És hitt

Amíg nincs meg a vírus oltóanyaga, addig csak fohászkodunk, esedezünk, aztán, ha megvan, kézbe vesszük a dolgot! Amíg nincs bizonyosság a járvány múlása felől, amíg nincs bizonyosság a gyógyulás felől, amíg nincs ezer százalékig hatékony gyógyszer, addig a terep Istené, de ha van, akkor benyomulunk arra a területre. Bizony, sokan gondolkodnak ma így! De a teljes hit valami egészen mást jelent. Nem a terepet adjuk át Istennek, hanem önmagunkat, egészen és teljesen. Tehát átadjuk neki a sikert is, ahogy átadtuk folyton a kudarcot. Átadjuk neki az örömöt is, ahogy átadtuk mindig a gyászt. Átadjuk neki az elvégzett feladat eredményét, ahogyan ráterheltük a tervet. Átadjuk neki a mostani pillanatot is, és nemcsak a bizonytalan holnapot utaljuk hozzá.

Bogárdi Szabó István
2021. január 10.

Lectio: 32. zsoltár

Textus: “Jézus pedig ismét elment a galileai Kánába, ahol a vizet borrá változtatta. És volt Kapernaumban egy királyi ember, akinek beteg volt a fia. Mikor meghallotta, hogy Jézus Júdeából Galileába érkezett, elment hozzá és arra kérte őt, hogy menjen el hozzá és gyógyítsa meg a fiát, aki halálán volt. Mondotta azért neki Jézus: Ha jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek. Mondotta neki a királyi ember: Uram, jöjj, mielőtt az én kisgyermekem meghal. Mondotta neki Jézus: Menj el, a te fiad él. És hitt az ember a szónak, amit Jézus mondott neki, és elment.Amikor pedig már-már hazaért, elébe jöttek a szolgái, és hírt hoztak neki, mondván: Él a fiad. Ő pedig megtudakolta tőlük az idejét, hogy mikor lett jobban; és mondották neki: Tegnap hét órakor hagyta el őt a láz. És megértette az atya, hogy ez abban az órában történt, amikor Jézus azt mondta neki, hogy: a te fiad él. És hitt ő, és az ő egész háznépe. Ezt ismét második jel gyanánt tette Jézus, mikor Júdeából Galileába ment.” (János evangéliuma 4. rész 46-54. versei)

Kedves Testvérek!

A járvány kiújuló hullámai szinte mindenki számára folytonos és nehéz kérdéssé teszik a gyógyulást. Miért lett ez így mostanában? — kérdezem én és kérdezik olyan sokan. Hiszen a gyógyulás mindig is nagy kérdés. Lehetséges-e betegségből meggyógyulni, és nekem lehetséges-e meggyógyulni? Ezt szinte nap mint nap, életünk minden óráján kérdezzük, mert az életünket kisebb-nagyobb betegségek kísérik végig. És, mondhatni, akkor eszmélünk igazán önmagunkra, hogy kik vagyunk voltaképpen, amikor kiszolgáltatottak leszünk egy-egy kórnak, betegségnek, vagy amikor éppen betegség okán rászorulunk mások segítségére, de még inkább, és teljesen akkor ébredünk rá önmagunk valójára, amikor nekünk lehet és nekünk is kell másokon segíteni. Egyszóval, hogy kik vagyunk, azt akkor sejtjük meg a leginkább, amikor gyógyulunk és másokat gyógyítanunk kell. Nagy drámák vannak a felolvasott történetben, és azt hiszem, ha ezekbe beletekintünk, arra a kérdésre is feleletet kapunk, hogy miért most, miért ilyen körülmények között, miért éppen a járvány kapcsán kérdezzük folyton és szüntelen, hogy lehetséges-e a gyógyulás, lehetséges-e nekem meggyógyulni.
Azt olvassuk a történetben, hogy Jézus nagy dicsőség hírével érkezik vissza saját hazájába, közelebbről most Kánába. Ennek a dicsőségnek sok oka volt. Először is, amint a korábbi részekből kiderül, hogy amikor megfordult a fővárosban, Jeruzsálemben, nagy és nehéz vitákban győzött sok okos ember fölött, akik csak okosak voltak, de nem voltak bölcsek. Aztán arról is olvasunk, hogy Jézus korának nagy hatású és befolyásos prófétája, Keresztelő János, akitől még a királyok is reszkettek, bizonyságot tett Jézus mellett, és kijelentette, hogy Jézus az isteni küldött. Aztán arról olvastunk az előző szakaszban, hogy a szakadár és pogánynak tekintett samáriaiak is hittek Jézusban. És végül hazájában, Galileában is nagy tisztelettel fogadták, mert a hazatérő galileai zarándokok látták, hogy mi történt Jeruzsálemben, továbbá ők is hallották Keresztelő János bizonyságtételét, és értesültek a samáriai esetről is, így aztán hírül adták az otthoniaknak a nagyszerű hírt. De lám, a dicsőséges ünneplés helyett nagy próbatétel következik. Jézust halálos beteghez hívják, mégpedig sürgető helyzetben. Kérdés, odaérhet-e egyáltalán időben.
1. És mindjárt itt van egy nagy dráma: Jézus nem indul. Nem megy el. Majd később olvassuk itt, János evangéliumában, hogy amikor barátja, Lázár haldoklott, és nővérei hívatták hozzá, Jézus akkor sem indult el. Az a történet is egy nagy drámát rejt magában. (Jn 11) És ez a mostani látszólagos tétlenség is felette drámai. És kérdezhetnék is nyomban: miért nem megy el Jézus, miért nem készteti őt cselekvésre ez a szorongató helyzet? És általában is, miért nem válaszol Isten azonnal a kérdéseinkre megannyi drámai helyzetben? Miért nem küld azonnal erőket gyógyulásra, amikor nagy a baj? Miért nem válaszol? Mi több, nem azt olvassuk itt, hogy Jézus nem válaszol (= hallgat), hanem azt, hogy elutasítóan válaszol! Azt mondja az aggódó édesapának: ha jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek. A haldokló fiú édesapja valami egészen különös módon felel erre. Replikázhatna így is Jézusnak: uram, kit érdekel ilyenkor a hit? Csak gyere és gyógyítsd meg gyermekemet, ha tudod! Ha pedig nem tudod meggyógyítani, akkor ne beszélj félre, ne szabj feltételt, ne tereld a szót, hanem mondd meg kerek perec: nekem ez nem megy, vagy a gyógyulás egyáltalán nem lehetséges! S ezzel le van zárva az ügy.
2. Az édesapa különös válaszában azonban egy másik dráma bontakozik ki. Voltaképpen megismétli a kérését. Azt mondja: jöjj, mert különben meghal a gyermekem. És erre Jézus így küldi el: Menj el, él a fiad. Az édesapa pedig hitt, hitt Jézus szavának és hazament. Amikor pedig már-már hazaért — olvassuk az evangéliumban —, elébe siettek a szolgái azzal a hírrel, hogy amíg ő távol volt, otthon meggyógyult a gyermeke. Amikor éppen nem volt a gyermek mellett, nem ült ott az ágya szélén, vagyis otthagyta, elment, orvost keresett és látszólag hiába, tehát mikor éppen nem volt ott, meggyógyult a gyermek, elmúlt a halálos láz. Mikor? Elmondták neki ezt is: előző nap délután. Vagyis éppen akkor, amikor Jézus ezt mondta neki, hogy: él a te fiad. Tehát amire rá kellett hagyatkoznia, tudniillik a Jézus szavára, az igaz beszéd volt. Testvérek, nehéz ez a ráhagyatkozás! Mert amikor ráhagyatkozunk egy buzdításra, amikor rábízzuk magunkat valakinek a szavára, ez éppen lehet a részünkről beletörődés is, lehet elengedés is. Lehet lemondás a kontrollról, lehet elfordulás az esélyek további latolgatásától: immár nincs tovább, itt a vége, majd meglátjuk, hogy’ lesz. De milyen érdekes, hogy itt ez a vég (vagyis amit emberileg így élünk meg: itt nincs tovább szó, nincs tovább könyörgés, nincs reménykedés), ez a vég éppen az új kezdet. A zárszó, amit Jézus mond: a fiad él. Ha alaposan elolvassuk újra a történetet, azt látjuk, hogy Jézus és az édesapa beszélgetésében az édesapa utolsó szava ez: a fiam meg fog halni. Jézus utolsó szava pedig ez: a fiad él.
3. És ebből bontakozik ki egy harmadik dráma. Azt mondják a szolgák, tegnap délután hagyta el őt a láz (akkori időszámítás szerint így jelölik: hét órakor). És ebből az édesapa megértette — mondja az evangélista —, hogy a gyógyulás éppen abban az órában következett be, amikor Jézus azt mondta neki, hogy a te fiad él. Majd hozzáteszi az evangélista: és hitt az édesapa, és az ő egész házanépe.
Az evangélista kétszer mondja szó szerint így: és hitt… Mindjárt kérdezhetjük is, hogy eszerint különbség volna aközött, amikor előbb hitt Jézus szavának és hazaindult, és aztán aközött, hogy a gyógyulás híre nyomán hitt ő is és a háznépe is. A régiek szerint igen, itt van egy jelentős különbség. Különbség van a kezdeti, ráhagyatkozó, sejtésekkel teli hit, és a boldog tapasztaláson alapuló, teljes hit között. Az elsőben leginkább a végességünk belátását éljük meg, egészen pontosan azt, hogy mi nem tudunk továbbmenni, elfogytak a lehetőségeink, és, úgymond, át kell adnunk a terepet az isteni beavatkozásnak, ami vagy megtörténik, vagy nem történik meg. Ugyan mit tehetek én? Ráhagyatkozom a Messiás szavára. De ez a hit még bizonytalansággal van tele. Hiszek Uram! Légy segítségül az én hitetlenségemnek! — kiáltotta neki más alkalommal egy másik édesapa, beteg fiáért könyörögve (Lk 9,24). Hiszek hitetlenül Istenben – mondja a költő. A másik hitben többről van szó. Nem a terepet adjuk át Istennek, nem azt a területet bocsátjuk rendelkezésére, ami fölött mi még nem rendelkezünk. Ámbár szoktunk pedig ilyet tenni. Íme, erre egy mesterterv: amíg nincs meg a vírus oltóanyaga, addig csak fohászkodunk, esedezünk, aztán, ha megvan, kézbe vesszük a dolgot! Amíg nincs bizonyosság a járvány múlása felől, amíg nincs bizonyosság a gyógyulás felől, amíg nincs ezer százalékig hatékony gyógyszer, addig a terep Istené, de ha van, akkor benyomulunk arra a területre. Bizony, sokan gondolkodnak ma így! De a teljes hit valami egészen mást jelent. Nem a terepet adjuk át Istennek, hanem önmagunkat, egészen és teljesen. Tehát átadjuk neki a sikert is, ahogy átadtuk folyton a kudarcot. Átadjuk neki az örömöt is, ahogy átadtuk mindig a gyászt. Átadjuk neki az elvégzett feladat eredményét, ahogyan ráterheltük a tervet. Átadjuk neki a mostani pillanatot is, és nemcsak a bizonytalan holnapot utaljuk hozzá. Mindent átadunk, és ezen a “mindenen” azt értem: teljesen és egészen adjuk önmagunkat. Ez az igazi nagy dráma! Ez kíván tőlünk egész életünket meghatározó döntést. Jézus azt mondta az apának, amikor először kérlelte őt: ha jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek, aztán mégis jelet tett. Szó szerint: hatalmát és szeretetét jelző csodát tett. Az evangélista pedig megjegyzi: ezt második jel gyanánt tette ott, Kánában, ahol már egyszer csodát tett, szép jelet adott a szeretetéről, amikor a lakodalomban borrá változtatta a vizet (Jn 2,11). Ez pedig arra utal, hogy a jel most is érvényes, nekünk is jelez, nekünk is szól!
Testvérek, mi sokszor érezzük úgy, hogy a halál várótermében üldögélünk itt e világban, Isten pedig hallgat, nem válaszol, vagy éppen nem úgy válaszol, ahogy elvárjuk, ahogy illene, ahogy kellene, hogy jönne gyorsan segítségül, tenne máris csodát. Aztán, cserébe, mi is hinni tudnánk benne, meg egy kicsit neki. Jézus csak ennyit mond: él a fiad! Az Atya pedig csak ennyit mond: a Fiam él! A Mennyei Atya mondja: a Fiam él, feltámadott! Jézus feltámadott és legyőzte a halált. Boldog hittel távozik tőle az, aki teljesen rábízta magát. Az atya is bontakozó, de boldog hittel távozhat Jézustól, indulhat haza, még akkor is, ha ez az elindulása, ez az eltávozása e világ mértékei szerint merő kudarc. Ám ha így indul, bizakodva Jézus szavában, akkor teljes és még boldogabb hittel térhet vissza Jézushoz, azzal a boldog bizonyossággal, hogy úgy volt és úgy lesz, ahogy megmondta a halálon győztes Úr! Lehet, hogy a hitünk kezdő, bizonytalan, kétségekkel teli, csak sejtéseink vannak, de ha Jézus szava nyomán elindulunk, megérlelődik bennünk a teljes hit is, és az igazi, mindent felülmúló döntés is: életünknek nem ez vagy az a része tartozik Istenhez, nem ezt vagy azt a területet engedjük át neki, hanem mi teljes egészen átadjuk magunkat neki, hiszen Jézus Krisztusban az övéi vagyunk. Ámen.

Imádkozzunk: Mennyei Atyánk a Krisztus Jézus által, hűségedre bízzuk magunkat. Vonj minket oltalmazó szárnyaid alá, vezess áldó kegyelmeddel, újítsd meg mennyei erőiddel életünket, ragyogtasd föl rajtunk Krisztus világosságát. Gyógyítsd a betegeket, erősítsd a gyógyítókat, tedd bölccsé a felelős vezetőket. Könyörgünk családtagjainkért, barátainkért, népünkért és a világ népeiért. Hárítsd el tőlünk a rosszat, hozz reményt, adj életet, Krisztusban örök életet. Ámen.