Amit az Úr néz

Dr. Szabó István
2014. február 16.

Lekció: Királyok első könyve 22. rész 1-28. versek

Imádkozunk! Köszönjük mennyei királyunk, Mennyei Atyánk a mi Urunk Jézus Krisztusunk által minden áldásodat és megtartó kegyelmedet, hogy szereteteddel és hűségeddel minket is hűségre intesz, hogy irgalmas cselekedeteiddel minket is irgalmasságra hívsz és megváltásod szent akaratával, melyet Szentlelked által szívünkbe írsz, újra és újra élő hitre és boldog reménységre buzdítasz bennünket, hogy ezekben járjunk és éljünk és gyakoroljuk magunkat a szeretetnek minden munkájában. Bocsásd meg Urunk, hogy szívünk olyan gyakran elhajol Tőled, olyan gyakran önmagunkra hajlunk, csak magunkra tekintünk, elfordulunk igazságodtól, szentségedtől, és nemcsak elfordulunk, hanem megvalljuk töredelemmel, olykor gyűlöljük is igazságra vezető szavadat, intésedet, feddésedet, buzdításodat, szent ösztökélésedet, hogy örök életrended szerint éljünk és járjunk. De köszönjük, hogy ma Magadhoz hívtál bennünket, hogy szólj a szívünkkel, hogy megjobbíts bennünket, hogy visszaállíts az élet útjára, s hogy mindezt úgy tedd, hogy föloldozol közben bennünket bűneink terhe és vétkeink súly alól, hogy meg is tisztítasz, meg is jobbítasz, hogy az új életre, melyre Szentlelked által szültél bennünket újra, odasegíts, és Lelked erejével megbátoríts s minden erődet nekünk ajándékozd. Így nyitjuk meg szívünket Mennyei Atyánk és kérünk, szólj hozzánk, buzdíts, bátoríts, ints, ragyogtasd föl számunkra örök igazságodat, melyet Krisztus Urunkban kijelentettél, hogy Reá tekintve megújuljunk, hitünkben megerősödjünk, élő reménységre jussunk. Őérette, Krisztusért hallgass meg bennünket. Ámen

Textus: “Csak azt fogom mondani, amit az Úr majd mond nekem.” (Királyok első könyve 22. rész 13. vers)

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!

Néhány héttel ezelőtt Sámuel próféta kapcsán hallottunk egy mélyreható és meghatározó igei üzenetet, így szól: az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr a szívet nézi. Ennek az igének a fényében és erejében prófétákról szólunk, egy-egy prófétai alakról, akinek a szolgálata, személye és prófétai tapasztalata alapján próbálunk mélyebben beletekinteni ennek az igének az igazságába. Mi azt nézzük, azt látjuk, és a szerint ítélünk, ami a szemünk előtt van, – Isten azonban a szívet nézi. Ma egy ismeretlen próféta áll előttünk: Mikeás, Jemla fia (nem azonos a könyves Mikeás prófétával, aki talán százötven évvel későbben működött és könyvének minden szakasza olvasható a Próféták könyvének a sorában). Ez a Mikeás számunkra többé-kevésbé ismeretlen, csak azt tudjuk, hogy az északi országrészben, Izraelben, Samáriában élt, a király udvartartása körül működött, s azt tudjuk még róla, hogy kellemetlen ember volt, mert sosem mondott a királynak jót, hanem mindig csak rosszat. De most, egy döntő pillanatban ez az ismeretlen alak mégis úgy lép elénk, hogy ismerősként szólal meg, mert ő is csak azt teszi, amit Mózes 4. könyvéből Bálám szájából hallottunk: csak azt mondom, amit az Úr szól.

Hadd szóljak először néhány szót a helyzetről, a körülményekről, mert jelentős történeti pillanatot idéz a bibliai elbeszélés. A kettészakadt országrészek (dél: Júda, észak: Izrael) immár több mint száz éve elkülönülésben élnek. Délen is megvan a központi kormány, északon is megvan a központi kormány, délen ott van Jeruzsálem a szent hellyel, északon is fölállítottak egy kultuszi helyet, időnként testvérháborúba is keveredtek egymással, és nemcsak csetepatékat, hanem komoly háborúkat is lefolytattak. De most itt van a történelmi pillanat, beáll egy három évi békeidő. S azt olvassuk, hogy a déli országrész királya, Josafát Jeruzsálemből királyi látogatást tesz északra, Samáriába, ahol Akháb király fogadja. És ahogy tanácskoznak, Akháb, az északi király fölteszi a kérdést: hát nem tudjátok, hogy a miénk Rámot Gileád ? egy kis város fent északon ?, ezt Szíria elfoglalta, miért tűrjük, hogy ők uralkodjanak ott? Menjünk fel és vegyük vissza. Ez egy történelmi pillanat. Észak és dél összefog, egy nagy történelmi revíziót akarnak végrehajtani. Ezt Magyarországon az 1930-as évek végén, 1940-es évek elején úgy nevezték, hogy országgyarapítás; visszaszerezzük azt, amit tőlünk elvettek, összefogunk érte, – nagyszerű, emelkedett pillanat, véget ér a testvérháború, a villongás, a viszály. Azt mondja a déli ország királya: ahogyan te elmégy, úgy megyek én is, ahogyan a te néped elmegy, úgy megyek én is, ahogy a te lovasságod kivonul, úgy vonulok ki én is. A tudósok megállapították, hogy ez tulajdonképpen szövetség-formula, vagy szerződési eskü-formula: ahogyan te, úgy én, ahogyan a te néped, úgy az enyém, ahogyan a te katonáid, úgy enyéim, – ez a szövetség.

Bár az a kifejezés, hogy történelmi, vagy történelmi pillanat, nem található meg a Bibliában, mégis azt kérem mindenkitől, hogy ízelgessük meg ennek modern kifejezésnek a mentén a Bibliában leírt helyzetnek a komolyságát. Nem lekicsinyelni és leszólni akarom a kifejezést, és legkevésbé sem ironizálni akarok, mert valóban úgy tűnik, legalább is elsőre úgy tűnik, hogy ez itt egy nagyszerű történelmi pillanat. Egy ilyen helyzetben, amikor nagy dolgok vannak készülőben, nagy összefogás, ugyancsak nehéz tiszta és világos ítéletet mondani. Mert, ha amikor a pillanat sűrűjében vagyunk, az egészen más, mint amikor visszatekintünk valamire. Oh, nagyon könnyű azt mondani, hogy húsz éve, vagy ötven éve, vagy kétszáz éve nagy történelmi pillanatok mentek végbe! Ezt visszatekintésben könnyű mondani, ámbár azt hiszem, Magyarországon még visszatekintésben sem könnyű ilyet mondani, mert ha megkérdezzük a történészeket, hogy hogyan kell értékelni a rendszerváltást, 1956 forradalmát, a 2. világháborút vagy az 1. világháborút, azt halljuk nyomban, hogy ezek a tisztes történész urak úgy beszélnek egymással is, mint a kocsisok. Nagy viták vannak. Hát képzeljük el, hogy amikor benne a dolgok sűrűjében, akkor ugyan mit látunk? Csak szándékokat, akaratokat, eltervezéseket, nagy igyekezeteket látunk.

És így van ez itt, ebben a pillanatban is. Hiszen a helyzet felette emelkedett, egyedi és egyszeri: hosszú évtizedekig tartó szembenállás, viszálykodás, testvérharc után a két király békességben, egymás mellett ül és valami nagyszerű dolgot tervez. Sőt, szövetséget kötnek, idéztem a formulát. Sőt, el is van döntve minden, meg van itt tervezve a logisztika, és már készülődnek a seregek (később majd elmondom erre a bizonyítékot). Annyira kész van minden, hogy most már, minden különösebb kockázat nélkül, meg lehet kérdezni a jövendőmondókat – a kor szokása szerint ez még a szertartás része. Mert azért a régi ember ? régi ember?, hát a mai is! ? jóshoz szaladt, s próbálta kitalálgatni, hogy amit eltervezett, az biztosan meglesz-e. Nos, mondja Akháb, kérdezzük meg az udvari prófétákat. De az összest ám! És itt egy egészen döbbenetes dolgot hallunk. Négyszáz embert tudnak összeszedni, ezek ? ahogy Jeremiás és Ézsaiás próféta könyvéből kiderül ?udvari próféták, akik a király tányérjáról esznek, s az a hívatásuk, a foglakozásuk, hogy jövendölgessenek. Hogyha a király tudni akarja a mennyei hatalmak szándékát, akaratát, meg akarja nyerni Isten beleegyezését, akkor ezek az emberek rendelkezésre álltak és különböző cselekmények révén, akár úgy, hogy drogoktól transzba estek, és révülten jövendöltek, akár úgy, hogy különböző misztikus és titokzatos műveleteket hajtottak végre, és jósoltak, egyszóval, úgymond, megkérdezték az Urat, és közvetítették az Úr szavát. Itt is azt olvassuk, hogy a két király kint ült Samária kapujában ott állnak előttük a próféták és azt zümmögik: menj el király, az Úr kezedbe adja Rámot Gileádot, szerencsés lesz az utad, minden rendben van.

 

Ám, hogy ez egy előre eldöntött dolog volt, az abból derül ki, hogy Sedékiás, a próféta-csoport vezetője, vasszarvakat készített magának, azzal jelent meg és mintegy táncjátékban el is játszotta, hogy miképpen arat győzelmet a sereg. Öklelőzött kezdett a vasszarvakkal és mondta: így fogod öklelni Szíriát és Arámot és Damaszkuszt, amíg le nem taposod. Menj, győzni fogsz! Nos, kedves testvérek, vasszarvakat készíteni három másodperc alatt nem lehet, azt előre el kellett készíteni. Meg volt itt beszélve és rendezve minden. Tudták az udvari próféták, hogy ezt kell jövendölni, ezt is jövendölték – ebből éltek. Amit a király akart, úgy mondták, mintha az Úr akarná. Amit a két király eldöntött, arra ráütötték a transzcendens pecsétet. Az 1970-es években egy amerikai vallásszociológus. Peter Berger írt egy könyvet, ez a címe: A szent baldachin. Ezzel jelzi, hogy a vallás emberei, akár olykor az egyház is, akár olykor a keresztyénség is, a politikai akaratok fölé oda emelik a szent baldachint. Emberi akart fölé odaemelni az isteni jóváhagyást, nahát, – most ebből a történetből kiderül, hogy nem kellett ezeknek a prófétáknak olyan nagyon félrevonulni, böjtölni, aszkéta életet élni, imádkozni, az Úr akaratát keresni, megvolt már az az akarat, hiszen Sedékiás viszi magával a vasszarvakat. Ő már előre kitalálta a koreográfiát, s látványos, meggyőző, hatásos tánccal, vérpezsdítő, adrelanin-nővelő jóslattal állt elő. Lehet menni a csatába.

Ekkor azonban a déli király, nem tudni, mi okból, azt mondja Akhábnak, Izrael királyának: ennyi, nincs több, minden próféta nyilatkozott? Ekkor Akháb azt feleli: van itt még egy alak, Mikeás, Jimla fia, de én utálom és gyűlölöm, mert sosem mondott nekem jót, mindig csak rosszat mondott nekem. Mire a déli király azt mondja: ne mondj ilyet, hívjuk ide, kérdezzük meg őt is. Biztos, ami biztos? A négyszázhoz az egy, kedves testvérek, az, ha jól számolom, az még egy százalék se, csak huszonöt tízezrelék. Nem nagy szám mennyiségileg. Hát, ha négyszázan azt mondják, hogy menjél, ugyan mit számít az az egy? De a déli király kérése és sürgetése, jelez már valamit, jelzi az ember szívének azt a titkos aggályát, hogyha ugyan mindenki azt is mondja, hogy menj és tedd, ha minden jel arra is utal, hogy ennek a vállalkozásnak jó vége lesz, mégis azért, ha van valaki, ha van még egy valaki, aki Isten szavát tudja közvetíteni, kérdezzük meg őt is! Itt lép a képbe a mi prófétánk, Mikeás, akiről mondottam, hogy nem tudunk róla semmi többet, csak azt, amit ebben a történetben hallunk. Annyit talán el lehet mondani, hogy persze, vannak próféták, Illés és tanítványai élnek, de ők, Illés és Elizeus és társaik, nem keresnek semmit a király udvara körül, száműzetésben vannak. Emlékszünk Illés történetére, és arra is, hogyan panaszkodott, hogy nem marad senki Izraelben. De Isten csodálatos módon felelt neki: maradt még hétezer. Nos, ez a Mikeás ebből a hétezerből való.

Küldik érte a követet, és a követ ? úgy, ahogy az udvari emberek szokták, jobb a békesség alapon ? miközben szólítja Mikeást, azt mondja neki: nézd, a jóslás eredménye az lett, hogy mindenki buzdítja a királyt. Mondj már te is jót! Hiszen a pillanat történelmi, hiszen itt nagy dolgok vannak készülőben, hiszen talán újra egyesül a két ország, mert a közös hadi vállalkozás sokkal többet jelentett egykor, mint ma, amikor két deszant elmegy valahová, puffogtatnak egy kicsit, aztán hazamennek. Ha a déliek is részt vesznek ebben az akcióban, akkor az északiaknak meg kell nyitni az országot, a déli sereg északon fog felvonulni. A csapatokat egyesíteni kell, a zsákmányon osztozni kell, talán ez a szövetség hosszabb időre szól. Mikeás, mondj te is jót!

 

Mikeás azonban megveti a hátát és azt mondja: én csak azt fogom mondani, amit az Úr szól. S mégis, amikor odaér a két király elé, akik ott ülnek teljes ornátusban s kérdezik Mikeást, ő egészen megdöbbentő módon nyilatkozik, azt mondja: menj el, szerencsés leszel, az Úr a király kezére adja a várost. Akháb nem akar hinni a fülének. Éppen azért gyűlöli Mikeást, mert soha nem mondott neki jót, most pedig azt mondja: menj el, szerencsés leszel, az Úr a király kezére adja a várost?! De a megdöbbenés oka lehet az is, hogy Mikeás gyakorlatilag szóról szóra azt ismétli meg, amit az imént a király előtt táncoló négyszáz udvari próféta már megjövendölt. Vagyis az udvari ember jól felkészítette Mikeást. A király fülét ez megüti. Hogy is van ez? Mikeás rebellis, Mikeás egy kuruc, nem enged a negyvennyolcból, őt nem lehet szép nagy, édes tervekkel odaédesgetni a király tányérja mellé. Mikeás nem törődik azzal, hogy előlépteletik-e a királyi prófétai hivatal osztályvezető-helyettesének, hogy november 7.-én kitüntetik?e? Mikeás egy vadember. Hát akkor miért mondja ugyanazt?

Ráreccsen a király a prófétára: hányszor megeskettelek, hogy az igazat mond. Csak azt mond, amit az Úr mond neked. És ekkor Mikeás rákezd, és azt mondja: láttam az egész Izraelt szétszéledve a hegyeken, mint a juhokat, amelyeknek nincsen pásztoruk, és ezt mondta az Úr: nincs ezeknek Uruk, térjen vissza ki-ki az ő házához békességben. Vereséget jövendöl! Na, látod, mondja Akháb a déli királynak, csak kibujt a szög a zsákból, nem mond ez nekem semmi jót! Megelőlegezem a történetet: elmennek a csatába, okos haditervet szőnek, de elvesztik a csatát és Akháb király ott hal meg a harci szekerén. Jól látja ezt előre a próféta. De most még itt vagyunk, a történelmi pillanatban! Akháb fölhörren: hát látod, királytársam, minek volt ezt ide hívni, ez elrontja a történelmi pillanatot, ez bizonytalanná teszi az embereket, ez demoralizálja a hadsereget! S nyomban börtönbe vetteti Mikeást.

De még előbb elmond egy látomást. A látomás egy mennyei jelenet, Istent ül trónusán és kérdezi a mennyei seregeket: ki segít nekem abban, hogy Akháb királyt megcsaljam, hogy elmenjen Rámot Gileádba, és odavesszen? Döbbenetes látomás ez, mert azt akarja vele kifejezni a próféta, hogy a csatavesztés nem a körülmények következik be. Nem azért fog az egyesített sereg kudarcot vallani, mert történetesen valaki elárulja őket, vagy mert a hadiszerencse forgandó, vagy mert a kudarc mindig benne van a pakliban, hanem azért, mert az Úr már döntött, hogy Akhábot leteszi. Isten kimondta rá az ítéletet.

Mi mást mondhatna a próféta, s mi mást láthatna, mi mást kaphatna isteni üzenetként, mint ezt? Isten már csak ? ha szabad ezt mondani ? a módját keresi, hogyan tegye le ezt a királyt. A mennyei jelenetben, az Isten-király haditanácsában elő is áll egy lélek és azt mondja: én megoldom, seregek ura. Hogyan? Tisztátalan lélekként hamis szót adok a próféták szájába és lépre fogják csalni a királyt. Mikeás csak addig mondhatja el látomását, mert ekkor Sedékiás, az udvari prófétasereg vezetője odaugrik Mikeáshoz, szájon veri, hogy hallgasson már el, hiszen oda a fizetés, a zsíros konc – , hallgass el Mikeás! De aki próféta, az azt mondja mindegyre, amit az Úr mondott. Mert az ember azt nézi, ami a szeme előtt van. A király a történelmi pillanatot látja, a szövetség lehetőségét, a hadiszerencsét, a siker igézetét, az összefogásból, a hadi vállalkozásból befolyó nagy hasznot. Most kell megragadni a pillanatot. De lám, ez a józan megfontolás, a hideg számítás valójában az elveszés őrülete, az elveszés révülete.

 

Itt kell szólnunk a prófétáról is. A király börtönbe záratja, azzal, hogy tartsák ott, míg ő s hadi vállalkozásból békében, azaz sikeresen vissza nem tér. De nem tér vissza! S még egyszer mondom, nem azért nem tér vissza, mert a déliek meggondolták volna magukat, és cserben hagyták volna őt a harcban (sokszor veszett így el háború). Nem azért nem jön vissza, mert Arám megijedt volna és felkérte volna Asszíriát szövetségesnek, és így hirtelen túlerőre tette volna szert. Nem is azért, mert rosszul voltak megkovácsolva a fegyverek, vagy mert hirtelen valami járvány ütötte volna föl a fejét a hadseregben, s nem azért, mert rosszul tervezték volna meg a hadvezérek a csapatmozdulatokat. A bibliai történet leírja, hogy még hadi cselhez is folyamodnak, Akháb király a harcba vonulva levette a királyi ruháját, közembernek öltözött, mert tudta, az ellenség csak őt fogja keresni (régi csataszokás volt, hogyha a fővezért megölték, akkor csapata szétszaladt, – erről is beszél a próféta: láttam Izrael népét, mint pásztor nélkül való juhokat). Nos, Akháb egyszerű vitézi ruhába öltözött. Így indul a csata, az ellenség rárohant a királyi pompában küzdő déli királyra, aki persze kiabál, hogy nem én vagyok, nem én vagyok, nem én kellek. Erre az ellenség soraiban zavar támadt ? jól áll a csata kimenete. Ekkor azonban az egyik katona vaktában ellő egy nyilat, és ez a vaktában kilőtt nyíl vaktában a király mellvértje és váll-lapja közötti kis szűk résen vaktában utat talál magának. Vaktában! Vaktában?

Mit mond Mikeás próféta voltaképpen? Dacból a hivatalos szöveg ellenkezőjét? Vaktában mindig mást? Csak ellenzéki szövege lenne vaktában? Ha a négyszáz talpnyaló azt mondta volna, hogy ne menj el, akkor Mikeás azt mondta volna: menj el, csak azért is, dafke? Az Úr ezt már elvégezte. Ezért lesz a próféta sorsa azonos az Ige sorsával. Ez a próféták sorsa. Nem mondhatnak mást, csak amit az Úr szól. Lehet, hogy nem tetszik, lehet, hogy botrányos, lehet, hogy ijesztő, lehet, hogy felháborító. Amikor a király úgy dönt, hogy a prófétát börtönbe veti, elhallgattatja, az előttünk az Ige sorsa, – hiszen a próféta az Ige embere.

És mégis, ahogyan Pál apostol mondja, amikor a Jézus Krisztus evangéliumát hirdeti és ezért börtönt és fogságot szenved, és már Rómában van és várja a perét, és sejti annak végzetes kimenetelét, azt írja Timóteusnak: te csak hirdesd az Igét, állj elő vele alkalmas és alkalmatlan időben, mert Isten Igéje nincsen bilincsbe verve. A próféta elhordozza az Ige sorsát, de az Ige, mint tudjuk, nemcsak szó, hanem isteni cselekvés is. Szólt az Úr: legyen és lett. Az a szó, amit a próféta kimond, az isteni szó, az lesz a király sorsa, az lesz a király végzete, és az lesz Isten örökre megmaradó igazsága.

Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, Isten azt nézi, ami a szívben van. Boldog, aki enged a szónak önmaga is ellenére enged, hogy az Ige megtartsa, megmentse és üdvözítse. Istennek Igéje nincsen bilincsbe verve, ezért mondja a próféta: én csak azt mondom, amit az Úr szól. Ámen

 

Imádkozzunk!

Magasztalunk Mennyei Atyánk az Úr Jézus Krisztus által, hogy te beszélő Isten vagy, aki szól hozzánk. Magasztalunk, hogy soha, semmikor nem hagytad magadat tanúk nélkül, és soha nem volt olyan idő, amikor ne szóltál volna törvényed, a próféták és legkiváltképpen drága evangéliumod által. Magasztalunk, hogy ma is minden időben szólsz. Szólsz akkor is, amikor a vágyaink, eltervezéseink nagy zaja elnyomja a Te halk és szelíd hangodat, szólsz akkor is, amikor mindenki mást mond, mint ami az érvényes és igaz üzenet, szólsz akkor is, amikor mindenki mást akar, s talán mi is mást akarunk, mint ami a Te egyértelmű és üdvözítő akaratod. Magasztalunk Mennyei Atyánk mégis, hogy Szentlelked által munkálod bennünk az alázatot és a nyitottságot, az engedelmességet és a készséget, a fogékonyságot és a tanulékonyságot, hogy ezt a Te szavadat meghalljuk és befogadjuk, megtartsuk és kövessük.

Kérünk Mennyei Atyánk, adj lelkedből erőt, ha kell, önmagunk ellenében is, kérünk, adj lelkedből erőt és bátorságot, mert oly sokszor megszeppenünk és elveszi bátorságunkat, reményünket és örömünket, hogy látszólag és valóságosan is mindenki mást mond és másfelé mutat, mint amit az igazság szól és mint amire az igazság mutat. Adj bátorságot, adj erőt, adj elhatározást, ha kell önmagunkkal, és ha kell, bárki és mindenki mással szemben is.

Köszönjük Mennyei Atyánk, hogy ezt a Te szavadat tökéletesen és örök érvényűen bepecsételted a mi Urunk Jézus Krisztusunkban, s ha Őreá tekintünk, nem kell már meginognunk és kételkednünk, mert amit megígértél szent embereid és a próféták által, azt benne beteljesítetted halálában és föltámadásában. Őérette kérünk, buzdításod hadd legyen a miénk, erőidet hadd kapjuk meg, hogy bátor és boldog szívvel engedelmeskedjünk Neked. Kérünk Urunk elesett, megfáradt és beteg testvéreinkért, gyógyításukért, add vissza erejüket és újítsd meg életüket. Kérünk a szomorkodókért, akik csak lehajtott fejjel és összetört szívvel tudnak járni, erősítsd őket vigasztalásoddal, a feltámadott Krisztus erejével.

Könyörgünk Urunk a keresztyénekért szerte e világon, annyi nehézség, annyi emberi akarat, szándék, kiáltozás és úgynevezett nagy történelmi pillanat nyomaszt bennünket, engedd a Te népednek, hogy mindig Krisztusra tekintsünk, az eljövendőre, Őbenne legyen erős a hitünk és boldog a bizonyosságunk. S magunkért is Urunk, akik most hallottuk Igédet, sokféle terv, elhatározás, gondolat és szándék vezet bennünket, sokféle tanács, sokféle meggyőződés, sokféle erős szóval mondott akarat és szándék, tele a szívünk, tele a fülünk és tele a lelkünk, add meg nekünk Urunk, hogy a te áldott Igéd határozza meg szívünket, minden gondolatunkat, egész életünket. Krisztusért, a mi Urunkért hallgass meg bennünket. Ámen