Emlékeztetőül

A zsoltár felirata bátor szó: Istent emlékezteti. De Istent csakis és kizárólag úgy lehet emlékeztetni, hogy előle nem titkolunk el semmit, vétkeinket, bűneinket, ostobaságunkat elé visszük, és amikor ezt tesszük, azt nyilvánítjuk ki, hogy többé nem torlaszolom el bűneimmel Isten útját hozzám.

dr. Szabó István
2020. november 15. online

Textus:
“Dávid zsoltára emlékeztetőül.
Uram, haragodban ne fenyíts meg engem; felgerjedésedben ne ostorozz meg engem!
Mert nyilaid belém akadtak, és kezed rám nehezült.
Nincs épség testemben a te haragodtól; nincs békesség csontjaimban vétkeim miatt.
Mert bűneim elborítják fejemet; súlyos teherként, erőm felett.
Megsenyvedtek, megbűzhödtek sebeim oktalanságom miatt.
Lehorgadtam, meggörbedtem nagyon; naponta szomorúan járok.
Mert derekam megtelt gyulladással, és testemben semmi ép sincsen.
Erőtlen és összetört vagyok nagyon, s szívem keserűsége miatt jajgatok.
Uram, előtted van minden kívánságom, és nincs előled elrejtve az én nyögésem!
Szívem dobogva ver, elhagy erőm, s szemem világa, az sincs már velem.
Szeretteim és barátaim félreállnak csapásomban; rokonaim pedig messze állnak.
De tőrt vetnek, akik életemre törnek, és akik bajomra törnek; hitványságokat beszélnek, és csalárdságot koholnak mindennap.
De én, mint a siket, nem hallok, és olyan vagyok, mint a néma, aki nem nyitja föl száját.
És olyanná lettem, mint az, aki nem hall, és szájában nincsen ellenmondás.
Mert téged vártalak Uram, te hallgass meg Uram, Istenem!
Mert azt gondolom: csak ne örülnének rajtam; mikor lábam ingott, hatalmaskodtak ellenem!
Én bizony közel vagyok az eleséshez, és bánatom mindig előttem van.
Sőt bevallom bűneimet, bánkódom vétkem miatt.
De ellenségeim élnek, erősödnek; megsokasodtak hazug gyűlölőim,
És akik jóért rosszal fizetnek; ellenem törnek, amiért én jóra törekszem.
Ne hagyj el Uram Istenem, ne távolodjál el tőlem!
Siess segítségemre, oh Uram, én szabadítóm!”
(38. zsoltár)

Kedves Testvérek!
Tavasszal a járvány első hulláma idején sokat beszéltek és beszéltünk mi is arról, hogy honnan jön ez a betegség, miféle vírus ez, s magától lett-e, vagy talán mesterségesen állították elő? Mostanában pedig a második hullám idején leginkább azt kérdezzük, mikor ér véget, hány hullám lesz még, mi elkerülhetjük-e a fertőzést, és a leginkább, hogy lesz-e gyógyszer, lesz-e oltóanyag? Azonban az igazi okról csak mellékesen szoktunk szólni. Mintha kerülnénk is ennek a megvizsgálását, hogy mégis hogyan terjedhetett el a járvány világszerte. Miért is vagyunk mi ennyire kiszolgáltatottak? Mennyit ér az ember tudománya? Csak ennyit ér, mint amit most látunk? Vagy netalán a járvány kitörése előtt korábban, sokkal-sokkal korábban már változtatni kellett volna az életünkön? Csapás ez? Próbatétel? Civilizációs kihívás? Netán Istennek ostora? A zsoltár most egy emlékeztetőt tár elénk mindehhez, hogy segítsen nekünk ezeket a kérdéseket föltenni. Ez a zsoltár felirata: emlékeztetőül.
Itt a bibliai szöveg régi görög fordításában egy mindenki által jól ismert szó áll: anamnézis. A gyógyászatból is ismerjük ezt a kifejezést: ez a kórelőzmény orvosi szava. Az anamnézishez, a kórelőzményhez sok minden kell. Többek között fel kell venni a beteg pontos adatait; itt van mindjárt a zsoltár elején a név: Dávid. Aztán fel kell jegyezni a beteg közvetlen panaszait; itt ahogyan Dávid is, halljuk, Istenhez fordul, és előadja közvetlen panaszait, erről szól a zsoltár első fele. De az anamnézishez, a kórelőzményhez kell a beteg egész kórtörténete, betegségének korábbi okai, régebbi bajai; Dávid fölsorolja mindet: vétkeit, bűneit, ostobaságát. És az anamnézishez felveszik a családi, társadalmi körülményeket is. Dávid beszél itt szeretteiről, rokonairól, és beszél ellenségeiről is. Sőt még a foglalkozását is tudjuk Dávidnak, ezt is föl szokták venni az anamnézisbe: Dávid király. Vagy bővítsük ki: Isten-kereső? Mint minden ember.
A bevezetőben elmondottam, Dávid panasszal kezdi ezt az emlékeztetőt, s elmondja Istennek, hogy mit él át, mit él meg. Sorolom a zsoltár verseiből, ugyanazzal a tömörséggel, ahogy a zsoltárban hallottuk, ezt mondja: nyilaid belém akadtak, kezed rám nehezült, nincs épség testemben, nincs békesség csontjaimban, bűneim súlyos teher rajtam, erőm felett. Lehorgadtam, meggörbedtem, folyton szomorúan járok, megsenyvedtek, megbűzhödtek sebeim, derekam megtelt gyulladással, testemben semmi épség nincsen, erőtelen és nagyon összetört vagyok, szívem keserűsége miatt jajgatok, szívem dobogva ver, elhagy erőm, és szemem világa sincs már velem.
Aztán szól a szeretteiről, és őket is panaszba hozza, ezt mondja: szeretteim és barátaim félreálltak, magamra hagytak csapásomban, a rokonaim pedig messze távol álltak tőlem. Mint ahogy most is milyen keveset érintkezünk, érintkezhetünk egymással. Aztán szól az ellenségeiről is, akik törtetnek, életére törnek, a baját keresik, hitványságokat hordanak össze ellene, csalárdságot, hazug beszédet koholnak ellene. Ő pedig megverten, betegen, lesújtva olyan, mint a süket, aki nem hall, és mint a néma, aki nem nyitja föl száját. Nincs szájában, szívében ellentmondás, vagyis nincsen ellenérve, nem tud ellenségeire rászólni, nem tudja őket megfeddeni. Így summázza össze panaszát Dávid. Tételesen felsorolja testi, lelki szenvedéseit, megnevezi mindezek okát, a bűneit, a vétkeit, az ostobaságát, panaszba hozza azokat, akik segíthetnének, de elhúzódnak tőle, mint valami fertőző betegtől, viszont azok, akik a vesztét akarják, éppen fordítva, a közelébe nyomulnak, mert most ő könnyű zsákmány, vak, süket, sánta, ledönthető. Nem tudja őket rendreutasítani, és legfőképpen önmagát nem tudja az élet jó rendjébe beleállítani. Kínom előttem van, vétkem és bűnöm szorongat, mondja. De így folytatja: De várlak, Uram. Istent várja ebben a helyzetében.
Ezért itt arról is szólni kell, hogy a zsoltárnak ez a felirata, emlékeztetőül, mást is jelent, mint amit eddig elmondtam. Ugyanis ez a szó nemcsak műveltető szerkezetben fordítható: emlékezetésre, emlékeztetőül, hanem megengedésként is. Hagyjuk, hogy a tények, a dolgok, az emlékek, a bajunk, a nyavalyánk mind előtörjön, de meghagyunk és megengedünk valami mást is. A régi fordítók így toldották meg a zsoltárnak a feliratát: Dávid emlékeztetője az Úr napjára. Szombatnapra. Emlékeztető a nyugodalom napjára. Vagyis a zsoltár az enyhület idejére szól. Ehhez pedig, tudniillik a szombat megtartásához, a nyugodalomnaphoz, Isten azt az ígéretet kapcsolja (olvassuk Mózes könyveiben), hogy ha valaki megemlékezik az Úr napjáról, az áldás és a teljesség napjáról, és megszenteli azt a napot, az Istentől áldást fog kapni. Megemlékezzél a szombatnapról! – olvassuk a Tízparancsolatban, a szövetség alapdokumentumában (2Móz 20,8). És ha ezt megteszed, akkor a világteremtő és gondviselő Isten maga elé állít és elnyered áldását. Később a törvénykönyvben azt is ígéri Isten, hogy ha a népe a nyugodalom napján elébe áll és megvallja bűneit, ő megemlékezik a szövetségről (3Móz 26,42).
Vagyis mondhatjuk, hogy a zsoltár felirata (“emlékeztetőül”) bátor szó. Istent emlékezteti. De Istent csakis és kizárólag úgy lehet emlékeztetni, hogy előle nem titkolunk el semmit, vétkeinket, bűneinket, ostobaságunkat elé visszük, és amikor ezt tesszük, azt nyilvánítjuk ki, hogy többé nem torlaszolom el bűneimmel Isten útját hozzám. Nem rekesztem ki irgalmát az életemből, hanem hagyom, engedem, hogy az ő kegyelme immár kiáradjon rám. A vétkeimet éppen azzal teszem félre, hogy őelé viszem, és bocsánatát kérem rájuk, hiszen ez a bocsánat megvan, Jézus Krisztus megszerezte számunkra. És akkor vagyok bölcs, amikor belátom minden korábbi balgatagságomat. Ilyet csak sírva tud tenni az ember. Könnyeiről ebben a zsoltárban is beszél Dávid. Szent Ágoston pedig azt fűzi hozzá ezt a zsoltárt magyarázva, hogy boldog az az ember, aki ilyen módon szenved, ilyen módon tárja fel minden nyomorúságát, hiszen Jézus is megmondotta a Hegyi Beszédben: “Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” (Mt 5,3) Majd még hozzáfűzi az egyházatya: akkor volna igazán nyomorult az ember, ha nem bánkódna és nem sírna nyomorúságai miatt.
Miért is állunk Isten elé az anamnézisünkkel, a nyomorúságaink felidézésével? Azért, mert tudjuk, hogy Isten pontosan azzal kezdte népének kiszabadítását, népét, megemlékezett az ő szövetségéről (2Móz 2,24). Mert Mózes közbenjáró imája is ezt mondja. Amikor a nép fellázadt Isten ellen és Mózesnek közben kell járnia, hogy lecsillapítsa Isten haragját, ezt mondja: Emlékezzél meg Ábrahámról, Izsákról, Jákóbról, akiknek megesküdtél, hogy megsokasítod népedet. És erre figyelmeztetnek bennünket a szent énekek is, a zsoltárok, a próféták siralmai, mind, mind így fordulnak Istenhez: Emlékezzél meg! Emlékezzél meg rólunk, emlékezzél meg szövetségedről, emlékezzél meg szabadításodról, emlékezzél meg jóvoltodról! (Zsolt 18,22; 74,2; 78,39; JerSir 5,1)
Miért állunk hát Isten elé ezzel az emlékeztetővel? Azért, ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja, mert tudjuk, hogy a fenyítés most ugyan nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, de utóbb majd az igazság békességes gyümölcsével fizet azoknak, akik általa gyakoroltatnak (Zsid 12,11). Énekeljük, mondjuk így ezt a zsoltárt. Ámen.

Imádkozzunk: Mennyei Atyánk a Krisztus Jézus által! Eléd hozzuk a betegeket, gyógyítsd őket. Eléd hozzuk a gyógyítókat, erősítsd és óvd meg őket. Eléd hozzuk azokat, akik biztonságunkért fáradoznak, adj nekik bölcs döntéseket. Eléd hozzuk azokat, akik úton vannak, mert szolgálatot teljesítenek érdekünkben, őrizd meg őket. Eléd hozzuk családtagjainkat, barátainkat, népünket és a világ népeit, hárítsd el tőlünk a rosszat, hozz számunkra reményt, szabadíts meg a halál torkából. Krisztusért kérünk, hallgass meg, könyörülj rajtunk. Ámen.