Életét adja

dr. Szabó István
2009. február 1.

Textus: “Mert í­gy szól az Úr Isten: Íme, én magam keresem meg nyájamat, és magam tudakozódom utána. Miképpen a pásztor tudakozódik nyája után, amely napon ott áll elszéledt juhai között; í­gy tudakozódom nyájam után, és kiszabadí­tom őket minden helyről, ahova szétszóródtak a felhőnek, s borúnak napján. És kihozom őket a népek közül s egybegyűjtöm a földekről, és beviszem őket az ő földjökre, és legeltetem őket Izráel hegyein, a mélységekben s a föld minden lakóhelyén. Jó legelőn legeltetem őket, és Izráel magasságos hegyein lesz akluk, ott feküsznek jó akolban, s kövér legelőn legelnek Izráel hegyein. Én magam legeltetem nyájamat, s én nyugosztom meg őket, ezt mondja az Úr Isten; az elveszettet megkeresem, s az elűzöttet visszahozom, s a megtöröttet kötözgetem, s a beteget erősí­tem; és a kövéret s erőset elvesztem, és legeltetem őket úgy, mint illik. Ti pedig, én juhaim, í­gy szól az Úr Isten, íme én í­téletet teszek juh és juh között, a kosok és bakok közt. Avagy kevés-é néktek, hogy a jó legelőt legelitek, hogy még legelőitek maradékát lábaitokkal eltapodjátok? És hogy a ví­z tisztáját isszátok, hogy még a maradékát lábaitokkal felzavarjátok? És az én juhaim a ti lábaitok tapodását legelik, s lábaitok zavarását isszák! Annak okáért í­gy szól az Úr Isten hozzájok: Íme én, teszek í­téletet kövér és ösztövér juh között, mivelhogy oldallal és vállal eltaszí­ttok és szarvaitokkal elökleltek minden erőtelent, mí­g szétszórván, azokat kiűzitek; és megtartom az én juhaimat, hogy többé ne legyenek zsákmányul, és í­téletet teszek juh és juh között. És állatok föléjök egyetlenegy pásztort, hogy legeltesse őket: az én szolgámat, Dávidot, ő legelteti őket s ő lesz nékik pásztoruk. Én pedig, az Úr, leszek nékik Istenök, és az én szolgám, Dávid, fejedelem közöttök. Én, az Úr mondottam.” (Ezékiel próféta könyve 34. rész 11-25. versei)
“Én vagyok a jó pásztor: a jó pásztor életét adja a juhokért.” (János evangéliuma 10. rész 11. verse)

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!

János evangéliumát olvasva sok helyen, különböző helyzetekben, de mindig ugyanarra nézve halljuk Jézus kijelentését: én vagyok. Én vagyok az élet kenyere, én vagyok az élet vize, én vagyok az út, az igazság és az élet, én vagyok a feltámadás és az élet. És most ezt halljuk Jézustól: én vagyok a juhok pásztora, a jó pásztor életét adja a juhokért. Ilyenkor rögtön egy igen kedves zsoltárunk jut eszébe, a 23. zsoltár: íz Úr énnékem őriző pásztorom. Ebben a zsoltáros vallomásban, Dávid szép megnyilatkozásában, amit Isten gondviseléséről, hűségéről, szeretetéről mond, magunkat is mintegy ott érezzük. Sőt, ha meg tudjuk vallani, hogy Isten a mi pásztorunk, Ő hűségesen hordoz bennünket, gondja van ránk, s még a halál árnyéka földjén sem kell félnünk, mert vigasztalása, feltámasztó hatalmának ereje velünk van és megerősí­t bennünket, már szinte úgy érezzük, hogy a többi nem is számí­t. í zsoltáros személyes vallomást mond, Istennel való kapcsolatát fogalmazza meg a szép képben, amit nekünk, magyaroknak nem is nehéz megérteni, hiszen félig-meddig pásztornép volnánk. Tudjuk, mit jelent, hogy a pásztornak nyája van, tudjuk, mit jelent a jószágról gondoskodni, micsoda nagy szeretet, irgalom jelenik meg itt, Igen, ha én Isten kedves juha vagyok, Isten hordoz engem, Ő az én pásztorom, akkor nem is kell mással törődnöm. Azonban Jézus szava itt János evangéliumában csak áttételesen vonatkozik erre szép személyes vallomásra, a csodálatos költői képre, és sokkal inkább kötődik ahhoz, amit Ezékiel prófétától hallottunk, ahol Isten egy megosztott néphez szól. Ez a nép nem a vélemények mentén megosztott, nem különböző meggyőződései mentén tusakodik, nem valamiféle ősi szembenállás jelenik meg itt. Nem az egyik törzs küzd a másik törzzsel, nem ilyen vagy olyan politikai vagy éppen a nagypolitikai helyzetben levő csoportok feszülnek szembe egymással. Így mondja Ezékiel próféta: a kövér meg az ösztövér. Azok a juhok, akik jó kövérre legelték magukat ? mondja a próféta ? nem érik be azzal, hogy jut nekik bőséggel, hanem ami a legelőn marad, azt eltapossák, s ha tiszta vizet ihattak a patakon, a maradék tiszta vizet lábaikkal fölzavarják, hogy jó sáros legyen, – í­gy oszlik meg Istennek a népe.

Ismerős helyzet. Egészen megdöbbentő a prófétának ez a képe. Ő is a mindennapos pásztoréletből veszi. Az erősebb, kövérebb vállával elnyomja, szarvával felökleli a másikat, nem hagy neki semmit, pedig maradna. Aki szegény, az a legszegényebb. Aki pedig gazdag, az még gazdagabb akar lenni. Akinek van, azt is irigyli, ami a másiknak jutna. Aki helyzetben van, és odébb kell állnia, úgy áll odébb, hogy nem hagy a másiknak semmit. Egy nagyon mély társadalmi krí­zisre utal a próféta. De Isten ebbe beavatkozik. Mégpedig azért, mert, ahogy a prófétánál halljuk, Isten a békesség szövetségét szerezte, és ez a békesség a közösségnek a békessége. Isten az övéit egy csodálatos szövetségre választotta ki. Ez a szövetséget más képekkel í­gy í­rja le: népem, vagytok, gyermekeim vagytok, a családom vagytok, kiválasztottak vagytok, megkülönböztetettek vagytok. S erre nézve nyugodtan mondhatjuk, hogy éppen a szövetségi okiratban foglaltak í­rják elő azt is, hogy Isten népe gyermekeinek ? mai keletű szóval ? egymással szolidárisnak kell lenniük. Hogy megvilágosí­tsuk ezt, idézzük fel,  hogy amikor Mózes 5. könyvében megismétli Mózes a Tí­zparancsolatot, vagyis a szövetség igéit, magyarázatot is fűz hozzájuk, szankcionálja őket, s egy helyen í­gy szól kijelentő módon, mintegy Isten nevében. í jövevényt és az árvát fogadjátok be, de nem azért, mert az egy szép dolog ? szép is egyébként ?, nem azért, mert ezért megdicsérnek majd benneteket, és azt fogják mondani: végre, Isten népe a szebbik arcát mutatja. Így indokol: fogadjátok be őket, mert egykor ti is jövevények voltatok. Isten újra meg újra emlékezteti népét, hogy ? egy másik prófétai szóval élve ? egykor senkik voltatok. Így mondja ezt a próféta: nem-nép voltatok. Mai nyelven ezt úgy tudjuk visszaadni: senkik voltatok. De ? mondja az Úr – kiválasztottalak benneteket, elhí­vtalak benneteket, és az én kedves népemmé lettetek. Egy más helyen a próféta í­gy feddi Isten népét: Nem azért választott ki benneteket az Úr, mert minden népnél különbek, okosabbak, erősebbek, tehetségesebbek, gazdagabbak lettetek volna. Éppen ellenkezőleg. Minden népnél nyomorultabbak voltatok, nem-nép voltatok, senkik voltatok. Isten azért választott ki benneteket, hogy megmutassa az Ő kiválasztásának dicsőségét, irgalmának nagyságát rajtatok minden nép előtt.

Egyszóval tehát azt értjük meg a próféta feddőzéséből, hogy nekünk, keresztyéneknek sem elég azt mondani – bár szabad, mert fontos és drága, de nem elég! -, hogy az Úr az én pásztorom, füves legelőkön legeltet engem, dús asztalt terí­t nekem az én ellenségem előtt is, nem félek a gonosztól, minden rendben van. ízért nem mondhatjuk csak ezt, mert Istennek nyája van, Istennek népe van, és nem érvényes a szí­vünk kegyességéből, hálaadásából felfakadó örömünk, boldog és bizalmas vallomásunk, ha úgy látjuk önmagunkat, hogy csak én és az Úr. Még azt a szép példázatot is idézhetjük, amit olyan gyakran vigasztalásul veszünk, de olyan gyakran félre is értjük, amit Jézus mond, amikor az elveszett juhról beszél. Arról szól ez a példázat, hogy a pásztor odahagyja a kilencvenkilencet egyért. Egyért. Utána megy. Micsoda kockázat ? mondhatnánk ?, micsoda vakmerőség kilencvenkilencet őrizetlenül, védtelenül hagyni, – egyetlen egyért. Igen, í­gy szeret Isten. De vajon, hova kerül vissza az az egy, amit aztán megtalál a pásztor? S hova kerül vissza a tékozló fiú, aki hazatér a disznók vályújától, újra gyűrűt kap az ujjára, újra fölsaruzzák, s azt mondja az atya: Ez az én fiam, elveszett és megtaláltatott, meghalt és feltámadott!? Sőt, kimegy az idősebbik testvérért is, hogy jöjjön csak be, mert a család újra eggyé lett. És vajon az a drachma, amit az a szegény asszony az egész házát fölforgatva, mécsest gyújtva, mindent fölsöprögetve olyan nagy buzgósággal keres, hova kerül? Külön egy éremtartóba, külön a vitrinbe? Ímé, itt van. Oda kerül vissza, a láncra, ahova való. És az a juh hova kerül? Vissza a kilencvenkilenc közé, hogy újra száz legyen a szám. Ha mi el tudjuk mondani, és el is kell tudnunk mondani boldog szí­vvel, hogy Isten, mint hűséges pásztor, szeret bennünket, utánunk jön, Isten megkeres bennünket, nem hagyja, hogy tévelyegjünk, mintegy elénkbe kerül, utunkba áll, vagy olykor ? ezt is megtapasztaljuk ? szent humorral kiteszi az ujját és mi hasra esünk rajta, hogy ne mehessünk tovább a vesztünkbe, nos, ha mindezt elmondhatjuk, azt is el kell mondanunk, hogy mindez azért is történik, hogy Isten visszahozzon bennünket az Ő népe körébe. Mert úgy kerek a szám, úgy teljes a közösség, hogy én is benne vagyok. Ebben a közösségben azonban Isten igazságosságának a rendje uralkodik. Erről szól a próféta. Nem fenyegetőleg, hanem csodálatos í­géretet adva mondja: ?annak okáért í­gy szól az Úristen: Ímé, én teszek majd í­téletet kövér és ösztövér juh között, mivelhogy oldallal és vállal eltaszí­totok, szarvaitokkal elökleltek minden erőtlent, még szétszóratván azokat kiűzitek, de én megtartom az én juhaimat!? Milyen erős a vállunk, milyen erős a szarvunk, milyen igyekezettel tapodjuk föl a másik elől a megmaradt legelőt, kavarjuk fel a vizet, hogy neki ne jusson tiszta! De én ? mondja az Úr szent igyekezettel ? í­téletet teszek közöttetek, mert én az én juhaimat megtartom.

Amikor Jézus kijelenti önmagáról: Én vagyok a jó pásztor, s a jó pásztor életét adja a juhokért ? akkor nem azt mondja, hogy életemet adom egy juhért. Életemet adom éretted ? ezt is mondja, kedves testvérek ? de most azt mondja, hogy a juhokért adom életemet. S milyen drámai, hogy amit Jézus mond, indulatokat vált ki. Ezért is kellett Ezékiel próféta szavait felidéznem, mert egészen megdöbbentő, hogy Jézusnak e beszéde után azt látjuk: fölsistereg ellene az indulat, szembe fordulnak vele, eltökélik, hogy elveszí­tik ít, ne mondjon már ilyeneket. Mert miket is mond Jézus? Azt mondja, hogy akik előtte jöttek tolvajok és rablók voltak, és nem hallgattak rájuk a juhok. Akik eddig jöttek, hogy rendet csináljanak, akik eddig jöttek, hogy békességet adjanak, akik eddig jöttek, hogy igazságot szolgáltassanak, akik eddig jöttek, mert mandátumuk volt arra, hogy Isten népét egybetartsák a békesség szövetségében, azok mind cselédek és béresek voltak, s amikor eljött a veszedelem, elfutottak. Mert a cseléd és a béres csak a maga hasznát nézi, a maga érdekét, a maga kényelmét, a maga előrébb jutását keresi. Én vagyok a jó pásztor ? mondja Jézus.

S itt érezzük mindannyian, hogy egy szempillantás alatt minden megváltozik, és mi isteni titkok kellős közepébe jutunk. Igen, kétségtelen, hogy Ezékiel próféta politikai prédikációt mondott népének, és azt í­géri, hogy eljön majd az a Dávid, eljön az az eszmei király, a pásztorkirály, aki egybetartja Isten népét. Isten megbí­zza őt ezzel a mandátummal, Ő pedig Istenük lesz, a nép pedig Isten népem. Jézus azonban azt mondja: valami olyasmi fog történni, ami nem szokott. Sem ezelőtt nem történt meg, s nem fog utána sem megtörténni. í pásztor ugyanis nem adja az életét juhaiért. Ez teljesen normális. Belőlük él, azért legelteti őket, azért tartja egybe a nyájat, azért igyekszik ad mindeniknek egyformán, egyforma eséllyel, egyforma bőséggel. De Jézus azt mondja: én vagyok a jó pásztor, a jó pásztor életét adja a juhokért.  í bűnbe süllyedt embert, az elveszett embert, az Isten igazságától elhanyatlott embert, az örökös belső békétlenségben vergődő embert csak krisztusi áldozattal lehet meggyógyí­tani. Életemet adom az én juhaimért. Arra utal Jézus, hogy a jó pásztor hasonlata – Isten a pásztor, a nép az Ő nyája, Isten a pásztor és az Ő legelőjén legelteti a juhait ? egy ponton véget ér. S éppen ezen a ponton átlépünk Isten legmélyebb titkához, aminek nincsen hasonlat, amire nincsen szép kép, amire nincs költészet, mert itt a legmegrendí­tőbb valóság tárul föl: Isten Jézus Krisztusban mintegy önmagát adja oda áldozatul az övéiért. Hiszen a próféta beszédéből korábban azt is megértettük, hogy az a juh nemcsak tévelyeg. Ennél súlyosabb a helyzet. Igen, í­gy énekeljük szép bűnbánati énekükben: Eltévedtem, mint juh. S szoktuk néha magunkra is mondani, hogy eltévedtünk, mint az oktalan bárány. Ide mentünk, oda mentünk, ide csatangoltunk, oda tévedtünk, amoda keveredtünk, de jön a jó pásztor, és helyes útra igazí­t bennünket. Jön majd, s ha kell, a vállára vesz minket, hogy visszavigyen a milyeink közé. Ennél súlyosabb a helyzet.

Ezek a juhok öklelnek, irigyek, ezek a juhok elűzik a gyengébbiket, hatalmaskodnak, ezek a juhok mindent elpusztí­tanak, ami nem az övék. Gonoszok, nem oktalanok, nem tévelygők, nem elesettek, – gonoszok, irigyek, nagyra törők. Az ősbűn olyan mélyen ivódik az emberbe, hogy szinte valóban mondhatjuk, nem tudunk semmilyen módon megszabadulni belőle. í bűnbe való beleszövődöttségünket, a bűnnel való megkötözöttségünket talán egy grafika ábrázolja a legjobban. Most látható Budapesten Szalay Lajosnak, a nagy magyar grafikusnak egy gyűjteményes kiállí­tása. Ott látható a művésznek egy nagyon érdekes grafikája, a Teremtés Könyvéhez készí­tett vázlatainak egyike. Ezen az első emberpárt, Ádámot és Évát látjuk mintegy egybeszőve, mint egy törzsökből sarjadó  fát, amelynek két ága van: a férfi ág és a női ág, mely kettényí­lik. S az a kí­gyó, ki megkí­sértette őket, nem egy mellettük levő fára ? a jó és gonosz tudásának fájára – tekeredik, ahogy a keresztyén ikonográfiában több ezer éve már í­gy látjuk. Itt azt látjuk, hogy a kí­gyó rájuk tekeredik. í férfi és a nő az a fa, amire rátekeredik ez a kí­gyó. A kí­sértő nem távol-kí­vül van, hanem mintegy rátekeredik az egész életünket. Ezért í­géri ott, a bűneset után, az ősevangéliumban Isten, amikor az asszonynak mondja: a te magod a kí­gyó fejére tapos, az pedig annak sarkát mardossa. Csak az engedelmes, áldozati halált haló Jézus Krisztus, a bűnökért meghaló Krisztus oldhatja le rólunk ezt a bilincset. Így mondja a Zsidókhoz í­rt levél csodálatosan összefogva ennek az í­géretnek a beteljesedését, s belefoglalva abba minket is, kiknek oly nagy szükségük van arra, hogy egyéni életükben is megtapasztaljuk Istennek ez a gondozó, hordozó szeretetét, de nem feledve, hogy Isten szövetségbe gyűjt bennünket: ?a békesség Istene pedig, aki kihozta a halálból a juhoknak nagy pásztorát örök szövetség vére által a mi Urunkat, Jézust tegyen készségessé titeket minden jóra, hogy cselekedjétek az Ő akaratát azt munkálva tibennetek, ami kedves Ő előtte a Jézus Krisztus által, akinek dicsőség örökkön örökké.? Tegyen készségessé. í jó pásztor egybegyűjti az övéit, az övéi hallgatnak az Ő hangjára, kivezeti őket az élet legelőjére, és életét adja érettük, hogy készségessé tegye őket. Tiszta szí­vemből kí­vánom kedves testvérek, hogy mikor Jézus szavát halljuk: Én vagyok a jó pásztor, a jó pásztor életét adja az Ő juhaiért, – halljuk is az Ő hangját, engedjünk lelke késztetésének, hogy készek legyünk minden jóra népe közösségében Isten igazságosságát megcselekedni, a békesség boldog szövetségében élni. Ámen.