A válasz nem egy név

Valljuk be, jelen lenni nagyon nem magától értetődő! Előfordult már mindannyiunkkal, mikor a jelenléti ívet ugyan kitöltöttük, de fejben valahol egészen máshol jártunk. Amikor a kánikulában ugyan bent ülünk az irodában, de az ablakon kibámulva a gondolatainkban valahol a tengerparton strandolunk. Amikor a játszótéren mobiltelefonozgatva hintáztatjuk a gyereket. Amikor a családi ebédnél is a következő feladaton kattog az agyunk: mi lesz holnap, mit kell majd legközelebb megoldani. Nagy dolog, ha valaki jelen van!

Ablonczy Tamás
2020. június 28.

Lekció: Lukács evangéliuma 10. rész 38-42. versei

Textus: „Az ÚR pedig azt mondta: Megláttam népem nyomorúságát Egyiptomban, és meghallottam segélykiáltásukat a sanyargatók miatt, mert ismerem fájdalmukat. El is megyek, hogy kimentsem őket Egyiptom kezéből, és elvigyem őket arról a földről egy jó és tágas földre, tejjel és mézzel folyó földre: a kánaáni, a hettita, az emóri, a perizzi, a hivvi és a jebúszi nép helyére. Bizony, eljutott hozzám Izráel fiainak segélykiáltása; látom is, hogy mennyire sanyargatják őket az egyiptomiak. Most azért menj! Elküldelek téged a fáraóhoz: vezesd ki népemet, Izráel fiait Egyiptomból! Mózes azonban ezt felelte erre az Istennek: Ki vagyok én, hogy elmenjek a fáraóhoz, és kivezessem Egyiptomból Izráel fiait? De Isten azt mondta: Bizony, én veled leszek! Ez lesz annak a jele, hogy én küldelek: Amikor kivezetted a népet Egyiptomból, ennél a hegynél fogjátok áldozattal szolgálni az Istent.
De Mózes azt felelte Istennek: Ha majd elmegyek Izráel fiaihoz, és azt mondom nekik: atyáitok Istene küldött engem hozzátok, és ők megkérdezik tőlem, hogy mi a neve, akkor mit mondjak nekik? Isten ezt felelte Mózesnek: Vagyok, aki vagyok. Majd azt mondta: Így szólj Izráel fiaihoz: A „Vagyok” küldött engem hozzátok.” (Mózes második könyve 3. rész 7-14. versei)

Kedves Gyülekezet!

„Vagyok, aki vagyok” – hangzik a híres bemutatkozás ott a pusztában egy égő, de mégsem elégő csipkebokornál. Ahogy Mózes helyébe képzelem magam, hát én igencsak megszeppentem volna egy ilyen választól. Egyébként is meghökkentő jelenségek történtek, már eleve ezek is ijesztőek lehettek, de aztán meg ez a titokzatos válasz! Te jó ég, mibe csöppentem?! – kérdezném magamtól. Elsőre nagyon titokzatoskodónak tűnik ez a bemutatkozás, ez a válasz, elutasító, távolságtartó, elzárkózó. Úgy hangzik, mitha azt mondaná ezzel: Mi közöd hozzá? Ne kíváncsiskodj! Nem kell ezt neked tudnod! Az vagyok, aki vagyok – kész, punktum. Kicsit olyan érzés, mint a maffiózós filmekben, ahol a fővezérrel nem lehet találkozni, még látni sem látta senki, legfeljebb ellenfényben, hátulról, az árnyékát. Kérdezősködni meg nem lehet, hanem a feladatot kell végrehajtani.
Talán illetlennek tűnik így fogalmazni Isten kapcsán, főleg, hogy Isten annyira szent, hogy Mózesnek még a saruját is le kellett vennie, nehogy beszennyezze azt. De sokszor így érezünk Isten iránt, így gondolunk rá egy ilyen történettől függetlenül is. Ijesztőnek, megközelíthetetlennek, titokzatosnak érezzük sokszor. Ezt erősíti, hogy maga a Biblia, Isten legdirektebb bemutatkozása, hozzánk intézett szava is olyan érthetetlen, titokzatos olvasmány, amiből gyakran alig tudunk valamit is kibányászni, olyan sok benne a szimbólum. Miért nem beszél Isten egyértelműbben? Ezt a titokzatosságot, megközelíthetetlenséget pedig csak erősítik az Isten döbbenetes hatalmát bizonyító csodák.
Miért ilyen titokzatos Isten? Még Jézus is úgy fogalmaz az Újszövetségben, a virágvasárnapi eseményeknél, hogy a szamár elkötésénél elég annyit mondani: „Az Úrnak van szüksége rá.” (Lk 19,31) Vagy a hatalmát firtató farizeusoknak válasz helyett visszakérdez, majd miután nem felelnek neki, ezt mondja: „Én sem mondom meg nektek, milyen hatalommal cselekszem.” (Lk 20,8) Egy másik esetben pedig a meggyógyított leprástól kéri azt, hogy „senkinek semmit el ne mondj!” (Mk 1,44) Miért ilyen titokzatoskodó Isten? Pedig itt lenne a lehetőség nyíltan, egyértelműen elmondani mindent. Örülhetne Isten, hogy végre van fogadókészség, kíváncsiság – mondaná a modern ember -, kihasználhatná ezt az alkalmat!
De Isten nem titkolózik, hanem a valóságot mondja! Ő a Vagyok – aki jelen van. Valljuk be, jelen lenni nagyon nem magától értetődő! Előfordult már mindannyiunkkal, mikor a jelenléti ívet ugyan kitöltöttük, de fejben valahol egészen máshol jártunk. Amikor a kánikulában ugyan bent ülünk az irodában, de az ablakon kibámulva a gondolatainkban valahol a tengerparton strandolunk. Amikor a játszótéren mobiltelefonozgatva hintáztatjuk a gyereket. Amikor a családi ebédnél is a következő feladaton kattog az agyunk: mi lesz holnap, mit kell majd legközelebb megoldani. Nagy dolog, ha valaki jelen van! Én még válaszolni is tudok úgy, hogy egyébként egyáltalán nem oda figyelek: persze, persze, megcsinálom – aztán később én lepődöm meg a legjobban, amikor szembesítenek az ilyen ígérgetéseimmel. A pszichológusok még külön tanulják is, hogyan kell jelen lenni egy beszélgetésben, ez külön tananyag, külön tudomány.
Isten lényegéhez tartozik, hogy ő van, jelen van. Megbízhatóan itt van, lehet rá számítani, építeni. Ő nem Volt, nem egy réges-régi történet, ami már rég elmúlt. Nem is Majd Lesz, ahogyan mi szoktunk ígérgetni, halogatni: majd megcsinálom, ha lesz időm. (Kicsit kellemetlen is lehetett többünknek, hogy most a bezártságban hirtelen lett is volna időnk a régről halogatott feladatokra, mégsem készültek el…) Nagy érték, ha valaki egyszerűen csak megbízhatóan jelen van. Nagy érték, mikor olyan gyorsan változik minden, mikor a hűség tutyimutyiságnak számít, mikor minden addig érdekes, amíg nekem hasznos: kapcsolatok, munkahely, szép elvek. Isten jelen van.
Évekkel ezelőtt hallgattam egy szobrászt, aki a művészetéről mesélt. Az egyik szobrának azt a címet adta, hogy Az idő közepe, és megkérdezett minket, hallgatóságot, hogy szerintünk mi az idő közepe? Teológusok társaságában voltam, így kicsit provokatívan felvetette: Jézus volna az idő közepe? De aztán meg is válaszolta a saját kérdését: az idő közepe a jelen pillanat – ezt ábrázolta a szobra.
Elsőre olyan titkolózónak tűnt Isten válasza, de aztán másodjára már nagyon is aktuális. De valójában itt nem is igazán a nevét mondja Isten, amiből filozófikus általánosságú következtetéseket vonhatnánk le, hanem nagyonis Mózes kérdésére válaszol egy konkrét helyzetben. Mózes kérdése autoritáskérdés: Ki vagyok én, hogy a népem nagy nyilvánossága elé álljak, majd pedig a fáraó előtt követelőzzem? „Mit mondjak nekik?” Lehetséges egyáltalán egy ilyen kis népecskének megszökni a világbirodalom karmai közül? Hogyan lesz ez? Ki képes erre? Milyen bizonyíték, biztosíték van erre? Ezek mind ugyanabból fakadnak. Alapvető kérdések ezek az emberiség számára. A válasz pedig épp arról szól, hogy: ne aggódj, én veled vagyok. Ha továbbolvassuk, akkor látjuk is, hogy hogyan valósul meg a Vagyok-ság a későbbiek során. Mózes, látom sok mindenért aggódsz, veled vagyok, megnyugodhatsz – biztatja őt újra és újra Isten. Mint mikor tépelődünk, örlődünk magunkban, és valaki barátságosan vállunkra teszi a kezét, megölel, és biztatóan ránk tekint.
Hogy lesz, mint lesz? – jövőt firtató, nyugtalanító kérdések. Isten válasza pedig: mindig jelen vagyok. És a Szentírás egésze is arról tanúskodik, hogy Isten tényleg jelen van. Egyiptomból csodásan megszabadulva aggódik a választott nép a pusztában – Isten gondoskodott ételről, italról, rendről, honfoglaló győzelemről. Az Ígéret Földjén a külső fenyegetettség idején királyt adott. A királyság széthullásakor prófétákon keresztül szólt. Amikor pedig végletesen eltávolodott az ember Istentől, akkor testté, emberré lett. Immánuel – írja a Biblia, ami azt jelenti: velünk az Isten. A Jézus mennybemenetele utáni tanácstalanságban sem maradtak magukra a tanítványok, hanem a Szentlélek jelenlétét tapasztalhatták meg minden gátlásosságot feloldó erővel. És nekünk is mondja: Vagyok, veletek vagyok.
Ámen.