Békességben és szentségben

Sokszor látni labdarúgó mérkőzésen, hogy megsérül a játékos, hordágyon leviszik, aztán hónapokig nem játszhat, majd újra a pályára lép, újra a csapatba kerül, mert meggyógyult. Mi pedig kíváncsiak vagyunk, vajon tud-e ugyanúgy futni, mint korábban? Tud-e ugyanúgy játszani, mint régen? Van-e ugyanolyan erőben, frissességben, mint volt a sérülése előtt? Kitartással fussátok meg az előttetek levő küzdőtért! Sántikálni a futópályán nem lehet. Rogyadozó, remegő térddel előre jutni ott nem lehet.

Bogárdi Szabó István
2022. november 13.

Textus: “Annak okáért a lecsüggesztett kezeket és az ellankadt térdeket egyenesítsétek föl, és lábaitokkal egyenesen járjatok, hogy a sánta el ne hajoljon, sőt inkább meggyógyuljon. Kövessétek mindenki irányában a békességet és a szentséget, amely nélkül senki sem látja meg az Urat, vigyázván arra, hogy az Isten kegyelmétől senki el ne szakadjon; nehogy a keserűségnek bármely gyökere, fölnevekedvén, megzavarjon, és ez által sokan megfertőztettessenek.” (Zsidókhoz írt levél 12. rész 12-15. versei)

Vannak bibliai könyvek, amelyeket akár minden nap szívesen előveszünk és újra olvasunk. A Zsidókhoz írt levél bizonyosan ezek közé tartozik. Vagy ha nem is az egész, a hit hőseiről szóló rész mindenképpen. Igen, szívesen olvassuk, sőt idézzük is Ábrahámot, Mózest, Józsuét, a szent királyokat, a prófétákat, a hitvallókat és a mártírokat is, a győzteseket, a szenvedőket, a fölülkerekedőket és az áldozatokat egyaránt, mindenkit, akikről sajátos kifejezéssel azt mondja a levél: „hit által” – hit által győztek, hit által indultak útnak, hit által futamítottak meg hadseregeket, hit által bujdostak, hit által szenvedték el az üldöztetést. Hadd mondjam most így: mindannyian „hit által” hittek! Mert a hitükbe bele volt foglalva az a jobb, amelyről Isten reánk nézve, mifelőlünk gondoskodott. A hit hőseinek régi történetei előre utalnak Jézus Krisztusra, arra a jobbra, arra a különbre, akihez ők is elvezetnek, és a levél írója is el akar vezetni bennünket. Ma a textusként felolvasott kis szakaszból két buzdítást szeretnék idehozni, hogy igazán fölfogjuk ezt a jobbat, ezt a különbet, magát Jézus Krisztust, a mi igazi főpapunkat, aki a hitnek megkezdője és bevégzője, akire nézve irányul minden reménykedés, minden igazi hit, és akiben be is teljesedik minden igazi hit. Két ismerős szóhoz kötöm ezt a buzdítást, mindkettő benne van a szövegben: az egyik az ortopédia, a másik pedig a püspökség, az episzkopé. Azt mondja a levél: „a lecsüggesztett kezeket és az ellankadt térdeket egyenesítsétek föl és lábaitokkal egyenesen járjatok, hogy a sánta el ne hajoljon, sőt inkább meggyógyuljon.”
Nem kell bővebben magyarázni kifejezés pszichoszomatikáját. A lecsüggesztett kezek többnyire egy belső lélektani állapotunk külső kifejezése. Amikor leengedjük a kezünket és mintegy tehetetlenül már fel sem emeljük, még a gyász mozdulatával sem, csak állunk, ahogy szoktuk mondani, lecsüggesztett kézzel, lehajtott fejjel, nincs tovább…, azt jelezzük, hogy kifogott rajtunk egy ügy, elfogyott az erőnk, bekerítettek bennünket, nincs tovább. Aztán azt mondja a levél: az ellankadt térdeket egyenesítsétek ki. Ezt sem kell sokat magyarázni. Az egyik bibliafordító a lélektan felé irányítja a figyelmünket, így adja vissza: a reszkető térdeket egyenesítsétek ki. Ám az eredeti szövegben fizikai leírás áll, azt az állapotot jelezve, amikor megroggyan valakinek a járása, elkopnak az ízületei. Hányan szenvednek ízületkopással, várnak műtétre, vagy vannak műtét után. Nemcsak idős, hanem fiatal embereket is lehet látni, akik botozva járnak, így segítenek magukon, hogy össze ne rogyjanak. Ezt a helyzetet idézi itt a levél, és amikor azt mondja: lábaitokkal egyenesen járjatok, a két szót – orthosz, padein – összefonjuk, s ebből lesz az ortopédia: helyesen vagy jól járni. Ez mindjárt kettőt jelent, nyilván ezért ingadoznak a fordítók és a magyarázók is ennél a résznél, mert utalhat a biztos járásra, mint amikor valaki túl van egy protézis-műtét utáni a rehabilitáción, addig csak botozgatott, bicegett, kapaszkodott, inkább el sem indult, de rendbe jött és újra egyenesen, biztosan jár. Messzire vezet ennek az alkalmazása, s talán a figyelmet is eltereli, de a levél megengedi ezt, hiszen a korábbi részben azt mondja, hogy kitartással fussuk meg a küzdőtért, vagyis sporthasonlatot hoz. Sokszor látni labdarúgó mérkőzésen, hogy megsérül a játékos, hordágyon leviszik, aztán hónapokig nem játszhat, majd újra a pályára lép, újra a csapatba kerül, mert meggyógyult. Mi pedig kíváncsiak vagyunk, vajon tud-e ugyanúgy futni, mint korábban? Tud-e ugyanúgy játszani, mint régen? Van-e ugyanolyan erőben, frissességben, mint volt a sérülése előtt? Kitartással fussátok meg az előttetek levő küzdőtért! Sántikálni a futópályán nem lehet. Rogyadozó, remegő térddel előre jutni ott nem lehet. Azért használtam a pszichoszomatika, kifejezést, mert az egészség-betegség viszony oda-vissza működik. A beteg ember is el tud úgy csüggedni, hogy leengedi a kezét. A fizikai fájdalmak, a nyomorúságai, a bajai elkeserítik. De megfordítva is igaz, hogy bele lehet betegedni az egzisztenciális gondokba, bajokba, életvezetési kérdésekbe, elmérgesedett családi helyzetekbe. A lelki gyötrelmeknek fizikai tünetei jelennek meg. Ma már az orvosokat úgy képzik, hogy mind a kettőre figyelemmel legyenek, mert a kettő között összefüggés van.
A félelmek, kétségek ellen, és leginkább a keserűségek ellen való a levélnek ez a buzdítása. Korábban utaltam már rá, hogy a Zsidókhoz írt levél a pusztai vándorlás esetével példálózik. Onnan meríti a hasonlatokat, az analógiákat is, és fölemlegeti azokat a pillanatokat, amikor a pusztában vándorló nép, akik az ígéret földje felé haladtak Mózes (de hát nem is Mózes, hanem Isten!) vezetésével, egy-egy adott helyzetben, pillanatban elkeseredtek.
Úgy tűnt, hogy nem lesz vizük, szomjan halnak a pusztaságban. Úgy tűnt, hogy a nagy tömeg elhamarkodottan indult el, és elfogy eleség, éhen fognak halni. Aztán megjelentek a szemhatáron a kóborló, portyázó törzsek, majd helyi királyságokon kellett keresztülmenni, harcokat kellett megvívni. Aztán megérkeztek a Jordánhoz, átmentek a kémek, majd visszajöttek és jelentették, hogy csodaország az, amit Isten nekik ígért, amit annak idején Ábrahám meg is vásárolt, ez az ígéret földje fantasztikus paradicsomkert; csak számos nagy és erős nép lakik benne, meg kell érte harcolni. Hát felfakadt a keserűség. Amikor nem volt víz, amikor nem volt eleség, amikor a pusztában rájuk törtek, és ott a Jordán partján is kiütött a szívükből a keserűség, lázadozni kezdtek, és inkább visszakívánkoztak Egyiptomba, a rabszolgasorsba, a rabszolgahalálba, ahonnan olyan nagy örömmel jöttek ki és szabadultak meg. A Zsidókhoz írt levél még azt is felidézi (és ez a rész ide esik most), hogy Isten a megszabadított néppel szövetséget kötött. Szeretném erősen hangsúlyozni, hogy Isten a megszabadított néppel kötött szövetséget. Vagyis a szövetségkötés egyik kondíciója abszolút mértékben teljesült. A régi világban az igazi szövetség nem diktátum-szövetség volt, mint a Varsói Szerződés volt, vagy a trianoni-párizsi békediktátum, hanem szabad felek között kötött szövetség. Mint ahogy egy jegyespár elmegy az anyakönyvi hivatalba, és bejelentik, hogy szeretnének házasságot kötni, de nem köthetnek azonnal. Egyszer meg is kérdezte tőlem valaki, miért nem? Olyan nagy volt bennünk a lelkesedés, mondta, bementünk, aztán hideg vizet zúdítottak a nyakunkba, azt mondták, várjunk három hetet. Miért? Nos, azért, mert meg kell állapítani a házasságképességet, továbbá azt, hogy a két fél szabadon, szabad akaratából, minden kényszer nélkül tud házasságot kötni. A házassági szövetség képét Isten Hóseás prófétánál alkalmazza, mikor népére panaszkodik. De Ezékiel prófétánál is ehhez hasonlítja a népével kötött szövetséget. Izrael szabad, megszabadított nép volt. Isten szövetséget kötött velük, de még pecsét sem került a szövetségi okmányra, elhajlott a nép, idegen istenek után járkált, aranyborjút öntetett, bálványimádó kultuszba merült.
A keserűség gyökere idáig nyúlik. Ezt mondja itt a levél: vigyázzatok arra, hogy Isten kegyelmétől senki el ne szakadjon, senki el ne lökje magától Isten kegyelmét, ne távolodjon el senki Isten kegyelmétől, ne fordítson hátat a kegyelemnek senki, nehogy a keserűségének bármely gyökere felnövekedvén megzavarjon és ezáltal sokakat megfertőzzön. A levél Mózes 5. könyvére utal, melynek végén Mózes mintegy összefoglalja a szabadítás történetét, kifejti a szövetség lényegét, és megismétli a szövetségbe foglalt áldásígéreteket és átokfenyegetéseket. Ezek során megemlíti Mózes ezt a kifejezést, miközben visszautal arra, hogy amiképpen törte össze a szövetség kőtábláját kétségbeesett haragjában. S hogy újra fel kellett menni a hegyre, és könyörögnie kellett Istennél, hogy kímélje meg a népet, akik elhajoltak, hátat fordítottak a kegyelemnek, pedig szabadok voltak és a szabad Istennel köthettek volna örök szövetséget, ám elfordultak. Mózes erre visszatekintve kívánja, hogy sem a jelenvalók, akiknek Mózes végrendelkezik, sem a jelen nem lévők, vagyis az eljövendő nemzedékek körében a keserűség gyökeret ne verjen. Soha ne történjen ez meg (újra). A prófétáktól tudjuk, hogy megtörtént. Három prófétát hadd idézzek. Ez egyben három korszaka is Isten népének. Legelöl áll Ámos próféta, aki kemény szavakkal feddi népét, és azt mondja, hogy: „a jogosságot bürökké tettétek!” (Ámós 6,12) Méreggé tették az igazságosságot. Micsoda világ az, ahol az ember méltányosságot, igazságot, helyes ítéletet vár, a dolgok jó rendjét reméli, de amit a törvényszéken ítélnek, amit a bírók eldöntenek, és amit törvénybe hoznak és rákényszerítenek az emberekre, az csak bürök, halálos méreg. Nem sokkal később Hóseás prófétát halljuk, aki Istennek és az ő népének a sorsát a házassághoz hasonlította. Isten a férj, a megszabadított nép, a feleség, a feleség hűtlen, újra meg újra hűtlen, ám Isten nagy szeretettel mindig visszafogadja. Egy helyen, amikor ezt a hűtlenséget le akarja írni, azt mondja Hóseás próféta a saját népéről, hogy amikor majd beáll Isten ítélete vagyis a bűneink következménye is érvényre jut, mert Isten nem tartóztatja fel a hamis gondolatoknak, a rossz szándékoknak, az istentelen eltervezéseknek a következményeit, beáll a nagy nyomorúság. Isten kegyelme az, ha föltartóztatja a rosszat. De most ítélet zúdul a népre: gonoszt kezdett az ember, és Isten pedig megengedi, hogy be is fejezze. Ez az ítélet. Azt mondja a próféta, hogy a mi földünkön, a tejjel-mézzel folyó Kánaánon, ahonnan egykor a Józsué által kiküldött kémek nagy botokon hozták a szőlőfürtöket, ahol roskadoztak a fák a terméstől, ezen a gyönyörűség földjén csak bürök, csak halálos, keserű méreg terem. (Hóseás 10,4) A harmadik próféta, Jeremiás, aki már egészen Isten bekövetkezett és végbement ítéletéről beszél. Azt mondja, hogy Isten mérgezett vizet fog itatni, mérgezett vizet fog itatni az ő népével az ő ítéletében (Jeremiás 8,14). Mérgezett víz. Nem is tudjuk, milyen kiszolgáltatottak vagyunk mi, városlakók. Kinyitom a csapot, iszom a vizet, de ha valaki megmérgezte? Nem a paranoiát akarom fokozni, mert vigyáznak arra, de mégis, ha valaki megmérgezte? Vagy most az orosz-ukrán háború borzalmait között halljuk, hogy a vízbe belehajigált holttestek miatt mérgezett lett az ivóvíz az egyik frontvárosban. Isten mérgezett vizet fog veletek itatni – mennydörög Jeremiás próféta, ha csak meg nem tértek. Mit mond a Zsidókhoz írt levél? Hát vigyázzatok, hogy Isten kegyelmétől senki el ne szakadjon, nehogy a keserűségnek bármely gyökere felnövekedve megzavarjon és sokakat megfertőzzön.
És itt kell a másik szót mondanom: episzkopé, püspökség – itt ez a szó áll. Vigyázván vigyázzatok! A püspök eredeti magyar fordításban felvigyázót jelent. Semmi egyebet. Nem jelent sem rangot, sem stallumot, sem hatalmat, sem befolyást. Tudom jól, hiszen tizennyolc évig voltam püspök, és keveset ízleltem a hatalomból, de annál többet a szorongásból. Sok éjszakát töltöttem ébren, felvigyázva. És sok fájdalmam volt, amikor azt láttam, hogy valaki elhanyatlik az Isten kegyelmétől. Hátat fordít Istennek. A legnagyobb keresztény fájdalom az, amikor a lelki testvérem, a közösségem tagja, a szolgatársam, a presbiter társam, a hívő szomszédom, akivel olyan jól együtt voltunk szeretetvendégségen, konferencián, imaközösségben, akivel a hitben meg tudtuk osztani az életünk nagy gondjait, akivel közbenjáró imádságban Isten elé tudtunk vinni másokat, elfordul, elhanyatlik, híján lesz a kegyelemnek. Ezért mondja a levél: legyetek egymás felvigyázói. Egymás püspökei? Igen! Ez van az igében. Figyeljetek oda és ne engedjétek, hogy a keserűség gyökere fölnövekedjen. Olyan ez az ember szívében, mint a tarack a talajban, azt csak gyökerestül lehet kipusztítani, hiába kaszálod, , tépdesed, amíg egy kicsiny gyökérdarabkája bent marad a földben, újra meg újra kisarjad. Ne engedjétek fel növekedni a keserűséget sem magatokban, sem másokban. Mert, mondja a levél, akkor nem tudtok mindenki irányában békességet és szentséget gyakorolni. Márpedig ezek nélkül senki sem látja meg Istent.
Istent meglátni. Hogy jutok én Isten színe elé? Hol nyílik meg a reménység kapuja az emberi élet végső nagy boldog beteljesedése felé? Ez az Isten színről színre látása. Két szárnya van ennek a kapunak, és mindkettőt ki kell nyitni. Csak az egyiken nem férünk be. Az egyik szárnya a békesség, a másik szárnya a szentség. Lehetséges ezeket mindenki iránt gyakorolni? Lehet úgy élni, hogy meg ne üssön soha semmi. Lehet úgy élni, hogy a mások iránti bánatom és szomorúságom ne forduljon át keserűségbe? Lehet úgy élni, hogy soha meg nem rendülök? Lehet úgy békességet és szentséget gyakorolni, hogy ne érezzem azt, hogy nem megy tovább, hát lecsüggesztem a kezem, vagy remegni kezd a térdem? Vagy egyszerűen csak fölöklelnek, és én nem bírok föltápászkodni? A levél nem tőled kér lehetetlent és nem zár el a boldog reménységtől, hogy ki tudod nyitni a békességnek és a szentségnek az ajtóit és színről színre megláthatod az Urat. Nem kér lehetetlent. Péter apostol is beszél egy püspökről. A mi lelkeink felvigyázójáról és pásztoráról, Jézus Krisztusról (1Péter 2,25). A Zsidókhoz írt levél is azt mondja, hogy reá tekintsünk, Ő a hit megkezdője és célba juttatója. Őt kövessétek, az ő nyomdokán járjatok, neki engedelmeskedjetek, és ha halljátok a szavát, ne keményítsétek meg a szíveteket. És akkor lehet mindenki iránt békességet és szentséget gyakorolni. És akkor lehet boldogan reménykedni, mert a Krisztus békességét és a Krisztus szentségét gyakoroljuk, hogy meglátjuk az Urat. Boldog ember az, aki keserűség nélkül, biztos léptekkel jár a helyes úton, kegyelemről-kegyelemre halad előre a boldog szélről színre látásra. Ámen.