Az ígéret gyermekei

Mi lett azokkal a testvéreinkkel, a gyermekeinkkel, a szeretteinkkel, akik Isten szövetséges népében voltak, származásuk, nevelkedésük szerint, de – egyelőre úgy tűnik – elfordultak Istentől és maguk mögött hagyták a hitet?

Lovas András
2022. május 8.

Lekció: Mózes első könyve 17. rész 1-22. versei

Textus: “Igazat mondok Krisztusban, nem hazudok, lelkiismeretem tanúskodik mellettem a Szentlélek által, hogy nagy az én szomorúságom, és szüntelen fájdalom gyötri a szívemet. Mert azt kívánom, hogy inkább én magam legyek átok alatt, Krisztustól elszakítva, az én testvéreim, az én test szerinti rokonaim helyett, akik izráeliták, akiké a fiúság és a dicsőség, a szövetségek és a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek, akiké az ősatyák, és akik közül származik a Krisztus test szerint, aki Isten mindenek felett: áldott legyen mindörökké. Ámen. Nem mintha Isten igéje erejét vesztette volna. Mert nem tartoznak mind Izráelhez, akik Izráeltől származnak, és nem mindnyájan Ábrahám gyermekei, akik az ő utódai, hanem amint meg van írva: „Aki Izsáktól származik, azt fogják utódodnak nevezni.” Azaz nem a testi származás szerinti gyermekek Isten gyermekei, hanem az ígéret gyermekei számítanak az ő utódainak. Mert így szól az ígéret: „Abban az időben eljövök, és fia lesz Sárának.” Sőt, Rebeka esetében még inkább, aki egy férfitól fogant fiakat, Izsáktól, a mi atyánktól. Amikor ugyanis még meg sem születtek gyermekei, és nem tettek semmi jót vagy rosszat, de hogy Istennek az ő kiválasztáson alapuló elhatározása érvényesüljön, nem a cselekedetek alapján, hanem az elhívó akarata szerint, már akkor megmondatott Rebekának, hogy „a nagyobbik fog szolgálni a kisebbiknek”, amint meg van írva: „Jákóbot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem.”” (Pál levele a rómaiaknak 9. rész 1-13. versei)

Bevezetés és a probléma
Érthetjük-e Isten hatalmas, nagyívű tervét a világgal?
Talán már a kérdés is egyfajta ellenkezést vált ki belőlünk: hogyan is láthatnánk át? Hogyan is érthetnénk, hogyan munkálkodik ő, a mindenható, a történelem Ura? Hogyan tudnánk mi isteni oldalról nézve jelentést, értelmet adni a világ nagy eseményeinek, akárcsak Európa rég nem látott háborús helyzetének?
Átláthatjuk-e Isten hatalmas, nagyívű tervét a világgal?
Miközben igaz, hogy így nem tudjuk olvasni a mindennapok eseményeit, a kérdésre Pál mégis igennel válaszolna. Az Efézusi levélben így ír: “Mert úgy tetszett neki, hogy megismertesse velünk az ő akaratának titkát, amelyet kijelentett őbenne az idők teljességének arról a rendjéről, hogy a Krisztusban egybefoglal mindeneket, azt is, ami a mennyben, és azt is, ami a földön van.” (Ef. 1,9-10). Nekünk, az Ő népének, Isten Krisztusban kijelentette az Ő “nagyívű tervét” a világgal: Krisztusban egy nap egybefoglal mindeneket. Ez az örömhír, az evangélium: Isten gazdag és gyönyörű teremtett világát az ember bűne megrontotta, darabokra hasította, szétszabdalta, de ő ezt nem hagyta ennyiben: a helyreállítás, a megváltás, az egybefoglalás nagy munkáját elkezdte és egy napon be is teljesíti. Elkezdte Ábrahám elhívásával – akinek azt ígérte, hogy megáldja, nagy néppé teszi, és áldás lesz a föld minden nemzetsége számára. Ezt erősítette meg az Ábrahámmal kötött szövetségben, majd az e szövetségben adott ígéreteire emlékezve fordította oda fülét az Úr Izrael népéhez Egyiptomban, Ábrahám leszármazottaihoz, akik rabszolgaságban éltek. Isten szabadulást készített nekik Egyiptomból, majd szövetséget kötött velük a Sínai hegyen: ti az én népem vagytok, én a ti Istenetek vagyok. Izrael küldetése, hogy mint Isten szövetséges népe, az Úrnak való engedelmes élete által világossággá legyen a pogány népek között. Így munkálja Isten választott népe által a világ helyreállítását.
Izrael azonban újra és újra engedetlen és hűtlen az Úrhoz, miközben a próféták nemcsak a megtérés elmaradását követő elkerülhetetlen katasztrófát hirdetik meg, hanem egyre világosabban szólnak arról az uralkodóról, a Felkentről, akinek uralma alatt Isten helyreállítja a világot. És eljön az idő, amikor a Názáreti Jézus megjelenik, és meghirdeti – így hirdeti – Isten uralma jó hírét: Beteljesedett az idő, és elközelített az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban! (Mk 1,15) És Jézus elkezdi helyreállítani azt, ami összetört, egybefoglalni azt, ami széthullott. Bűnösök megbékélnek az Atyával, kitaszítottak befogadást nyernek (újra) Isten családjába, egészségükben megromlottak meggyógyulnak, megkötözöttek megszabadulnak, a szükségben lévők mennyei eledelt kapnak, a tenger pusztító erői lecsendesednek, halottak támadnak fel. Isten országának jó híre, az evangélium történik. A vallásos vezetők azonban, a római hatalommal érdekegyességet találva, elérik, hogy a Messiást kivégezzék. Isten azonban – talán senki által nem várt módon – közbelép, nem engedi, hogy szentje elmúlást lásson, feltámasztja a halálból, és ezzel igazolja az Ő Fiát, és végső győzelmet arat a bűn, a kárhozat, a halál és a Sátán erőin. A feltámadt Jézus pedig, tanítványait a Szentlélek erejével felruházva kiküldi őket, hogy a róla szóló evangéliumot hirdessék szerte a világon, minden teremtménynek – egészen addig a napig, amíg vissza nem jön, hogy megítélje és újjáteremtse a világot. Akkor majd az idők teljességében Isten Krisztusban egybefoglal mindeneket.” Egy nagyívű történet, amit Isten kijelentett nekünk. Pál apostol ennek részeként végzi Istentől való küldetését és írja levelét a rómaiakhoz.
Pál ezt az evangéliumot tárja a római gyülekezet elé. Az apostol feltehetőleg Antióchiából Rómába kívánja áthelyezni missziói munkája hátterét, mert az a célja, hogy az evangélium hirdetésével nyugatabbra, egészen Hispániáig eljusson és ebben számít a támogatásukra. A római gyülekezetet azonban nem ismeri személyesen. Nem is egy gyülekezetről van szó, úgy tűnik, számtalan házigyülekezet volt a birodalom fővárosában (vö. 16. fej üdvözlései). A levélből egyértelmű, hogy ezekben a közösségekben voltak zsidó hátterű és pogány hátterű Krisztus követők – és ez számos kérdést, feszültséget vetett fel. Egy meghatározó újszövetségi teológus (NT Wright) Pál azért és úgy helyezi eléjük az evangéliumot, Istennek a világ megváltását munkáló hatalmas tervét és cselekedetét, hogy megmutassa, mi a zsidók és a pogányok küldetése Isten tervében. Zsidóknak és görögöknek (pogányoknak) össze kell tartaniuk és együtt kell szolgálniuk az evangéliumért. A különféle gyökerű házigyülekezetek nem vethetik meg egymást, nem nézhetik le egymást, és nem maradhatnak vitában és békétlenségben étel-, ital- és egyéb kérdésekben. Látniuk kell az evangélium erejét, Isten munkáját, ahogy Krisztusban üdvösséget szerzett mind a zsidóknak mind a pogányoknak, és ez alapján juthatnak egyetértésre, vagy “fogadhatják be egymást.”
Az apostol tehát kifejtette levelében eddig, a 9. fejezetig, hogy mivel mind a törvényt ismerők (zsidók) mind a törvényt nem ismerők – (pogányok) Isten igazságos ítélete alatt vannak, mindkét csoportnak egyedül a Jézus Krisztusba vetett hit hoz üdvösséget, Isten az Úr Jézus Krisztusba vetett hit által nyilvánítja őket igaznak. Isten igazsága Krisztusban jelent meg, és benne nemcsak Izraelnek, hanem – az Ábrahámnak adatott eredeti ígérete szerint – minden népeknek üdvössége van. Pál tehát mindezt bemutatta eddig, de – és e hosszú bevezető után itt érkezünk el a 9. fejezethez – maradt egy kérdés: Mi lesz Izraellel? Mivel az evangélium a pogányok között terjed és növekszik, a zsidóság nagyobb része pedig elzárkózott attól, hogy a názáreti Jézusban fel- és elismerje Izrael Messiását, a Pál által bemutatott nagyívű történetnek van egy nagy kérdése. Mi van Izraellel, akiké a fiúság és a dicsőség, a szövetségek és a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek, akiké az ősatyák, és akik közül származik a Krisztus test szerint”? A kérdés ráadásul nemcsak az, hogy mi lesz a zsidósággal, hanem az is, mi lesz Isten választásával, mi lesz Isten ígéreteivel? Ez a kérdés, ez a probléma, amit az apostol a 9-11. fejezetekben fejt ki. Nagy kérdések, nagy titkok – mind a mai napig mindannyiunk előtt. A ma olvasott szakasz két dolgot tesz velünk: megerősít, hogy Isten gyermekei az ígéret gyermekei; valamint megvizsgál, hogy valóban az ígéret gyermekeiként élünk-e.

Isten gyermekei az ígéret gyermekei
Mi lett tehát Isten szavával, Isten Izraelnek szóló ígéreteivel? Az apostol azt mondja, “nem mintha Isten igéje erejét vesztette volna.” Isten szava nem hullott a földre, nem esett a semmibe. Amit mond, az megáll. De hogyan?
Nos, Pál döntő érvelése így hangzik: “Mert nem tartoznak mind Izráelhez, akik Izráeltől származnak, és nem mindnyájan Ábrahám gyermekei, akik az ő utódai, hanem amint meg van írva: „Aki Izsáktól származik, azt fogják utódodnak nevezni.” Kétféle utód, kétféle gyermek van tehát: a test vagy a vér szerinti, valamint az ígéret szerinti. Ábrahám igazi utódának az ígéret gyermekei számítanak. Álljunk meg egy pillanatra az “utód” kifejezésnél, ami a görög – és az idevonatkozó ószövetségi helyen a héber – szövegben a “mag” szóval azonos. Egy növény minden tulajdonsága a magjában van kódolva. A “magban” minden benne van, ami az egész; annak lényege, a természete, a tulajdonságai a magban tároltak. Amikor a Szentírás kizárólag az ígéret gyermekeit tekinti Ábrahám utódainak, akkor az azt is jelenti, hogy az ábrahámi kiválasztottságot, küldetést és hitet csak azok “öröklik”, viszik tovább – magként – akik maguk is Isten ígéretéből születtek. Izmael, az Ábrahámtól szolgálója, Hágár által született fiú Ábrahám gyermeke test szerint, de nem Ábrahám utóda. Ábrahám magva, Ábrahám utóda Izsák, aki az ígéretből született, ott és akkor, ahol és amikor már nem volt foganásnak és életnek lehetősége, mert Sára idős és meddő, és Ábrahám is vén. Isten szavából, Isten ígéretéből, Isten a saját ígéretéhez való hűségéből született Izsák – ő az utód. Tehát nem tartoznak mind Izráelhez, akik Izráeltől származnak – mutatja be Pál az Írás alapján.
De lehet, hogy valaki azt mondja, ez az érv nem elég meggyőző, hiszen Izmael egy másik asszonytól született. Ezért az apostol eggyel tovább lép Ábrahám családja történetében, és Izsákot, feleségét Rebekát, és iker fiaikat, Ézsaut és Jákóbot említi: Amikor ugyanis még meg sem születtek gyermekei, és nem tettek semmi jót vagy rosszat, de hogy Istennek az ő kiválasztáson alapuló elhatározása érvényesüljön, nem a cselekedetek alapján, hanem az elhívó akarata szerint, már akkor megmondatott Rebekának, hogy „a nagyobbik fog szolgálni a kisebbiknek…” Isten Jákóbot választotta, nem Ézsaut, és bár mindkettő Ábrahám leszármazottja test szerint, származás szerint, mégis egyedül csak Jákób lesz Ábrahám utóda ígéret szerint. Jákób nem tett (tehetett) semmit azért, hogy ő legyen az ígéret gyermeke, a kiválasztás mögött semmilyen lelki vagy morális kiválóság, érdem nem áll. Az apostol (zsidó) olvasóinak ez persze egyáltalán nem újdonság, értik, hogyan munkálkodott Isten a múltban. Azonban amikor megjelenik a kérdés a jelenben, mi lett Isten ígéreteivel, amelyet a választott népnek adott, az apostol azt a választ adja: Istennek ez a munkája ma is jelen van… Isten választott népén belül is.
Ez pedig számunkra túlmutat Izrael és Isten titkán (aminek tárgyalásában itt még éppen csak belefog az apostol, és a következő részekben tovább tárgyalja, hogy majd lenyűgöző mélységbe és magasságba vezesse olvasóit). Mi álljunk meg ezen a ponton, és ragadjuk meg a minket is megformáló evangéliumi igazságot: ha Isten gyermekei vagyunk, az ígéret gyermekei vagyunk.
Először, ez újra és újra emlékeztet bennünket: Izsákhoz hasonlóan, Jákóbhoz hasonlóan az ígéret gyermekei vagyunk. Nem volt nagyobb esélyünk arra, hogy Isten ítélete alól felmentve Isten örökbefogadott gyermekei legyünk, mint amennyire “emberi esélye” volt Izsáknak világra jönni egy idős és meddő pár öleléséből. Ahogy csak az életet hordozó, a halált legyőző, az isteni megváltó szándékot hordozó ígéret hívhatta életre Izsákot, valamint ahogy Isten szabad választása volt, hogy Jákóbot választotta, úgy van ez mindannyiunkkal, úgy van ez Isten szövetséges népével ma is. A származásod? A családod? A felmenőid? Református őseid? Ezekre támaszkodsz, amikor Isten elé állsz? Ezekben bízol, amikor aggodalommal, kéréssel fordulsz felé? A “testi származásba” kapaszkodsz, esetleg arra vagy büszke? Vagy mélyen tudod: te semmi vagy, és minden, ami mégis Isten előtt vagy, nem más, mint az ígéret ereje. Ígéretből születtél, ígéret által vagy Isten gyermeke, és nem a származásod, a képességeid, a gyülekezeti szolgálataid, a vallásos teljesítményeid által. Micsoda szabadság! Micsoda ajándék!
És, másodszor, azonnal ragyogjon fel a válasz: de milyen ígéret által? Milyen születés által? Istennek az ő Fiában, Jézus Krisztusban megjelent ígérete által. Hogy mindazok Ábrahám gyermekei, akik hisznek az Úr Jézus Krisztusban, ahogy Ábrahám is hitt Isten ígéretében. Mert ahogy Isten Ábrahámot hite alapján nyilvánította igaznak, és nem a cselekedetei alapján, úgy te sem a származásod, a teljesítményed, a kiválóságod alapján nyertél bebocsátást Isten családjába, hanem egyedül annak alapján, amit Krisztus elvégzett érted és helyetted a kereszten. Isten ígérete, hogy Krisztusban, az ő választottjában, az egyetlen igazban mindannyiunkat igaznak nyilvánít és fiává fogad, akik hitünket, bizalmunkat belé vetjük. A Lélek újjáteremtő munkája Isten gyermekeivé tett bennünket, az ígéret gyermekeivé.
Harmadszor, ez – ha nem is könnyű és olcsó választ – de mégis választ ad súlyos kérdéseinkre. Mert nem csak az a (teológiai) kérdés, hogy mi lett Izraellel, és mi lett Isten ígéreteivel, sőt, Isten hűségével, hanem az is, mi lett azokkal a testvéreinkkel, a gyermekeinkkel, a szeretteinkkel, akik Isten szövetséges népében voltak, származásuk, nevelkedésük szerint, de – egyelőre úgy tűnik – elfordultak Istentől és maguk mögött hagyták a hitet. Nyilván, nagy titkok közelébe merészkedünk, amikor így beszélünk, és fontos emlékeztetünk magunkat arra, hogy “ismeri az Úr az övéit” (2Tim 2,19) – de mi nem látunk a másik ember szívébe. Ezzel együtt kaptunk egy választ, ami – amint mindjárt látni fogjuk – nem teszi könnyűvé a helyzetünket. Valahogy így fogalmazhatjuk újra Pál sorait: mert nem tartoznak mindannyian az Anyaszentegyházhoz, akik származás szerint beleszülettek.
Azt mondtam, a mai textusban isten megerősíti, hogy az ígéret gyermekei vagyunk. Tesz azonban még valamit: megvizsgál, hogy vajon az ígéret gyermekeiként élünk-e. Lássuk, hogyan!

A szív indulata az ígéret gyermekeiben
Az apostol Izrael titkának kérdését nem azzal a teológiai érveléssel kezdi, amiről eddig beszéltünk. Sőt, egy nagyon szenvedélyes és őszinte vallomással, vagy panasszal. Imádságos gyötrődésben van népe, Izrael miatt:
Igazat mondok Krisztusban, nem hazudok, lelkiismeretem tanúskodik mellettem a Szentlélek által, hogy nagy az én szomorúságom, és szüntelen fájdalom gyötri a szívemet. Mert azt kívánom, hogy inkább én magam legyek átok alatt, Krisztustól elszakítva, az én testvéreim, az én test szerinti rokonaim helyett… Pál tehát, aki érti, tudja, hogy nem tartozik mind Izraelhez, aki Izráeltől származik, ezt nem tudja egy vállrándítással elintézni. Szíve fáj népéért, származás szerinti testvéreiért, akik Krisztustól elszakítva vannak. Az ígéret gyermeke szenved azokkal, azokért, akikben nem látja Isten ígéretének erejét és valóságát. Akik Krisztustól elszakítva vannak.
Ezzel Pál nincs egyedül, mert fájdalma, gyötrelme a próféták fájdalma. Jeremiás, népe szíve keménységét látva hasonlóan gyötrődött Isten előtt: “Gyógyíthatatlan vagyok, gond terhel, beteg a szívem. … Népem összetörése engem is összetört; gyászolok, rémület fogott el. Nincs balzsamolaj Gileádban, nincs ott orvos? Miért nem tudnak begyógyulni népemen a sebek? Bárcsak a fejem víznek és a szemem könnynek forrásává válnék! Éjjel-nappal siratnám népem megöltjeit…” (Jer 8, 18;21-23) De nemcsak Jeremiás és a próféták, hanem Jézus is ebben áll: Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, és így szólt: Bárcsak felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemed elől. Mert jönnek majd rád napok, amikor ellenségeid ostromfalat emelnek körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak, földre tipornak téged és fiaidat, akik falaid között laknak, és kő kövön nem marad benned, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét. (Lk 19,41-44) Vagy egy másik alkalommal: Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek! Hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, ahogyan a kotlós szárnya alá gyűjti a csibéit, de ti nem akartátok! Íme, elhagyatottá lesz a ti házatok. (Mt 23,37-38) Isten fájdalma, Isten szeretete nyilvánul meg azok iránt, akik megkeményedtek.
Nagy paradoxon ez. Pál arról beszélt, hogy Isten az, aki kiválaszt, és közben mégis ott gyötrődik az Úr előtt a test szerinti tesvéreiért. Az evangélium titka megdolgozza, az egész embert igénybe veszi. Aki az ígéret gyermeke, pontosan tudja, hogy egyedül Isten kegyelmes döntése, Lelkének csodálatos munkája, hogy tudhatja magáról, ő Isten gyermeke. És éppen ezért a kívülállók, a megkeményedők, az elesők iránt nem közömbös, nem lenéző, nem kárörvendő, nem kioktató, nem önelégült – hanem jeremiási, páli, de még inkább jézusi együttérzéssel van. De ez visszafelé is igaz: amennyiben azt találjuk magunkban, hogy elégtételt érzünk, amikor egyesek megkeményednek, amikor többnek tartjuk magunkat, mert a másik kudarcot vallott, amikor különféle társadalmi csoportokra tekintünk megvetéssel hitetlenségük miatt, akkor mindez azt jelzi: nem a kegyelem feletti hála munkálkodik szívünkben. Lehet, hogy csak “test szerint” vagyunk az anyaszentegyház tagjai? Gondold ezt meg, és engedd, hogy a Szentlélek megvizsgálja a szívedet. Magabiztosságod, hogy “neked szinte jár” Isten elfogadása, nem elveszettséged jele? Bizonytalanságod, hogy soha nem tudod, hányadán állsz Istennel, nem annak a jele, hogy az ígéret helyett a cselekedeteidre, a teljesítményedre építenél? Az öröm és a hála hiánya nem arra mutat, hogy az ígéret ereje és csodája nem jár át?

Mire hív végül bennünket mindez?
1. Amennyiben Isten Lelke megmutatta, hogy nem vagy (még) az ígéret gyermeke: kétségbe ne ess! Sőt, a szíved őszintén kitárva bizalommal fordulj ahhoz, aki Krisztusban téged is igaznak nyilvánít, itt s most; ahhoz, aki Krisztusban mindeneket egybefoglal. Részese lehetsz az Ő nagyívű történetének!
2. Legtöbbünk talán úgy van itt, hogy a Lélek emlékeztet: az ígéret gyermekei vagyunk. Adjunk ezért hálát, magasztaljuk őt, és ugyanakkor tartsunk bűnbánatot: mennyivel inkább akartunk önmagunkban bízni, semmint az Úrban!
3. Ne meneküljünk a fájdalomtól, a gyötrődéstől, sőt, álljunk bele a közbenjáró imádság által.