Csiszár Nóra

Boldog gyerekkorom volt vidéken. Láttam a gyönyörű teremtett világot, pedagógus, református szüleim szerettek: nem volt nehéz gyermeki hittel hinnem, hogy van Isten, aki szeret és mindig velem van.
Huszonnyolc évesen veszítettem el ötven éves édesanyámat, miután hat évig volt rákbeteg. Mosolyogva, végig aktívan, Isten akaratában megnyugodva élt az utolsó percig. Ebben a nehéz időszakban sokat erősödött a hitem. Édesanyám elvesztése kapcsán ismertem meg a későbbi férjemet, aki katolikus.
Istenközeli élményem volt később az öt természetes szülésem is.
A reformátusság számomra gyökeret, identitást, a hitvalló őseimmel és a most élő testvérekkel való közösséget jelenti. Ezen kívül magyarságot is. Jó volt külföldön magyar istentiszteleten részt venni, külföldi istentiszteleteken más magyarokkal összetalálkozni. Megemlíteném még az otthonosságot is. Szeretem a szép, egyszerű templomokat, az énekeinket zenéjükkel és régies nyelvezetükkel.
A vasárnapok némi szervezésbeli fejtörést okoznak, mivel a férjem és a négy nagyobbik fiunk katolikus, így ők misére (is) járnak.
A gyülekezetbe úgy kerültem, hogy 2004-ben a kerületbe költöztem, és akkor kezdtem el ide járni. Ebben a templomban konfirmáltam felnőttként. Évekig jártam a baba-mama körbe. Tagja voltam a gyülekezetlátogató csoportnak, valamint idén részt vettem egy ökumenikus imaalkalom szervezésében. A családommal jegyespárokat hívtunk meg esküvői felkészülésük idején. Hasonló feladatokat a jövőben is vállalnék.