Amit az Úr néz

Dr. Szabó István
2014. március 16.

Lekció: 86. zsoltár

Imádkozzunk! Mennyei Atyánk a Jézus Krisztus által, csatlakozunk mi is a szent király, Dávid szavához, magasztalunk és dicsőítünk Téged. Igen, mert nem tudjuk számba venni jóságodat, irgalmasságodat, hogy amikor hozzád kiáltottunk nyomorúságainkból, meghallgattál és adtad szabadításodat, áldásaidat, hűségednek és örök irgalmasságodnak megannyi jelét. Köszönjük szívünk teljességéből és föl is ajánljuk önmagunkat Mennyei Atyánk, hogy szent életfolytatással dicsőítsük szent nevedet, építsük szent országodat és hirdessük nagy neved dicséretét mindenütt a népeknek. Kérünk, hajolj hozzánk irgalmasan és tisztíts meg bennünket, hogy mindezt tiszta szívből, tiszta kézzel, tiszta élettel tehessük. Töröld el bűneinket, oldozz fel terheink alól, újíts meg Szentlelked erejével. Ámen

Textus: “Hozzád emelem, Uram, lelkemet!” (25. zsoltár 1. vers)

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!

Ma is az az Ige vezet bennünket, amelynek sokféle módon próbáltunk a mélyébe tekinteni az elmúlt vasárnapokon: az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de Isten a szívet nézi. Prófétai alakok álltak előttünk, s mindegyiken keresztül közelebb kerültünk ennek a kinyilatkoztatásnak a mély titkához: mit jelent az, hogy mi csak azt látjuk, azt nézzük, ami előttünk, a szemünk előtt van, és mit jelent az a maga igazi mélységében, komolyságában, hogy Isten viszont azt nézi, ami a szívünkben van. Buzdítást, intést, vigasztalást és megvilágosodást nyertünk ezekből a történetekből. S miután több alakalommal is jeleztem, hogy Dávidról is fogok prédikálni, merthogy Dávid is próféta volt, most hát szóljon az ige Dávidról, illetve Dávid szaváról.

Mindenekelőtt azonban azt kell tisztázni, hogy miért volt próféta Dávid, miért nevezzük őt prófétának? Hiszen Dávid mégiscsak király volt, Isten elválasztott, megszentelt királya. Nincs itt valami zavar? Nem tévedés, például, hogy az újszövetségi írók rendre prófétaként idézik Dávidot? Okos magyarázat szerint, ennek az az oka, hogy Jézus korában az Ószövetséget összefoglalóan így nevezték: a törvény és a próféták. A törvénybe Mózes öt könyvét és a történeteket vették bele, a prófétákba pedig nemcsak a prófétai iratokat, hanem az úgynevezett bölcsesség irodalmat is, köztük Dávid zsoltárait is. S emiatt amikor általánosan prófétákról beszéltek, abba Dávidot is beleértették, mint a zsoltárok szerzőjét. De hát Dávid mégiscsak király volt! Miért volna próféta Dávid?

Igen, Dávid király volt, de igen különös király, áldott király. Isten az ő nevéhez különleges ígéreteket kapcsolt: a helyreállításnak, a megújításnak, és szellemi, lelki értelemben Isten országa eljöttének az ígéretét. Felállítja az Úr Dávid házának összedőlt sátorát, – így beszél Zakariás próféta. Sőt, mikor a próféták a Messiásról jövendöltek, és különböző címeket adtak a Messiásnak, többet között ezt a címet adták neki: Dávid fia. Amikor Jerikóban az Úr Jézushoz kiált egy vak ember, azt mondja: Dávidnak fia, könyörülj rajtam! ? s ezzel messiási címet mond. Vagyis Dávid királyságában mindenképpen benne van a prófétaság. De azt hiszem, sem a szóhasználta, sem a messiási vonatkozás nem elég arra, hogy kijelenthessük: Dávid próféta volt. Más oka is van ennek.

Ez pedig az, hogy Dávid engedett a prófétáknak, márpedig ahogy Pál apostol mondja a Korinthusi levélben, a próféta a próféta lelkeknek enged. És ezt nagyon fontos most hangsúlyoznom, mert ahogy olvassuk a királyok és próféták történeteit, azt látjuk, hogy a király és az igaz próféta szüntelenül konfliktusban álltak egymással. Olyan erős és meghatározó ez az összeütközés ? sokszor nemzedékeken, dinasztiákon keresztül -, hogy vannak bibliatudósok, akik szerint a régi Izráel szakrális intézményei (a teokratikus királyság, a papság és a prófétaság) állandóan ütköztek egymással. [Ha nem értené félre valaki, ámbár csak félreéreni lehet, olyan ez, mint amikor a modern korban a hatalmi ágak szétválasztásáról beszélnek, illetve arról, ezek a hatalmi ágak sorozatos konfliktusokban állnak. Ezért nem értettem soha, amikor azon sivitoznak, jajonganak, hogy a hatalmi ágak egy-egy országban konfliktusban vannak. Hát éppen ezért találták ki a hatalmi ágak megosztását. Ugyanis konfliktus nélkül nincsen egyensúly. Ha minden eleve mozdulatlan rendben van, akkor halál van, akkor nincs élet.] De térjünk vissza gyorsan a prófétaság intézményeihez. Ha kinyitjuk az Ószövetség lapjait és egy király ügyleteit olvassuk, várhatóan hamarosan fel fog lépni a próféta. Vagy, ha egy próféta történetét olvassuk, egészen biztosan hamarosan be fog következni, hogy az Úr elküldi a királyhoz. Bizony, itt nagy ütközések vannak.

Dávid azért különleges király, mert ő enged a prófétáknak. Engedett Sámuelnek. S mindannyian ismerjük az Ószövetség egyik legdrámaibb, legmeghatóbb és Isten könyörülete tekintetében legszebb történetét, mely Dávid szörnyű halálos bűne után következik. Ez Náthán próféta példabeszéde, feddőzése, és Dávid bűnbánata. Dávid enged a prófétáknak, mert a próféta enged a próféta lelkeknek. De ha valakinek ez sem elég, folytathatjuk azzal, hogy maga Dávid is profétikus alak volt. A próféták többnyire különleges gyógyító ajándékokat kaptak Istentől. Gondoljunk Sámuel prófétára, Illésre, Elizeusra. A prófétáknak gyógyító keze volt, az érintésük gyógyított. A próféták halottakat támasztottak föl, a próféták betegeket gyógyítottak. Ezek természetesen nem állandó kísérőjelenségei, hanem inkább jelei voltak a prófétái szolgálatuknak. Úgy ahogy most Dávid zsoltárában olvastuk. Így könyörög Dávid: adj Uram jelet könyörületednek, – irgalmasságodnak, hűségednek, pártfogásodnak add jelét! És Isten ezeket a jeleket a prófétákon keresztül adta. Ugyanez ismétlődik az Újszövetség idején is, amikor az evangélium terjed, és Isten hitelesítő jeleket ad az evangélium igazsága mellé. Nem a gyógyítás az evangélium, az evangélium Isten megbékéléséről, bűnbocsátó kegyelméről, az Isten és ember kapcsolatának végleges elrendezéséről szól Jézus Krisztus halála és feltámadása által. De Isten ad jeleket. Ha végigolvassuk Jézus történetét, látjuk folyton sürgették: mutass jelet, hogy te vagy a próféta, adjál erről jelet, bizonyítékot, megpecsételést. Lám, Dávid életében is voltak ilyen mozzanatok. Az éneke gyógyított. Saul már tudja, megsúgták neki ? akkor is voltak III/III-ok -, megsúgták neki, hogy az a kicsi pásztorfiú, aki eljött, hogy a testvéreinek elemózsiát hozzon a táborba, ő az Isten által kiválasztott, akit Sámuel próféta titokban felkent királynak. Vagyis ő a rivális, a halálos ellenség! És mégis, Saul újra meg újra hívatja Dávidot, hogy hárfázzon és énekeljen, mert Dávid éneke meggyógyította az űzött lelkű királyt. Oh, kedves testvérek, ha ilyen egyszerű lenne, hogy depressziós, zaklatott, üldözési mániás, gyötrődő lelkű embereknek csak dúdolnánk valami éneket, és elsimulna a lelkük! Mindannyian egészségesek lennénk. Bekapcsolnánk reggel a rádiót: ?don?t worry, be happy!? de sokat hallottuk ezt a rádióban, s már boldog ember is lennék! Kegyelmi ajándék az énekléssel való gyógyítás. Dávid tudott gyógyítani. Próféta volt.

De leginkább azért kell Dávidot prófétának is nevezni királysága mellett, mert ő is tudta, hogy a döntő dolgok a szívünk körül forognak. A szívben dőlnek el a dolgok. Ő is tudta, hogy az ember csak azt nézi, ami a szeme előtt van, Isten azonban azt, ami a szívben van. Ezért Dávid, amikor nehéz helyzetben, nyomorúságban, küzdelemben, gyötrelemben van, nem is egy alkalommal így énekel: fölemelem hozzád, Uram, lelkemet…, vagyis szívemet. A 25., a 86., az 50., a 138. zsoltárból és számos más helyen, mindenütt ezt olvassuk: Istenem, Hozzád emelem lelkemet! Hogy Szenczi Molnár Albert miért így fordítja a 25. zsoltárt: Szívemet hozzád emelem? Van ennek egy egyszerű nyelvi magyarázata és van egy mély magyarázata is. A latin anima szó nemcsak lelket jelent, hanem szívet is, és az az ember, aki az első latin-magyar szótárt írta, Szenczi Molnár Albert minden további nélkül bátorkodott a latinban itt szereplő anima szót szívként fordítani. Amúgy is szoktuk mondani: szívem-lelkem, szívestől-lelkestől, benne van a szívem-lelkem. Mert a szó ugyanazt a lét-tartományt írja le, ezért ebben az értelemben a lélek is, a szív is az akaratnak, az elhatározásnak, a megfontolásnak, a bátorságnak a központja. Ezért mondják a régi latinok egyszerű kifejezéssel, hogy valakinek lelket adni azt jelenti: megbátorítani. Vagy fordítva: elment a lelkük, vagyis elfogyott a bátorságuk. Szívbéli bátorságról beszélünk, a bátorság a szívben lakozik, az élet a szívben lakozik, a döntések a szívben mennek végbe. Mi van a szívben?

Dávid így énekel: Istenem, Uram, hozzád emelem lelkemet. Az a döntő, hogy így mondja: hozzád emelem, fel-emelem. Ez egy prófétai mozdulat. Nagy titkok vannak ebben a szóban: felemel. A múlt alkalommal Jeremiásról szólottam, aki megsiratta prófétaságát, sőt, megátkozta a saját életét, születését, sorsát is. Ennek kapcsán mondottam, hogy a prófétának ez a mozgása egyfajta descenzus, alászállás, aláereszkedés; az ember önmagába száll, és feneketlen mélységekbe kell alászállnia. Ezért nem tudjuk, hogy mi lakik a szívünkben meg a másik szívében, mert feneketlen mélység a szív. Abba aláereszkedni és onnan épen följönni: lehetetlen vállalkozás. Legfeljebb csak sejtelmeink vannak. Olyan a szív, mintha a vulkán fölött élnénk, érezzük a mély tektonikus mozgásokat, s várható, hogy hamarosan kitörés következik be. Vannak a szívünknek mély, tektonikus rengései, indulatai, erői: örömei, bánatai, ujjongásai, keserűségei. Igen. De milyen a szív, amikor kitör? S mi okozza e teknonikus feszültségei? Talán jobb is meg nem érni, hogy mi van a szívben.

Most azonban Dávid egy másik irányról beszél. Jeremiás próféta aláereszkedésről, magunkba szállásunkról beszélt, Dávid pedig fölemelkedésről beszél. Szívemet Hozzád emelem, lelkemet Hozzád emelem – fel. A liturgia-történészek sokat vitatkoznak, honnan származik a régi, óegyházi liturgia szép rítusa, amikor a pap azt mondja, hogy emeljétek fel az Úrhoz szíveteket (sursum corda), amire így válaszol a gyülekezet: felemeltük az Úrhoz!? Nagy viták vannak ezen. Van, aki a Kolossi levélre utal, ahol Pál apostol azt mondja, az odafelvalókkal törődjetek, irányítsátok tekinteteket, szíveteket az odafelvalókra! Én nem akarok a liturgia-történészek dolgába beavatkozni, de ha jól sejtem, a szertartás inkább valahol itt gyökerezik, a Dávid imádságában. Fölemelkedni, fölemelni! Csodálatos ez a szó, kedves testvérek, prófétai. Hadd szóljak most erről.

Nemcsak magyarul, héberül is ugyanezt a szót olvassuk, amikor azt mondja az Ige, hogy esett-esett negyven napig, felgyűltek a vizek, és a víz fölemelte a bárkát, Noé bárkáját és megtartotta. Gondoljatok ebbe bele, testvéreim. Isten szentségét jelképezi ez, mert Isten szentsége rettenetes és egyúttal irgalmas. A víz, amely elpusztította a világot, elárasztotta és elöntötte és ellepte, és mindent a mélybe, a halálba, víz alá süllyesztett, ez a víz fölemelte a bárkát és megtartotta. Uram, Hozzád emelem lelkemet, mert minden elönt, mert minden eláraszt, mert körülvettek ellenségeim, gyűlölőim, – hadd idézzem Jeremiást is: mert barátaim is csak azt várják, mikor botlok el, mert az én vigasztalóim ? hadd idézzem Jóbot: körülülnek engem és a mélybe nyomnak. Fölemelem lelkemet Hozzád, mert csak ott, és csak úgy tartatik meg. Prófécia az, amit Dávid mond.

Aztán ugyanezt a szót olvassuk, amikor Ábrahám ? s még róla is mondhatjuk, hogy próféta volt! ?, tehát Ábrahám alkudozik Istennel. Nem ő az egyetlen alkudozó, Mózes is alkudozott, a próféták is alkudoztak, a bűnbánó király, Dávid is alkudozott Istennel. De a legismertebb alku az, amikor Ábrahám alkudozik Szodomáért és Gomoráért. Isten úgy döntött, eltörli a föld színéről ezeket a városokat, mert égig csapott a bűnük. S ahogy alkudoznak, az alku végén azt mondja Isten Ábrahámnak: ha találok tíz igaz ember Szodomában, fölemelem a várost, vagyis: elhordozom, megtartom, megkönyörülök rajta. Pontosan ugyanúgy, ahogyan csak nyolc igaz ember volt Noé korában az özönvíz idején, de a bárkájukat Isten felemelte a vízzel együtt és megtartotta őket. Oh, ha adatna csak tíz igaz és megmaradna a város! Prófétál a mi Dávidunk, amikor azt mondja, hogy lelkemet Hozzád emelem.

Mózes ugyanezzel a szóval buzdítja népét, mikor elrendeli az áldozatokat, meghatározza az áldozás idejét. Mózes beszél arról jellegzetes mozdulatról, ahogy a pap felemeli az áldozatot, ez a szertatás rítusához tartozott. Ez a mozdulat az eleváció: felmutatják, felemelik az áldozatot (ahogyan a római katolikus pap is fölemeli, fölmutatja az ostyát). De mi reformátusok is fölmutatjuk a kenyeret és a bort: ez az a test, ez az a vér, amely megtöretett és kiontatott. A katolikus misében az eleváció a legmagasztosabb pillanat. Ám azt mondja Mózes, nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy áldozat bemutatására csak az jöjjön, akit a szíve fölemel, fölindít, fölbuzdít arra, hogy hála-áldozatot mutasson be! Micsoda mélyértelmű szó ez is: fölemelem a szívem, hogy a szívem fölemeljen. Mert a szívben dőlnek el a dolgok. Nem a mozdulat számít, nem az áldozat külsődleges fölmutatása, nem is a fölemelt fej, vagy a fölemelt tekintet, ezek külső gesztusok, hanem az emelkedett szív, mert csak az emelkedett szív emel föl bennünket, hogy hálával áldozzunk Istennek.

És végül, még egy bizonyítékot hadd hozzak ide. Ez Dávid életét jelzi. Amikor a kis Dávidot elküldik Saul táborába, hogy testvéreinek elemózsiát vigyen, a testvérek arra a szolgálatra is ráfogják Dávidot, hogy a fegyverhordozójuk legyen. Szószerint: fegyveremelőjük legyen. Aki látott ókori vagy középkori rekonstruált csatát, az tudja, hogy elöl ment a lovag nagy páncélban, s éppen csak annyi ereje volt, hogy a félmázsás kardot fölemelje; de ott állt mögötte a fegyverhordozója, aki tartotta a többi fegyvert, és adogatta a kezébe. Mi több, az ókori világban az is fegyverhordozó volt, aki a vitéz előtt ment és tartotta előtte a pajzsot. Fölemelte a pajzsot. Ő tartotta a pajzsot, és mögötte, több-kevesebb szabadsággal tudott a katona harcolni. Fegyverhordozó. Nos, Dávid igen jól tudta, milyen dolog fegyvereket hordozni. (Amikor később Saul páncéljába akarták öltöztetni, annak darabja egyik se illett rá, ellötyögött bennük.) Itt ugyanez a szó fejezi ki a munkát: fölemelni a fegyvert, fölemelni a pajzsot! S ugyanez a szó fejezi ki az Úr szenvedő szolgájának a fájdalmát is, amikor azt mondja jövendöli róla Ézsaiás próféta: fölvette, fölemelte minden fájdalmunkat, minden szenvedésünket, minden bűnünket. Mi ezeket mi porba ejtenénk. A fájdalmat is, a gyötrelmet is nagyon hamar, gyorsan. Meg leginkább a bűnt. Az nincs is. Mi az ott a lábadnál? Valami leesett. ? Nem te dobtad le? Mint amikor a rendőrök tolvajt fognak, aki szórja ki a zsebéből, amit zsákmányolt. Szeretnénk mi is így menni Isten elé: kiszórtunk a zsebünkből mindent. Vagyis amikor Ézsaiás próféta ezzel a sokat jelentő szóval szól (mint ahogy a víz fölemelte a bárkát, ahogy Isten szentsége fölemelte volna a várost, hogy megmaradjon, ahogy áldozatot emelünk a magasba, ahogy a fegyverhordozó pajzsot emel, hogy védelmünk legyen), ezzel tetőzi be az Úr szolgája a felemeltetés minden dimenzióját. Az Úr szolgája fölvette, fölemelte, Isten elé emelte bűneinket bocsánatra, betegségeinket gyógyításra, békétlen szívünket megbékélésre, Isten elleni lázadásunkat gyermeki engedelmességre, egész elidegenedett valónkat igazi istengyermekségre.

Hozzád emelem Uram, lelkemet! ? a király mondja? A próféta mondja! Szent Dávid próféta, ahogy az énekeskönyvünkben is van.

Kedves testvérek, a múlt alkalommal a descesnzusról hallottunk, ma az ascenzusról, a felemeltetésről beszéltem. Van még egy szó, ezt is még meg kell hallanunk ma, hogy Dávid király imádságának, imádságába foglalt buzdításának az értelmét igazán megértsük. Amikor egy próféta feddi a királyt, azt mondja neki: kevélykedtél. A kevélység bűne az, amikor az ember önmagát fölemeli ugyan, de nem Istenhez emeli. Csak fölemeli. Amikor fölfuvalkodik, fennhéjázik, hányja-veti magát, kevélykedik, gőgös, – ekkor csak a többiek fölé emeli magát. Amikor Istenhez emelkedünk, akkor nem a többi fölé emeljük magunkat, hanem Isten felé emeljük magunkat. Elnézést ezért az egyszerű kis szójátékért: nem fölébe-emeljük magunkat, hanem Isten felé.

Boldog, aki Istenhez emeli szívét, áldott, aki Dáviddal együtt ebben a mozdulatában azt tudja mondani: mert Benned bízom. Ez a szívbéli bizodalom emel minket úgy, ahogy vagyunk, testestől, lelkestől, életünkben, halálunkban, egészségben, betegségben, örömben és bánatban, bőségben és szükségben, egész teremtett mivoltunkban a mi irgalmas és teremtő Istenünkhöz. Nem hosszú az út, nem kell sokat emelkedni, hiszen abban a szenvedő szolgában, aki, fölemelte és magára vette minden fájdalmunkat, betegségünket és bűnünket, Isten már lehajolt hozzánk. Legyen neki ezért dicsőség. Ámen

Imádkozzunk!

Hozzád emeljük lelkünket Mennyei Atyánk, egész valónkat, Hozzád, aki Krisztusban alá hajoltál, hogy fölemelj bennünket megújításra, megszentelésre, szent, igaz és tiszta életre. Hozzád emeljük lelkünket minden örömünkkel és hálánkkal, megköszönve megtartó hűségedet, hogy Te magad voltál, aki aláhajoltál és fölemeltél és megtartottál. Hozzád emeljük lelkünket és szívünket, sokféle nyomorúságainkkal együtt, a testi és lelki betegségekkel, az elrendezetlen dolgokkal, a kétségbeesésekkel, nyugtalanságokkal, lázadásokkal és hitetlenségekkel. Kérünk, Mennyei Atyánk gyógyíts bennünket, gyógyítsd testi és lelki nyavalyáinkat, gyógyítsd betegeinket.

Hozzád emeljük lelkünket mindenféle nyilvánvaló és titkolt bűnünkkel együtt. Mert nem az a bocsánat, hogy nem veszünk róluk tudomást, hanem az, hogy Te kegyelmesen eltörlöd azokat, és életünket e bűnbocsátó kegyelemben megváltoztatod és megújítod. Hozzád emeljük lelkünket, hogy formáld szent életre, és igaz hitre hívd. Hozzád emeljük lelkünket szomorúságunkban, gyászunkban, mert körülvesznek bennünket a halál kötelei. S magasztalunk, hogy Te vagy az, aki kiemelsz bennünket a halál örvényéből is, és megtartasz az életre. Vigasztald a gyászolókat, a szomorkodókat, a bánkódókat.

Hozzád emeljük lelkünket egész közösségünkkel, anyaszentegyházunkkal, szent népeddel! Buzdíts, bátoríts és vigasztalj bennünket, járass bennünket az életnek világosságába. Hozzád emelünk minden süllyedőt, minden süllyedőt népünk körében, nemzetünkben, az egész világon! Hozzád emeljük a kevélyeket és a megtaposottakat, hozzád emeljük a gazdagokat és a szegényeket, hozzád emeljük a vezetőket és a vezetetteket, adj látást, bölcsességet, alázatot és békességet. Hozzád emeljük lelkünket, irgalomnak királya, hallgass meg bennünket Krisztusunkért, Megváltónkért. Ámen