Add tovább

Ablonczy Tamás
2023. szeptember 21. mélyvacsora a Claridge-ban

Gyerekkorom meghatározó élménye Tizedes Tihamér. Ő nem egy valóságos személy, és mégis az. Talán másodikos lehettem, amikor észrevettem a konyhapulton egy borítékot, amire ez a név volt felírva. Megkérdeztem édesanyámat, hogy ki ez? Azt mondta, hogy nem tudja, de elmesélte, hogy havonta kapnak egy ilyen borítékot és pénz van benne. Édesapámmal azt feltételezik, hogy valaki a tizedét küldi el így, azaz a fizetésének a tíz százalékát. Bibliai mintára a bevételeinek a tizedét továbbadományozza. Ezért írhatta rá ezt az alliteráló álnevet: Tizedes Tihamér. Olyan valaki lehetett, aki tudta, hogy lelkészként édesapámnak nagyon szűkös a fizetése, de a szüleim nem próbálták meg kikutatni, leleplezni. Aztán amikor változott az anyagi helyzetünk, ezek a borítékok elmaradtak. A szüleim azt mondták, hogy ez rendben is van, biztos utána oda érkeztek a hasonló borítékok, ahol nagyobb szükség volt. Egy életre belémivódott a minta, hogy én is továbbadjam a tizedemet. Persze nem annak az egykori „Tihamér”-nek, hiszen nem is tudom ki, és értelmetlen is lenne megpróbálni visszafizetni, nyilván ő sem vágyik rá. Hanem annak, akinél én látok szükséget.
Azért meséltem ezt el, mert egy ehhez hasonló helyzetben fogalmazódott meg a Tízparancsolat. Erről mindenki hallott, mindenki ismeri valamennyire: ne paráználkodj! ne lopj! stb. De a Tízparancsolat bevezető szavait ritkán emlegetik, pedig az egészet új megvilágításba helyezik. Így kezdődik: „Én, az ÚR vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából.” (Mózes második könyve) Ebben nincs semmi parancs, semmi felszólítás, semmi tiltás: ne csináld ezt, ne csináld azt stb. Egy egyszerű kijelentés, tényközlés. Arról szól, hogy mielőtt ezek az emberek bármit tettek volna, bármilyen elvárásoknak megfeleltek volna, Isten szabaddá tette őket. Nagy nyomás, elnyomás alatt éltek, és Isten felszabadította őket. Nem kellett ehhez semmit tenniük, nem érdemelték ki ezt a jó viselkedésükkel vagy akár a vallásosságukkal. Olyannyira nem, hogy nem is igazán ismerték ezt az Úristent. A vezetőjük, Mózes is, amikor a a híres égő csipkebokros történetben elkezd beszélgetni az Istennel, azt kérdezi, hogy te meg kivagy? Utána meg még kéri Istent, hogy mondjon még magáról kicsit többet, mert ha elmegy a többiekhez, nekik is meg kell magyaráznia, hogy mégis mit akar, meg ki küldte, mert a többieknek sem lesz fogalma az Úrról. Ugyanúgy nem ismerték, ahogy a mi családunknak is ismeretlen volt Tizedes Tihamér.
A sokat emlegetett Tízparancsolat nem elvárásokkal kezdődik, hanem az Isten tesz egy gesztust. Megajándékoz. Úgy, hogy azok, akiket megajándékozott ezt nem érdemelték ki, nem szolgáltak rá. Annyi elvárással találkozunk, annyi helyen kell megfelelni! Mindenhol a teljesítményünkkel mérnek le minket. Lelkesen néztem az atlétikai vb közvetítését. Lenyűgöz, ahogy a 100 méter síkfutók tíz másodpercbe belesűrítik minden erejüket. Annyira, hogy még egy órával későbbi interjún is lihegve nyilatkoznak. Amikor a visszajátszáson közelről mutatja őket a kamera, látszik, hogy szinte az arcizmaikkal is futnak. Vagy a távolugrók, akik egyetlen szökelléssel akkorát repülnek, hogy az itteni egyik oszloptól a másikig elérnek! A női rúdugrás döntőjén kint is voltunk a stadionban, egészen közelről figyelhettük ezt a nagyon összetett mozgást. Az atlétika egy nagyon igazságos világ, nincsen benne szubjektivitás. Aki gyorsabb, magasabbra ugrik az nyer. Nem egy zsűri pontoz, hanem a tények döntenek. Talán ezért szerethető, ezért az igazságosságért. Persze vannak benne drámák is. Amikor valaki fut 10000 métert, és az utolsó métereken az első helyről elbotlik, és még a dobogóról is lemarad. Vagy azok, akik ugyanúgy rengeteget dolgoztak, rengeteg lemondással éltek, ahogy a dicsfényben úszó győztesek, de a selejtezőben kiestek. Igazságos? Igen, de azért kegyetlenül igazságos.
Az életben is mindenhol teljesíteni kell, és sokszor még nem is annyira igazságos az elbírálás, mint az atlétikában. Egy iskolai vizsgán akkor is abban a pár perces feleletben kell bizonyítani, ha akkor épp beteg a diák. Egy állásinterjún több körben tesztelnek, versenyeztetnek más jelöltekkel. És utána is félévente jönnek a teljesítményértékelések. De fordítva is, a jelentkezők, alkalmazottak is versenyeztetik a munkahelyeket, és ha kellemesebbet, vonzóbbat, jobban fizetőt találnak, simán azt választják. Miért ne tennék? De a kapcsolatainkban is teljesíteni kell, mert ha nem vagyunk elég jók, nem teszünk eleget hozzá a másik életéhez, akkor mint vérszívót fog lerázni magáról. A Tízparancsolatra is sokan úgy tekintenek, mint ami Isten elváráshalmaza. Mit kell tenni ahhoz, hogy neki megfeleljek. Egy csomó szabály, tiltás, korlátozás. Ráadásul pont a legjobb dolgokba szól bele. Minek foglalkozzam ezzel!
De ahogyan az egész kezdődik, az új megvilágításba helyezi az utána következő részeket. Isten ad: szabaddá tesz, és minden más csak erre reakció. Mint amikor egy meg nem érdemelt ajándékot kap valaki, és azon gondolkodik, hogy ezt hogyan hálálhatná meg. Az Add tovább! című film azzal kezdődik, hogy egy újságíró megy a vagány Mustangjával egy rendőrségi rajtaütés helyszínére. Ott lábatlankodik, a rendőrök legszívesebben elzavarnák, de nincs rá idejük sem. Aztán egyszer csak a bűnöző kiszáguld a megfigyelt házból az autójával, telibe trafálva az újságíró autóját, majd elhajt. A rendőrök meg utána. Az újságíró pedig ottmarad a rommá tört kocsijával magába roskadtan. Sötét van, esős este – borzasztó. Erre megjelenik egy vadidegen, és odadobja a vadiúj Jaguárjának a slusszkulcsát. Menj haza ezzel! – mondja. Az újságíró értetlenkedve kérdezi: mit vár ezért cserébe? Öljem meg a feleségét? Az idegen csak egy névjegykártyát kér el (az átiratáshoz), majd elsétál. Az újságíró még kiabál is utána, hogy nem húlyült meg, tuti csak átverés, vagy fel fog robbanni a kocsi. Nem fér a fejébe, hogy valaki csak úgy ad neki egy kocsit. Azzal is folytatódik a film, hogy nem hagyja nyugodni ez az egész, ki akarja deríteni, hogy miért kapott ilyen ajándékot. És ki is derül, hogy épp az a lényeg, hogy úgy tudja meghálálni, ha továbbadja. Nem annak, akitől kapta, hanem valaki másnak.
A Tízparancsolat is arról beszél, hogy az Isten megajándékoz a szabadsággal. Azok, akik átélték ezt a szabadítást, annyira nem értették, hogy először csak hőzöngtek. Minek kellett így beleszólni az életükbe, megvoltak ők enélkül is. Egyiptomból csak a sivatagba, a pusztába vezetett az út, ahol nincs víz, meg étel! Aztán amikor Isten ezekről is gondoskodott, akkor jutottak el arra a pontra, hogy elkezdték másik oldalról is látni az életüket, és felvetődött bennük a kérdés, hogy miért történt velük mindez? Hogyan tudnák ezt meghálálni? Hogyan tudnának ehhez az ajándékhoz méltó életet élni? Erre válasz a Tízparancsolat többi része: tíz segítség az emberréválás útján. Isten nem azt várja, hogy neki hálálkodjunk, hogy neki akarjuk visszafizetni a kapott kölcsönt. Nem szorul erre rá. Az ő munkamódszeréhez tartozik, hogy valakit megajándékoz, hogy az aztán továbbadjon ebből az ajándékból. Nem feltétlenül ugyanazt kapja mindenki, de nem is akar így igazságos lenni. Hanem egymásra utal minket.
Augusztus első hetében Balatonlellén nyaraltunk a nagycsaláddal. Már tizenkettedik éve töltünk így el egy hetet együtt – ez az együtt mostanra tizenőt gyereket és tizenkét felnőttet jelent. Tiszta idill: a gyerekek vonatsínt építenek a nappali szőnyegén, a felnőttek beszélgetnek, könyvet olvasnak, valaki a kicsiket hintáztatja a kertben, néha lemegyünk strandolni. De persze a világon nem létezik akkora ház, amiben huszonheten úgy férnénk el, hogy ne mennénk pár nap után egymás agyára. Főleg, ha esik az eső, és nem lehet kimozdulni a házból… Amikor a kényelmes ejtőzésem alatt már tizedjére akar az unokaöcsém megbilincselni és börtönbe zárni, két kicsi üvölt, mert bekakilt, az egyik sógornőm majd felrobban, mert a nehezen elaltatott csecsemőjét felébresztette az indiánüvöltés, valaki spórolósan maga főzne, a másik a parton enne inkább lángost, a harmadik meg azt szeretné, hogy legyen bármi, csak együtt mozduljunk – na ilyenkor szoktunk jól összeveszni a feleségemmel, Erikával! És ekkor állt elő az öcsém, hogy elvinné a lányomat keresztapás programként a helyi vidámparkba. Meg még vitt pár gyereket. Olyan felszabadító volt, hogy már csak azzal a néhány emberrel is csökkent a nyomás a házban, meg az agyamban! Közben az öcsém küldött is pár szelfit magukról mindenféle idétlen filterrel. Olyan jó volt hallgatni aztán a lányom lelkes élménybeszámolóját! Az öcsém ezért nem várt semmit cserébe, de nekem példát adott – hiszen én is vagyok keresztapa is –, mit tehetek én is a keresztfiaimért. (Ebben egyébként is elég nehezen találtam meg eddig a helyemet, szóval különösen is hasznos iránymutatás ez nekem.)
Nem elvárásokat fogalmaz meg az Isten. Nem kell semmit teljesíteni, hogy valaki megfeleljen neki. Ő kezdeményez, ő ajándékoz meg, ő ad. Azért, hogy legyen miből továbbadni.