[…] Azt hiszem, épp az indítja útjára a tragédiát, hogy Lear nagyon is érti leányait. Érti, de amit ért, nem fogadja el. Úgy is mondhatnám: Lear ? a politikai káosz mellett ? a kommunikatív helyzet káoszát is megteremti: mintha azt szeretné, ha Cordelia férjhez menne (mert ez a rend és jó dolog, hogy két rangos udvarlója is van), és azt, hogy ne menjen férjhez (hanem válassza őt).

És mintha azt akarná, hogy Cordelia egyszerre beszéljen és ne beszéljen, mint a szülő, aki azért haragszik gyermekére, mert nem elég önálló, és nem lázad ellene, miközben ugyanazzal a gesztussal meg is bünteti, ha mégis lázadni mer.

[…] Cordelia ?semmi?-je tehát valóban többszörösen többértelmű: egyrészt jelzi, hogy Lear lehetetlen feltételeket szabott ne­ki. Másrészt a leány az anyanyelv kérlelhetetlen, megvesztegethetetlen (közösségi, törvényerejű) szigorúságával mutatja meg az apanyelv mérhetetlen hiúságát, terméketlenségét, ürességét ? semmiségét. Cordelia arra figyelmezteti Leart, hogy egyet­len nyelv mértékét sem szabhatja meg egyvalaki: még a titkos, ?pri­vát? nyelv is csupán akkor működik, ha a mércét a má­sik nem egyszerűen diktálja, hanem azt legalább még egy va­lakivel együtt, egyenlő partnerként alakítja ki. A Lear?Cordelia viszony­ban ugyanolyan fontos, hogy miképpen kötődik Corde­lia Learhez, mint amennyire jelentős, hogy milyennek szeretné lát­ni ezt a kötődést Lear. Cordelia és Lear drámai dialógusa, ez az ?ellentétes pólusokat szintetizáló sűrítés?, az anya- és az apanyelv összeütközése azonban azt a metafizikai semmit is világra segíti, amelyben már látható az elemekkel a viharos fenyéren szembeszálló őrült Lear, a virágkoronás, az egész világnak igaz­ságot osztó ?ízről ízre király?, a leánya bocsánatáért esdeklő öregember és az elviselhetetlen ?pietŕ?: az apa karjában halott gyermekével. A Lear királyban a konfliktus kezdeti robbanása először a szavak között, a beszéd és birodalom törmeléke alól veti fel a semmit, hogy azután egyre határozottabb formát adjon neki: a lét az egyre jobban látható nemléten át mérettetik meg.

 Részlet Dr. Kállay Géza: A nyelv határai: Shakespeare-tanulmányok című könyvéből