Ezek az áldások pedig döntések és tények. Jó részük a múlthoz tartozik, a múltban történt, ezért biztonságosan megváltozhatatlan. Az Isten a Szentírásban a múltat soha nem változtatja meg! A Mindenható, az oly sok csodát tevő Isten a Szentírásban a jelent sokszor megváltoztatja, jobb vagy olykor rosszabb irányba fordítja, a jövőt is függővé teszi az ember engedelmességétől, de a múlthoz nem nyúl. Ami történt, ami eldöntetett, megtörtént és eldöntetett.
Sánta Ibolya
2018. október 28.
Lekció: 126. zsoltár
Imádkozzunk! Urunk, Jézus Krisztus Istene és Atyja, istentiszteletre – de többre: istendicséretre – s még többre: istenimádatra szólít ma Igéd, te magad. De talán nem vagyunk készek erre, a hét vagy talán évek terhei, függőségei, kudarcai, bűnei vagy akaratoddal kapcsolatos kétségeink miatt. Nemcsak, hogy nincs erőnk dicséretre, hanem éppen arra szorulunk rá, hogy rajtad legyen a sor, te cselekedj, te emelj föl, szóval te mozdulj, ne nekünk kelljen! Magasztalunk és dicsérünk hát mindjárt azért, mert kész vagy erre! Öleljen át a Lelked, így lenni jó. Ámen.
Textus: „Pál, Isten akaratából Jézus Krisztus apostola, az Efezusban élő szenteknek és a Krisztus Jézusban hívőknek: kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól. Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával a Krisztusban. Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben. Előre el is határozta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által, akarata és tetszése szerint, hogy magasztaljuk dicsőséges kegyelmét, amellyel megajándékozott minket szeretett Fiában. Őbenne van – az ő vére által – a mi megváltásunk, bűneink bocsánata is; kegyelme gazdagságából, amelyet kiárasztott ránk teljes bölcsességgel és értelemmel. Mert úgy tetszett neki, hogy megismertesse velünk az ő akaratának titkát, amelyet kijelentett őbenne az idők teljességének arról a rendjéről, hogy a Krisztusban egybefoglal mindeneket, azt is, ami a mennyben, és azt is, ami a földön van. Őbenne lettünk örököseivé is, mivel eleve elrendeltettünk erre annak kijelentett végzése szerint, aki mindent saját akarata és elhatározása szerint cselekszik; hogy dicsőségének magasztalására legyünk, mint akik előre reménykedünk a Krisztusban. Őbenne pedig titeket is – miután hallottátok az igazság igéjét, üdvösségetek evangéliumát, és hívőkké lettetek – eljegyzett pecsétjével, a megígért Szentlélekkel, örökségünk zálogával, hogy megváltsa tulajdon népét az ő dicsőségének magasztalására.” (Pál levele az efézusiaknak 1. rész 1-14. versei)
Kedves Testvérek!
A Szentírásnak több olyan részlete, helye van, ami sűrítve magába foglalja az evangélium teljes lényegét. Annak a jó hírnek a lényegét, ami a hitünknek a forrása is és az életünket egy irányba állító és vezető isteni akarat. Ilyen legismertebb foglalat a János 3,16: úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy bárki, aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. De ilyen ez a felolvasott rész is, bár nem olyan szellős és egyszerű rendbe foglalt, mint a János 3,16, hanem inkább olyan, mint egy túlzsúfolt, drága bútorokkal teli szalon, ahol azt azonnal látjuk, hogy minden nagyon értékes és nemes, de tudjuk, hogy egyenként kell megnézni, kézbe venni minden darabot ahhoz, hogy felfogjuk, mit is látunk.
Az is rögtön érezhető, hogy aki itt beszél, aki itt ír, az nagyon hisz, égő hittel él. Olyan elragadtatással ír, hogy nem kell keresgélnie a szavakat, hanem azok maguktól születnek meg a gondolatok a közlés sodró erejében. Telve van a lelke annak, aki így gyönyörködik Isten szándékaiban és művében! Így kellene mindig hinni, gyönyörködni, égni! Így kellene – ebben benne van az is, hogy nem hiszünk mindig így, nem jár át mindig az a csodálat Isten lénye és műve iránt, amit itt látunk. És a saját életünket sem tudjuk mindig abban a keretben, abban a távlatban látni, amire ez a rész tanít. Erősebbek mindezeknél az élethelyzetünk, a gondjaink, a hírek, a személyiségünk, vagy csak szimplán a hangulataink. Ezért is jó rábízni magunkat most ezekre az igékre, egy-egy darabját, részletét a kezünkbe venni, forgatni, megcsodálni, és ennek a tudásával, befogadásával, új erővel, lendülettel menni tovább.
Mert a hit öröme, lendülete nem automatikus! Attól, hogy Istenhez köt, hogy a természetfölöttivel köt össze, sőt mennyből való ajándék, még nem automatikusan állandó és tőlünk függetlenül, mindenen átvivő erő. Jó lenne, ha valami ilyesmi lenne! Hogy hát jó, az egészségünk megromolhat, a kapcsolataink válságokat élhetnek át, nem minden sikerül a terveink szerint, kisebb vagy nagyobb sérelmek érnek, földrengés, háború, járványok vagy baleset követel áldozatokat, belső érzelmi vagy erkölcsi krízisbe kerülünk – de a hit, mint ami nem földi valami, hanem Istentől való mennyei ajándék, az mindig belső, érintetlen kincsünk lenne, eleven és teljes! Egyfajta istenbizonyíték lenne így, annak bizonyítéka, hogy valóban Istenhez vagyunk kötve, valóban velünk van, és hogy valóban jól hiszünk! De ez a képzetünk a hitről a szerelemről való éretlen elvárásokhoz hasonló. Amíg automatikusan hat, betölt, addig igazi, és ha már nem, akkor nem igazi a kapcsolat sem. Az érett kapcsolathoz tenni kell, igazodni a másikhoz, figyelni a jelzéseire, és hűségesen mellette dönteni, időről időre átgondolni, mi a mi történetünk, miért vagyunk együtt, hova tartunk? Az Efézusi levél, de különösen is ez a bevezető rész valami ilyesmi. Rátekintés az egész útra, amelyen járunk, ilyen megújító, újrarendező, a szívet és az értelmet egyaránt betöltő hitvallás. Benne van, hogy mit tett bele Isten a hit kapcsolatába, hogy hol a mi helyünk és tennivalónk ebben a kapcsolatban.
„Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával a Krisztusban.” Mit tett bele Isten a hit kapcsolatába? Mennyei világának minden lelki áldását. Itt nem a mi lelkünkről van szó, tehát nem arról, hogy mi mit élünk át, vagy mit érzékelünk a hétköznapokban ezekből. A mi lelkünk rezonálhat és kell is hogy rezonáljon Isten áldásaira, de itt az Isten Lelkéből fakadó áldásokról beszél az Ige. Ezek az áldások pedig döntések és tények. Jó részük a múlthoz tartozik, a múltban történt, ezért biztonságosan megváltozhatatlan. Az Isten a Szentírásban a múltat soha nem változtatja meg! A Mindenható, az oly sok csodát tevő Isten a Szentírásban a jelent sokszor megváltoztatja, jobb vagy olykor rosszabb irányba fordítja, a jövőt is függővé teszi az ember engedelmességétől, de a múlthoz nem nyúl. Ami történt, ami eldöntetett, megtörtént és eldöntetett. Ha rossz történt, megbocsátható, vagy úgy dönt Isten, hogy nem emlékezik rá többet, de meg nem változtatja! Az, „aki mindent saját akaratából és elhatározása szerint cselekszik”, tehát semmi nem befolyásolja a döntéseiben, önmagára nézve is ahhoz tartja magát, hogy amit életre szólóan vagy inkább örökkévalóan eldöntött, megcselekedett, azt nem teszi semmissé, nem vonja vissza. Kiválasztott minket már a világ teremtése előtt, előre el is határozta, hogy fiaivá fogad Jézus Krisztus által, akiben vére által megváltásunk, minden tudatos és akaratlan vétkünk bocsánata van, s aki által Isten a maga részéről örököseinek tekint minket. Ez az örökség azt jelenti az Újszövetség nyelvén, hogy kész megosztani az ő sugárzó létét velünk. Ezek mind a múlt tényei, megváltozhatatlan és visszavonhatatlan tényei, ezeket érti az apostol az ő mennyei világának minden lelki áldása alatt. Olyanok ezek, mint a nagy hegyek alapjai: akármilyen égbetörők a hegycsúcsok a föld fölött, a jelenben, ez szinte semmi ahhoz képest, amilyen a mélységük a földkéreg alatt, amely a múltban alakult ki. A föld legmagasabb hegye, a Csomolungma majd kilencezer méter magas, de épp itt a földkéreg a maga átlagának tizenháromszorosa, hetvenezer méter. Ilyen szilárdan és megingathatatlanul létezik a múltban, visszavonhatatlanul, Istennek minden lelki áldása, döntése és tette, amiről az apostol beszél!
A mi hitünk ezekből az Isten Lelkéből fakadó nagy, visszavonhatatlan áldásokból a hétköznapokban olykor csak keveset tud befogadni. Szükségünk van Isten gondviselésének az áldására, a segítségének az áldására, az Igében, az imádságban való megérintettségünk áldására, a családban, a testvérek között tapasztalható szeretet áldásaira, sőt a szenvedésekben tapasztalt áldásokra is. Ezek nélkül nem tudnánk hinni, vagy tán igen sivár, virágtalan lenne a hitünk. És mi mindezeknek az örömét és az értük való hálát tudjuk a kapcsolatba beletenni. De Pál most ebben az Igében azokra a mély és megingathatatlan alapokra, áldásokra mutat rá, amit Isten tett bele a kapcsolatba, amivel ő alapozta meg ezt a kapcsolatot.
Az első, ahogy hallottuk: „kiválasztott minket magának a világ teremtése előtt”. Itt az identitásunkról van szó: honnan származunk, kik vagyunk? A létünk meddig ér vissza? Anyánk méhében való fogantatásunkig – hisz ezt ünnepli a zsoltár is. Vagy amikor már akartak minket, apánkkal? De ők nagyapáink nélkül nem lettek volna, s aztán vissza névtelen ősök láncolata kellett a mi létünkhöz. S ha Isten elgondolt minket és nem genetikai láncok véletlenszerű találkozására bízta, hogy leszünk, és hogy kik leszünk, ő mikor gondolt el? Néhány nemzedékkel még a születésünk előtt, ahogyan mi is beszélünk előre unokákról? Vagy már az ember megteremtésével egy időben? Vagy még korábban, egyáltalán a teremtés kezdetén? Nem, már a világ teremtése előtt! És nemcsak elgondolta a létünket személytelen egyedekként, hanem kiválasztott, konkrét személyünkben, magának. Tudniillik ezzel egy időben azt is elhatározta, hogy fiaivá fogad, adoptál, örökbe fogad. Mert ha meg is teremtett, létezhettünk volna tőle függetlenül is, kapcsolat nélkül. Sőt, ha kiválasztott valamire, még akkor is élhetnénk vel való kapcsolat nélkül! A kapcsolat a „magának” akarásában van, a fiaivá fogadás elhatározásában. Létbiztonság-érzetünk nagyban azon múlik, hogy hányan és kik állnak mögöttünk. Leszármazás szerint mindenki mögött sokan. Ez is valami, de ennél is fontosabb, hogy kik ők? Változó, hányról tudjuk pontosan, hogy ki és milyen volt. Egyről azonban, az Elindítóról, az Elgondolóról, a Kiválasztóról tudjuk, hogy ő ki: Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki a mi Atyánk is akart lenni.
Az egész részben, ahányszor szóba kerülünk mi, szóba kerül itt még Valaki. Valahogy össze vagyunk vele kötve: nélküle semmi nem történhet velünk, semmilyen áldás nem érhet el minket. A hat mondatban, ami a felolvasott részt alkotja, ő tizenkétszer fordul elő: Krisztus, Jézus Krisztus vagy csak egyszerűen Ő, a nagy Ő: „Őbenne”, olvassuk négyszer is. De különleges módon még úgy is meg van nevezve, hogy a Szeretett. A mi magyar fordításunk hozzáteszi, hogy az ő szeretett Fia, Fiában ajándékozott meg kegyelmével. Ezt, hogy a „Fiában”, néhány eredeti szövegváltozatban az egyértelműség kedvéért hozzáfűzték. De valószínűleg az eredeti szövegben, eredeti levélben ez így hangzott: Isten megajándékozott minket a Szeretettben – nagy Sz-szel. És abban, ahogy róla beszél, valami újat, valódi evangéliumot mond itt nekünk az Ige: hogy Jézus Krisztushoz is eredendően és mindenképpen kötve vagyunk. Általában azt gondoljuk, hogy csak a bűnbeesés végzetes balesete aktivizálta őt mellettünk, hogy tehát valami rossz bekövetkezte fűzi őt hozzánk, hogy csak a bűneinkért kiontott vér teremtett közösséget vele, hogy valahol a bukás fűzte egybe az ő sorsát a miénkkel. De itt Pál arról tesz vallást, hogy amikor Isten megismerteti akaratának titkát az üdvösség rendjéről, akkor az is kiderül, hogy Krisztussal minket nem a rossz, nem valami rettenetes rontó dráma fűz össze, hanem a teremtésünket és a bukásunkat megelőző atyai elgondolás, hiszen őbenne kiválasztott már minket Isten a világ teremtése előtt.
Itt vékony mezsgyén járunk, ahol minden spekulációtól óvakodni kell, de talán csak úgy fogalmazható meg az itteni kijelentés, hogy Krisztus akkor is a miénk, a Fiúval, a Szeretett-tel akkor is össze lenne kötve a létünk, a sorsunk, ha nincs bűn, ha nincs bukás! Nem a rossz indította el őt felénk, nem az teremtett közösséget vele, hanem a jó! A hegyek alapját idéző megingathatatlan, megváltozhatatlan döntése az Istennek és Atyának.
A mennyei világ minden lelki áldásába azonban nemcsak a múlt, hanem a jelen és a jövő is beletartozik. Alapjuk a múltban van, de a keresztyének jelenében és jövőjében valósul meg. És itt valóban elmaradásunk lesz: eddig ugyanis Isten cselekedett, az ő döntéséről és tettéről volt szó, és most következik a mi részünk, amit mi teszünk bele a vele való kapcsolatba. Hogy tudniillik mindent így, a maga teljességében olyan dicsőségesnek lássuk, ismerjük fel, hogy megújulón és szüntelenül magasztaljuk őt! Minden áldás, amit itt felsorol az Ige, ezért történik. Nem tévedés ez. Pál háromszor jelöli meg nemcsak úgy, mint következményt, hanem mint célt, azt, hogy „magasztaljuk dicsőséges kegyelmét”, „hogy dicsőségének magasztalására legyünk”, „hogy megváltsa tulajdon népét az ő dicsőségének magasztalására”.
És itt visszajutunk a kezdő gondolathoz, hogy mindig így lenne jó hinni, égni; és milyen jó lenne, de mégis éretlen vágy az, hogy a hit, mivel Istenhez köt, az ő ajándéka, mivel mennyei adomány, valami állandó, mindenen, tőlünk függetlenül jelenlevő erőként átvigyen. De Isten a hit elevenségére más módot adott. Olyat, amihez ugyanúgy kell a mi akaratunk és döntésünk, mint az ő akarata és döntése a nekünk adott áldásokhoz. Nemcsak áldásait árasztotta ki ugyanis ránk, hanem a „teljes bölcsességet és értelmet” is, ami itt nem műveltséget jelent és nem tudományos ismereteket, hanem azt, hogy felismerhetővé és beláthatóvá tette az áldások dimenzióit és mozgatórúgóit! Most láthatjuk, mit jelent, hogy kegyelmes, hogy miben is áll dicsősége, hogy ki is a mi Istenünk! És ez hódolatra, dicséretre indít minket.
Isten nem önimádó és nem megalomán, amikor erre a dicséretre akar vezetni minket, amikor ezt célozta meg, tehát amikor nem csupán következményként, hanem célként is éppen ezt jelölte ki a számunkra! Mi nem vagyunk boldogok, hogyha önmagunkkért élünk, önnön szépségünkért, önnön okosságunkért, saját jó hírünkért, önnön hatalmunkért, vagy kontroll nélkül minden megszülető vágyunkért. Ezek olyanok, mintha cukorral akarnánk jóllakni: sokáig édesek, aztán rájövünk, hogy éhesek vagyunk. Ezért sokaknak ezekből soha, soha nem elég. Mert Isten úgy teremtett minket, hogy az tegyen boldoggá, ha önmagunkon kívüliekért, másokért élünk. Csak másban moshatjuk meg arcunkat: anya a gyermekében, szerelmes a szerelmesében, segítő a segítettben, a hívő Istenében.
Isten a maga kegyelmének dicséretében nemcsak közvetlen dicsőítést gondol. A levélben ilyen gyakorlati dolgok vannak erre, hogy zsidók és pogányok megbékélése, tiszta élet, szülők és gyermekek kapcsolata, szolgák és urak viszonya. Isten kegyelmét dicsérni hát lélekben, szóban és életben: ez élteti a hitet. Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk Jézus Krisztus, köszönjük, hogy eleve nekünk adattál és mi neked. Hogy eleve elgondolt, elrendelt volt a hozzád tartozásunk, a veled való közösségünk. Magasztalunk téged, hogy nem léptél vissza ebből, amikor eldőlt, hogy ennek ára lesz: szenvedésed.
Atyánk, köszönjük, hogy láthatóvá tetted létünk kezdetét s hogy az a jóban gyökerezik; hogy beláthattuk létünk célját, ami a legnagyobb jóban részesülés lesz. Segíts a hétköznapokban és a veled való közösség alkalmain ezekre dicsőítéssel válaszolni, dicsőségedre élni!
Könyörgünk közösségünkért, hiszen nem egyéni vállalkozás ez, hanem elsősorban az egyház élete. Áldd meg a gyermekek, a fiatalok, a felnőttek, az idősek között végzett munkát! Menjünk, ahova nekünk kell menni, de ahova nem jutunk el, ahol végleg egyedüllét van: betegségben, halálban, gyászban, kilátástalanságban, kérünk, légy te jelen! Ámen.
Lejegyezte: Vásárhelyi Péter