dr. Szabó István
2009. január 11.

Textus: „Mikor pedig esteledett, lementek taní­tványai a tengerhez, és beszállva a hajóba, a tengeren túl Kapernaumba mentek. és már sötétség volt, és még nem ment hozzájuk Jézus. és a tenger a nagy szél fúvása miatt háborgott Mikor azért huszonöt, vagy harminc futamatnyira beeveztek, meglátták Jézust, amint a tengeren jár és a hajóhoz közeledik; és megrémültek. Ő pedig mondotta nékik: én vagyok, ne féljetek! Be akarták azért őt venni a hajóba: és a hajó azonnal ama földnél volt, amelyre mentek.” (János evangéliuma 6. rész 16-21. versei)

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!

János evangéliumát olvassuk a Biblia-olvasó kalauz megjelölése szerint, és azoknak, akik e szerint olvassák az Igét, nem szükséges különösebben részletezni, hogy János evangéliumának hatodik része, melyből ezt a rövid történetet felolvastam, egy rendkí­vül bonyolult, szinte alig követhető eseménysorozatot tár elénk. Néhány momentumát hadd idézzem fel, mert ez nagyon fontos lesz a mai történet megértése szempontjából. Sőt azért is, mert voltaképpen a mi életünk is ilyen. Ha ezt a történetet, a történetnek ezt a részét Isten Lelke segí­tségével megértjük, talán saját életünkbe is bepillantást kapunk, s meglátjuk, igazán milyen nagy szükségünk van Jézus segí­tségére és jelenlétére.

A történet azzal kezdődik, hogy Jézus elhagyja Galileát, átmegy a Tiberias tenger túlsó partjára, egy másik tartományba, de utánamegy a tömeg, akik tudják már, hogy Jézusban gyógyí­tó hatalom van, s Jézus nem vonja meg ezt a gyógyí­tó hatalmat senkitől sem. Egy nagy mozgás, – ha szabad azt mondani ? népmozgás és egyfajta népvándorlás kezdődik el. Odamennek, ahova Jézus. Az evangélista följegyzései szerint csak férfiak vannak ötezren, tehát egy igen tekintélyes tömeg követi Jézust. Ekkor történik az ötezer ember megvendégelésnek a csodája, ennek nyomán támad sokak szí­vében az a gondolat, hogy Jézus az, akiből királyt kell csinálni. El is indulnak ? mondja János evangélista ? hogy elragadják Jézust, hogy királyt csináljanak belőle. Jézus kivonja magát a tömegből, félrevonul, maga marad. A taní­tványok ? erről szól a felolvasott rész ? hajóba ülnek, hogy visszatérjenek Galileába, Kapernaumba. Jézus nélkül vannak, egyedül van a hajójuk is kint a ví­zen. éjszaka vihar támad, Jézus megjelenik a tengeren, be akarják venni a hajóba. De mire ezt megtennék, már Kapernaumban találják magukat, ahol újra megjelenik a tömeg, mert látták még este, hogy egyedül indult el a hajójuk, mennek hát utána, de mire odaérnének, találkoznak Jézussal, és ekkor kerül sor Jézus taní­tására az élet kenyeréről, az üdvösségről, Isten szeretetéről. Nagyon bonyolult tehát a történet, több szálon fut: Jézust látjuk, a taní­tványokat látjuk, a tömeget látjuk, mindenki járja a maga útját, néha találkoznak, néha elválnak egymástól.

Ennek a bonyolult történetnek a kellős közepén áll egy szó, ez segí­t bennünket, a mai történetet, s talán önmagunk helyzetét is igazán jól megérteni. Azt olvassuk a nagyon is talányos 21. versben: be akarták Jézus venni a hajóba, ?de a hajó azonnal annál a földnél volt, amelyre mentek? ? az új fordí­tás í­gy mondja: azonnal, annál a partnál volt, ahova menni akartak. De a lényeges szó, amit ma szeretnék kiemelni, í­gy hangzik: azonnal. Azért emelem ki ezt a szót, mert a többi evangéliumot olvasva igen gyakran olvassuk, különösen Márk és Lukács evangélista használja előszeretettel, de János alig-alig í­rja le. A többiek leí­rásában: Jézus mond valamit, azonnal meglesz, Jézus kinyújtja kezét, azonnal meggyógyul a beteg, elindulnak a taní­tványok, azonnal történik valami. A többi evangélistánál tehát a mozgalmasságot fejezi ki ez a szó, – történnek a dolgok. Továbbá azt, hogy a jézusi parancs nyomán nem kell várni.  Tudjuk, hogy ha valaki valamit elhatározott, jobb, ha azonnal megteszi, nem várakozik, nem késlelteti a dolgot, – a tett halála az okoskodás ? mondja a költő!  Ezt mi is jól tudjuk, a sok okoskodásban maghalnak a legszebb tervek, a legszebb álmok, a legszebb elképzelések is. Azonnal, rögtön, feltétlenül. Azonban a többi evangélistánál és János evangélistánál is van ennek a szónak egy vonatkozása is, ez vezet át bennünket Jánoshoz: az azonnal valami feltétlent is jelent, valami istenit mutat meg.

 János evangéliumában ugyanakkor nagyon keveset olvassuk ezt a szót, tehát szinte lehetne mondani, hogy az evangélista tudatosan használja ezt a szót, kiemelt alkalmakkor, amikor különös mondanivalót akar elénk hozni. Valahogy mindannyian í­gy vagyunk, akiknek katedrán kell állni, beszélni kell, sokat kell taní­tani, mondani a dolgokat.  Mindannyiunknak vannak kedvenc szófordulatai, például én tudom, hogy az én kedvenc szófordulatom, amikor prédikálok az, hogy kedves testvérek. A múltvasárnapi igehirdetés leí­rt változatában megszámoltam, huszonhatszor mondtam. (Ma igyekszem kevesebbet mondani.) Gonosz diákként azzal szórakoztunk, hogy az egyik professzorunk kedves szavát,  a?voltaképpen?-t számolgattuk előadásai alatt. Még statisztikát is készí­tettünk róla. Nos, az egészen bizonyos, hogy János apostolnak nem ez  a kifejezés a kedvenc szófordulata. Nem afféle gondolattöltelék, amit addig mondunk, amí­g kitaláljuk a következő mondatot. Jánosnál nem í­gy van ez, ha ő ezt a szót használja, azzal ő nyomatékot ad valaminek. Valamit jelezni akar. Elsősorban, természetesen, ő is Isten szuverenitását, Isten fenségét jelzi. Amikor János evangéliuma 5. részében a Juhkapui beteg meggyógyí­tását olvastuk, í­gy mondta az evangélista: Jézus azt mondta a betegnek: kelj fel, vedd a te nyoszolyádat és járj. Majd: és azonnal meggyógyult a beteg. Nem lábadozni kezdett, nem valamit próbált tenni, hogy talán mégis fel tudna állni,  – azonnal meggyógyult a beteg. De van ebben a szóban valami beteljesí­tő isteni fenség is. Mikor Jézus az Utolsó Vacsorán emlékezteti a taní­tványokat, hogy lesz egy a taní­tványok közül, aki Őt elárulja, mégpedig az, aki Vele együtt nyúl a tálba. A taní­tványok egymásra néznek, csodálkoznak: én leszek az, én leszek az, ki lesz az? Majd sor kerül a mozdulatra, Jézus és Júdás együtt nyúlnak a tálba, és ezt olvassuk: és azonnal fölkelt Júdás és kiment, hogy elárulja Őt (Jn 13:30). Azonnal beteljesedett a jézusi szó. Ugyaní­gy, Jézus azt mondja Péternek, aki nagy bőszen fogadkozik: Uram, ha mindenki meg is tagad Téged, ha mindenki elfut mellőled, én soha meg nem tagadlak. ?Bizony, bizony mondom néked, nem szól addig a kakas, mí­gnem háromszor megtagadsz engem.? (Jn 13:38) S azt olvassuk, hogy ott a főpap udvarán, mikor Péter harmadszor megtagadta őt, a kakas azonnal megszólalt (Jn 18:27) Aztán meg kell emlí­tenünk, hogy Jézus halálának a nagy drámájakor, miután elvégezte az agóniát, s lelkét az Atya kezébe ajánlotta és meghalt, a régi kivégzési mód szerint az katona vette a dárdát és átszúrta Jézus oldalát: s azonnal ví­z és vér jött ki az Ő oldalából (Jn 19:34). Tehát értjük mindannyian jól ? János evangélista ezzel a szóval azt akarja jelezni, hogy valami feltartóztathatatlanul, elhárí­thatatlanul, akár isteni szuverenitásból következően, akár a dolgok logikájából következően, megtörténik. De mivel ilyen keveset használja ezt a szót  – Márk legalább harmincszor, János csak négyszer-ötször -, nyomatékosí­t vele, ezért a történet közepén álló megjegyzését í­gy kell megértenünk.

?Be akarták Őt azért venni a hajóba, de a hajó azonnal annál a földnél volt, amelyre mentek.? A körülményekből értjük meg, hogy miért döntő megjegyzés ez. Mit jelent ez az azonnal? Azt hallottuk, hogy a magukra maradt taní­tványok elindultak vissza Kapernaumba. Van úti céljuk. Nyilvánvaló, a számukra is talány, hogy Jézus nem akar király lenni. Erre vannak bizonyí­tékaink is, hiszen sok alkalommal megnyilatkoztak erről a taní­tványok, és ők pontosan ugyanúgy gondolták, mint az az ötezer ember, akik látták a csodát, hogy az öt árpakenyér és a két hal nemcsak hogy elegendő volt, hanem még tizenkét teli kosárral maradt is belőle, nos, a taní­tványok is úgy gondolták, hogy ilyen király kell nekik. Ilyen király kell! Ajánlom minden politikusnak, kí­sérletezzen vele. Ha öt zsömléből meg két konzervből ötezer embert meg tud etetni, egészen biztos, sőt garantált, hogy a következő, meg a következő választásokon mindig meg fogják választani. Kenyérszaporí­tó király kell, mert a kenyér gond, és aki ezt megoldja, az a mi királyunk. Így gondolták ezt a taní­tványok is. Emlékszünk a Zebedeus-fiúkra, meg az édesanyjukra? Akik Jeruzsálembe menet odaléptek Jézushoz: Uram, add meg, kérünk, nekem és testvéremnek, mikor eljössz a Te országodban a jobb és balkezed felöl való ülést. Emlékszünk a taní­tványokra, akik a Gecsemáné-kertjébe menet, indulás előtt mutatják Jézusnak: van náluk fegyver: ország lesz, úrság lesz, birodalom lesz, király lesz, Jézus lesz a király! S emlékszünk, virágvasárnap csodálatos, ujjongó tömegére: mégis csak, mégis csak király lesz itt Jézus!! De Jézus kivonja magát a tömegből, elvonul, maga marad, nem akarja ezt. S nem feltétlenül azért, amit megjegyez egy mai kommentátor, aki egyébként láthatóan nem szereti a politikát, mondván Jézus egy olyan keresztyénséget akart, egy olyan világot képzelt el, ahol a hivőknek nincs semmi köze a politikához. Ilyet talán a Népszabadságban szoktunk olvasni, hogy úgy lenne jó keresztyénnek lenni, hogy semmi közünk nincs a világhoz, – ajánlják ezt nekünk is melegen. De nem ezért vonul félre Jézus, hanem azért, ami a történetben eleve benne van: királlyá akarták tenni Őt. Miért nem engedi? Azért, mert Ő már király. Nem mi tesszük királlyá Jézust, Ő már király. Nem attól lesz király, hogy mi felfedezzük, fölismerjük benne a nagy embert, összeütjük a fejünket, és azt mondjuk, hogy Ő kell nekünk, s ha kell, erőnek erejével királyt csinálunk belőle. Jézus már király. A Szentháromság második személye, az örökkévaló Ige: király! Micsoda vihar van itt a taní­tványok szí­vében is, nemcsak kinn a tengeren, hol háborog a tenger, hánykódik a hajó, bizonytalan minden, és a szí­vükben is mennyi-mennyi kétség, – mekkora vihar ez! Megoldódott a kényér-gond, megoldódott a betegség-gond, megoldódott az élet minden nagy kérdése – és Jézusban oldódott meg! Ő az a személy, aki körül ott sűrűsödik mindennek a megoldása. Megoldódott minden nagy életkérdés, í­me, itt van, itt van Jézus, s vele ott van az életünkben minden.

Ám most, mégis nélküle, egy hánykolódó hajón, egy árva lélekvesztőn vagyunk. Egyedül, társ nélkül megy ez a hajó ? olvassuk később ? mert ez a hajó egyedül ment, és sincs ott Jézus. Nem akar ott lenni. Hát dúl a szí­vükben is a vihar, testvérek, mert egyszerre csak, a mindent megoldó Jézus eltávoztával, s annak az örömnek a megszűntével, hogy Jézusban minden gond megoldódik, egy csapásra minden gond, minden baj vissza is jön. Újra ott van az életükben a kenyérgond, ott van újra a betegség gondja, ott van újra a vihargond ? és ezt most egészen konkrétan is értenünk kell! ?, hánykódik az a hajó, s ki tudja, hogy épségben átjut-e a túlsó partra, í­me, újra ott van a megannyi kudarc által csak tovább halmozódó kérdések gondja, ott van a Jézus-nélküliség gondja, ott van az Isten-nélküliség gondja.

De mégis mentek valahova. Így van ez a mi életünkben is. Amikor az ember alatt beszakad az élete, amikor előbb egy pillanatra azt hittük, hogy minden elrendeződött, minden megoldódott, de a következő pillanatban minden visszaköszön, s az arcunkba nevet az a betegség, pedig azt hittük, kigyógyultunk belőle, arcunkba nevet a kenyérgond, pedig azt hittük, egyszer és mindenkor le van győzve, az arcunkba nevet az életünk megannyi zűrzavara, noha azt hittük, azok már rég ki vannak zárva, s milyen csúfosan, milyen megalázón tudnak ezek visszaköszönni, visszajönni! ? nos, ilyenkor a legtöbbször az van, hogy azért megyünk valamerre. Hova megyünk? Ahol az előbb voltunk. Megyünk azon az úton, amit ismerünk már. Csináljuk azt, amit tettünk eddig is. Az emberi lélek kutatói nagyon sokféle szóval, kategóriával tudják leí­rni, hogy válsághelyzetben az ember a kondicionált reflexei szerint kezd el a cselekedni a érdekében. Nem maradt más. Sokszor ezt is fásultan csináljuk, vagy éppen kétségbeesetten, máskor nagy-nagy szkepszissel, vagy nem is tudjuk, miért, de élni kell: amí­g megyünk, élünk ? Ady szavát megfordí­tva.

Mennek hát a taní­tványok ? olvassuk a történetben ?, s már mintegy 25-30 futamatnyira négy-öt kilométerre beeveztek, benn vannak a Genezáreti tenger kellős közepén, ez még a térképen is lemérhető. Rájuk tör a vihar, csak egyet tudnak: át kell érni a túlsó partra. Egész pontosan ezt sem tudják, mert nem a jó szó, hogy át kell érni a túlsó partra. Inkább: vissza kell érni Kapernaumba. Onnan indultunk. Vissza kell érnünk Kapernaumba. Onnan indultunk. Ott van a házunk, ott van az otthonunk, ott vannak a rokonaink, ott van az életünk, és most át kell vergődni ezen a viharon. Milyen megdöbbentő, ahogyan János átélőként, szemtanúként leí­rja ezt a történetet: megjelenik Jézus a ví­zen, megrémülnek, Jézus szól: Ne féljetek!, és be akarják venni a hajóba, mert ha Jézus ott van, akkor nincs baj. Nos, ez az egy, amit tudnak. Ha Jézus ott van az életünkben, az nem jelenti azt, hogy nincs vihar. Ha Jézus ott van életünkben, az nem jelenti azt, hogy nem azt fogja mondani: adjatok nekik enni ti! ?  az nem jelenti azt, hogy nem ér bennünket bántás, nem támad ránk nyomorúság, de jelenti, hogy ha Ő ott van, akkor nincs miért félni! Be kell Őt venni a hajóba. és ekkor jön ez a szó, hogy azonnal. Így mondja János, még egyszer olvasom: be akarták azért Őt venni a hajóba, de a hajó azonnal annál a földnél volt, amelyre mentek. Nagyon nehéz ezt elképzelni, mindenféle racionális magyarázatokat olvashatunk ehhez, hogy hirtelen megfordult a széljárás, a száz kilométeres szél kirepí­tette őket a partra, nem is olyan nagy az a Genezáreti tenger, csak éppen olyan széles, mint a Balaton, hipp-hopp, pillanatok alatt oda lehet érni. Lehet, meghagyom, bárki magyarázhatja, ahogy akarja. De János, aki a hajóban ült, csak ennyit tud mondani: be akartuk vonni Jézust a hajóba, de nem tudtuk, mert azonnal ott voltunk, ahova mentünk.

A kérdés tehát pontosan az, testvérek, amit a mi életünkre nézve is kérdez az evangélista ezzel a szóval: be akarod-e Jézust venni a hajóba? Szólok pestiesen: be akarod-e Jézus venni a csapatba? Be akarod-e Jézus venni a családodba, be akarod-e venni a megfontolásodva, be akarod-e venni Őt az életedbe? Mert azt bizonyára mindannyian el tudjuk mondani, sok szép zsoltárt olvastunk hozzá magunk is, és bizonnyal mély átéléseink vannak, hogy sokszor megtapasztaltam már Isten áldó jelenlétét az életemben, – csak most éppen nincs itt. Csak most éppen egyedül evezek, csak most éppen fúj a szél, csak most éppen benn vagyok a mélyví­z fölött, s már nem tudom, hogy visszafelé induljak-e vagy menjek előre tovább, ó, ez a legborzasztóbb emberi helyzet: belekezdtem valamibe, és nem tudom, érdemes volt-e elkezdeni, nem tudom, visszamehetek-e a kezdőpontra, vagy be tudom-e fejezni, vagy csak álljak itt és várjam, hogy valahogy majd megoldódik. Mennyi ilyen helyzet van! De az ilyen helyzetekre nézve kérdezi az evangélista: van-e még hely Jézusnak a hajódon? Van-e még hely? Vagy olyan kicsi lélekvesztővel szoktál te kievezni a mélyre, amin csak te férsz el? Vagy olyan nagyon büszke magyar ember vagy, hogy nem is hagyod másnak, hogy segí­tsen neked? Van-e hely a hajódon? Van-e hely az életedben, van-e hely otthon az asztalodnál annak a Jézusnak, aki odaült a bűnösök asztalához? Van-e hely a családodban annak a Jézusnak, aki meggyógyí­totta a betegeket és visszaadta őket az övéinek? Van-e hely Jézusnak a kalkulusaidban, amelyekről amúgy tudod, hogy Isten nélkül mindig csak nulla lesz az eredmény? Ha van, s van mozdulatod, hogy bevond Őt ? ahogy az evangélista mondja ?, a hajó azonnal ott lesz, azonnal ott lesz, ahová mégy.

Még az ige is megrendí­tő, amivel az evangélista leí­rja a csodát. Nem azt mondja, hogy a hajó azonnal odaért, a hajó azonnal kiköthetett, a hajót azonnal odarepí­tette a szél, hanem csak ilyen egyszerű mondatot mond: ott volt. Mint egy általános iskolás, aki az első fogalmazását í­rja, melynek ez a cí­me: Kirándultunk. S ennyi a dolgozat: kirándultunk. János is csak ennyit mond: ott volt (ott lett!) a hajó. Azonnal ott volt. Csodát élnek át a taní­tványok, és ezt a csodát ők nyitották meg, ezt a csodát az ő szabadságuk, Jézus iránti szeretetük, az a szándékuk nyitotta meg, hogy Jézust bevegyék a hajóba. Vársz-e még csodát az életedben? Remélsz-e még jézusi segí­tséget, vagy már belekeményedtél abba, hogy mindig magad vagy, mindig egyedül vagy, mindig nullára fordul a dolog, és most is ott vagy a semmi kellős közepén, és nem tudod, hogy merre? De í­me, itt az evangéliumi szó: azonnal. Szabad nekünk is igaz és tiszta szí­vvel megnyitni az életünket, bevonni Jézust a hajóba, és átélni általa ezt a kegyelmes csodát. Kérjük is ezt Tőle. Szabad imádságban kérni, szabad énekben kérni, de leginkább úgy, ahogy János evangélista taní­tja nekünk! Úgy kérni, úgy várni, remélni, hogy kinyújtjuk kezünket felé, megragadjuk Őt, és el nem engedjük, hogy velünk legyen, és életünket a boldogí­tó célig elvezérelje. Ámen.