Elengedés

dr. Szabó István
2010. március 7.

Lekció: Máté evangéliuma 18. rész 21-35. versei

Imádkozzunk! Hódoló szí­vvel jövünk eléd Mennyei Atyánk a Jézus Krisztus által. Eléd hozzuk kéréseinket, és Neked hozzuk hálaadásunkat. Könyörgünk, áraszd reánk Szent Lelked hatalmát, dicsőségét és világosságát. Közöld velünk Igéd világosságát, bátorí­tsd szí­vünket, hogy Hozzád igyekezzünk, Nálad keressünk minden jót, és hálás szí­vvel magunkat Neked újra elkötelezzük. Így adunk most hálát hűségedért, jóságodért, hogy mindeddig megtartottál bennünket. Köszönjük, hogy csodálatosan vezettél, hogy a mai napon egybegyűjtöttél, hogy Igéddel erősí­tesz, és a szent jegyekkel az üdvösség szövetségében megtartasz. A mi hűséges Megváltónk nevében, az Ő érdeméért kérünk, áldj meg bennünket, könyörülj rajtunk. és tudjuk is Őérette Te kész vagy ezt a mi kérésünket meghallgatni, magasztalunk és dicsőí­tünk ezért. Ámen.

Textus: “Bocsásd meg a mi bűneinket, miképpen mi is megbocsátunk mindeneknek, akik nekünk adósok.” (Lukács evangéliuma 11. rész 4. verse)

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!

Talán sokan felkapták a fejüket, ahogy olvastam Lukácstól a Miatyánk soron következő kérését. Ugyanis mi a Máté evangéliumában álló változatot tanuljuk, mondjuk, és ehhez képest itt – bár tartalmilag semmiféle eltérés nincs -, a szavak rendje eltérő és meghökkentő. Máténál í­gy mondjuk: Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek. Itt pedig í­gy áll: Bocsásd meg a mi bűneinket, miképpen mi is megbocsátunk mindeneknek, akik nekünk adósok. Az eltérő szórend okán engedjétek meg néhány gondolatot még a magyarázat előtt. Az egyik kérdés egyetemes, de különösen bennünk, protestánsokban, reformátusokban vetődik fel, mert mi úgy tanultuk, hogy nem feltétlenül kell mindig kötött szöveggel imádkozni. Lehet szabadon, spontán, úgy, ahogy a szí­vünkből jön, mondani imádságunk kéréseit. De még í­gy is kérdés, hogy amikor kötött szövegű imádságot mondunk,  tehát amelyik mindig ugyanaz ? mint például a Miatyánk ?, vajon teljességgel ragaszkodnunk kell-e a szavak, mondatok sorrendjéhez. (Amikor közösen fennhangon mondunk imádságot, ez nem kérdés.) Egyesek szerint ez nem kötelező. Jézus csak ennyit mond: Ti í­gy imádkozzatok, és ezzel jelzi, nem kötelező mintát ad, amit mindig változatlanul kell mondani. Így imádkozzatok, vagyis ilyen módon. Tehát, mondják némelyek, mindegy, hogy milyen sorrendben mondjuk a kéréseket, az a lényeg, hogy elhangozzanak. A sorrend kérdése azonban mélyebb probléma. Hadd utaljak Pál apostolra. Ő, például, azt mondja  a Filippi levélben, hogy mindenkor hálaadással tárjátok kéréseiteket Isten elé. Mi lelkipásztorok alaposan meg is tanulták, hogy mindig úgy kell imádkozni, hogy először a hálaadást mondjuk, utána a bűnvallásunkat, aztán a kérésünket. Ez szabály. én ma, szándékosan fordí­tva imádkoztam, a végére hagytam a hálaadást. De nem azért, hogy fitogtassam, hogy í­gy is tudok imádkozni, hanem, hogy éreztessem ennek az eredeti kérdésnek a jogosságát ? mindig hálaadással. Hálaadást a kérésünk végén is lehet mondani. Igen, a Miatyánk végén is ott a hálaadás, ? Tied az ország, a hatalom és a dicsőség ? mely nemcsak magasztos, Istent dicsőí­tő ujjongás, csodálatos állí­tás,  – hálaadás is.

én azonban azokkal tartok, akik vallják, hogy a Miatyánkban meghatározott a sorrend. Nem lehet ezeket a kérdéseket össze-vissza dobálni. Ki mondhatná, hogy inget vettem föl nadrágnak, nadrágot zakónak, de nem számí­t, mert az a lényeg, hogy minden ruha rajtam van? Bizony, nem í­gy öltözködünk, s nem í­gy van az életünk rendje sem. Bizonyos értelemben a Miatyánk imádságrendet is közöl, amennyiben is életrendet is látunk itt. De hogy túlságba ne essünk, szeretnék egynéhány óvást is megosztani a gyülekezettel. Vannak, akik a kötött sorrend okán azt mondják, hogy, no lám, a Miatyánkból is kitetszik, hogy Jézus marxista volt. Hogy miért sütötték ki ezt, akik í­gy gondolták? Mert az első kérés a kenyérre irányul, – ez az életre való! Tehát először van az élet, a lét! és a marxizmus szerint a lét határozza meg a tudatot, utána jön a többi. Először a kenyérért kell könyörögni, először az szükséges, ami a puszta létre való. Múltkor csak utaltam rá, milyen csodálatos, hogy amikor az élet jelképét mondjuk ki, akkor a mindennapra valót kérjük, azt, ami szükséges. Nem azt mondja Jézus, hogy mindennapi luxusunkat add meg nekünk ma, hanem a legelemibb létszükségről szól. én azonban azt hiszem, sőt tudom is, hogy Jézus nem volt ?marxista?, s nemcsak azért, mert nem bocsátkozott filozófiai okoskodásokba, hogy vajon a lét előzi-e a tudatot. Hanem inkább azt látjuk, hogy a Miatyánk kéréseivel – először az életkérések, utána a morálkérés, aztán a szellem kérése -, az életünknek egy-egy dimenzióját mutatja meg, melyek között folytonos átjárás van.

Most egészen közelről láthatjuk, hogy az élet és a megbocsátás, a kenyér és a vétkek elengedése, a minden napra való és a szorongató bűn-adósság kérdése hogy függ össze. Hát például úgy, testvérek, hogy mindjárt összeköti egy szó a két kérést. ?és? ? a két kérés között kötőszó áll!. Ez az ?és? nem a felsorolás kedvéért van ott, hogy ugyanis kenyeret és megbocsátást és szabadí­tást kérünk, í­gy soroljuk ezeket egymás után, hanem ez az és sokkal mélyebb, bensőbb összefüggést mutat. Például jelzi, hogy a kenyérkérést kiegészí­tő megjegyzés – hogy mindennapi, vagy szükséges kenyerünket add meg nekünk ma – minden további nélkül átvihető ide is: nevezetesen a mi vétkeink megbocsátásáért minden nap könyörögnünk kell. Ez is mindennapos kérés, ez is mindennapos gond, – Péter kérése éppen erre emlékeztet bennünket. Azt kérdezi Jézustól: Hányszor történhet meg az, hogy valaki vétkezik ellenem, és én megbocsátok neki? Hétszer? Péter nagyot mond, testvérek, mert általában úgy vagyunk az emberi világban, hogy maximum kétszer lehet. Maximum. Igen, egyszer rendben van, s mert rendes ember vagyok, másodszor is megeshet a vétek, a sérelem. De, hogy mindenki tudja, mi a rend, ha harmadjára megismétlődik,valami rossz, máris mondjuk József Attilával: Tudom, hogy nincs bocsánat, hiába hát a bánat. Légy, ami lennél, férfi, a fű majd kinő utánad. De Péter szent kérdést kérdez: még hétszer is? A hét minden napján, hétfőn is, vasárnap is, meg közte minden napon, meg lehet ezt tenni, meg lehet bocsátani, nem bizonyulunk ostobának, nem megy tönkre a világ? Nem abban megy tönkre a világ ? folytathatom ezt a kérdést ? hogy mindig elnézünk, mindig megbocsátunk, sosem szólunk, sosem figyelmeztetünk, sosem mondjuk, hogy most már elég volt? Nem ebben szenvedünk? Mert az persze egy dolog, hogy az ember önmagának hajlamosan, mindig szí­vesen megbocsát, sőt olyannyira el tud süllyedni saját bűnösségében, hogy egy idő után elhiszi, hogy nem is bűnös. De az, hogy nyilvánvaló, egyértelmű vétkeket újra meg újra elengedjünk, ahogy Péter mondja, hétszer is, mindig is? És Jézus valami egészen elképesztő felfokozással válaszol erre. Nem mondom, hogy hétszer is, de még hetvenszer hétszer is. S hogy ennek a felfokozásnak, ami teljesen értelmetlennek tűnik ? no persze, lehetne róla prédikálni számmisztika szerint, hogy hétszer hetven meg a hetvenhétszer hétszer hányra jön ki, és ez hány hónap és hány év és ez voltaképpen az örökkévalóság sine qua non-ja -, szóval, hogy ez a felfokozás mennyire érhetetlen, azt Jézus ennél sokkal egyszerűbben és érthetőbben is megmutatja. Elmondja az adós szolga példázatát. Az adós szolga példázata abszurd helyzetet tár elénk. De mielőtt még e példázat kapcsán, a kérés mélyére tekintenénk, hadd jelezzem, a kenyér kérésének kiterjesztése – minden nap! –  erre a területre is átjön. A megbocsátás is mindennapos kérdés. Nem úgy van tehát,  hogy  amikor nem boldogulunk a megátalkodott emberekkel, legyintünk, és azt mondjuk: sebaj ? lesz még ennek böjtje! Lesz majd nagy í­télet, csak azt a napot várom! Majd megállunk az igaz bí­ró előtt, és ki-ki számot ad mindenről! Sebaj hát, ha sok itt a gonosz, a múló élet után úgyis összedől minden!  Itt még nincs következménye a bűnöknek, de majd?. Szoktuk is mondani, mi egy következménynélküli ország vagyunk. és sajnáljuk magunkat, mi magyarok! De nyugodtan mondhatom, mi egy következmény-nélküli emberiség vagyunk, ez nem magyar sajátosság. Az se nem baj ? hallom innen-onnan –  ?lészen eljövendő í­télni eleveneket és holtakat!? és akkor majd ott találkozunk! és én jobbra fogok állni, mert az én igaz bí­rám, aki engem megváltott és üdvözí­tett jobbra állí­t, ti pedig mentek balra! Addig azt a hetven, nyolcvan, kilencven esztendőt kibí­rjuk! Mi az az örökélethez képest? Mi az az örök elveszéshez képest? Mi az a poklok örökös tűzéhez képest? Aki úgy gondolja, hogy ebben az imádságkérésben, főleg annak a második felében, a fölajánlkozásban, (miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik adósaink, megbocsátunk azoknak, akik vétkeztek ellenünk), ez a gondolat lenne, ez a megengedés lenne, az semmit nem ért a Miatyánkból. és erre bizonyságunk maga Péter, aki éppen ennél a kérdésnél mutatja meg a félreértést. Péter és taní­tványtársai, továbbá Jézus kortársai sokkal jobban benne éltek abban a hamis apokaliptikában, amit az előtt idéztem. Számukra ez kézenfekvő megoldás lett volna: megoldás minden bűnre, minden vétekre, minden nyomorúságra, minden olyan kérdésre, hogy mit kezdjünk a rosszal? sőt, mit kezdjünk a rosszakkal? Mi több, vélhették, maga Jézus utalt erre: nehogy elkezdjétek a konkolyt a búza közül tépni, mert netán még a jó vetést is kiszaggatjátok! Akkor hát várunk, az a hí­vő ember dolga, várunk az í­téletre.

De Péter érzi, hogy a megbocsátásnak az indí­ttatása, a megbocsátásnak a kérése, a megbocsátásnak a reménye nincs eltéve a világ végére, az bizony itt és most kérdés. Ahogyan a kenyér!  A kenyér sincs eltéve a világ végére, nem azért könyörgünk, hogy Mennyei Atyám, engedd meg nekünk, hogy lengő bordákkal, csont soványan valahogy végigszuszakoljuk magunkat az életen, de majd a mennyei bőséget add meg nekünk. Ott azért legyen terí­tett asztal. Nem. A mi mostani kenyerünket add meg nekünk ma, és most bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is most bocsátunk meg azoknak, akik ellenünk vétkeztek.

Ha í­gy látjuk, és í­gy ebben a rendben tudjuk mondani ezt a kérést, akkor azonnal néhány fontos, elevenünkbe vágó meghatározottság érkezik ide. Az adós szolga példázatát olvastam, amihez, mielőtt ? még egyszer mondom ? részletesen tárgyalnék, szeretnék még két általános megjegyzést fűzni. Először is Jézus szava szerint a bűn vagy a vétek adósság. Nagyon különös kép ez, mert adósnak lenni azt jelenti, hogy tartozunk. Persze, nem pénzzel, olykor azzal is, hanem azzal, hogy tartozunk Isten törvényét megtartani. A szeretettel vagyunk adósok. Pál apostol mondja csodálatosan a Római levélben ezeket a meghökkentő sorokat, s most adószezonban, hadd emlékeztessek is mindenkit: adjátok meg mindenkinek, amivel tartóztok. Akinek az adóval, az adót, akinek a vámmal, a vámot, akinek a tisztelettel, a tiszteletet, senkinek semmivel ne tartózzatok, csak azzal, hogy egymást szeressétek. Ez a keresztyénség veleje! Nem tartózom senkinek, nincs adósságom. Csak egy dolog kényszerí­t, csak egy dologban tudhatom magamat adósnak szüntelenül, hogy a másikat szeressem,  – mert ez az Isten törvénye. Vagyis érezzük, hogy amikor Jézus behozza ezt a szót, hogy adósság és ezt bűnnek vagy véteknek fordí­tjuk, ahogy a németek Schuld-nak fordí­tják, érezzük, hogy ez itt hasonlat, életpélda, hogy nekem el kell engedni az adósságát annak, aki nekem tartózik. Mennyivel tartozik? Száz forinttal, ezer forinttal, száz dénárral? Valamennyivel. De sokkal mélyebb, amiről Jézus beszél.

Másodszor nagy vita van azon, és ezzel már a példázatnál vagyunk, hogy a Miatyánkban ez itt egyetlenegy kérés, amiben mi úgy jelenünk meg, mint akik megí­gérünk valamit. A Miatyánk összes többi kérése Isten cselekvésére irányul: a Te akaratod legyen meg, a Te neved szenteltessék meg a Te országod jöjjön el, Te add meg nekünk a mi mindennapi kenyerünket, majd később, Te szabadí­ts meg bennünket a gonosztól, és a Tiéd a hatalom és a dicsőség. Csak itt ezen az egyetlenegy helyen ajánlja fel magát az imádkozó cselekvésre: miképpen mi is megbocsátunk. Sokan meghökkennek ezen, különösen a reformátusok, hiszen mi a kegyelmet Isten szuverén adományának tartjuk. Nem kötődik semmihez, szuverén, Isten szabadon adja, és mi azért kérjük, hogy árassza ki ránk. Szinte ez az egész, amit csak tehetünk, hogy kérjük és reméljük, hogy megkapjuk. Mi az, hogy miképpen mi? ? hiszen ez feltétel. Isten úgy bocsásson meg nekem, ahogy én is megbocsátok a másiknak? Hát, ha úgy, akkor vége a világnak ? ezt tudjuk mindannyian. Ezt adta volna Jézus a szánkba, ezt a nagy létkockáztató vállalást, hogy Mennyei Atyám, engedd el az én bűneimet, ahogy én is elengedem a másikét? Akkor az lesz igaz – de egyetemesen -, amit az adott szolga a példabeszédben hallottunk. Tí­zezer talentumot adtak neki kezelésre. Képszerűen is el lehet gondolni, mennyi a tí­zezer talentum, ez a templom a tetőig megtöltve arannyal ? ez a tí­zezer talentum. Szerintem a Magyar Nemzeti Bankban, de lehet, hogy Forth-Knoxban, az Egyesült államok bankjában sincs ennyi arany. Abszurd mennyiség. és ő ennyivel tartozik. Mit lehet itt tenni? Eladják rabszolgának őt is, feleségét is, rokonait is, zár alá veszik mindenét, ami van, valami kevés csak visszajön belőle. Neki viszont száz dinárral tartozik a szolgatársa. A száz dinár egy segédmunkás negyedévi keresete. Egy napszámosé ? aki még bort se kap hozzá. Ismerjük a példázatot, amikor a szőlőtulajdonos kimegy és felfogadja a munkásokat, és mindeniknek egy dinárt í­gér. Ez egy kapás egynapi keresete. Ennyivel tartoznak neki. Az zsebben is elfér. De nem engedi el. Ha tehát úgy gondoljuk, hogy mi itt alkut kötünk Istennel, és azt szabjuk feltételül, hogy amilyen irgalmas én vagyok, olyan irgalmas legyen Isten, amennyire én el tudom a kicsit engedni, úgy engedje el nekem Isten a nagyot, akkor valami végzetes labirintusba vezetett be bennünket Jézusnak ez a kérése. De nem erről van szó.

Inkább még néhány más vonatkozást hadd hozzak ide. A bűnös asszony történetét, például, akire a szeretnék rábizonyí­tani, hogy bűnös, meg kell kövezni, és viszik Jézushoz, hogy hagyja jóvá az í­téletet, végül is í­gy szól a törvény. Aztán Jézus azt mondja, aki közületek nem bűnös, az vesse rá az első követ. Eloldalognak. Merthogy, bűn önmaga állásában nincsen, mindig van tettestárs, mindig van valami szövevény, mindig van valami vonatkozás. és aztán, miután eloldalognak, Jézus megkérdezi ettől az asszonytól, hogy hol vannak, akik téged el akarnak í­télni, akik kárhoztatnak téged? Nincsenek sehol. Erre azt mondja Jézus: én sem kárhoztatlak téged, eredj el, és többé ne vétkezzél. Bocsásd meg a mi vétkeinket ? ez arra vonatkozik, engedj minket szabadon, Mennyei Atyánk, ebből a teherből, ebből az adósságból, hogy többé ne vétkezzünk. Mert a bűn szövevénye az, hogy amí­g benne van az ember és nem oldódott ki belőle, addig vétket vétekre halmoz. Ez az emberi történelem egyik nagy tragédiája. Mert addig vétekkel akar kioldódni a vétekből, addig bűnnel akarja legyőzni bűnt. Mert lehet, hogy nagy népi bölcsesség ez: kutyaharapást szőrivel, de hogy bűnt bűnnel elrendezni, vétket vétekkel elrendezni, lopást lopással elrendezni, hazugságot hazugsággal elrendezni, gyilkosságot gyilkossággal elrendezni, törvényszegést törvényszegéssel elrendezni nem lehet, s mi mégis í­gy akarjuk, ez az emberi lélek nagy halálos vergődése. Eredj el és többé ne vétkezzél ? ezt a szabadságot kérjük a Miatyánkban, ezt az isteni feloldozást, ezt a kegyelmet, ezt a csodálatos lehetőséget, hogy nekem ne kelljen ezt a halálos játékot játszanom, ne kellejen ezt a halálos játékot kényszeredetten űznöm, mert nem is én űzöm már, hanem ez a játék űz engem. Tégy szabaddá, oldozz fel, mondd azt, hogy nem tartozol, csak azzal, csak azzal, hogy embertársaidat szereted. és itt értjük meg, hogy ennek a kérésnek a második szakasza, ahol ? mondom még egyszer ? itt jelenünk meg egyedül úgy, hogy cselekvésre ajánljuk föl magunkat, itt jelenünk meg egyedül úgy, hogy valahogy mintegy Isten mellé odaállnánk, és cselekvő társai lennénk, – egyszóval ez a szakasz felajánlkozás, elkötelezés. Ezt pedig egy másik igehelyről tudjuk. Bármilyen különös is, de idetartozik. éppen a múlt héten olvastuk a tékozló fiú példázatát. Most annak a végét szeretném ide hozni. Amikor hazamegy a fiú, bocsánatot kér, mert a bocsánatot kérni kell, és visszafogadtatik, és valóban megbocsáttatik neki minden, akkor  különös tünemény áll elő. Nem jönnek vele a haverok. Őt visszafogadja az atya, de a cimborák, a paráznák, a részegesek, akikkel eltékozolta a vagyont, ők nincsenek ott. Nem az a megbocsátás, testvérek, hogy spongyát rá, meg van bocsátva kisfiam, minden el van engedve, és folytatódik minden ugyanúgy. A megtérő fogadtatik vissza. A hazatérő állí­ttatik vissza méltóságába.  De van itt még valaki, akinek meg kell értenie, hogy ez a fiú ezért fogadtatott vissza, hogy életre fogadtatott vissza, új életre fogadtatott vissza, mert a megbocsátás mindig új életet ad. Akinek meg kell értenie ezt, az-az idősebbik testvér. Amikor azt mondja az atya, künn, a külső sötétségben könyörögve neki, hogy gyere már be, az ég szerelmére, gyere már be: lám, elveszett és megtaláltatott, meghalt és föltámadott, új élet van itt, születésnap van,  – akkor azt is mondja neki, sőt ez a végső unszolás: neked is örülnöd kellene. Ez az öröm rejtőzik ennek a kérésnek a mélyén: bocsásd meg a mi vétkeinket.

Először is öröm, mert ezt kérhetjük. Micsoda nagy dolog ez, hogy van bűnbocsánat! Ellene mondunk a költőnek, akármilyen gyönyörű és nagyszerű az a vers! Van bocsánat. Másodszor, nem valahol távol, Kukutyinban, egy nem létező transzcendenciában, hanem itt van, itt van a bocsánat lehetősége. Azután mi ezt a Mennyei Atyától kérjük, akiről Jézus azt taní­tja, hogy nem hiába kérünk tőle. és nemcsak a kenyérre vonatkozik ez, hogy ugyanis ha kenyeret kérünk, akkor nem követ ad. Ez a megbocsátásra is vonatkozik. Ha megbocsátást és irgalmat kérünk, vajon ostort ad a Mennyei Atya? Ha elengedést kérek tőle, vajon bilincset tesz a kezemre? Ha azért könyörgök, hogy oldozzon fel a bűneim alól, vajon a kárhozatok mély gödrébe fog belelökni? í?, nem, micsoda öröm! és ebből az örömből válik szabaddá válik az ember arra, hogy ős is elengedjen. Megbánta már a vétkét? ? Engedd el a másiknak! Leköpött? ? Engedd el neki. Bevert sárral? ? Töröld le! Megalázott? ? Hiszen téged Isten magasra emelt, miért mennél vissza ugyanoda és tombolsz vele? Engedd el, amiképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik nekünk tartóznak. Ezt nem lehet másból, mint nagy szabad örömből megtenni.

Befejezésül tehát, már csak arra az egy kérdésre kell még válaszolni, hogy vajon amikor elengedünk, kompromisszumot kötünk-e? Egy idős lelkész mondta nekem ? megette már a kenyere javát, túl van élete delelőjén, csodálatos bölcsesség lakik benne, mert mindent látott és mindent megtapasztalt a 20. században, az pedig egy olyan korszak volt, hogy aki azt túlélte, az rettentő dolgokat élt túl. Mondja nekem egy alkalommal, mikor dohogtam a papjaim, meg az egyházam meg gyülekezeti tagok, meg egyáltalán a keresztyénség felöl, hogy mennyi nyomorúság, mennyi bűn, mennyi vétek van itt, és nem tudunk egyenesbe jönni magunkkal, röhög rajtunk az ördög, nos, ekkor azt mondta: Püspök Úr, nézd meg Jézust, mennyi kompromisszumot kötött! Én nyomban felhorkantam: kompromisszumot a rosszal, a bűnnel? és akkor azt mondta: nem a rosszal, nem a bűnnel kötött Jézus kompromisszumot, mert a bűnök halálát meghalta, s halálával legyőzte, nem a rosszal, mert a rosszat száműzte Isten valóságából. Kompromisszumot veled kötött ? s rám mutatott. Vagyis a Miatyánknak ez a kérése nem alkut javasol itt, hogy én is elengedem, te is elengeded, én se mondom és te se mondod, én is elhallgatom és te is elhallgatod! Jaj, de ismerős ez, ebből van felrakva Magyarország csutkavára mostan, de nem sunyi alku ez, amit Jézus kérni taní­t – hanem kegyelem. Amit itt kérünk, az az igazi kegyelem, mert életet kérünk, mert szabadságot kérünk, mert vonz bennünket Isten csodálatos öröme, mert megtérünk ilyenkor. és azt mondja Jézus a csodálatos példázatokban: micsoda öröm van a mennyben, amikor megkerül a százból egy, ami elveszett, micsoda öröm van a mennyben, amikor megkerül a tí­zből egy, ami elveszett, és mennyire nagy öröm van a mennyben, amikor megkerül a kettőből az egy, a te testvéred! Neked is örülnöd kellene. Bocsásd meg a mi bűneinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik adósaink nekünk. ámen.

 

Imádkozzunk: Köszönjük, Mennyei Atyánk, hogy bár egy olyan világban élünk,  amelyet elhallgatásaink, restségeink, a bűnnel szemben való gyengeségünk tart össze, mi kiálthatunk hozzád. Köszönjük, hogy leoldozod adósságunkat, és Tenálad szabadságot, elengedést, megbocsátást, örömöt találunk. Add nekünk Lelked gazdag áldását, hogy hálás szí­vvel oldozzunk föl mi is másokat bűneik alól. Köszönjük, hogy Te örülsz a megtérőnek, ha új élet támad, ha igazságodban kezdődhet újra egy-egy elveszett élet. Munkáld bennünk, hogy mi a szeretet népe lehessünk, hogy ez a mi országunk ne az elkendőzött és talonban tartott bűnök világa legyen, ne hazugságokból épüljön föl, hanem megbocsátásból. Add Urunk, hogy ez az ország ne az egymás adósai országa, hanem az egymást szerető testvérek országa legyen. Áraszd ki gyógyí­tó kegyelmedet beteg testvéreinkre, vigasztald a gyászolókat, hisz Krisztusban új életet szereztél. áldd meg ma úrasztali közösségünket, hogy vegyük azt a csodálatos mennyei kenyeret, mely bűnbocsánatra, megújulásra és szent életre adatott. Krisztusért, a mi hű kezesünkért, aki minden adósságunkat lefizette, kérünk, hallgasd meg könyörgésünket. Ámen.