A felnőtteknek pedig kemény eledel való

A Szentírás alapján él bennünk egy olyan kép, hogy a hitünknek egyre mélyebbnek kell lennie. Erről szólt a 90. zsoltár 12. verse is: „tanítsd úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk”. Erről szólt Pál apostol hitvallása is, aki nagyon pontosan, tételesen ír a korinthusi szeretethimnuszban: úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek. … A Zsidókhoz írt levél pedig szintén arról beszél, hogy a tejnek itala a gyermeknek való – de itt kiskorúságról van szó, tehát valami visszaesésről –, a felnőtteknek pedig kemény eledel való. Ez nincs ellentétben azzal a gyermeki hittel, amit mi Jézus szavai alapján jónak gondolunk: itt gyerekes hitről beszél a Zsidókhoz írt levél szerzője. Talán nem kell magyarázni, hogy mi a különbség a kettő között.

Sánta Ibolya
2019. szeptember 1.

Lekció: 90. zsoltár 12-14. versei

Imádkozzunk! Istenünk, köszönjük, hogy ma rólunk akarsz velünk beszélni. Őszintén szólva ez érdekel minket a legjobban. Szeretnénk persze mi is pont olyan érdeklődéssel és figyelemmel rád figyelni, ahogy ezt te teszed velünk. De most arra kérünk, hogy rólunk való beszéded velünk ne gyerekes kíváncsiságba ütközzön, hanem a felnőtté válás lehetőségét szolgálja! Tisztíts meg minket! Megvalljuk minden botlásunkat, észrevetteket és előttünk rejtve maradottakat – mert tiszta figyelemmel és készséggel szeretnénk jó lelkiismerettel rád figyelni. Ámen.

Textus: “Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat. Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten. Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.” (Pál első levele a korinthusiaknak 13. rész 11–13. versei)
“Ugyanis ennyi idő múltán már tanítóknak kellene lennetek, mégis arra van ismét szükségetek, hogy titeket tanítson valaki az Isten beszédeinek alapelemeire, mert olyanokká lettetek, mint akiknek tejre van szükségük, nem kemény eledelre. Aki ugyanis tejen él, járatlan az igazság igéjében, mivel kiskorú. A nagykorúaknak pedig kemény eledel való, mint akiknek érzékszervei a gyakorlat következtében már alkalmasak a jó és a rossz megkülönböztetésére.” (Zsidókhoz írt levél 5. rész 12–14. versei)

Kedves Testvérek, Kedves Gyülekezet!

A hitről gyakran esik szó istentiszteleteken, igehirdetésben, én magam is szívesen prédikálok erről, és ez bibliai biztatáson vagy útmutatáson is alapul. Keresztyén gyakorlatunkhoz tartozik, hogy a Kánonhoz: az Ige mértékéhez mérjük a hitünket. Ehhez hozzátartozik az is, ami a korábbi nemzedékeknek nem volt meg, a későbbieknek pedig több lesz, mint nekünk: hogy az Úr Isten felszólításának jegyében, amit az Édenkertben mondott, hogy „műveld a kertet” – ez a világot jelképezte –, és Pál apostolnak azon kijelentése keretében, hogy „a teremtett világ értelmes vizsgálata” – ebbe nyilván mi magunk is beletartozunk – elárul nekünk sok mindent Istenről és az Isten dolgainak a valóságáról – van egy ma kezünkbe adott eszköz, és ennek felhasználásával szeretnék a hitről beszélni.
A Szentírás alapján él bennünk egy olyan kép, hogy a hitünknek egyre mélyebbnek kell lennie. Erről szólt a 90. zsoltár 12. verse is: „tanítsd úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk”. Erről szólt Pál apostol hitvallása is, aki nagyon pontosan, tételesen ír a korinthusi szeretethimnuszban: úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek. Ez a személyes közbevettetés a himnuszban egyrészt arról szól, hogy a korinthusiak az igazi szeretet megismerésében gyermekek maradtak: kiskorúak, infantilisek. De persze az is benne van ebben, hogy minden, ebben a földi életben megszerezhető ismeret, tapasztalat a szeretetről ahhoz képest, ami majd a mennyben vár bennünket, annyira töredékes, amennyire a gyermekkori megismerésünk, gondolkodásunk és érzésünk távol van az érett felnőttétől. A Zsidókhoz írt levél pedig szintén arról beszél, hogy a tejnek itala a gyermeknek való – de itt kiskorúságról van szó, tehát valami visszaesésről –, a felnőtteknek pedig kemény eledel. Ez nincs ellentétben azzal a gyermeki hittel, amit mi Jézus szavai alapján jónak gondolunk: itt gyerekes hitről beszél a Zsidókhoz írt levél szerzője. Talán nem kell magyarázni, hogy mi a különbség a kettő között.
Általában az, hogy mennyire mély a hitünk, körülbelül a hitünk erősségét jelenti számunkra, amit elsősorban azon mérünk le, hogy nem ingadozunk a próbák alatt, vagy kellően lelkesek és harmonikusak vagyunk – azaz azt, amit Pál úgy tételez, hogy úgy éreztem, mint gyermek, tehát ahogy érzünk (itt nem a gyermekség a fontos, hanem az, hogy a hitünknek érzelmi része is van). És ide tartozik az árnyaltabb istenismeret is, ami már a tudás, a gondolkodás. „Úgy gondolkodtam” – most is gondolkodom, csak most nem gyermekként, hanem felnőttként, így kell kiegészítenünk Pál apostolt. De mind a kettőt együtt is értjük a mélyebb, az érettebb hit alatt.
De most, amikor erről a témáról szeretnék beszélni a testvéreknek, nem csupán az érzésekre és nem csupán az ismeretre gondolok: hanem inkább a folyamatra, egyfajta érlelődésre, érettségre. Ez alatt azt is értem – hiszem azt, ill. azt hiszem, hogy az Ige alapján –, hogy képesek vagyunk hitélményeket befogadni, képesek vagyunk a hitünkben érzések átélésére. Legyen egy ilyen nyitottság bennünk! Ugyanakkor: ettől függetlenek is tudjunk maradni! Hogy ne ezek gyakorisága és intenzitása tegye számunkra a hitünket valóságossá! Hadd idézzek ide a katolikus hitgyakorlatból: a szentek ezt a lelki szárazság idejének nevezik. De szó sincs arról, hogy akkor a hit ne lenne hit! Ide tartozik más oldalról az ismeretünk, a gondolkodásunk is, de úgy, hogy az Istenről való tudás nemcsak önmagában van, hanem ezt helyesen és egészséges módon tudjuk alkalmazni a mindennapokban! Tehát nem rángatjuk le minden lépésünkhöz az Úr Istent az égből: hiszen adott nekünk értelmet. Viszont felismerjük azokat a helyzeteket, amikor az ő vezetésére kell figyelnünk. Az egyéni életünkben: pl. a gondviselés megtapasztalása, vagy imádáságunk beteljesedésének a várása, ennek a feszültségnek az elhordozása, a megbocsátásnak a mikéntje, az erre való törekvés, döntés mind ide tartozik. De az is, hogy a létezés egészére is tudjuk az árnyalt istenismeretünket alkalmazni! Hiszen Istent az egész világ érdekli! Minden ember érdekli! A mi hitünkbe is bele kell férjen a többi ember, az egyházon kívül is, az egész emberiség. A világ sora: hogy tudjuk a mi korunkat, tehát a mi teljes korszakunkat Isten felől, az Ige alapján látni. S tudjunk a jövő perspektívájáról is: feltétlenül és mindenképpen az újjáteremtettség szempontjából, a jó vég szempontjából, az örökkévalóság szempontjából látni.
Hogy erre eljussunk, ez a Biblia szerint is, és a kezünkbe adott mai eszköz, tudomány alapján is óhatatlanul az életkor előrehaladásához is van kötve. De nem automatikusan növekszik a gondolkodásban való előrehaladásunk és érlelődésünk az életkorunkkal! Nem automatikusan növekszik attól, hogy idősödünk, nem biztos, hogy a hitünk valóban érett lesz ettől. Nem véletlenül kéri ezt a zsoltáríró: „taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!”. Nem biztos, hogy magától bekövetkezik ez. A hitünk annyira fog segíteni nekünk krízisben vagy fordulópontokon, amennyire mi magunk is igyekeztünk érlelni! Ezt az előrehaladást az élettapasztalatok sokasodásával röviden a Biblia is és mi magunk is bölcsességnek szoktunk nevezni, ami kicsit más is, több is, mint a tudás és az okosság: az élet legfontosabb kérdéseiben, dolgaiban való jártasság. Az, hogy hogyan érdemes élni, hogy boldogok legyünk – és itt nagyon fontos Jézusra figyelni, aki a boldogságról elég sokat beszélt és egy kicsit másképp, mint ahogy ezt mi gondolnánk. Vagy az emberi kapcsolatokban való jártasság – amiről meg mondjuk a Példabeszédek könyve ad elénk gazdag anyagot. Az élettapasztalat, a bölcsesség azért érik meg, mert a dolgok velünk nemcsak megtörténnek – például a boldogság: szerelem, gyermek születése; vagy ugyanígy a szenvedés: betegség, gyász; vagy az emberi kapcsolatokban a barátság vagy éppen az ellenségesség megtapasztalása; a történelmi helyzetek: mi a magunkét nem érezzük annak, de biztosak lehetünk benne, hogy mint minden kor, ez is történelmi kor; vagy az anyagi helyzetünk változása –, hanem ezek mind, ha nem is tudatosan, sőt inkább nem tudatosan, de valahol lerakódnak, megérlelődnek és egyszer csak feljön bennünk valamilyen felismerés az élet dolgaival kapcsolatban.
Ennek a folyamatnak a valóságos voltát senki nem vonja kétségbe, legfeljebb kevesebbre becsülik. De a hitnek a valóságos voltát, amiről ma hallunk majd, annál inkább. Az újkori tudományosság ideje alatt a hit mindenképpen úgy jelenik meg, mint valami illúzió, a létezésről alkotott téves felfogás. Csak mi hiszünk a hit valóságosságában, vagy adatott nekünk olyan eszköz, amely megalapozza azt a tudományosság kívánalmai szerint is? Körülbelül 30 éve, hogy az emberről való lélektani gondolkodás elkülönített, szilárd alkotórésznek tekinti a vallásosságot. Ennek van egy ilyen tudományosabb neve, hogy ’spiritualitás’, én vallásosságot fogok végig mondani. Ez nem a keresztyén tan hittételeit jelenti, hanem az embernek azt a mindenütt tapasztalható törekvését, hogy rákérdezzen a létezés, az élet értelmére. Az első, a legismertebb modell az emberről számunkra az, hogy az ember test és lélek. Később a lélektan rájött arra, hogy az ember önmagában nem vizsgálható, csak azzal a közeggel együtt, amiben él. Ezért aztán test + lélek + társkapcsolati, szociális közeg egészítette ki az előző modellt. Ez úgy változott a vallásosság, mint önálló konstitutív elem megjelenésével, hogy test + pszichoszociális közeg + ott van a bennünket alkotó harmadik rész, a vallásosság, a spiritualitás. Amit ez az új felfogás vizsgál, az körülbelül az, amit nagyon jól ismerünk a 17. századból, Pascaltól: ez az a bizonyos ’Isten-alakú űr’.
Azonban a hit fejlődése általában a személyiség egészének a fejlődéséhez is van kötve. És most nagyon vázlatosan, azon az eszköz által, amely persze időleges, múló, és lehet, hogy később jobb is lesz, de ami most rendelkezésünkre áll, tekintsünk rá a hitünkre! Nagyon vázlatosan szeretnék végigmenni azokon a hit-jellemzőkön, amelyek a különböző életkorokban meghatározók, kísérnek minket. Azért, mert két dologra érdemes figyelnünk: egyrészt arra, hogy hol lehetnek elakadások, és pontosan mik ezek a keresztyén hitben – nemcsak személyesen, hanem általában az kereszténységben –, és hogy mi is az az érettség, ahova el lehet érni? Minek örüljünk magunkban, hogy idáig eljutottunk a hitünkben?
A kisgyerekkor – sok kedves történet kapcsolódik ehhez. Tudjuk, hogy itt a fantázia, a mese és valóság nem válik külön. Ezért a kisgyerekek számára egy lerajzolt Jézus a valóságos Jézus, és egy lerajzolt farkas a valóságos farkas! A lerajzolt Jézust szeretik és a lerajzolt farkastól félnek. Ha nem értik teljesen jól a világot, akkor simán kiegészítik: nálunk történt itt az egyik gyerek-istentiszteleten, amikor Ahasvérós királyról tanultunk, aki egy negatív alak; ennek a névnek egy kisgyerek számára nincs értelme, értelmessé kell tenni. S az egyik gyerek így mondta: az Ahasvírus király. A vírus is egy rossz dolog, a király is rossz valaki, nem is lehet másképp nevezni őt, csak így logikus! Aztán ő, a gyermek áll az egész létezésnek a középpontjában: csak azok az emberek léteznek, akiket ő ismer, és mindenkinek, aki csak belép ebbe az ismeretségi körbe, mindenkit ismernie kell, akit ő ismer. És hát az első, ami meghatározza bárkihez való viszonyát az, hogy mit várhat tőle: szeretetet vagy esetleg félnie kell?
Aztán ha tovább megyünk, a kisiskolás korban azokat a történeteket szeretik a gyerekek, amelyek most már nem csupán róluk, hanem arról a közösségről szólnak, ami a világuk, s amik a közösséghez való tartozásukat erősíti meg. Egy kicsit kitágul a világ, önmagukon kívülre kerül a középpont: a családtörténetek, az ősatyák történetei, vagy a barátságról szóló történetek azok, amelyeket nemcsak meghallgatnak, hanem személyesen is mondanak nekik valamit. Azonban nagyon – így mondják – antropomorf az istenképük: tehát ha azt mondjuk, hogy az Istennek igazából nincs keze, nincs szeme, semmije nincs, akkor Isten sincs! Viszont ha azt hallják, hogy „szárnyaid árnyékába menekülök”, akkor az Istennek természetesen szárnya van, pont úgy, mint az angyaloknak. De már elválasztják a képzeletet a valóságtól. És ami nagyon fontos lesz majd a hitbeli érettség megmérésénél: azt teszem meg neked, amit te nekem, s neked is meg kell tenned azt nekem, amit én neked! Erősen hisznek az igazságszolgáltatás, a büntetés valóságosságában és megérdemelt voltában.
Következik a kiskamasz kor: ezt azért fogom talán kicsit részletesebben elmondani, mert a felmérések szerint legtöbben a felnőttek közül erre a szintre esnek vissza, mondjuk krízisben, illetve itt, ezen a szinten akadnak el. Itt már megvan az elvont gondolkodás képessége: az, hogy Istennek keze, lába van, az teljesen érthetően szimbolikus a számukra; nem kell, hogy Isten valami tárgyszerű legyen, tudják, hogy nem anyagi valaki. Át tudják venni a mások nézőpontját, megértik, hogyan lehet, hogy Ábrahám azért a gonosz Sodomáért is imádkozik, és megértik Isten szempontját is, hogy annak a gyilkos Káinnak, aki megérdemelné, hogy őt is megöljék, mégis csak megbocsát és életvédő jelet tesz rá. Nem biztos, hogy egyetértenek vele, de már tudják akceptálni, mint egy másik véleményt. De a legfontosabb talán a mi szempontunkból, hogy a hitük nagyon személyhez kötődik! Ezért ha ebben az életkorban egy jó hittanoktatót, lelkészt, keresztpapát, édesanyát kapnak ajándékba, akkor ez ugyan nem garancia arra, hogy végig megmaradnak a keresztyén hitben, de a velük kapcsolatban szerzett benyomások és ismeretek fogják életre szólóan meghatározni, hogy ő maga majd mit is gondol a keresztyénségről, mi az, amit benne valódinak fog elfogadni. Mások alapján ítéli meg magát, ezért ebben a korban mindig a korosztály véleménye lesz számára a mértékadó. És a csoportjának, az elsődleges csoportjának a normáit terjeszti ki másokra. Ez azt jelenti, hogy ha a családban és a gyülekezetben találkozik egyféle felfogással, például vallásos gondolatokkal vagy erkölcsi mércével, akkor ezt automatikusan a külvilágra nézve is mindenütt érvényesnek tartja. De éppen emiatt ekkor jön a nagy beleütközés a valóságba: melyiket tekintse legitimnek? Mert a külvilág más! És hát akkor jön az a nagy dilemma, hogy melyikhez tartsam magam: amit belsőleg igaznak tartok, vagy amit a rólam ítéletet alkotó elsődleges közösségem – mondjuk a diáktársak vagy internet közössége – tart jónak? Ezt a dilemmát mi felnőttek sem tudjuk mindig jól megoldani. Biztatnunk kell őket, hogy tartsák magukat ahhoz, amit jóként kaptak, de nem lehet számon kérni, ha nem sikerül.
A következő a serdülőkor, ahol maga alakítja ki, hogy miben hisz, milyen világnézetet választ. Mindenképpen minden ellentmondásra magyarázatot kell találnia, mert különben hátha nem igaz az, amit kialakított magának. S mivel ez egy megküzdött, formálódás alatt levő szakasz, ezért az ellenvéleményt úgy éli meg, mint támadást a már maga által kiküzdött világnézettel vagy hittel vagy istenképpel szemben. Ebben a szakaszban az a legmegdöbbentőbb, ahogy a „tizenhárom+” életkor idetartozik: a szakirodalom is kicsit rosszkedvvel jegyzi meg, hogy ez az idő ma eltarthat harminc-negyven éves korig is! Míg az előző életszakaszban a személytől kap hitelességet, a hitet ahhoz köti, itt fordítva van: a kiküzdött nézethez keres hiteles és számára konstruktív hatásokat közvetítő személyt, barátokat, hagyományokat.
Ez után következik az, amit a gyakorlatban érettnek lehet nevezni, az „életközépinek” nevezett hit, 40-45 év után, hogyha mindenképpen egy korhoz kötjük. Ez a sok szempontú megközelítés ideje, amely el tudja viselni a dolgok ellentmondásos voltát, a hit paradoxonjait. Emlékszem, már húsz éves elmúltam, amikor először hallottam egy nagyon csattanós és nagyon jó választ arra a kérdésre, hogy végülis kin múlik a hit: azon hogy én hiszek? vagy ha a hit Isten kegyelméből van, akkor a döntésemnek semmi köze hozzá? és aki nem hisz, az nem tehet róla? Ekkor hallottam azt a választ, hogy ez olyan, mint a mennyország kapuja, ahova az van kiírva, hogy ’Jézus hív’ – de ha belépsz rajta és visszatekintesz, azt olvasod, hogy ’Isten hozott’. Ez annyira csattanós volt és annyira jó, hogy nem tudtam rá semmit válaszolni, de valahol még bennem maradt huszonévesen, hogy ezzel mégsincs teljesen feloldva, megmagyarázva a dolog! De ebben az életkorban, amiről most beszélünk, az ember eljut ahhoz, hogy igen, ez így van, és nem is kell feloldani, mert hiszen mit mond a Biblia, maga Isten? „Amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én gondolataim a tieteknél”. Ehhez a korhoz tartozik, a hit érettségéhez, hogy el tudom fogadni a másik embert minden gond nélkül, akkor is, ha teljesen másképp gondolkozik, mint én, sőt, hogyha egyenesen szembehelyezkedik az általam vallott dolgokkal. De ettől még a benne levő értékeket tudom tisztelni! És ugyanez igaz a korokra is: ez nagyon fontos, mert sokszor előforduló hiba, hogy a régi korokon a mi korunknak az értékeit és gondolkodásmódját kérjük számon: ez főleg az Ószövetséggel kapcsolatban gyakran előfordul! Gondoljunk arra, hogy száz év múlva mit fognak gondolni a mi korunkról? Arról nem beszélve, hogy miből gondoljuk, hogy bizonyos kérdésekben ma biztosabban jobban gondolkozunk, mint ötszáz évvel ezelőtt tették? A társadalmi normák ebben az érlelődési fázisban nemcsak úgy léteznek, mint amihez az együttélés érdekében tartjuk magunkat, hanem ezt meghaladó készséget jelent. Jézus mondja, hogyha arra kényszerít téged valaki – a megszálló rómaiak megtehették ezt –, hogy menj vele egy szombatnapi járóföldre, akkor te menj el kettőre. Ezt Joó Sándor úgy magyarázta, hogy megtehetem azért, mert ez egy kényszer, ez egy rám kényszerített norma, és megtehetem azért, mert megtehetem: mert szabad vagyok rá!
És van egy olyan, már csak elképzelt hitfázis, érlelődési fázis is, amire egyetlen konkrét alanyt sem találtak azok, akik ezt a modellt felállították: ahol az én háttérbe szorul és a szeretet, egyenlő bánásmód a jellemző. S ami a legfontosabb és leginkább sokat mondó lehet a számunkra: ahol a létezésről a nyelvi elégtelenség miatt csak metaforákkal, történetekkel és példázatokkal beszél valaki. Ki az, aki így tett? Egyvalaki biztosan a legmélyebb és a legérettebb hittel járt közöttünk!
Mindez egy általános leírás, és arra volt alkalmas, hogy legyen egy átfogó képünk, lássuk az „ideális” utat. Azonban ettől akár nagy eltérések is lehetnek! Pozitív irányban is, ahol megint Jézust lehet idehozni, aki tizenkét évesen ott van a templomban, és mit olvasunk? „Csodálkoztak értelmén és feleletein,” értelmi és érzelmi intelligenciáján. Ezután Lukács még azt az összefoglaló megjegyzést is teszi, hogy növekedett „bölcsességben”!
A továbbiakban először hadd kezdjem a hiányokkal: amikor ettől a leírástól lefelé vagy visszamaradással térünk el. Hogy jobban értsük: emlékszem pl. egyszer egy nagyon magas kvalitású orvossal és a feleségével beszélgettem, s az orvos tumoros betegségben szenvedett. A felesége azt mondta: Isten nem teheti meg velem, hogy elveszi őt tőlem! Nem kell arra gondolnunk, hogy ez az asszony teljesen éretlen hitben járt, de ebben a krízisben visszaesett: csak én létezem, Isten is csak azért létezik, hogy rajtam segítsen! Vagy a másik példa: nagyon gyakran számon kérjük, lelkészek is, mert ez nagyon könnyű, a krisztusi mértéket, a saját csoport mértékét a világon. Kiterjesztik Krisztus normáját a világra. Ehhez képest Pál apostol mit mond? Mit tartozik rám, hogy a kívül valókat megítéljem, őket majd az Isten megítéli, én tiveletek foglalkozom! (1Kor 5,12-13) És hát idetartozik a tekintélyszemély, az a valaki, aki nekem a hitet jelenti, közvetíti és függök tőle. Ez a korinthusi modell, ismerjük: Péteré vagyok, Pálé, Apollósé… De ennek megvannak a mai megfelelői is: hogy ha az a lelkész, az a tanító, aki számomra a hitet egyenértékűen közvetítette, elmegy, meghal, nyugdíjba vonul, akkor elanyátlanodom, elapátlanodom, még a gyülekezetből is kimaradok… Vagy ami egy szószékcserés vasárnapon történt: megjött valaki az istentiszteletre, már ott álltam a szószéken, és amikor meglátta, hogy nem az ő lelkésze van, aki pedig úgy lelkész, „a” lelkész , ahogyan ő várja, sarkon fordult és kirobogott a templomból. De ilyen a másféle bibliaértelmezés kérdése is: amikor azt látjuk, hogy a Bibliának ugyanazt a helyét egyik felekezet így, a másik úgy – sőt, egyik pap így, másik pap úgy – magyarázza. És esetleg ezek még ellentétben is állnak egymással! Amikor a hit és a bibliaértelmezés csak egyféle lehet, különben nem igaz: ha visszagondolunk a hallott vázlatra, láthatjuk, hogy a feszültségtartás, a feszültség elviselése sokszor hiányzik belőlünk! Végül egy utolsó, személyes példát hadd mondjak el: tavaly osztálytalálkozónk volt az általános iskolás osztálytársaimmal – és most igazán elnézést kérek, hogy katolikus osztálytársamról beszélek, de nincs más példám, tehát senki ne vegye sértésnek –, és egy katolikus fiú arról számolt be, hogy ’én hiszem az Istent, de nem beszélek vele’. Őt nyolcadikos koráig is elkísérte az édesanyja az iskolába, kicsit visszahúzódó fiú volt, sokszor eszembe is jutott, vajon mi lett vele? És meglepődtem, mert megnősült, egy tündéri keresztyén hívő katolikus felesége lett, négy gyermeke született, és mint ő elmondta, 2008-ban, amikor a legnagyobb gazdasági váltság volt, az ő üzlete úgy ment, hogy 800 ezer forint adót kellett befizetnie a haszon után! És ott ült és azt mondja: én gyóntam, én körmeneteken résztvettem, böjtöt tartottam, mindent felsorolt – de most nem beszélek az Istennel! Mert most nem megy úgy az üzlet, félig lebénult a jobb oldalam, és „amit én adok neked, teneked is azt kell adnod nekem, és amit te adsz nekem, én is azt fogom neked visszaadni”!
De nagyon szeretném pozitívan befejezni, ugyanis egy szakértő mondása, hogy „a vallásosság azon kevés területekhez tartozik az emberben, ahol élethosszig tart a fejlődés”! Élethosszig, és keresztyénként hozzátehetjük: ráadásul nem a magunk teljesítményére, ösztökélésére, igyekezetére vagyunk csupán utalva, mert Isten Szentlelke az, aki segítségünkre jön! S ami még nagyon fontos: ki-ki önmagához képest fejlődik! Hiszen ha valaki egy jó családban, egészséges hitű keresztyén családban, egészséges egyházi, gyülekezeti hitgyakorlatban nő fel, és jó tehetsége van és sok mindenben előre jutott, akkor az végső soron mekkora utat tesz meg? Ő is megtesz valamennyit. De ha valaki mindezeket nélkülözi, nem jut el talán hasonló érettségig, mégis az induláshoz képest sokkal hosszabb az út, amit megtett nála! Erre is, meg az elmondottakra, a vázlatra is érvényes az a mondás, ami nekem nagyon tetszik, mert szemléletesen kifejezi az érlelődés menetét és egyéni útját is: aki azt hiszi, hogy minden gyümölcs akkor érik, amikor a szamóca, semmit nem tud a szőlőről! És Isten is ismeri ezt az igazságot.
Most az érett hitről is hadd mondjak néhány dolgot, konkrétumot! Megint – hiszem, vagy azt hiszem – az Ige alapján, a saját látásomat. Nagyon fontos az árnyalt Isten-kép. Isten személy, sőt a legszemélyebb személy: mi tőle kaptuk a személyi mivoltunkat. Ezért abban, hogy benne ellentmondásokat fedezzünk fel, nagyon könnyen segítségünkre jön az, hogy a feleségemben, gyerekemben, az anyámban, apámban is, akiket szeretek, mennyi ellentmondás van! Csak csodálkozom, hogy fér meg két ellentétes dolog benne! De ettől ő még van, és ettől még lehet jó! Tehát például az, hogy Isten szeretet, mégis van kárhozatra ítélés, nem kell, hogy arra a következtetésre juttasson engem, hogy akkor Isten talán nincs, vagy ha van, akkor rossz, gonosz! Ide tartozik persze az, hogy a mi korlátozott, bűntől megromlott értelmünk nem képes minden dolgot felfogni. A másik, amit nagyon fontosnak tartok a mai tapasztalatok alapján: a valóságos Jézushoz való ragaszkodás, vagy inkább a valóságos Jézus felfedezése! Valahogy már több évtizede ott tartunk, hogy bizonyos tulajdonságokat, fogalmakat, amiket elsősorban hozzá kapcsolunk, vagy tőle származónak, a Bibliából származónak gondolunk, a mindenkori konkrét helyzet és az éppen feszülő vita, állásfoglalás szerint értelmezünk. Ilyen a szeretet, erről sokszor beszéltem már, ilyen az elfogadás, a tolerancia, stb. S aztán ezt az értelmezést tulajdonítjuk Jézusnak. De ha elolvassuk a Bibliát, akkor nagyon könnyen rájöhetünk, hogy ő egészen másképp volt szerető vagy elfogadó! Nagyon fontos, hogy ne essünk a saját korunk csapdájába etekintetben! A következő: hát Istené ez az egész világ! Őt nagyon érdekli az egész világ, pontosan úgy, mint én, és én sem jobban, mint az egész világ! Imádságaink tükrében: mennyire fér beléjük az Istennek ez az érdeklődése a teljes létezés és minden teremtett dolgok iránt? Végül az utolsó: a próbák. A próbákat semmiképpen nem kell úgy kiállni, hogy nincs megingás, nincs semmi keserűség és elbizonytalanodás. A Szentírásban épp elég könyv, ill. hely van, amiből kiderül, hogy ez a hit embereinél sem így volt. Csakhogy közben – és ez megint egy feszültség, amit tudni kell hordoznunk az érett hitben – miközben az érzéseim és a szívem lázad és elbizonytalanodik, aközben mindvégig tudom, amit Tóth Árpád fogalmazott meg gyönyörűen: hogy mindez Isten oltókése bennem. Ámen.

Imádkozzunk! Urunk, Jézus Krisztus, köszönjük, hogy elsősorban nem magunkra kell tekinteni, hanem rád. Köszönünk mindent, ami érlelődni segített nekünk – Szentlelked által. Könyörgünk keresztény testvéreinkért, a hit nélkül élőkért, a szenvedőkért, az egész teremtett világért! Ámen.

Lejegyezte: Vásárhelyi Péter