A maga módján

A királyra pedig, aki minden jogosság, ítélet és méltányosság forrására, a nép atyja, azt mondja a Királyok királya: senki. Bizony, szívesen hallgatjuk mi ezt, testvérek! Lám, itt van a Bibliában a hatalom-kritika, na végre! És bárcsak a papok sokkal bátrabban prédikálnának, és sokkal többet vennének elő ilyen textusokat, mert nem árt a hatalomkritika! Nem bizony. Csakhogy testvérek, ez itt valójában emberkritika.

Szabó István
2022. augusztus 7.

Textus:
“És szólt Élihu, és ezt mondta:
Jób azt mondta: ’Igaz vagyok, de Isten megtagadja igazságomat.
Igazságom ellenére kell hazugnak lennem; halálos nyíl talált hibám nélkül!’
Melyik ember olyan, mint Jób, aki issza a csúfolást, mint a vizet?
És egy társaságban forog a gonosztevőkkel, és az istentelen emberekkel jár!
Mert azt mondja: ’Nem használ az az embernek, ha Istennel békességben él.’
Azért, ti tudós emberek, hallgassatok meg engem!
Távol legyen Istentől a gonoszság, és a Mindenhatótól az álnokság!
Bizonyára az Isten nem cselekszik gonoszságot, a Mindenható el nem ferdíti az igazságot!
Vajon, aki gyűlöli az igazságot, kormányozhat-é?
És te bűnösnek mondod az ellenállhatatlan igazat?
Aki azt mondja a királynak: Te semmirevaló! És a főembereknek: Te gonosztevő!
Aki nem nézi a fejedelmek személyét és a gazdagot a szegénynek fölibe nem helyezteti.
Egy pillanat alatt meghalnak; éjfélkor felriadnak a népek és elenyésznek,
a hatalmas is eltűnik kéz nélkül!
Megrontja a hatalmasokat vizsgálat nélkül, és másokat állít helyükbe.
Gonosztevők gyanánt tapodja meg őket olyan helyen, ahol látják.
Bizony az Istenhez így való szólni:
Elszenvedem, nem leszek rossz többé.
Amit át nem látok, arra te taníts meg engem.
Ha gonoszságot cselekedtem, többet nem teszem!
Avagy te szerinted fizessen-é csak azért, mert ezt megveted,
és hogy te szabd meg és nem én? Nos, mit tudsz? Mondd!
Jób tudatlanul szól, és szavai megfontolás nélkül valók.
Óh, bárcsak megpróbáltatnék Jób mindvégig, amiért úgy felel, mint az álnok emberek!
Mert vétkét gonoszsággal tetézi, csapkod közöttünk, és Isten ellen szószátyárkodik.
Tovább is felelt Élihu, és ezt mondta:
Azt gondolod-e igaznak, ha így szólsz: ’Az én igazságom nagyobb, mint Istené?’
Tekints az égre és lásd meg; és nézd meg a fellegeket, milyen magasan vannak feletted!
Hogyha vétkezel, mit tehetsz ellene? Ha megsokasítod bűneidet, mit ártasz néki?
Ha igaz vagy, mit adsz néki, avagy mit kap a te kezedből?
Az emberek a sok erőszak miatt kiáltoznak; jajgatnak a hatalmasok karja miatt;
de egy sem mondja: hol van Isten, az én teremtőm, aki hálaénekre indít éjszaka?
A hiábavalóságot Isten nem hallgatja meg, a Mindenható arra nem tekint.
Hátha még azt mondod: Te nem látod őt; az ügy előtte van és te reá vársz!
Most pedig, mivel nem büntet haragja, és nem figyelmez a nagy álnokságra.
Azért tátja fel Jób hívságra a száját, és szaporítja a szót értelem nélkül.”

(Jób könyve 34-35. részei)

Kedves Gyülekezet!

A nagy bibliafordító Szent Jeromos, aki latinra fordította az egész Bibliát, és nagy művét a római katolikusok mind a mai napig alapvető bibliafordításnak tekintik, nos, Szent Jeromos azt mondja Jób könyvéről: olyan ez a könyv, mint a siklóhal, mint az angolna, minél jobban szorítod, annál gyorsabban kisiklik a kezedből. Valóban, mondhatjuk, a könyvet olvasva mi is sokszor éreztük ezt. Azt halljuk a könyv elején, hogy Jób szent életű, kegyes, bűnkerülő ember, nincsen olyan ember a földön, mint ő; aztán rátör a nyomorúság, a csapások során mindenét és mindenkijét elveszíti, majd elviselhetetlen, gyötrelmes betegség támadja meg. Ekkor így kiált föl Jób: amitől rettegtem, az következett be (3,25). Aztán, itt a könyv vége felé, a hosszú vita után, mintegy azt mondja: az viszont nem következik be, amit annyira reméltem. Egyszóval, amitől rettegett, az bekövetkezett, amit remél, az nem akar bekövetkezni. Vagyis hiába a felkiáltása, hiába a sok erős tétele, hiába az igyekezete, Isten nem ad választ a sorsára. És mindjárt ott is vagyunk Jób helyén: Isten nem ad választ a legnehezebb, legsúlyosabb sorskérdéseinkre. Holott Istennek válaszolnia kellene, hiszen Jób maradék nélkül betartotta az Istennel való szövetsége minden egyes pontját. A szövetség lényege pedig az, hogy a felek, ha a feltételek teljesülnek, teljesítik a vállalásukat. Tehát Isten nem tartja be a szövetséget? Jób szava ez: ártatlan vagyok (17,7). Más helyen azt mondja: igaz vagyok (11,10). Megint más helyen azt mondja: vétek nélkül vagyok (31,30). Vagy ha volt is vétkem, az nem olyan súlyos, mint az engem ért csapások (13,23).
„Igazabb vagyok Istennél!” – a barátok így hallják, mikor Jób azt mondja: ha igazam volna (9,15), vagy: ha igazam van Istennel szemben (9,20), és ezért szállnak vitába vele. De aztán elnémulnak, ahogy legutóbb hallottuk (32,1). S ekkor hirtelen színre lép egy fiatalember, Élihu, akiről eddig azt se tudtuk, hogy létezik. Akkor szólal meg, amikor már le van zárva a vita, hiszen azt olvastuk a 31. rész végén, hogy ezek Jób végszavai. Élihu tehát váratlanul beavatkozik és azt mondja: nekem még vannak szavaim Istenért (36,1).
Élihu terjedelmes beszédet mond. Öt hosszú fejezeten keresztül tart, és három-négy fő részre tudjuk fölosztani. A múltkor olvastuk az első szakaszt, ennek az volt a fő tétele, hogy Isten nem hallgat. Isten, ha kell, álomban közli intelmét. Továbbá, Isten szól hozzánk a saját szenvedéseink által is. És végül Isten küld közbenjárót is hozzánk. Most pedig, a 34-35. részből kiválasztott szakaszokból tárul elénk mondandója. Ma erről szeretnék szólni. Ennek lényege, hogy egyrészt Isten szuverén (ki vagy te, Jób, halandó, hogy ágálsz Istennel?), másrészt pedig ez a szuverén Isten igazságosan kormányoz. De mielőtt erről szólnék, bár múltkor hosszabban részleteztem, most is el kell mondanom azt, hogy a bibliamagyarázók nem szeretik, Élihut; sőt, általában mélyen elítélik a szavaiért vagy a közbeavatkozásáért. Azt mondják, ő is pontosan úgy beszél, mint a három barát, igen kevés a vigasztalás a szavaiban, a fejbe kólintás annál több. Olyannyira ellenszenves, hogy egy 20. századi angol tudós, aki újra fordította a Jób könyvét, Élihu beszédeit kihagyta belőle, csak tett egy lábjegyzetet a szövegbe, miszerint hagyományosan innentől olvashatók Élihu szavai, de ő ezt kihagyta, mert szerinte az egész utólagos betoldás. Ezt a hosszú beszédet vagy inkább okoskodást valaki később beszúrta a Jób könyvébe.
Beláttuk azt is, hogy talán mi sem szeretjük ezt az Élihut. Nem szeretjük, mert arrogáns. Figyeljetek, figyeljetek rám! – kiált (34,1) Nézzük a televízióban az atlétikai világjátékokat. Tetszik, amikor a magasugró ugrani készül, csápol a kezével, mutogat magára: most tessék nekem tapsolni! Most ugrom a világcsúcsot! Élihu is valahogy így kezdi. Ide figyeljetek, bölcsek, mindenki, most jövök én, majd én megmondom a bölcsességet! Továbbá dühös is (32,2-3), és súlyos mulasztásokat ró föl a vigasztaló barátoknak. De hát, kérdezhetném, miért olyan dühös? És milyen alapon és milyen jogon dühös? Jób szenved, nem ő; nem Élihu szenved. Ha egy szenvedő ember dühöng és csapkod, és elviselhetetlen szavakat mond, azt még úgy, ahogy megértjük. De ez itt? Odamegy Jóbhoz valaki vigasztalni, aztán elkezd csapkodni és dühöngeni. Na, testvérek, megnézném azt az orvost, akihez elmegy az ember egy kis apró pörsenéssel, az orvos pedig verni kezdené az asztalt, kikergetné a beteget a rendelőből, s mindenféle szavakat mondana rá! Ki ez az Élihu, hogy itt dühöng? Hogy jön ő ehhez? Vagy csak kibic? Végig várt egy hosszú és nehéz, sokszor reménytelen beszélgetést, melynek során a vigasztaló szavak újra meg újra a homokra futottak, és amikor már a barátok feltették a kezüket, hogy ők nem boldogulnak Jóbbal, akkor Élihu, mint ahogy a kibic a sakkozók asztalánál, benyúl a játékosok feje fölött: ni, emberek, ez a jó lépés! Lehet, hogy már-már vesztésre áll a parti, és a kibic valóban jó lépést javasol, de ki kérte őt erre? S mi van, ha nem is jó az a lépés? Ráadásul, a beszédéből egyre inkább nyilvánvaló, hogy Élihu kiforgatja a barátok szavait. A barátok ugyanis, bármennyire kudarcot vallottak is, vigasztalni jöttek. Ezzel a ténnyel kezdődött a Jób és a barátai beszélgetése. Összebeszéltek, hogy elmennek megvigasztalni Jóbot (3,11). Élihu meg egy fennkölt és magasztos vitát akar itt lefolytatni. Azt mondja: állj ki velem csatára! (33,5) Vannak még Istenért szavaim. (36,1) Hű, de nem szeretjük mi az ilyen embereket! Beütött a baj, összeomlott valakinek az élete, mi több, az én életem omlott össze, és jön valaki, és szóharcot akar folytatni. Ugyan miről?
De vajon csak azért nem szeretjük mi Élihut, mert meddő szófacsarás, amit csinál? Csak ide-oda húzza, kiforgatja a korábban elhangzottakat, némileg másképp idéz, picit torzít, csúsztat (ahogy mostanában mondják), és a szó már nem azt jelenti, amit eredetileg. „Mért legyek én tisztességes, kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes, kiterítenek úgy is!” Ismerjük József Attila fantasztikus versét. Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgy is – Élihu csak addig idézné. De Jób nem ezt mondja, hanem azt mondja: mért ne legyek tisztességes, kiterítenek úgy is! – és ez éppen az ellenkezője. Élihu tehát csúsztat Jób szavain egy picit, és máris Jób szájába adja azt, hogy Isten csúfolja, hogy mindenféle hitetlenséget mond, hogy szószátyárkodik, össze-vissza beszél. Issza a csúfolódás, mint a vizet (34,7). Tényleg? Nos, azért nem szeretjük mi Élihut, mert az ilyen embereket egyébként sem szoktuk szeretni, vagy azért nem szeretjük Élihut, mert mi már eleve Jób pártján állunk?
Korábban sokszor mondtam, testvérek, hogy el kell döntenünk, kinek a pártján állunk itt. A barátok pártján? Jób pártján? Élihu pártján? Isten pártján állunk? Állást kell foglalnunk. Aquinói Tamás egyenesen azt mondja Élihuról: prave interpretantis verba Iob – aljasul (fonákul) értelmezte Jób szavait.
Élihu részben persze csatlakozik a barátokhoz, de van egy különbség. Elifáz, az egyik barát ezt mondja: Jób vétkezett (22,5). Bildád ezt mondja: Jób vétkezett (18,4), Czófár ezt mondja: amit kaptál, az a bűnös ember büntetése (22,29), tehát ő is azt mondja, hogy Jób vétkezett. Volt Jób életében valami, történt valami, talán réges-rég, nem is tudni, aztán jött az isteni megfizetés. Ezért vesztette el az összes jószágát, ezért haltak meg a gyerekei, ezért hagyta ott a felesége, ezért szenved kint egy trágyadombon, cserepekkel vakargatva a rühös testét. Valamikor történt valami, s most teljesedik a megfizetés. Amolyan rendszerváltós történet ez, testvérek. Ebben a részben mély változás, mondjuk, Magyarországon nem nagyon következett be, de másutt igen. Például, Németországban, Csehországban átvilágították az embereket. Akiről kiderült, hogy együttműködött a diktatúra titkosszolgálataival, azt minden tisztéből letették. Tehát lehetett valaki nagy figura, híres ember, aki sokra vitte, hiába. A lusztrációs törvény értelmében mindenét elveszítette. Nos, drága Jób, Isten hozott egy lusztrációs törvényt és átvilágított, és neked hiába volt háromezer tevéd, ötszáz szamarad, hét gyönyörű fiad, három csodaszép lányod, hiába voltál nábob az egész keleti világban! Raus! – mondják a barátok. Élihu csak fokozza ezt. Mert ő nem arról beszél itt, hogy Jób valamikor valami bűnt követett volna el, hanem azt mondja, hogy Jób most követi el a bűnt, mert csatlakozik a gonoszokhoz és a cinikusokhoz, akik szerint semmi értelme Istennel jóban lenni. Mi értelme van Istent szeretni? Nincs abból az embernek semmi haszna! Sőt, tessék csak Jóbra nézni! A nyomorúsága mellett, még ki is gúnyolják: ez az ember Isten barátjának mutatta magát, aztán kiderült, hogy képmutató. Ez az ember olyan híresség volt, hogy az egész hódolt előtte világ, mikor bement a kapun, az ifjak megszeppenve elbújtak, a vének pedig fölálltak, és állva maradtak, és ha szót mondott, az úgy maradt. És tessék, mi lett belőle! Hát megéri jóban lenni Istennel?
Élihu csak fokozza a barátok ítéletét. Hadd idézzem néhány szentenciáját: Jób a gonosztevőkkel van egy társaságban (34,7), tetézi eddigi bűneit (34,37), Jób hiábavalóságra nyitja száját (35,16), és azt mondja: tiszta vagyok én, vétek nélkül, szeplőtelen vagyok, és nincs bűnöm, ímé [Isten az, aki] elidegenedést talált rajtam, ellenségének tart engem, kalodába teszi lábaimat, vigyáz minden ösvényemre (33,8-10); azt mondja: igazam van, de Isten elfordította ítéletemet (34,5), azért perel Istennel, mert nem felel neki azonnal (33,12-13), szaporítja a szót Isten ellen (34,37-36), istentelen ítélettel van tele (36,16-17), sőt, issza a csúfolódást, mint a vizet (34,7-8), azt mondja: nem használ az embernek; ha kedvességben van Istennél (34,9). Majd így folytatja, szinte kérdésként: Te szerinted teljesítse Isten a visszafizetést, mert te azt nem fogadod el? Hát, ha jobbat tudsz, mint Isten, bár én nem, akkor, amit tudsz, mondd! (34,33)
Mégis, testvérek, néha az az érzésünk, hogy ez az Élihu, ez az elviselhetetlen alak, aki csak nyomkodja a Jób sebeit, és nem engedi Isten közelébe, aki mintha Isten önhitt, tudálékos ajtónállója volna, mégis, mintha prófétai igéket mondana itt! Ezért sem tanácsolom senkinek, hogy Jób könyvét a 32. részétől 37. részig vágjuk ki a Bibliából, tegyük félre, mondván, hogy ez egy utólagos betoldás, hanem figyeljünk oda! Ha ugyanis Isten a kisdedek szájával szerez magának dicsőséget és erősíti meg hatalmát (8. zsoltár), akkor mennyivel még inkább meg tudja erősíteni az ő igazságát a tollászkodó Élihu szavaival. Vajon, ha egy ateista mondja, hogy egy meg egy az kettő, az nem igaz, mert egy ateista mondta? Mi tagadás, Élihu páváskodik itt a nagy bölcsességével, mégis van az ő feddő és igazságtalan szavaiban valami, amire nekünk is oda kell figyelnünk. Ezekből kettőt emelek ma ki.
Azt olvassuk itt: „Vajon, aki a jogot, vagy az igazságosságot gyűlöli, uralkodhatik-e? S te az örökké igazságost kárhoztatod?” Ez az örökké igazságos azt mondja a királynak: mihaszna, a nemeseknek pedig ezt mondja: istentelen. Az örökké igazságos nem tekint fejedelmek személyére, és nem tartja többnek a gazdagot a szegénynél, mert az ő keze alkotása vagyunk. Nagyok és kicsinyek, mindnyájan egy pillanat alatt meghalnak. Lám, éjfélkor megmozdul egy nép, átvonul, eltűnik. És a hatalmaskodót kéz nélkül eltávolítják. (34,17-21) Én, bizony, nagyon szeretem Jób könyvének ezeket a szavait, még ha Élihu is mondja. Mintha a Magnificatot, Mária csodálatos messiási énekét hallanánk, kedves testvérek, ahogy Lukács evangéliumában olvassuk: „magasztalja-e lelkem az Urat, hatalmas dolgot cselekedett karjának ereje által, elszélesztette a szívük gondolatában felfuvalkodottakat, hatalmasokat döntött le trónjaikról, alázatosokat magasztalt fel, éhezőket töltött be javakkal, és gazdagokat küldött el üresen! (Lukács 1,46-53) Lám, ezt mondja Élihu is. Az örökkön igazságos ilyen Isten. Azt mondja a királyoknak, szó szerint: Béliál. Ez magyarra fordítva azt jelenti: senki. Isten azt mondja a királynak: senki! Jaj, testvérek, én még a közlekedési lámpának se merném azt mondani, hogy senki. S ugyan, ki meri közülünk a feljebbvalójának azt mondani, hogy senki, Béliál, semmit sem érsz, semmi vagy? És azt mondja a Mindenható a nemeseknek: istentelenek vagytok! A régi görögök azt itt szereplő a héber szót így fordították, érteni fogjuk: paranomosz. Azért értjük ezt a szót, mert a fülünkben van egy másik képzett alak: paranormális. Paranormális azt jelenti, ami a megszokott rendbe, a fizika törvényei által leírt valóságba nem illeszkedik bele, ami túl van a normálison. Az ilyenre azt mondjuk, hogy nincs, miközben van. A para-nomosz kifejezés pedig azt jelenti, hogy törvényen kívüli, törvénytelen. Lám, Isten ezt ítéletében a nemeseknek mondja: istentelenek vagytok, nem tartotok meg semmiféle szabályt, kívül helyeztétek magatokat a rendben! És ez sokkal súlyosabb, mint a korrupció. Ma Magyarországot és a világot is tele üvöltözik azzal, hogy mindenki korrupt, főleg, aki hatalomban van. A közfelfogás szerint a hatalommal együtt jár, hogy azonnal korrupttá tesz; aki meg nincs hatalomban, annak tiszta a leleplezés. Csakhogy a korrupciónak az egyik lényeges eleme az, hogy használja a törvényt. A korrupt ember addig forgatja-csavarja a törvényt, addig keresi rajta a kiskaput, addig böngészi a szerződésben az apró betűs részt, míg a maga javára forgatja. Vagyis megrontja a törvényt, korrumpálja, megrongálja, visszaél vele. A para-nomia azt jelenti, hogy bár van szabály, de senki nem tartja be. Anarchia van. Ez a legsúlyosabb, legborzasztóbb állapot. Törvény ellenére éltek, mondja Isten a nemeseknek, akik arra hivatottak, hogy a törvény őrei legyenek. A törvény őreinek mondja Isten, hogy törvényen kívüliek vagytok! Vártuk, hogy legyen jogőrzés, és lett jogorzás – panaszkodik Ézsaiás próféta a maga idejében (Ézsiás 5,7). A királyra pedig, aki minden jogosság, ítélet és méltányosság forrására, a nép atyja, azt mondja a Királyok királya: senki. Bizony, szívesen hallgatjuk mi ezt, testvérek! Lám, itt van a Bibliában a hatalom-kritika, na végre! És bárcsak a papok sokkal bátrabban prédikálnának, és sokkal többet vennének elő ilyen textusokat, mert nem árt a hatalomkritika! Nem bizony. Csakhogy testvérek, ez itt valójában emberkritika, mert azt mondja Élihu: Isten nem tesz különbséget gazdag és szegény, nemes ember és nincstelen között, mert mind a kettő az ő keze alkotása.
Az ember úgy általában paranomiában él, törvénykerülő. Egy másik kifejezést idézek: anómia; ezt a szociológusok használják a törvénynélküliség világának leírására. Az ember anómiás világot épít magának, a semmiből akar magának mindent felépíteni, a semmiért akar mindent megnyerni, ezért mondja Pál apostol a második korinthusi levélben: „ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában. Mert mi szövetsége van az igazságnak és a hamisságnak? És mi közössége van a világosságnak a sötétséggel? És mi egyezsége van Krisztusnak a Béliállal? (2Kor 7,14-15) Hadd fordítsam le így: mi egyezsége van az igaz embernek, a második Ádámnak, Krisztusnak a nem-emberrel? Itt a Béliál azt jelenti, hogy nem-ember, aki csak embernek teszi magát.
A második ige ennél is nehezebb. Azt mondja Élihu Jóbnak, kérdés formájában: vajon te szerinted kell Istennek teljesíteni a visszafizetést? Csak mert te nem fogadod el? (34,33) Nehéz szó van itt, még ha érthetően hangzik is: te szerinted. Valójában fordítani nehéz. Lehet, hogy Jeromos egyházatya többek között ezt értette azon, hogy mint az angolna kisiklik a kezünk közül egy-egy szó, mert minél jobban szorítjuk, annál gyorsabban eltűnik. Ez a kifejezés, ebben a formában csak egyszer szerepel az egész héber szövegben. Így is lehetne fordítani: úgy legyen, ahogy te akarod, vagy: ahogyan te gondolod. Találtam egy olasz fordítást, talán az a legjobb: a modo tuo – a te módod szerint, a te szájízed szerint. Úgy legyen az Isten igazsága. Mert itt arról beszél Élihu, hogy Jób olyan megfizetést kíván, amit ő megfelelőnek gondol, és nem fogadja el a megtérésre hívó szót. Holott, folytatja, Istenhez így való szólani: elszenvedem (a büntetést), nem leszek rossz többé. Amit át nem látok arra, te taníts meg engemet, ha gonoszságot cselekedtem, többet nem teszem. (34,31-32)
Ez nem üres és felületes meakulpázás, testvérek! Hanem töredelmes bűnbánat, mert a megjobbulás készsége is benne van: ha gonoszságot cselekedtem, többet nem teszem; s ha valamit nem látok (nem értem, hol rontottam el), Uram, te taníts meg, te mutasd meg nekem. Jaj, testvérek, mennyi vétkünk van, melyekről azt hisszük és váltig állítjuk, hogy erények! Míg aztán valaki rá nem mutat, hogy azok bizony vétkek. S vannak bűneink, melyekről azt hisszük, hogy nagy jót tettük általuk. Mígnem valaki bele nem kiabálja a fülünkbe, hogy: Béliál! – senkiházi, semmi, nem érsz semmit, csak a rosszat növelted vele, a paranomia birodalmát tágítottad!
Kérdezzük hát: Jób elutasítaná ezt az alázatos belátást? Élihu szerint igen. Élihu szerint Jób külön szabályt akar felállítani, hogy az ő elképzelése szerint, az ő gondolata szerint legyen, a modo suo, ahogy ő szeretné! És akkor? Akkor szeretni és áldani fogja az Istent. Bizonyára meg tudjuk védeni Jóbot: ő ilyet nem gondolt soha. Láttuk, hogy Élihu azért is ellenszenves alak, mert ezt a felfogást Jób szájába adja, holott Jób nem mondott ilyet. Mi több, ha végig olvassuk Jób könyvét, azt látjuk, hogy ő mindig Istenhez megy, és várja, hogy Isten szóljon, Isten tanítson, Isten szólaljon meg, Isten fejtse ki a dolgot, Isten jöjjön, és Ő mondja el. Jóbban tehát megvan ez a készség. De vajon bennünk megvan-e ez a készség? Ha a Jób pártján állunk? Tényleg, a Jób pártján állunk? Tényleg eldöntöttük, hogy a Jób oldalára állunk? Ha nem, akkor Élihu kérdése hozzánk is szól.
Nehéz tétellel fejezem be. A középkor nagy misztikus prédikátora, Eckhardt Mester azt mondja egyik beszédében: Szeresd Istent tekintet nélkül szeretetre méltóságára! Nehéz szó ez. Isten szeretni úgy, hogy mellőzöm azt, hogy Ő szeretetre méltó? Istent szeretni, annak ellenére, hogy találok Benne valamit, ami nem méltó az én szeretetemre (a modo mio)? Nagyon nehéz kérdés ez. De ezt a kérdést voltaképpen nem is Eckhart Mester, nem is Élihu, hanem maga Isten teszi föl nekünk. Az isteni szeretet tükre veti föl ezt a kérdést. Jóbról Ezékiel könyvében is olvastunk, amikor a próféta azzal példálózott, hogy Jób talán megmentette a maga lelkét (Ezékiel 14). Mintha itt élne a próféta, itt, a 21. században, és azt mondaná: hagyjátok már abba ezt a szöveget: „mentsük meg a világot, mentsük meg a bioszférát, mentsük meg a kronoszférát!” Hagyjátok már! – mondja Ezékiel próféta. Magatokat mentsétek meg! A saját lelkedet ments meg! Hát nem veszed észre, hogy elveszel, pokolba mész, elkárhozol, mit akarsz te univerzumot megmenteni? Tán eloltod a napfoltkitöréseket, hogy ne legyen globális felmelegedés? A magad lelkét ments meg! Mert nagy a baj, lám, Noé, Dániel és Jób, ez a három tökéletes, igaz és istenszerető, ők sem tudnák megmenteni ezt a világot, csak talán a maguk lelkét. Jób megmentette a maga lelkét, ez pedig azt jelenti, hogy szerette Istent, tekintet nélkül Isten szeretetreméltóságára. Nem úgy szerette Istent a modo suo, a maga módján, ahogyan az ember megalkotja magának Istent, akit majd szeretni tud. Az iparosítás korának, a 19. századnak a híres prédikátora Spurgeon mondta, hogy isten-gyárakkal van tele Anglia, a teológusok és filozófusok műhelyeikből csak úgy ontják a könyvek garmadáját: ilyen az Isten, olyan az Isten, amolyan az Isten! De senki oda nem figyel, hogy maga Isten milyennek nyilatkoztatta ki Önmagát. Nos, a 21. század is isten-gyárakkal van tele, immár globálisan és multinacionálisan. És termel a csoki-isten gyár: csupa szeretet. Más sem hallunk, csak ezt: a keresztyén papok nem szeretnek, a keresztények általában nem szeretnek, a muszlimok nem szeretnek, a hinduk nem szeretnek, a dogmák nem szeretnek – de Isten szeret, feltétel nélkül. A modo nostro – megmondjuk mi Istennek, hogyan szeressen! Nekünk ez az a-modo-suo-isten kell, nekem az énszerintem-isten, neked pedig a te-szerinted isten. Eckhart Mester pedig azt mondja: szeresd Istent tekintet nélkül szeretetre méltóságára. Szeresd Istent önmagáért! Vagy csak a képzelt istenedet szereted? A te-szerinted-való Istent szereted-e, akiből persze eleve ki kell venni azt, ami nem szeretetre méltó, hogy például szuverén, és igazságos, és világegyetemeket mozgat, és késlelteti az ítéletet, és nemcsak a te könyörgésedet hallgatja meg, hanem az ellenséged könyörgését is, és azt akarja, hogy térj meg? Mentsétek meg lelketeket, szeressétek Istent! Ezt üzeni ma ez az elviselhetetlen, zaklató Élihu, aki nem ellensége Jóbnak, hanem Isten küldötte és prófétája. Ámen.