Nem vagy messze az Isten országától

Manapság sokat dicsérünk. Pedagógiai elvi is ez, de gyakran túlzásba is visszük, így pedig elinflálódik a dicséret értéke, már nem vesszük komolyan, nem hisszük el. Mindenkinek van olyan ismerőse, aki viccbeli székely bácsisan visszafogottan osztogatja az elismerést, és éppen ezért nagy érték, ha aztán mégis ad belőle.
Mondjuk dicsérni Jézus sem szokott gyakran. Mindenkihez szeretettel fordult, hozzá bárki jöhetett, az összes társadalmi számkivetett helyet talált Jézus tanítványai között, de dicsérgetés helyett inkább mindig tanított: tanított valami újat. Nehogy elbízzuk magunkat? Talán. Szikár református identitásunkhoz mindenesetre valahogy így áll a dolgokhoz: mindig van hova fejlődni, a tökéletességet még úgysem értük el.
De néha mégis dicsért Jézus. Egyszer ráadásul egy farizeust, akik pedig annyiszor kötözködtek vele, és akiket az önhittségük miatt jellemzően sokkal inkább keményen dorgált Jézus. De egy alkalommal, amikor a parancsolatokról beszélgetett egy farizeussal, és az megértette, hogy nem kell túlbonyolítania a dolgokat, nem kell ráfeszülnie, hogy mennyire tud teljesíteni vallási téren, akkor Jézus megdicsérte: „Nem vagy messze az Isten országától.” És itt nem a hiányosságokról van szó, hogy ugyan nem vagy messze, de azért még ott sem! Hanem megerősíti, hogy jó úton jár.
Sőt még inkább: Jézus személyében a mennyország, Isten országa jött a földünkre, mert látta, hogy számunkra, emberek számára leküzdhetetlen távolság van e két világ között, és éppen ezért a Jézussal beszélgető farizeus fizikálisan is átélhette, hogy nincs messze Isten országától. A hamarosan újrainduló tanévben, tennivalók között minket is bátorít most Jézus: közel jött az Isten országa!