Ahova nem akarod

Miért van halál, ha egyszer Jézus feltámadt? Illetve mit számít, hogy ő feltámadt, ha továbbra is van halál? Vagy ha ezzel a véggel magával ki is egyezünk, de a módja, az az út, ami oda vezet, miért olyan sokszor, amilyen, hogy fájdalom, tehetetlenség és kiszolgáltatottság szegélyezik? Legalább ezek nem tűnhetnének el Jézus feltámadása után? Vagy legalább a jó embereknek meghalásából nem tűnhetnének el? Vagy – legalább a keresztyének halálának útjából?

Lekció: János evangéliuma 21. rész 15-25. versek

Sánta Ibolya
2019. április 28.

Imádkozzunk! Urunk Jézus, köszönjük, hogy amikor a fődolog lezajlott, a feltámadás nagy ténye, ünnepe lezajlott, te hűségesen velünk maradsz, s hogy ezért mi veled lehetünk! Hogy nem ünnepi ráadás vagy a világ és a mi számunkra, hanem a napi létezés záloga, hiszen neked adatott minden hatalom mennyen és földön. S nekünk azért is vagy ez, mert életünk, sorsunk összeforrt veled. Ez a mi legnagyobb ajándékunk. Minden mulasztásunk, meggondolatlanságunk, szándékos vagy szándéktalan vétkünk sem változtat ezen, mert kész vagy a bocsánatra. Kérünk is most erre téged, hogy Igédre és tanításodra megtisztult és felszabadult lélekkel, értelemmel figyelhessünk. Ámen

Textus: “Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött.” (Jób könyve 19. rész 25. vers)

Kedves Testvérek!

A hosszabb igeszakasz, amit először hallottunk, a párbeszéd János evangéliuma végéről, húsvét után történik. Ezért választottam János evangéliumának a végét erre a mai vasárnapra, amikor hasonlóan húsvét után vagyunk, sőt mi ma, a nyolcadik napon a hallott történethez képest még inkább időn belül vagyunk, hiszen ez a történet kicsit későbbi. A feltámadott Jézus megjelenéseinek sora nagyon is a húsvéthoz tartozik. János az előző fejezet végén nagyon akkurátusan megjegyzi, hogy ez a harmadik megjelenése volt Jézusnak. Ez a harmadik talán ellentmondásos, megdöbbentő is lehet: mert a feltámadott Jézus ez alkalommal éppen a halálról beszél! Két tanítványának is a halálukról beszél.
Ezt megelőzi, hogy Péternek lehetőséget ad háromszori tagadásának tisztázására. Erről a héten, a Naómi körben részletesebben is volt szó, s láttuk, milyen finoman, milyen gyógyítón nyúl Péter lelkéhez Jézus: a szeretet, a szándék felől közelít a tagadáshoz. Háromszor kérdez rá a tagadások száma szerint, és Péter szertelen fogadkozásának a forrását hozza szóba: szeretsz-e engem? Hiszen az utolsó vacsorán Péter a legőszintébben mondja, szeretetből fakadóan, hogy az életemet adom érted! A szándék megvolt, a tett elbukott, de Jézus kérdése lehetőséget ad Péternek nemcsak arra, hogy kinyilvánítsa szeretetét Jézus iránt, hanem hogy éppen arra hivatkozhasson: Uram, te tudod, hogy szeretlek téged! Nagy vigasz ez nekünk, keresztyéneknek, hogy Jézus hogyan tekint ma is az őt szeretőkre, de elbukókra, de vétkeiket megbánókra.
Ez a történet, amit röviden összefoglaltunk, és az utána következő folytatás, a párbeszéd, arra ad választ, hogy miért is jelenik meg újra és újra Jézus a tanítványoknak. Mert valahogy a történetek a regényekben, a filmekben mindig ott fejeződnek be, hogy jól végződnek a dolgok, megvan a győzelem, happy end, ekkor nyugszunk meg, ekkor nincs mit folytatni. Az életben is ezt várjuk, vagy mivel ezt várjuk, ezt kívánjuk az életben, ezért a történetekben, a regényekben és a filmekben így történik. Mindez itt is megvolt: Jézus szenvedett, meghalt, de feltámadt. Itt a happy end, itt a vége, fuss el véle, nehogy elromoljon, nehogy túlnyúljon önmagán, mint a rétestészta, nehogy az élet kemény, valós tényei ellaposítsák a nagy diadal fényét, elrontsák realitásukkal! S még ha egyszer jelenne meg Jézus, akkor van logikus ok, van indok, hogy miért is követi a csúcspontot megjelenés: miután az ő története nem csupán róla szóló „sztori”, hanem másokért járja végig, rólunk is szó van, ezzel bebizonyítja, hogy igen, elvégezte a küldetését, legyőzte a halált. Ezután kiadja a missziói parancsot és fölmegy a mennybe, kész. Miért van hát, hogy újra és újra megjelenik, itt már harmadszor, de tudjuk, hogy megjelent az Emmausba igyekvő, egymással vitázó, egymást győzködő tanítványoknak, megjelent Mária Magdolnának, neki kiemelten az asszonyok között, de megjelent a tanítványoknak nemcsak Jeruzsálemben, hanem Galileában is, külön megjelent Tamásnak, ez volt a nyolcadnapi megjelenés. Pál apostol is beszámol még egy külön megjelenésről Péternek, de egy több, mint 500 fős közösségnek is. Ez negyven nap alatt legalább hét megjelenés, csak azok, amelyekről a Biblia beszámol, de azt olvastuk itt az evangélium végén, hogy nincs minden leírva, amit Jézus cselekedett: ebbe bele lehet értenünk akár más megjelenéseket is. Az ember-alkotta történetekben, sztorikban az a jellemző, hogy minden jó, ha a vége jó és snitt – Jézus története pedig ezzel ellentétben a csúcspont után újabb és újabb epizódokkal folytatódik.
Ám pont azért van ez, mert az ő története nem csupán róla szól, hanem azokról is, akikért egyáltalán az egész utat elvállalta. És maradtak elvarratlan szálak. Például Péter tagadása. De keletkezik is ilyen, éppen a feltámadásával és megjelenésével kapcsolatban is, pl. Tamás hitetlensége. Egyszóval Jézus nem olyan, aki győzött, learatta a dicsőséget hódolói körében, aztán visszavonult a saját életébe, betelve a siker jó ízével, hanem személyes gondja van azokra, akik itt maradtak, akik követői, akiknek kérdései, kétségei, érvei, lezáratlan gondolatai, gyászai és veszteségei maradtak. Mária Magdolna, az emmausi tanítványok, Tamás, Péter és János, akikről olvasunk, csak az elején állnak annak a hosszú sornak, amely egészen máig tart, amikor Jézus odalép emberekhez, mert a kérdéseik, kétségeik, fájdalmaik, szenvedéseik és veszteségeik fontosak a számára. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a feltámadás után következik csak a java: tudniillik a misszió, az egész világgal, minden lélekkel való bíbelődés aprómunkája.
Ebben a megjelenésben a tanítványai haláláról beszél. Mert ez is elvarratlan szál. A feltámadással ugyanis az ember halálának ténye és dolga nincs elintézve, nincs kipipálva! Péter haláláról maga kezdeményez beszélgetést Jézus, Jánosról pedig Péter közbevetése miatt beszél. De a kettő egyezik abban, hogy bár ő győzött, bár ő feltámadt, a kérdés nincs lezárva a tanítványokra nézve. A halál fölötti nagy győzelem után beszélni kell a tanítványok haláláról. Miután Pétert lelkileg helyreállította a megbízással: legeltesd a nyájamat, s kinyilvánította ezzel megbocsátását is, küldetést bízott rá, tehát egy rendezett, jó állapotban, jó helyzetben beszélgetnek, nem azt ígéri neki, az első tanítványnak, hogy egyenes lesz az útja a mennyországba, hogy halál nélkül követheti majd őt oda! Ezt majd Jánosnak tulajdonítják az első gyülekezetben, de erről is kiderül, hogy félreértették. A Péterrel folytatott beszélgetésben nagyon világosan utal Jézus arra, ami a hagyományban is fennmaradt, hogy tudniillik Péterre ugyanúgy kereszthalál vár, mint mesterére, Jézusra. Talán mind ismerjük azt a hagyományt is, amely szerint Péter azt kérte volna a kivégzőitől, hogy mivel nem méltó ugyanolyan halált halni, mint Jézus, őt fejjel lefelé feszítsék meg. Erről nem tudjuk, hogy igaz-e, szép történet, de nem tudjuk, igaz-e; de az igaz és teljesen világos, hogy Jézus tudatosan szóba hozza Péter életének végét, és bár áttételesen, de a halál módjára is utal. Ezzel is Péter fogadkozására tér vissza: úgy lesz, ahogyan mondtad is, hogy az életedet adod majd értem! Az, hogy meghalsz, és úgy, ahogyan én, azután hangzik el, sőt azután válik igazán érvényessé, hogy immár minden rossz el lett rendezve, és minden jó ki lett mondva közöttük. Azután, hogy megbocsátotta Jézus a tagadást, és azzal együtt, hogy Péter azt mondhatta: te tudod, Uram, szeretlek téged!
Miért van halál, ha egyszer Jézus feltámadt? Illetve mit számít, hogy ő feltámadt, ha továbbra is van halál? Ha a halállal találkozunk, ha olyan valakit veszítünk el, akit szeretünk, akkor éppen Jézus dicsőségesnek, diadalmasnak hirdetett, megünnepelt nagy föltámadása óriási kontraszt az átélt veszteségeinkkel. Azzal, hogy a mi létünk, sorsunk, életünk, ameddig követhetjük, nem happy end-del végződik, hanem halállal. Vagy ha ezzel a véggel magával ki is egyezünk, de a módja, az az út, ami oda vezet, miért olyan sokszor amilyen, hogy fájdalom, tehetetlenség és kiszolgáltatottság szegélyezik? Legalább ezek nem tűnhetnének el Jézus feltámadása után? Vagy legalább a jó embereknek meghalásából nem tűnhetnének el? Vagy – legalább a keresztyének halálának útjából?
Testvéreim, ebben a logikában Péternek könnyű és gyors halál járna, hiszen szereti Jézust, s Jézus tudja ezt! Vétkei bocsánatot nyernek. Pásztori küldetést fog teljesíteni. És Jézus mégis a legnagyobb szenvedéssel és megaláztatással járó halálról beszél neki. – De a mi kérdésünk helyett vagy azok tükrében meglepő és megdöbbentő, ahogyan János evangélista érti és értékeli Jézusnak ezeket a szavait! „Ezt azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal dicsőíti majd meg Péter Istent.” János evangélista mélyen érti ezeket a szavakat. Csütörtök délelőtt arról beszéltünk, hogy a Nagytanács vezetői, képviselői kifejezetten hajtottak arra, hogy Jézust keresztfán végezzék ki, nem is annyira a szenvedés miatt, hanem inkább megalázó, minden méltóságot, minden hitelességet elvevő volta miatt. És János ugyanerről a halálnemről mint Istent megdicsőítő halálról és útról beszél! Arról, hogy ami az emberek szemében dicstelen, az szolgálhatja Isten dicsőségét! Valami egészen más szempont ez, mint az a csereügylet, amivel az ember a hitét vagy legalább a rendes életét, rendes életfolytatását szeretné beváltani könnyű és jó halálra. János és a többi evangélista is ugyanis emlékeztek Jézus felszólítására: „Aki utánam akar jönni, vegye fel a keresztjét”. Itt még az életről is a halál szimbólumával beszél Jézus. És egyetértett velük a Zsidókhoz írt levél szerzője is, aki talán már éppen Péterre is gondolva, azt írja a gyülekezetnek, hogy „figyeljétek vezetőitek életének végét és kövessétek hitüket”. Azaz figyeljetek arra, hogyan néznek szembe a véggel, a halállal, mert éppen ez pecsételi meg legjobban az életükben mutatott hitüket. S ha haláluk próbák között következett be, annál inkább!
Ugyanakkor vajon ez rettenthetetlenséget kíván-e tőlünk? Valami hősies vállalás kötelezettségét jelenti-e számunkra? A Biblia szerint így kell-e készülnünk, vagy ezt kell-e várnunk hiteles halálként másoktól? Jézusban nincsenek ilyen elvárások. A korabeli, lepelszerű ruhába felöltözés képével beszél Péternek eljövendő haláláról, de a korabeli, kötelező idős tisztelettel ellentétes megjegyzést fűz hozzá: Ha megöregszel, más övez fel téged, és oda mész, ahova nem akarod. Oda visz, ahova te, Péter, majd nem akarod. Péter szerette Jézust, érte élt, neki szolgált, de szó sincs arról, hogy a halála attól hiteles, attól szolgálja Isten dicsőségét, hogy akarnia és kívánnia kellene azt! Nem attól hiteles, nem attól szolgálja Isten dicsőségét, hogy meg kellene tagadnia magában az életösztönt vagy a félelmet. Attól hiteles, az is szolgálja Isten dicsőségét, hogy mindezek között is megmarad a hitben, hogy Isten mindezek között is megőrzi őt a hitben. Jézus maga is gyötrődött a Gecsemáné-kertben a halála előtti éjszakán, nem akarta, nem kívánta ő sem a halált. Bár ő nem csupán a saját meghalásával nézett szembe, hanem azzal, hogy akkor majd rászakad és el kell hordoznia e világ minden pokoli sötétségét, gonoszságát és istennélküliségét, Péternek meg ugye csak a saját halálát kellett halnia, mint ahogy nekünk is, mégsem várja el Jézus, hogy valaki akarja, kívánja, szeresse ezt az utat.
Akkor mi dicsőíti meg Istent Péter halálában? Például az, hogy mindezek tudatában, ismeretében is szolgálja Mesterét: hogy nem üzletet köt vele szolgálataiért cserébe, hanem mindent képes vállalni érte úgy, ahogy a Mester, Jézus is mindent vállalt érte. Például az dicsőíti meg Istent Péternek ebben a halálában, hogy szeretete igaznak bizonyul mindvégig – hogy az utat a szeretet jegyében, megmutatásában járhatja végig. Az dicsőíti meg Istent, hogy Péter példája mások számára erőforrás, minta, ahogyan a Zsidókhoz írt levél szerzője mondja: figyeljétek életük végét és kövessétek hitüket! Ez követhető hit!
De a másik tanítvány életének végéről is szó esik ebben a történetben. Erre Péter kérdez rá: hát vele mi lesz? Jézus válasza a megelőző, meghitt és tapintatos beszélgetés után váratlanul kemény és határozott: „Ha akarom, hogy ő megmaradjon, mit tartozik rád?” Azért kemény válasz ez, mert két dolgot nagyon világosan leszögez benne Jézus: hogy ebben a dologban ő dönt, és hogy ez mindig csak rá és az érintettre tartozik. Persze lehet, hogy Pétert a jóindulat vezette, mint annyiszor: ha már rólam beszéltél, és ő ezt meghallotta – mert azt olvassuk: megfordult Péter, látta, hogy a másik tanítvány követi őket – úgy lenne méltányos, vagy felhasználom az alkalmat arra, hogy neki is áruld el a sorsát! De az is lehet emögött, s Jézus válasza ennek a gondolatnak szól: vajon neki csak nem lesz jobb és könnyebb, mint nekem?! Bármi indította Pétert, Jézus nem ad számot neki a döntéséről. Nincs hasonlítgatás. Ahogyan az életút nem egyforma, nem egyforma a vége sem. S ennek miértjei, akár az életútra, akár a végre nézve Jézus hatáskörében maradnak. Még Péter, még a tanítványok vezetője, szószólója, a most friss megbízatással rehabilitált és Jézust szívből szerető tanítvány sem szólhat bele ebbe; még csak nem is kíváncsiskodhat. Nincs olyan kiváltság és nincs olyan meghitt viszony, kapcsolat, amire alapozva a másik sorsát, életét és életének végét, halálát számon kérhetnénk Jézustól! „Ha azt akarnám, hogy ő teljesen elkerülje a halált, életben maradjon, amíg eljövök a világot ítélni, az sem tartozik rád” – rád, akinek éppen most beszéltem a saját nehéz haláláról! János becsületesen beszámol arról, hogy Jézusnak ezt a válaszát már az első gyülekezet sem értette jól, azt hallották ki belőle, hogy János, aki a legfiatalabb tanítvány, nem hal meg; nem azt, hogy ha éppen Jézus így akarná, ami földi mérlegeléssel elég igazságtalan Péterhez viszonyítva, az sem tartozik rájuk. Ezért János vissza is tér rá korrigálóan: „Pedig Jézus nem azt mondta, hogy nem hal meg, hanem ezt: ha akarom, hogy megmaradjon, amíg eljövök, mit tartozik rád?” – Ezek a szavak természetesen csak a hasonlítgatást zárják el előlünk, semmiképpen nem a törődést, a segítségül hívást, hiszen Jézus sohasem utasította el a súlyos betegekért, haldoklókért közbenjáró hozzá fordulókat.
Minden, amit ma hallottunk, éppen a húsvét nagy, fényességes ünnepe után, nem könnyű, talán túl kategorikus. Amit nem is lehet elfogadni, csak abban, ami mindkét tanítványt Jézushoz fűzi: a szeretet kapcsolatában. Ugyan a hangsúly más egyikük és más másikuk esetében, akár két alaptípust is beléjük láthatunk: Péter számára a szeretet inkább azt jelenti: te tudod, hogy szeretlek, János számára inkább azt jelenti: tudom, hogy te szeretsz engem. De a lényeg, ami közös a kettőben, a szeretet. (Zárójelben megjegyzem, hogy a szeretet e kétféle hangsúlyának vagy színezetének nincs köze az életük végéhez, ahhoz, hogy János, amennyire tudjuk, valóban nem halt erőszakos halált.) A halál úgy, hogy Isten dicsőségét szolgálja, bármilyen is innét nézve; a halál úgy, hogy nem választhatjuk meg, nem köthetünk rá jó élettel üzletet; a halál úgy, hogy el kell engednünk minden kíváncsiságot és méricskélést a másikra nézve – ide csak a szeretet hídján léphetünk át. Amit Jézus alapozott meg, és növekedik annak a tapasztalata által, hogy te tudod, hogy szeretlek téged, és annak a tapasztalata által, hogy tudom, te szeretsz engem. Ámen

Imádkozzunk!
Dicsérjétek az Urat! Dicsérd lelkem az Urat!
Dicsérem az Urat, amíg élek, zsoltárt zengek Istenemnek, míg csak leszek. / Ne bízzatok az előkelőkben, egy emberben sem, mert nem tud megtartani. / Ha elszáll a lelke, visszatér a földbe és azonnal semmivé válnak tervei. / Boldog az, akinek Jákob Istene a segítsége és Istenében, az Úrban van a reménysége, / aki az eget és a földet alkotta, meg a tengert, és ami csak bennük van; ő meg is tart hűségesen mindenkor. Ámen 146. zsoltár 1-6. versei
Lejegyezte: Vásárhelyi Péter