé a sakáloknak (30,29), mert nincs olyan ember a földön, mint ő. Jób még távol van a választól. És megjegyzem, mi is távol vagyunk a választól mindaddig, amíg nem nézünk Jézus Krisztus keresztjére!
Jób ebben a folyamodványában, ha megfordítjuk a szavait, az erényeit sorolja fel. Mintha azt mondaná: ha nem éltem erényes életet, akkor joggal ér Isten büntetése. Most elhagyom az összes feltételes szót, mindjárt kezdve az elsőn, és állítássá formálom Jób védekezését. Így hangzana talán: nem jártam hiábavalóságban, az életem kegyességgel teljes, nem szennyeztem be a kezemet, nem kívántam más asszonyát, nem fosztottam meg alattvalóimat a jogaiktól, nem utasítottam el a gyengéket, sem az özvegyet, sem az árvát, sem a jövevényt, nem bíztam gazdagságomban, nem voltam bálványimádó, nem estem abba a bolondságba, mint bálványimádó kortársaim és nem hintettem csókot a Napnak és Holdnak. (Nem úgy, mint a 21. századi kortársaink: mit mutat a csillagok állása? – és csókot dobunk a Napnak!) Nem voltam bálványimádó, mondja Jób, és nem örültem ellenségem vesztének, nem vontam meg a vendégszeretetet senkitől. A sor végére hagytam ezt: nem takargattam bűneimet félve az emberektől.
A középkor egyik híres enciklopédiája, Landsbergi Herrad apátnő alkotása, A gyönyörűségek kertje (Hortus Deliciarum), látványosan festett-rajzolt kötet, tartalmaz egy szép magyarázó táblát, ennek címe: az erények létrája. Roppant érdekes rajz. A lapot keresztirányban egy létra metszi át a földtől a mennyig. Baloldalon mindenféle ördögök, démonok, kísértők láthatók, akikkel őrangyalok küzdenek, hogy a szegény ember ne essen kísértésbe. A mennyei oltalom tehát folyton elűzi a kísértőt a fejünk fölül, elhárítja a veszedelmet. A kép jobb oldalán alul egy gyönyörű függőkert-szerű világot látunk csodás építményekkel, gazdagsággal, pompás életformákkal, gyümölcsökkel. (A nagy nyári hőségben, ugyan, mi másról álmodik az ember, gyönyörű gyümölcsökről, nyilván!) Ezen a létrán emberek kapaszkodnak fölfelé, többen is igyekeznek egymás után, de, lám, zuhannak alá egyébként. Nem érnek föl a létra tetejére, mert alánéznek a gyönyörűségek kertjére, és kívánatosabbnak tartják a mulandó földi dolgokat, a más asszonyát, a sok szolga megalázását, a termőföld kizsarolását, az aranyat, a bálványokat, mint a mennyei életet. Hát sorban zuhannak le a létráról, és nem érnek föl a mennyei dicsőségbe, ahova oda van írva: az élet koronája, a legfőbb erény a szeretet és annak a betöltése. Mindegyik alak mellé oda van írva, latinul, hogy kicsoda. Ők a középkor kiválóságai érdemességi rendben. Legfelül vannak a szentéletű emberek, akik az erények létráján a legközelebb juthattak a mennyei dicsőséghez. Ám minél magasabbra kapaszkodott valaki, annál nagyobbat zuhant. Legfölülről esik tehát a remete (a világból kivonuló, teljesen egymagában élő szent ember), aztán zuhan lefelé az anakhoréta (a világból kivonuló, de közösségben élő hősies világtagadó szerzetes), utána a kolostori szerzetes (aki rendházban él), aztán a klerikus (a pap, tehát én a negyedik vagyok), aztán a laikus (zuhantok ti is, kedves testvérek). Miért esnek le a létráról? Mert nem fölfelé tekintenek! Pedig létrán kapaszkodva felfelé kell nézni. Az erények létráján kapaszkodva is felfelé kell nézni: igazságosság, méltányosság, bölcsesség, állhatatosság, hűség, megbízhatóság, hála, sorolhatnánk az összes erényt, sok foka van annak a létrának! De ezek a kiváló emberek nem fölfelé tekintenek, hanem lefelé néznek. Aki már kapaszkodott létrán, ismeri a szabályt: csak fölfelé nézz, ne nézz lefelé, mert megrémülsz és leesel! Lám, zuhan a remete, zuhan az anakoréta, zuhan a szerzetes, a klerikus, a laikus. Hát ne ess le az erények létrájáról! Erre figyelmeztet ez a középkori rajz.
S mit mond Jób? Ő hol áll ezen a létrán? Az új fordítású Bibliánkban a mai rész fejezetcíme ezt mondja: Jóbnak tiszta a lelkiismerete. Tehát ez a végszó lényege, Jób, úgymond, tiszta lelkiismerettel áll oda Isten elé. Felette modern ez a fejezetcím, amit az új fordítás szerkesztői odaírtak, teljességgel benne van minden emberi drámánk, küzdelmünk a lelkiismeretünkért. Mert a lelkiismeretünket azért nem adjuk. Lehet, hogy a világ sok mindenre rákényszerít minket, bizony, sok mindent meg kell csinálnunk, de a tiszta lelkiismeretünket nem hagyjuk! Jó lelkiismerettel állok oda Isten elé! Hadd vitatkozzam kissé a tiszteletreméltó szerkesztőkkel. Valóban erről beszél itt Jób, hogy ugyanis tiszta a lelkiismerete? S ugyan, közülünk ki tudna odaállni Isten elé, hetykén, jó lelkiismerettel? Én inkább azt a címet adnám ennek a résznek, hogy Jób küzd a saját lelkéért. Harcot folytat a saját lelkéért. Vagy még inkább azt a címet adnám, hogy Jób Isten közbeavatkozásért folyamodik, nem pedig azt, hogy deklarálja a tiszta lelkiismeretét. Olvassuk el még egyszer a szakasz végét, most egy másik fordításban, így jobban elénk jön! Azt mondja Jób: „ha takargattam, mint Ádám vétkeimet, bűnösségemet keblembe rejtvén, mert rettentett a nagy tömeg és a nemzetségek megvetése ijesztett engem, és elnémultam, és nem mentem ki az ajtón… (31,33). Ha takargattam, mint Ádám vétkeimet. A héber szövegben itt az „ádám” szó szerepel, „ádám” pedig tudjuk, azt jelenti: ember. A bibliafordítók vitatkoznak is egymással, hogyan kell ezt fordítani. Vajon így: takargattam vétkeimet ember módjára (ahogy az emberek szokták), vagy így: takargattam vétkeimet, ahogyan Ádám (az első ember) takargatta a vétkét? Most engedjünk az utóbbi megoldásnak, és kérdezzük: hogy is volt? Hogyan is takargatta Ádám és Éva a vétkét? Nemcsak úgy, hogy elrejtőztek Isten elől, hogy aztán Isten a kertet járva kérdezze: Ádám, hol vagy? (1Mózes 3,8-9) Mintha Isten nem tudná, hogy Ádám hol van! Ádám az, aki nem tudja, hogy hol van! Azért kérdezi Isten: Ádám, hol vagy? Tudod-e, Ádám, honnan estél ki? Aztán elkezdődik a vétek takargatása, mely voltaképpen a bűn áthárítása (translatio criminis). Így mondja egy középkori bibliamagyarázó: Ádám Évára tolja a felelősséget, de voltaképpen Isten okolja, mert megteremtette és társul adta neki Évát. (Ha nincs Éva, soha bűnbe nem esik, ugye?) Éva meg a kígyót okolja, de valójában Istent, aki beengedte a kígyót a kertbe. Takargatjuk bűneinket vagy áttoljuk másokra, tovább passzoljuk.
A modern kor rettenete ez a passzolgatás, ez a tologatás. Ember módjára, vagyis az első ember módjára, Ádám módjára, mindegyre ezt tesszük. Ennek az igének a fényében mégis különös erővel jelenik meg a mi korunk örvénye: a félelem attól, hogy lelepleződik az esendőségünk. Kimondhatatlanul fél ettől a mai ember. Ezért amikor a vétkeinket rejtegetjük, az esendőségünket is rejtegetjük, és sokszor nem tudjuk eldönteni, hogy melyiket rejtegetünk inkább. Ha bűnünket titkoljuk, a büntetéstől félünk, csak meg ne tudják, meg ne lássák, rá ne jöjjenek, mert büntetést kapunk. Ha az esendőségünket leplezzük, leginkább a megszégyenüléstől félünk. Bizony, esendők vagyunk, leesünk, leestünk az erények létrájáról Lám, ott a függő mód, kapaszkodunk a létrán, függünk a létrán, de esendők vagyunk és alázuhanunk! Ezért fontoljuk meg Nagy Gergely szavait. A középkor nagy bibliamagyarázója ezt mondja: ne becsüld kevesebbre az alázatos bűnvallást, mint a legtökéletesebb erényt. Ne becsüld kevesebbre, ha valaki föltárja a gyengeségét, esendőségét, megkísérthetőségét, mint amennyire megbecsülöd a legtökéletesebb erényt! Ne becsüld kevesebbre a bűnök bevallását, mert olykor nagyobb dráma megvallani az esendőségünket, és ennek okán segítséget kérni, mint hevesen küzdeni a vétkek ellen, tudniillik és többnyire a mások vétke ellen. (Mások vétke ellen rettenetesen tudunk küzdeni.) Segítséget kérni, föltárni a gyengeséget és a kicsiséget – olykor ez a legnagyobb dráma az ember számára. Nézzétek csak, milyen hihetetlenül mai a Jób története! Ez itt ma történik. Ez nem egy távoli sztori az Úz földjén, mitikus időkben. Ez a mi történetünk, ez az én történetem, ez az én gyengeségem története. Ez az én rettegésem és félelmem attól, amire Jób utal. Igen, engem megrettentett a tömeg, a közösségi média, mit ne mondjak, a népek megvetése (mi, magyarok, ne tudnánk ezt?). Megijesztett, hát elnémultam és bezárkóztam. Milyen védtelen és magányos a mai ember! Bezárkózik esendőségével, és együtt lakik vétkével. Jób pedig azt mondja: nem takargattam vétkemet Ádám módjára. Nem rejtegettem esendőségemet ember módjára. Nyitott könyv az életem. És most Jób ezt a nyitott könyvet saját kezűleg aláírja, és felterjeszti a Teremtő Istenének. Büszkeség okán tenné? Aligha. Azért teszi, mert szívében él az ige, amit a zsoltárban hallunk mi is: „hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és én megszabadítlak téged és te dicsőítesz engem!” (Zsoltár 50), és teljesedni reméli, amit Pál mond: „Mert minden, aki segítségül hívja az Úr nevét, megtartatik.” (Róma 10,13). Ámen