Dicsérjelek?

Hogy állunk azzal, ami egyedül számít? Hogy vagyunk mindazzal, amiről a régiek azt mondják, hogy az igaz egyház ismertetőjegyei? Ezek az Isten Igéjének hirdetése és a sákramentumok helyes kiszolgáltatása. Ha ezek megvannak, van egyház, ha ezek nincsenek meg, mindegy hogy mi van. Lehet negyventornyú templomunk, lehet fantasztikus politikai befolyásunk, lehet olyan kulturális hatásunk egy társadalomra, hogy úgy gyúrjuk, mintha gyurma lenne, mindenünk meglehet, de ha ezek nincsenek meg, akkor nem vagyunk Krisztus népe. Ha ezek megvannak, és nincsen semmi másunk, akkor is Krisztus népe vagyunk.

dr. Szabó István
2020. október 4.

Lectio: 13. zsoltár

Imádkozzunk: Magasztalunk és dicsőítünk, Urunk, mert jót tettél velünk. Jót teszel minden nap, amikor gondviselésed gazdag áldásaival elárasztasz, megszabadítasz rossztól, megóvsz bajtól, és mi boldog szívvel valljuk, hogy a Te akaratod nélkül hajszál sem eshetik le a mi fejünkről. De legkiváltképpen azért magasztalunk és dicsőítünk, mert a legfőbb jót is megcselekedted: elküldötted Fiadat, Jézus Krisztust, aki halála és feltámadása által megszabadított bűnből és halálból, igazságot ajándékozott nekünk, és Te ezért gyermekeiddé fogadsz, szent Lelked által vezetsz, és átviszel az Ő szerelmetes országába. Add, Mennyei Atyánk, hogy a hálaadás és neved dicsőítése soha el ne távozzék tőlünk, hanem még teljesebb és szent igyekezetünk szerint való legyen, hogy betölthessük szereteted törvényét, örök parancsolatodat Neved dicsőségére és embertársaink javára. Ragyogtasd ránk világosságodat, taníts Jézus Krisztust követni. Áldj meg ma azzal a jóval is, hogy e szent jegyek, a kenyér és a bor által bepecsételed szívünkbe a boldog bizonyosságot, hogy szeretetedtől el nem szakít semmi. Ámen.

Textus: “Ezt pedig tudtotokra adván, nem dicsérlek, hogy nem haszonnal, hanem kárral gyűltök egybe. Mert először is, mikor egybegyűltök a gyülekezetben, hallom, hogy szakadások vannak köztetek; és valami részben hiszem is. Mert szükség, hogy szakadások is legyenek köztetek, hogy a kipróbáltak nyilvánvalókká legyenek ti köztetek. Mikor tehát egybegyűltök egyazon helyre, nincs úrvacsorájával való élés. Mert kiki az ő saját vacsoráját veszi elő az evésnél; és némely éhezik, némely pedig dőzsöl. Hát nincsenek-é házaitok az evésre és ivásra? Avagy az Isten gyülekezetét vetitek-é meg, és azokat szégyenítitek-é meg, akiknek nincsen? Mit mondjak néktek? Dicsérjelek-é titeket ebben? Nem dicsérlek. Mert én az Úrtól vettem, amit néktek előtökbe is adtam…” (Pál első levele a korinthusiaknak 11. rész 17-23. versei)

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!

Püspöki szolgálatom része volt (már szinte múlt időben merem mondani), hogy időnként bejelentés nélkül ellátogattam egy-egy gyülekezetbe, mint afféle rendes református ember, aki az Úr napján, ha más településen tartózkodik, akkor is megkeresi a templomot és részt vesz az istentiszteleten. No, nem azért tettem így néha, mert mehetnékem lett volna, hanem értesülve arról, hogy probléma van valahol egy gyülekezetben, netán éppen viszálykodás, megosztottság, zűrzavar támadt, fogtam magam, és bejelentés nélkül elmentem a vasárnapi gyülekezetbe, hadd lássam, milyen az a gyülekezet. Mert más, amikor nem valami jól szervezett ünnepi alkalmakon van ott a püspök, hanem csak úgy közönséges vasárnap. Egy alkalommal is egy ilyen viszálykodó gyülekezetbe mentem, mert értesültem arról, hogy súlyos megosztottságok vannak köztük. Négy utcányira a templomtól megálltam, megvártam, míg beharangoznak, ne is lásson senki előre. Beharangozás után mentem a templomhoz, mind a három ajtaja nyitva volt, gondoltam, mindjárt bemegyek az elsőn. Már állt a gyülekezet, énekeltek, én pedig mindjárt leghátul egy sokszoknyás asszonyság mellé álltam, és mutattam neki, hogy lépjen kicsit beljebb a padban, hogy én is odaférjek. Furcsán nézett rám, de elintéztem annyival, hogy ismeretlen vagyok a számára. Lezajlott az istentisztelet, de nem vártam meg a legvégét, hanem ugyanazon az ajtón kiléptem és hazajöttem. Másnap csörgött a telefon a püspöki hivatalban, a gyülekezet gondnoka hívott dühösen: Püspök úr, fel vagyunk háborodva – mondta – itt valami borzasztó dolog történt tegnap! Én, hiú püspököcske, kezdtem volna magyarázni, hogy ne haragudjék már, nem akartam előre bejelentkezni, nem is akartam ott maradni, csak kíváncsi voltam a gyülekezetre. Nem az a baj – felelt a gondok –, hogy nem szólt előre, és az sem baj, hogy nem maradt, Isten hozta, Isten vitte! Hát akkor – mondom – mi a baj? Az, hogy maga beült az asszonyok közé? Évszázadok óta nem történt ilyen!
Azért idézem föl ezt az esetet, mert ha a Korinthusi levél 11. részét olvassuk, látjuk, az apostol éppen ellenkezőleg kezdi, mint ahogy majd folytatja itt, a 17. verstől. Ezt olvassuk a 11. rész elején: “Dicsérlek titeket, atyámfiai, hogy rólam mindenben megemlékeztetek, és amiképpen meghagytam, rendelkezéseimet megtartjátok.” Hagyományok. Rendelkezések. Bizony, így van ez. Előbb-utóbb minden gyülekezetben kialakul valamilyen rend, szokás, hagyomány. Mi városi népek vagyunk, itt nehéz lenne falusi módon presbitériumi határozatba hozni, hogy az első sorban ülnek a presbiterek, jobboldalt ülnek a férfiak, baloldalt elöl ülnek az özvegyasszonyok, utánuk a fiatalasszonyok, fönt a karzat ketté van osztva, egyik felén a legények, másik felén a leányok ülnek. Most elmondtam a sárbogárdi gyülekezet ülésrendjét. Évszázadok óta így ültek ott. Persze, most már ott is változik a rend, mióta város lett az én falum, és mindenféle népek telepedtek be. Most már ott is az a szokás (mert ez is szokás!), hogy a családok, férjek, feleségek, nem válnak külön, hanem egy helyre ülnek. De azért láttam másféle szokást is, itt a Böszörményi úti gyülekezetben. Egyszer valaki későn jött, és azt találta, hogy valaki leült az ő kedves helyére. Még zajlott az igehirdetés előtti ének, én pedig innen az úrasztalától láttam ám a jelbeszédet: na, legyen szíves, álljon föl, üljön odébb, ez az én helyem! Igen, vannak megszokások. Így volt ez a korinthusi gyülekezetben is. Akik ott a Krisztus evangéliumára megtértek, a Szentlélek erejében új életet kezdtek, nyomban kezdték keresni a jó rendet, hogy miképpen viselkedjenek az Úr napján, kinek hol a helye a közösségben, hány órakor kezdődik az alkalom, és így tovább. Azt olvassuk majd a Korinthusi levél végén, hogy az apostol megkívánja, hogy minden ékesen történjen (1Kor 14,40). Ahhoz pedig kell valami jó rend, valami koreográfia. Az apostol pedig hozta a maga jó meggyőződését és szokásait, és ezeket bevezette. Sokban hasonlított ez a régi zsinagógai rendhez, ahol mindmáig külön ülnek férfiak és nők. És az öltözetet is szabályok írták elő. Erről is rendelkezett Pál. Most itt azt írja nekik: dicsérlek, hogy az én hagyományomat megtartjátok. Végre dicséret! A korábbi részekben mennyi hibát rótt fel nekik! Mennyi minden nem volt rendjén, hány meg hány kérdéssel kellett megbirkózni! Még a korinthusiak is érezték, hogy baj van, nem klappolnak a dolgok. Mintha olyasmi történt volna, hogy az apostol szépen összerakta a kis játékautót, gurult is, ment is, ninózott is. Aztán a korinthusiak szétszedték, de nem tudták újra összerakni. Emlékszem, kaptam egyszer karácsonyra efféle kisautót, és oktondi gyerekként szétszedtem. Minden alkatrész megvolt, minden ott volt, de nem bírtam összerakni. Nos, az apostol, feddő szavak kíséretében próbálja újra összerakni a korinthusi gyülekezetet (Fájdalommal szüllek titeket újra! – mondhatná nekik is ugyanazt, mint a galatáknak (Gal 4). De végre, végre! Legalább abban, hogy a férfiak és nők hogyan öltözzenek, miképpen viselkedjenek, kinek hol a helye, mi az ülésrend, távolságtartás, nos, legalább ebben tekintetben azt mondja: dicsérlek titeket, korinthusiak!
Aztán pár sorral később robban a bomba, mert a következő szakaszban azt mondja: ami pedig az Úr vacsorájával való élést illeti, nem dicsérlek benneteket! Kétszer is mondja. Még kérdezi is: dicsérjelek benneteket? Aztán rávágja: semmiképpen sem. Ha ebbe az erőtérbe állítjuk az apostol mondandóját, vagyis a két kifejezés köré helyezzük – dicsérlek, illetve nem dicsérlek –, nyomban belelátunk egy mélységbe, ami minket is érint. Itt már nem tudjuk azzal elintézni az apostol szavait, hogy kétezer évvel ezelőtt így vagy úgy, de valami rendet kellett rakni a korinthusi gyülekezetben, ellenben nekünk is megvan a rendünk, és nyilván másféle rendünk, mert változnak a szokások, a magatartások, mert ezer konkrét társadalmi vonatkozása van ezeknek. Tehát, úgymond, bennünket nem igazán érint ez a kérdés itt. Persze, tesszük hozzá, érdekes is, hiszen a Bibliában minden érdekes, a korinthusiak története is nagyon érdekes, de nem köt semmire. Nem jól mondjuk, ha ezt mondjuk. Egészen másképpen van ez, testvérek! A régiek különbséget tettek közömbös és lényegbevágó dolgok között. A Második Helvét Hitvallás külön cikkelyt szentel ennek a kérdésnek. Közömbös dolog, hogy katedrálisban, gyönyörű nagy épületben tartjuk az istentiszteletet, vagy egyszerű pajtában. A hitvallás annyit mond: legyen alkalmas istentisztelet számára. Közömbös dolog, hogy operaházi kórus nívóján tud-e énekelni a gyülekezet vagy egyáltalán nem tud énekelni. Azt mondja a hitvallás: ne vessétek meg azokat, akik még nem tudnak szépen énekelni, majd megtanulnak. Ez a megkülönböztetés egészen Szent Ágostonig megy vissza. Ő mondja, hogy közömbös dolog az, amit ha meg is teszel, azzal nem teszel hozzá semmit az üdvösségedhez, és ha nem teszel meg, azzal sem veszel el semmit az üdvösségedből. Megteheted, ha a helyzet kívánja, de szabad vagy arra is, hogy ne tedd meg, nem üdvösségkérdés.
De ennél finomabban kell fogalmaznunk, és ezt éppen a korinthusiak esete bizonyítja. Pál egyszer megdicséri őket, másodszor pedig kénytelen azt mondani, hogy nem tudlak titeket megdicsérni. Miért is? Az apostol súlyos belső bajra (megszégyenítés, a gyülekezeti közösség megvetése) utal, amikor azt mondja: “Hát nincsenek házaitok evésre, ivásra, avagy az Isten gyülekezetét vetitek meg, és azokat szégyenítitek meg, akiknek nincsen?” (Ti. nincsen enni- innivalójuk.) És ebből nyomban kiderül, hogy ennek a gyülekezetnek mindenféle rendű-rangú tagja volt, voltak tehetős arisztokrata tagjai (tessék elképzelni egy mediterrán típusú átriumos házat, nagy belső udvarral, ott tartották az összejöveteleiket, hát ahhoz kellett valami tehetősség!), és voltak ennek a gyülekezetnek tisztes kétkezi munkából élő tagjai, iparos emberek (maga Pál is, Korinthusban élvén sátorponyvaszövéssel kereste a kenyerét), és voltak magukra hagyott asszonytagjai, akik keresztyénné lettek és otthagyta őket a férjük (és ez is probléma volt a gyülekezetben), és voltak a gyülekezetnek rabszolga tagjai is. Nem kell bilincsbe vert rabszolgákra gondolni, elég ha azt mondjuk: voltak ott rabszolgamunkára kötelezettek, sok esetben adósrabszolgák, akik a korinthusi kikötőben dolgozták le az adósságukat, napkeltétől napnyugtáig verejtékezve. Az Úr napján aztán igyekeztek a gyülekezetbe, a megadott helyre, megadott időre, legalább az úrvacsorára odaérkezni. A többiek már kora délelőtt egybegyülekeztek, együtt voltak, énekeltek, imádkoztak, tanításokat hallgattak, erősítették egymást, aztán kora délután asztalhoz ültek, és mindenki kirakta, amit hozott (sült csirke, rántott hús, saláta, vegán), ki mit akart, és jól belaktak. Aztán este, sötétedéskor, a záró alkalom, az úrvacsora előtt megérkeztek a gyülekezet rabszolga tagjai is izzadtan, fáradtan, agyondolgozva, éhesen. És egyek voltak a szent asztal körül, ők is vették a kenyeret és a pohárt. Ám ha valamelyik rabszolga felvetette, hogy még érzi itt a sült hús szagát, még látja a sült csirke csontjait, de abból nem részesedett, azt mondták neki: mit akarsz? Hiszen vetted az egységnek, a szent közösségnek, az üdv titkának a jegyeit, a kenyeret és a bort – ez az eledel örök életre, ez az ital üdvösségre! És robbant a gyülekezet! Ebbe szól bele az apostol, és azt mondja a korinthusiaknak, hogy amilyen szépen meg tudjátok tartani a rendjét azoknak a szokásoknak, hagyományoknak, amiket én tanítottam nektek (nyilván más, általa alapított gyülekezeteknek is), nos, amilyen dicséretesen megtartjátok ezeket, annyira nem tudlak benneteket dicsérni, hogy amikor egybegyülekeztek az Úr vacsorájára, nem haszonra, nem jóra, nem épülésre, hanem kárra, rosszra, szakadásra gyűltök egybe. Nem tudlak benneteket megdicsérni. Sőt, nincs is úrvacsorával való élés köztetek!
Mert az, hogy hány órakor van az istentisztelet, hányszor csendítjük ki a harangot, vagy melyik ajtón megyünk be, ki hogy öltözik, hogy ünneplő ruha lássék rajta, és ki hol ül, ezek végső soron a közömbös dolgok közé tartoznak. Fontosak, hogyne, de döntő tekintetben közömbös dolgoknak számítanak. Ám az, hogy az Úr vacsorájával való élés, az Isten asztalához való meghívás a visszájára fordul és a gyülekezet megosztottságának, szakadásának a forrásává válik, ezt nem lehet megdicsérni! Hallom, és hiszem is – mondja az apostol –, hogy amikor egybegyűltök, szakadások támadnak köztetek. Itt talán még nem a klasszikus szakadásról, skizmáról van szó, bár ezt a szót használja, hanem rendetlenségről (ataxia). Ezért mondja később: minden szép rendben legyen köztetek (1Kor 14,40). Vagyis a szakadás itt a meglévő rendnek a fölbomlására utal. Hiába a szép hagyományok, szokások, bejáratott rend, a szakadás miatt semmi nincs a helyén. Mert elsikkadt az úrvacsora célja. Hallom, mondja az apostol, hogy amikor egybegyülekeztek, együtt vagytok, hogy Isten az úrvacsora külső jegyeivel bepecsételje szívetekben – együtt, mindannyiótok szívében – Krisztus kegyelmét, az üdvösség jó hírét, a megváltásba vetett boldog bizodalmat, akkor ti darabokra hullotok. Az úrvacsora közössége azt jelenti, hogy mindannyian, akik Krisztus gyermekei vagyunk, válogatás, megkülönböztetés nélkül újra bepecsételtetünk arra a boldog bizodalomra, amit Krisztus halála és feltámadása szerzett nekünk.
Nincs különbség! “Istennek igazsága a Jézus Krisztusban való hit által mindazokhoz és mindazoknak, akik hisznek. Mert nincs különbség!” – mondja a Római levélben (Róm 3,22). “Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban” – mondja a Galata levélben (Gal 3,28). És itt, nemsokára: “egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg” (1Kor 12,13).Vagyis nincs ott patrícius, nincs rabszolga, mindannyian egyek. És mégis, mi történt Korinthusban? Az úrvacsora lett az, amivel, hadd mondjam így, kiszúrták a korgó gyomrú rabszolgák szemét. Az úrvacsora lett az, amivel lenyomták a torkukon az elégedetlenségüket. Ha egy keresztyén közösség minden egyes tagja részesedik az Úr asztalánál (az igazi szeretetlakomában, agapéban), akkor találja meg a módját, hogy másképpen is osztozzék mindenki. Az úrvacsora nem az elmaradt lakmározás pótléka, nem az elmaradt megosztás elfedezése, nem a különbségek lelötybölése valami szent jelképpel! Mintha ezt mondaná Pál: nézzétek, nem kötelező mindent megosztani, és aki nem akarja az elemózsiáját megosztani mással, az egyen otthon! Vagyis a javak megosztása nem előírás, nem szabály, nem rend! De következmény lehet. Mi a szabály itt? Aki éhes, egyen otthon, aki szomjas, igyon otthon, aki pompás táplálékot akar enni, terítse meg otthon az asztalát és dőzsöljön otthon! De a gyülekezetbe nem enni és inni gyűltök, jöttök egybe, nem terülj, terülj asztalkám! – a gyülekezetbe egyetlen vacsorára, egyetlen asztalhoz gyülekeztek egybe, ez pedig az Úr vacsorája és az Úr asztala! Abból pedig mindenki egyként, egyformán, megkülönböztetés nélkül részesedik. Az úrvacsora nem elleplezi a különbséget, hanem különbség nélkül – azaz minden különbségünkkel együtt! – hív meg a kegyelem megízlelésére!
Az elkötelező tanulság számunkra is ott jelentkezik, amit mai keresztyénségünk nagy próbakövének nevezhetünk. Nagy kérdés, hogy dicsérne-e bennünket az apostol? Annyi minden van a keresztyénségünkben, az egyházunkban, a keresztyén kultúrában, amiben nyilván dicséretesek vagyunk. Még mi, 21. századi magyar református keresztyének, itt a Budahegyvidéken, mi is dicséretesek vagyunk sok mindenben. Jól helytállunk, szépen csinálunk dolgokat. Megvannak a hagyományaink, és igyekszünk ezeket megőrizni. Még az is a hagyományunk része, hogy rugalmasak és nyitottak vagyunk. Mindez dicséretre méltó. De hogy állunk azzal, ami egyedül számít? Hogy vagyunk mindazzal, amiről a régiek azt mondják, hogy az igaz egyház ismertetőjegyei? Ezek az Isten Igéjének hirdetése és a sákramentumok helyes kiszolgáltatása. Ha ezek megvannak, van egyház, ha ezek nincsenek meg, mindegy hogy mi van. Lehet negyventornyú templomunk, lehet fantasztikus politikai befolyásunk, lehet olyan kulturális hatásunk egy társadalomra, hogy úgy gyúrjuk, mintha gyurma lenne, mindenünk meglehet, de ha ezek nincsenek meg, akkor nem vagyunk Krisztus népe. Ha ezek megvannak, és nincsen semmi másunk, akkor is Krisztus népe vagyunk. Miben dicsérjelek benneteket? – kérdezné tőlünk Pál, ha közénk látogatna. És mi sok mindent elő tudnánk venni, a hagyományainkat és rendelkezéseinket, és várnánk, szerényen, reménykedve jóváhagyását. De vajon nem kellene-e inkább aggódnunk abban, ami az Úr hagyománya?
Ezzel is szeretném most befejezni. Kérek mindenkit, lapozgassa vissza a Korinthusi levél közepét, olvassa újra. Lám, nehéz kérdésekben sokszor azt mondja az apostol: “nekem ebben nincsen kijelentésem, parancsolatom az Úrtól, de tanácsot adok” (1Kor 7,25), elmondom, hogyan gondolom. Sok kérdésben az apostol a maga bölcsessége, a maga tapasztalata, a maga hagyománya szerint jár el. Itt is ezt mondja: ami az öltözködést illeti, megdicsérlek benneteket, hogy az én hagyományaimat megtartjátok. Ám úgy fejezi be ezt a szakaszt: ahogyan az Úrtól vettem, úgy adtam előtökbe (úgy hagyományoztam rátok). Az Úr vacsorája az Úr hagyománya, mert annak ő a szerzője (1Kor 11,22). És utána következik az úrvacsora szereztetési igéje. Az úrvacsorát Jézus Krisztus szerezte, instituálta, rendelte el, hagyta ránk. Rendelése – az ő hagyománya – múlhatatlan és örök érvényű. Amiket őseink, atyáink meg mi magunk rendeltünk, azok nem múlhatatlan érvényűek. Az Úrnak asztala örökérvényű! Isten Szent Lelke segítsen hát, hogy abban nyerjünk mindig dicséretet, amit Jézus Krisztus rendelt, szerzett, amit ő hagyott ránk az utolsó vacsorán! Ha így lesz, akkor abban is, ami nem lényeges, vagy talán közömbös is, és talán másutt másképpen van, abban is dicséretet nyerhetünk. Mert aki nem él vissza az úrvacsora egy kenyerével és egy poharával, aki nem él vissza e szent jegyekkel és nem arra használja, hogy elfedje vele a közöttünk levő különbségeket, az Isten Lelkétől megkapja a bölcsességet arra is, hogy egyként járuljunk a szent asztalhoz, ahol nincs különbség. Ámen.

Imádkozzunk: Áldd meg Urunk, közösségünket, mikor e szent asztalhoz készülünk. A feltámadott Krisztus dicsőségével vigasztald a gyászolókat. Lelked áldását add, most járvány idején is, a gyógyítóknak, a felelős döntéshozóknak! Gyógyítsd a betegeket, hozd őket vissza a halál torkából. Távoztasd tőlünk a veszedelmet, szüntesd csapásodat országunkban és az egész világon egyaránt. S ha látunk is kell rosszat, kérünk, fordítsd a javunkra! Hajlítsd az emberek szívét Önmagadhoz, megtérésre, szent életre. Krisztusért, hűséges Kezesünkért, hallgasd meg imádságunkat! Ámen.