Az Úr kezdett ismét megjelenni

Dr. Szabó István
2014. január 5.

Lekció: 62. Zsoltár

Imádkozzunk! Mennyei Atyánk az Úr Jézus Krisztus által! Köszönjük neked ez esztendő első vasárnapját és a gyülekezet közösségét. Köszönjük, hogy Lelked erejében a szívünkkel akarsz beszélni, hogy mi is elmondhassunk neked mindent. Hálásak vagyunk megannyi áldásodért, örvendezünk és magasztalunk a betegeink gyógyulásáért, dicsőitünk, hogy a te áldó napoddal újra-ébred reményünk, s nem vontad meg munkánktól annak gyümölcseit, hogy országunk és otthonunk békességet láthat! De legfőképpen megváltó Krisztusunkban adott nagy-nagy kegyelmedért adunk hálát, az új élet és az üdvösség ajándékáért. Szeretnénk egész életünkkel hálásak lenni ezért Neked ? azért is esdeklünk, oldozz fel minket, mert bűneink és restségünk oly gyakran erőt vesz rajtunk és elszakítana minket Tőled. Áraszd ránk, kérünk, ma is irgalmadat, töröld el vétkeinket, és újíts meg minket szent akaratod szerint. Add Szentlelkedet, hogy amit ma szívünkhöz szólsz, az bennünk gyökeret verjen, s jó gyümölcsöt teremjen. S nekem is, Atyám, adj Lelkedből bátorságot, hogy igédet igazán szóljam, arra most magamat, szívemet, lelkemet, számat Neked felajánljam, és buzgó szívvel higgyem: akinek és amikor te akarod, Igédet megadod. Add meg nekem, és add meg nekünk, – hogy miénk lehessen áldásod. Krisztusért kérünk, hallgass meg minket! Ámen

Textus: “A gyermek Sámuel pedig Éli felügyelete alatt szolgált az Úrnak. És abban az időben igen ritkán volt az Úrnak kijelentése, nem volt nyilvánvaló látomás. És történt egyszer, mikor Éli a maga szokott helyén aludt, (szemei pedig homályosodni kezdett, hogy látni sem tudott), és az Istennek mécsese még nem oltották el, és Sámuel az Úrnak templomában feküdt, ahol az Isten ládája volt: szólott az Úr Sámuelnek, ő pedig felelt: Ímhol vagyok! És Élihez futott, és azt mondta: Ímhol vagyok, mert hívtál engem; Éli azonban azt felelte: nem hívtalak, menj vissza, feküdjél le. Elmént tehát és lefeküdt. És szólította az Úr ismét: Sámuel! Sámuel pedig felkelve, Élihez ment, és ezt mondta: Ímhol vagyok, mert hívtál engem. És ő felelt: Nem hívtalak fiam, menj vissza, feküdjél le. Sámuel pedig még nem ismerte az Urat, mert még nem jelentetett ki néki az Úrnak ígéje. És szólította az Úr harmadszor is Sámuelt; ő pedig felkelve, Élihez ment és azt mondta: Ímhol vagyok, mert hívtál engem. Akkor eszébe jutott Élinek, hogy az Úr hívja a gyermeket. Ezért azt monda Éli Sámuelnek: Menj el, feküdjél le, és ha szólítanak téged, ezt mondjad: Szólj Uram, mert hallja a te szolgád. Elmént tehát Sámuel, és lefeküdt a helyére. Akkor eljött az Úr, odaállott és szólította, mint annak előtte: Sámuel, Sámuel! És azt mondta Sámuel: Szólj, mert hallja a te szolgád! És azt mondta az Úr Sámuelnek: Ímé én olyan dolgot cselekszem Izráelben, ami aki hall, mindkét füle megcsendül bele. Azon a napon véghez viszem Élin mindazt, amit kijelentettem háza ellen; megkezdem és elvégezem… És az Úr kezdett ismét megjelenni Silóban, mert kijelentette magát az Úr Sámuelnek Silóban, az Úr beszéde által.” (Sámuel első könyve 3. rész 1-12. és 21. versek)

Kedves Testvérek!

Amikor január első napjától olvasni kezdtük Sámuel próféta könyvét, rögtön emlékezetembe tolult egy megjegyzés, amit évtizedekkel korábban hallottam a gyermek Sámuel elhívásával kapcsolatban. Egy igen tiszteletre méltó lelkipásztor mondotta, aki különben igen sokat szenvedett evangéliumi hűsége miatt: lám, amikor Isten szólítja a gyermek Sámuelt, az öreg pap, Éli inkább szundókálni küldi; majd hozzátette, – talán ilyen az egyház nyomorúsága is: Isten hív valakit, mi pedig szendergésre buzdítjuk.

A megjegyzés igen mélyen érintett, évtizedek óta hordozom magamban, de leginkább azért, mert talán félreértésen alapul, és félreértésre ad okot. Valóban, sok igazság van abban, és nem is szabad hallgatnunk róla, ismerjük el, hogy az anyaszentegyház nem állt és nem áll mindig hivatása magaslatán, s olykor bizony inkább eltanácsolja Istentől, mintsem Istenhez tanácsolja az isten-kereső, mitöbb Istentől megérintett embereket. Mégis, azt hiszem, abban még több és nagyobb igazság van, és erről még inkább beszélnünk kell, hogy ez a szép és titokzatos történet arról szól, hogy miképpen készíti fel az öreg főpap, Éli a gyermek Sámuelt az isteni üzenet befogadására. És ebben nagy bátorítás van mindannyiunk számára!

Hogy ennek a bátorításnak, mi több vigasztalásnak minden ereje a miénk lehessen, látnunk kell a történet körülményeit is ? hadd szóljak ezekről is.   Sámuel könyve egy hosszú krónika közepén áll, és abba a korszakba visz bennünket, amely a honfoglalás óta eltelt évszázadokat és a királyság intézményének felállítását köti össze, egyszerűben: azt az időt beszéli el (talán 20-25 év ez), amely a bírák intézménye és a királyság intézménye között telt el.

Hogy ebben a korban milyen volt Isten népének helyzete, azt egyrészt a Bírák könyvének utolsó megjegyzése fejezi ki a legmélyebben. A Bírák könyve általában, nagy vonalakban a Sámuel korát megelőző évszázadokat mutatja be, – mindenekelőtt Isten hűségét és népe hűtlenségét, az elesettséget és az ismétlődő szabadításokat, a hosszú ideig, akár évtizedekig tartó nyomorúságot és a hosszabb-rövidebb ideig tartó felvirágzásokat. A könyv utolsó megjegyzése azonban egyetlen egy mondatba belefoglalja a nyomorúságot. Itt ezt olvassuk: ?mindenki azt cselekedte, ami jónak látszott az ő szemei előtt.?(Bír 21,25) Ez az egyetlen mondat pedig ezernyi rettentő történetre nyit rá: az egyéni és közösségi önzés, az anarchia, a polgárháború, a pangás, a reménytelenség világa ez. Pedig mi azt gondolnánk, hogy amikor mindenki azt cselekszi, amit jónak tart, az a szabadság végtelen tágassága, az az igazi világ, amelyről mindenki álmodik ? hogy azt tehesse, amit csak akar.

De már a Bírák könyvének utolsó fejezetei is igen megrendítő módon tárják elénk ennek a felfogásnak mindenféle tragikus következményét.

Természetesen, mint minden időben, ebben a korban is voltak igaz emberek, tisztességes családok, szentségre, becsületre törekvő kisebb-nagyobb közösségek. Igen, ebben a korban is fennállt a törvényességnek legalább a látszata, sőt olykor jól gyakorolt valósága is, formálisan megvoltak az identitás tartós intézményei is, élt a történelmi emlékezet, és élt, mégha torzan is, de élt az isten-emlékezet is ? de…, és itt érkezünk el Sámuel korához! – a nyomorúság még annál is mélyebb volt, mint amivel a Bírák könyve zárja beszámolóját. A Sámuel könyvének bevezető megjegyzései ugyanis azt mutatják meg, hogy sokan már beletörődtek a bajba, és bensőségesítették a nyomorúságot.

Mindenek előtt, azt látjuk, hogy még azok is, akik Isten jó rendje szerint akartak élni, folyton beleütköztek a törvénytelenségekbe és erkölcstelenségekbe, amelyek megrendítő módon, éppen a szent helyen jelentkeztek, ott mutatkoztak meg a legdurvábban. Az öreg főpap, Éli fiai, Hofni és Fineás, akik egyúttal a szolgálatban és méltóságban kijelölt utódai is voltak, minden lehető módon visszaéltek a szentséges szolgálatban adott helyzetükkel. Lábbal tapossák Isten jó rendjét. Azok, akik isteni szót és útbaigazítást kerestek a szentélynél, ebben a két alakban csak követelőző bürokratákat találtak, olyanok zsarolókat, akik arról voltak hírhedtek, hogy még apjuk józanító szavait is megvetették, fütyültek Isten szent életrendjére, erőszakoskodtak és gyalázatot-gyalázatot halmoztak. Igen, ők is csak azt tették, ami jónak tetszett a szemükben. Igazodtak a maguk korához: kisajátították maguknak Istent. Privatizáltak. És elütötték apjuk figyelmeztetését, megvetették könyörgését, egyszóval: mindent megtettek, hogy ne kelljen megváltozniuk, hanem tovább élhessenek a maguknak szabta rendben.

A nehéz helyzetet azonban nem ezek a megjegyzések érzékeltetik igazán. Mert nem az volt itt a legnagyobb dráma, hogy akik Istent keresték, azok csak egy vallási üzem korrupt hivatalnokait találhatták, hanem az volt a nagy tragédia, amit a ma felolvasott történet elején hallunk: ?és abban az időben igen ritkán volt az Úrnak kijelentése, nem volt nyilvánvaló látomás.? (1Sám 3,1)

Aki tehát Isten életvezető hatalma, szíveket vezérlő akarata, szentségre késztető rendje, törvényének sugallata szerint akart élni, aki tehát isteni válaszokat keresett kérdéseire, csak azt mondhatta: ritkán ad az Úr kijelentést ? mégpedig igen ritkán; ez jelenti szószerint a kifejezés! És ráadásul nem volt nyilvánvaló látomás sem, vagyis olyan meghatározó, ihletett és ihlető üzenet, mai szóval: prófécia és prédikáció, amely az egész közösséget útba igazíthatta volna. Figyeljük meg a megjegyzés élét ? nem azt mondja, hogy a megromlott vallási világban csaltak volna a főpap korrupt és basáskodó fiai,hogy netalán hamisítottak volna valami isteni üzenetet (arra sem vették a fáradtságot!). A megjegyzés arra utal, hogy mindenki tudta már, hogy nincs ige és látomás. Nem adott igét az Úr. És nem adott az Úr ihlető látomást…És mindenki azt cselekedte, ami jónak látszott a maga szemében.

Valóban elhallgatott Isten? Hallgatása volna a jele annak, hogy szuverénül elzárkózik, ha népe hűtelen? És csak a zajos lárma maradt? Tolakodó programok, politikai harsogás, kulturális magunk-kelletése, zajos lárma a mindenki-azt-cselekszi, ami-neki-jó világából? De, testvérek, túl lehet-e kiabálni az Isten csendjét? Túl lehet-e haladni az Isten mozdulatlanságán?

Vagy talán szólt is az Úr, látást is adott az Úr ? csak hát mindenki azt látta, amit jónak akart látni ? és ezért nem látta, ami javára vált volna?

Az öregedő főpap, Éli fizikai állapota is tökéletesen kifejezi ezt a dilemmát. Azt olvassuk róla: szeme már homályosodni kezdett, és alig látott. Ha nincs ige, ha nincs látomás, – a szent hely felkent őre, a közbenjáró már-már vak, hiszen az elbeszélés nem a puszta fáradtságot írja le (ámbár bele lehet fáradni abba, hogy hallgat az Isten), és nem is csak Éli agg-korára utal (ámbár bele lehet vénülni a szűnni nem akaró rosszba). Ezt a leírást, illetve ami a mélyén van, visszavihetjük arra az időre is, amikor Sámuel még meg sem született, illetve a szülei nem adták még Éli mellé szent szolgálatra. Igen, a próféta fogantatása előtt is így volt ez Élivel. Amikor Sámuel édesanyja, Anna a szentélyben buzgón imádkozott az Úrhoz és gyermek-áldásért könyörgött, Éli, a főpap, aki a közelben tartózkodott és figyelte az imádkozó Anna száját, azt hitte, hogy csak részegen motyog az asszony.

S itt is, amikor az éjszaka sötétjében a gyermek Sámuel szalad hozzá, nem is érti, hogy mit akarhat tőle a gyermek, ha ő nem szólította, nem hívta?! ? s először eszébe sem jut, hogy a szent helyen szent dolgok szoktak történni. Fel sem ötlik benne, hogy a szentély azért áll, hogy a szentséges megszólítsa az embereket, hogy igét és látást nyerjenek. Hozzászokott már az Isten hallgatásához?

De ahogy az imádkozó Anna magyarázata nyomán Éli visszavonja durva szavait és megáldja Annát, úgy itt is történik valami ? és ez döntő fordulat, és ebben van számunkra is buzdítás.

Éli, aki félig-meddig már vak, öreg és fáradt, és csüggeteg, Éli, aki a saját gyermekeit sem tudja jóra fogni, Éli, akinek papsága és bíróskodása idején ez a két közmondás járta országszerte: mindenki az csinált, amit akart ? és: nem adott az Úr igét és látomást ?; Éli, aki már-már beletörődik mindebbe (hiszen mi mást fejez ki az, hogy nem lát szinte semmit, mint azt, hogy nem is akar látni semmit, legfőképpen nem akarja látni, hogy mindenki azt csinál, amit akar, és nem ad jelet az Úr?!) ? nos, ez az Éli mégis arra tanácsolja a gyermek Sámuelt: légy kész meghallani az urat! Mikor a gyermek harmadszor ébreszti: itt vagyok, hívtál! ? tényleg felébred, vagyis ráébred, hogy Isten az, aki a gyermeket szólítja, s ekkor az Isten szolgáinak örök, mély mozdulatát tanítja a gyermeknek: ?Menj, feküdj le, és ha újból szólít, ezt mondd: Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!?

Kedves Testvérek! Tegyünk még három egyszerű megfigyelést, hogy áthasson minket ennek a történetnek a csodálatos biztatása:

1. Figyeljük meg, először is, hogy Éli nem azt mondja: eredj gyorsan és mondd csak: itt vagyok! Hívd vissza az Urat! Isten nem bújócskázik velünk, hanem szólít és hív, – és ezt mindig ő kezdeményezi. Milyen nagy csoda, hogy ez a már-már mindenbe beletörődő, sem nem látó, sem halló öregember megérti: most Isten szólítja Sámuelt, és Sámuel csak akkor lesz engedelmes szolga, ha megvárja az isteni szólítást újra! Milyen áldás, ha nem mi hívjuk Istent egy általunk számára elkészített helyzetbe, helyre (bármily nagyszerű is az), hanem ő hív és készít fel arra, amire elrendelt bennünket!

2. Figyeljük meg továbbá: Isten az alvó Élit is felébreszti, mégpedig egy gyermek által ébresztgeti ? halvány, de biztos előképe ez annak, amit a zsoltáros mond: gyermekek szájával szereztél dicsőséget ? és biztos igazsága ez annak, amit Jézus mond: magasztallak, Atyám, hogy a gyermekeknek jelentetted ki az Ország titkait. Milyen áldás, ha megláthatjuk: Isten hűséges és érvényt szerez igazságának! Milyen áldás, ha felnyitja erre szemünket!

3. Figyeljük meg, milyen csodálatos, hogy Éli nem vonta rántotta magával a gyermeket a beletörődése mélységébe, levertségébe ? ha szabad ezt mondani: nem cinikus. Pedig, ahogy egy középkori magyarázó mondja, akár irigy is lehetne: ő évtizedek óta nem kapott látást, a saját sorsa felől is egy titokzatos alak tájékoztatta, akit az Ige Isten emberének nevez, ám ő csak korrupt gyermekivel küzd, a rossz hírt hallgatja naphosszat. Hát milyen nagy lelket ébreszt benne, hogy Isten felébresztett valakit: egy gyermeket, hogy Isten üzenni fog, egy gyermek által, hogy Isten ismét kezd megjelenni, megszólalni….

4. S figyeljük meg végül hogy, amikor Isten megszólalhat, – szólj Uram, mert hallja a te szolgád,

amikor nem állítjuk igéjét sarokba, hogy várjon csak a sorára, hanem mi várunk reá,

amikor nem okos tanácsért keressük az igét, hanem engedelmességért,

amikor a hitgyakorlatunk nem afféle életmód (lifestyle), ahogy a mai média besorolja ezt a fodrászat és a szabadidősportok mellé, hanem élet, vagy méginkább az egyetlen mód az életre:

akkor rádöbbenünk, hogy Isten valójában sosem hallgatott és nem is hallgat ? nekünk kellene hallgatnunk, odahallgatnunk ? nekünk kell csendre és készségre jutnunk. Nekünk kell attól, hogy mindenki azt teszi, amit jónak lát (amit csak akar) ? ebből eljutnunk arra: amit Isten akar, és arra, hogy azt fogom tenni, amit ő akar, és kész vagyok őt meghallani és meghallgatni.

S akkor egyszerre csak Isten erejével, szépségével, dicsőségével, jóságával, irgalmasságával telik meg a világ, az életünk, a sorsunk, a jövendőnk. Serkenj fel, aki aluszol és támadj fel a halálból és felragyog néked a Krisztus (Ef 5,4) ? mondja az apostol. Akkor nem az a reményünk, hogy hátha-hátha fájdalom-mentesen megússzuk az iszonyatot, és hátha-hátha úgy tehetünk, mintha nem is látnánk belőle semmit, hanem ellenkezőleg a boldog színről-színre látásban reménykedünk és Isten országának erőiből élünk. Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád ? mondja a gyermek, és a szava minket is felébreszt: mert abban az időben kezdett ismét megjelenni az Úr…. Ámen!

Imádkozzunk: Mennyei Atyánk! Önmagának élő világból kiáltunk Hozzád. Mi tettük ilyenné ezt a világot. Olyannyira, hogy bár szentséged és kegyelmed teljessége vesz körbe minket, és nyilván van dicsőséged teljessége, mi is csak azt tudjuk mondani: nem adsz igét, nincs látomás! De most így kiáltunk: adj igét és látást, és adj ébredést, ó, jöjj hozzánk, mert vakok vagyunk, belevakultunk önmagunk imádatába! Az életünk tele van semmivel. Szabadságot és boldogságot kergetünk, de csak fáradságot, kudarcot, nyomorúságot és halált látunk. Óh, szólíts hát és ébressz, s kezd velünk igés meghallásának nagyszerű történetét, a megújítást, az új életet. Csak te tudsz megébreszteni minket ? mert csak te tudsz igaz életre, igaz szabadságra vinni minket!

Könyörgünk minden betegért ? gyógyító kegyelmed áraszd rájuk. Könyörgünk azokért, akik semmi jót nem látnak: semmibe zuhantak, munka nélkül, fedél nélkül, élet-lehetőség nélkül vannak ? irgalmadat és bőséged ne vond meg tőlük. Könyörgünk a világ népeiért ? leginkább a ma születő nemzedékekért, add, hogy békességes időket élhessenek. Könyörgünk a népek uraiért, elöljáróiért, hajlíts szívüket alázatra és bölcsességre, mert te az alázatost felmagasztalod, de a kevélyeknek ellen állsz. Magyar népünkért is könyörgünk ? igét és látást adj! Adj már békességet, adj egyességet, egyre figyelő szívet, méltóságot, vedd el nyakunkból az igát, adj boldog jövendőt, vakság helyett látást, akaratod szent követését! S egyházadért is könyörgünk, álld meg a krisztus-követőket szerte e világon. Áldd meg anyaszentegyházad szent sátorát, hadd legyen érintések és elhívások szent helye, hadd szóljon egyházadban és egyházadon keresztül hívó szavad! És hadd mondjuk mi mind, kiket Fiadért gyermekeiddé fogadtál, szólj, Uram, mert hallja a Te szolgád! Ámen!