Alázat

“Mi, akik zsidónak születtünk, és nem pogányok közül való bűnösök vagyunk, tudjuk, hogy az ember nem a törvény cselekedetei alapján igazul meg, hanem a Krisztus Jézusba vetett hit által. Ezért mi is Krisztus Jézusban hittünk, hogy megigazuljunk a Krisztusban való hit és nem a törvény cselekvése által, mert a törvény cselekvése által nem igazul meg egy ember sem. Ha pedig Krisztusban keresve megigazulást, magunk is bűnösnek bizonyulunk, akkor talán Krisztus a bűn szolgája? Szó sincs róla! Mert ha ismét felépítem, amit leromboltam, saját magamat nyilvánítom törvényszegőnek. Mert én meghaltam a törvény által a törvénynek, hogy Istennek éljek. Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amelyet most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem. Nem vetem el Isten kegyelmét: mert ha a törvény által van a megigazulás, akkor Krisztus hiába halt meg.” (Pál levele a galatáknak 2. rész 15-21. versei)

Amikor Pál apostol úgy fogalmaz, hogy “mi, akik zsidónak születtünk és nem pogányok közül való bűnösök vagyunk”, mintha azt mondaná: a zsidók különbek, mint a pogányok. Úgy lenne helyes, ha azt mondaná: “mi, akik zsidók közül való bűnösök és nem pogányok közül való bűnösök vagyunk”. De a folytatásból kiderül, hogy pontosan erre gondol, hiszen ezt mondja: mert Krisztusban keresve megigazulást, magunk is bűnösnek bizonyulunk. Azaz ő is, zsidóként is, ugyanolyan bűnösnek bizonyul, mint a pogány megtérők. Talán jobban értjük a dolgot, ha átfogalmazzuk: mi, akik keresztények vagyunk, és nem pogányok közül való bűnösök. Milyen arrogánsan hangzik és milyen könnyen félreérthető! Még akkor is az lehet, ha Pál apostol gondolatvezetését követve hozzátesszük: nem erkölcsi szabályok betartása miatt fogad el minket Isten, hanem a Jézus Krisztusba vetett hitünk miatt. Tehát nem azért, mert különbek vagyunk, sőt! Azzal, hogy Jézus Krisztusban hiszünk, aki a bűnösök miatt és a bűnösökért halt meg, éppen azt ismertük el, hogy mi azok vagyunk! De mi a folytatás? Csak akkor marad meg ez az alázat, ha ugyanolyanok is maradunk? Ugyanolyan bűnösök? Akkor mit számít a hit? Akkor sokra megy Isten azzal, hogy hiszünk! Viszont ha a hitünknek jó erkölcsi következményei vannak, és kell is, hogy legyenek, akkor mégiscsak különbek vagyunk, különben leszünk más bűnösöknél? Pál apostol csodálatosan oldja fel ezt a dilemmát: amikor az Isten Fiában való hitben élek, már nem én élek. Krisztus él bennem. Nem én lettem különb önmagamban. Nem különb lettem, hanem egy másik, tőlem idegen, szent, tiszta élet kezdődött bennem. Krisztusé. Ez azonban azzal jár, hogy keresztre vagyok feszítve: állandó a harc bennem a régi énem és Krisztus élete között. Ez a harc azonban nem egy rideg erkölcsi téren folyó harc, magáért a jobb erkölcsért, valami különb életért. Egészen más töltése, oka, forrása van: az, hogy ő szeretett engem és önmagát adta értem. Nem valamiért élek: hogy különb legyek, hanem valakiért: hogy viszonozzam a szeretetét. Ámen.