Vízválasztón

A kérdés az, hogy átlépek-e arra a térfélre, ahol le kell engednem. Le kell engednem az igényemmel, a dühömmel, a haragommal, az elvárásommal, a követelményeimmel, ahol nem vehetem elő a zsebemből a papírt, s rajta a felírt mondókámat, hogy: ha egyszer én az Istenhez eljutok, biz’ Isten úgy elmondom neki…! Engedd el, engedd el! – mert oda a Szentek Szentjébe csak üres kézzel léphetsz be, mert oda, a Szentek Szentjébe csak úgy tudsz belépni, ha nyitva van a füled és a szíved és nem érdekel semmi más, nincs más érdeked, ügyed, nincs más meghatározottságod, csak maga Isten.

dr. Szabó István
2019. február 3.

Lekció: 99. zsoltár

Imádkozzunk! Buzgó és alázatos imádsággal jövünk Hozzád, Mennyei Atyánk, mert bár hirdetjük mi is, hogy Te szent vagy, aki egyenességet, igazságot, méltányosságot szereztél, de mégsem akarjuk megtanulni ezt a szívünkkel. Megvalljuk, igazságod szent ismeretében, hogy állhatatlanok és hiábavalók vagyunk. Könyörülj meg rajtunk, áraszd ki reánk teljes szentségedet, láss meg bennünket a mi Urunkért, Jézus Krisztusunkért, aki magárra vette minden bűnnek a büntetését! Őérette kérünk, hajolj hozzánk, segíts most megrendülésünkben, hogy ne toluljon a szívünkbe harag és bosszúállás, hanem adj erőt, hogy elvégezhessük, amit el kell végeznünk vigasztalásban, újraépítésben, a szeretetnek minden munkájában. Igéd világosságával tanácsolj, mutass nekünk jó utat. Ámen

Textus: “Ettől fogva sokan visszavonultak az ő tanítványai közül és nem jártak többé vele. Mondta azért Jézus a tizenkettőnek: Vajjon ti is el akartok-é menni? Felelt neki Simon Péter: Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van te nálad. És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.” (János evangéliuma 6. rész 66-69. versei

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!

Ha Jézus földi életútját akarjuk fölidézni, leginkább a többi evangélista elbeszélését vesszük alapul, mert ők olyan egyszerű és világos módon adják azt elő, hogy 4-5 éves gyermekek is könnyen megjegyzik. Ezért aztán úgy gondoljuk, hogy az a megjegyzés, amit János evangélista beszúr ide – hogy ti. sokan elhagyták Jézust és nem jártak többé Ővele –, inkább talán virágvasárnap környékére való. Addig Jézus körül csak úgy hömpölygött a tömeg, mentek hozzá és utána, hogy gyógyítást kapjanak, hogy tanítást halljanak, és a népek, annak rendje-módja szerint, hozzá is toldották a maguk álmait Jézus szolgálatához. Amikor aztán eljutottak Jeruzsálembe, még pálmaágakat is lengettek a bevonuló Jézusnak, hozsannát énekeltek neki, és a szabadító királyt üdvözölték benne. Majd pár nap múlva – ahogy ezt néhány nagyfantáziájú író képzeli – ugyanaz a tömeg már azt kiabálta Pilátusnak, hogy: Feszítsd meg! János evangélista azonban ezzel az egyszerű megjegyzéssel: “ettől fogva”, egy másik időpontra teszi a Jézustól való elfordulást, a Mester elhagyásának a megrendítő pillanatát! De nem szükséges most összeegyeztetni az időpontokat és valami magyarázatot keresni az eltérésre, például, hogy lám, sokan elmentek itt, de Jézus rekrutált másokat, mondjuk, még útban Jeruzsálem felé… János evangélistának valami egészen más célja van ezzel a megjegyzéssel. Mert János nem a tömegről, az ujjongókról, a csodavárókról, az eseménylesőkről beszél, akik elmentek megnézni és meghallgatni az ügyeletes megmondó-embert, aki, ahogy az emmausi tanítványok mondják, beszédében és cselekedetében hatalmas volt Isten és a nép előtt. János a tanítványokról szól itt, vagyis azokról, akik nemcsak nézni mentek Jézus csodáját, különlegességét, hanem elszegődtek mellé tanítványnak.
Így mondja János evangélista, elsőre talán lakonikusnak tűnik: ettől fogva sokan a tanítványok közül elhagyták Jézust…. De mi ez az “ettől fogva”? János ez előtt hosszasan és részletesen, de lényegre törően leírja a körülményeket, ezek közül most csak néhányat emelek ki a teljesség igénye nélkül. S kérdezzük máris, ugyan miért hagyták volna ott a tanítványok Jézust és miért ne akartak volna ővele járni? Ha fölidézzük a korábbi eseményeket, jogos a kérdés. Miért ne akartak volna Jézus tanítványai lenni azok, akik átélték a kánai borcsodát? Miért ne akartak volna Jézus tanítványai lenni azok, akik látták, vagy hallották, vagy megtudták, hogy Nikodémus, egy a zsidók főemberei közül (egy miniszter, mondjuk), elszegődött Jézus tanítványának? És miért ne akartak volna Jézus tanítványai lenni azok, akik látták, hogy az ellenséges samaritánusok közül – bocsássatok meg, hogy így mondom, de így fogja érteni mindenki: még a cigánytelepről is – sokan elszegődtek Jézus tanítványának. Hódoltak neki és imádták Őt. És miért ne akartak volna Jézus tanítványai lenni azok, akik látták Őt a tengeren járni? És miért ne akartak volna Jézus tanítványai lenni azok, akik átélték, hogy kenyeret szaporított ötezer embernek? Ezek itt ennek a történetnek az előzményei.
Csakhogy maga Jézus az, aki minden egyes alkalommal összekapcsolta a tanítását, a szavait és a cselekedeteit, és folyton a küldetése lényegéről beszélt. Ezt világítja meg kijelentésével, amikor a vízből bor lett, vagy amikor meggyógyította a királyi ember szolgáját, vagy amikor vízen járt, és amikor abból a kevés kenyérből ötezer embernek adott bőséggel. Nem a csodát magyarázta, nem a fizika törvényeinek megváltoztatásait ismertette velük, hanem minden esetben magára mutatott, mint a csoda cselekvőjére, mint hatalmas úrra, és kimondta szolgálata lényegét, hogy miért jött közénk. Odáig feszítve, hogy szinte református mondattal zárja az értetlenkedőknek adott válaszát: “ezért mondtam nektek, hogy senki sem jöhet én hozzám, hanem ha az én Atyámtól van megadva neki.” (Jn 6,65) Ugyan, ki akar kálvinista lenni?
Vagyis az ötezer ember megvendégelése és az utána bekövetkező vita váltotta ki, hogy Jézus tanítványainak egy része – talán a többsége – vette a kalapját: köszönik szépen, ők ebben a követésben többé nem kívánnak részt venni! – és kiiratkoztak Jézus iskolájából. Mi történt itt?
A kenyérszaporítás után előbb mindjárt királyt akartak Jézusból csinálni. Ezt lehet gúnnyal is illetni, hogy, lám, a régiek, az ószövetség világában nevelkedettek, a régi emberek…! Még magunkat is beleolvashatjuk a jelenetbe. Íme, az ős-materializmus! Lám csak ennyit, és csak ezt akarja az ember, ahogy a Példabeszédek mondja: “a nadálynak két leánya van: addsza, addsza! E három nem elégszik meg; négyen nem mondják: elég!” (Péld 30,15) Hát akkor adja, adja csak, sose elég! Kenyérszaporító király kell. És el akarják ragadni (szószerint: erővel elragadni) Jézust, meg akarják tenni királynak (Jn 6,15). De ne ítélgessünk! Ezt ismerjük mi is. Vagy ha ki akarjuk gúnyolni, előbb tartsunk magunk elé tükröt, és gondoljuk végig. Nem tudom, most melyik európai országban van választási kampány, de merne csak kiállni egy képviselőjelölt (vagy egy királyjelölt, hogy Platón szavait mai nyelvre fordítsam), és bátorkodná azt mondani, hogy: ha megválasztotok, nem lesz többé kenyér! Valószínű, öt szavazatot sem kapna, az Állami Számvevőszék pedig visszafizettetné vele a kampánypénzt. Tudjuk, ígérni kell, például, hogy a nyugdíjasok ingyen repülőzhetnek, mindenkinek lesz Bécsben kávéháza, és holnapután 47 százalék lesz a GDP, megvédjük a békét, az országot-világot, visszafizetjük az államadósságot, sőt, mi fogunk hitelezni a Világbanknak… Ígérni kell. Ám ha valaki máris ad, mint Jézus? Na, ilyen király kell! Nekünk is ilyen király kell, mert mi is materialisták vagyunk, mert van hasunk. És kell fedél a fejünk fölé. Élni szeretnénk. Mindazáltal, Jézus nem tagadta meg király voltát. Majd, nem sok idő, amikor ott áll Pilátus előtt, azt kérdezi tőle a helytartó: király vagy te csakugyan? és akkor azt mondja Jézus: “te mondod, hogy én király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra.” (Jn 18,37) Mert előbb már leszögezte: “az én országom nem e világból való. Ha e világból való volna az én országom, az én szolgáim vitézkednének, hogy át ne adassam a zsidóknak. Ámde az én országom nem innen való.” (Jn 18,36). Az egy másfajta királyság. Hát akkor? Bizony, önmagában már ez is elég lenne ahhoz, hogy odahagyjuk Jézust, de még ott van az a kálvinista mondat is… Sőt, úgy látom, más jó okom is van ezt mondani. Ahogy olvasom korról-korra a keresztyén apologétákat, mindegyre ezt látom. Kezdhetjük a második század végén Tertulliánusszal Észak-Afrikában, aztán folytathatjuk Augustinusszal, aki a porig égett Róma romjai fölött írta védekezését, amikor megtámadták a keresztyéneket, hogy miattuk gyúltak haragra a római istenek, és miattuk jöttek be a barbárok és égettek föl mindent. És idézhetnénk a nyolcadik századbeli keresztyén apologétákat, amikor a muszlimok lerohanták a Hispán félszigetet és hatszáz évig ott maradtak. De nem kell messze menni, elég, ha elővesszük Károli Gáspár Kettős Könyvét, amelyet az 1570-es években írt arról, hogy miért lett oda a dicső Magyarország, amelyről olyan szépen szólnak a Himnuszunk versei is, a nektárt csepegtető Tokajról, az ért kalászt lengető Kunságról. Miért veszett el a tejjel-mézzel folyó ország? És elérkezünk a 21. századig, amikor azon töprengenek okos emberek, hogy mi volna a keresztyénség meghanyatlásának az oka, miért fordulnak el a keresztyénségtől az emberek, és miért üresednek ki a templomok? Csak egy példát mondok. Skóciában, Edinburghban van egy tér, négy utca indul belőle, s mind a négy sarkon van egy református templom. Úgy nevezik, hogy a négy templom tere. Négy református templom egymással szemben. Mintha a Királyhágó-téren lenne egy-egy minden sarkon. Egykor négy lakónegyed templomai voltak, ma mindegyik üres, nemhogy a négyből kettőbe járnának! Nyilván sok oka van ennek. Például, hogy a modern ember materialista, anyagias, és csak e világ dolgai érdeklik. Szekularizáltuk a paradicsomkertet. Elég megnézni egy turista-katalógust, minden második hirdetés így szól: paradicsom! Fehér fövény, lengő pálmafák, koktél és pihenés két hétre. S ez a paradicsom? Nem hisszük, de elhisszük. De van ennél mélyebb példa is. Amikor Kőbányán, a dzsumbujban voltam lelkipásztor, azt mondta nekem valaki, hogy ha látogatni mész, és gyűjtögeted a híveket, mindig vigyél magaddal valami ajándékot. Mondom: mit? Egy radírt, egy ceruzát, egy nyalókát, egy zacskó cukrot. Mondom: miért? Mert akkor elhiszik, hogy jót akarsz! Mert ha nem adsz, akkor venni mész… – így van berendezve az ember belső szemlélete: vagy kapok, vagy vesztek, vagy adnak, vagy visznek. És miután ilyenné lett az ember, a metafizikai, spirituális dolgok érdektelenek lettek. Persze, valami istenke van ott fenn a huszadik felhő fölött, nini, ott kalimpál a lába és kis barokk angyalok röpködnek körülötte, de az nem kell az embereknek. És egyébként is! Meg az egyház is! Hát nézzétek, tele van papzsákkal, milyen telhetetlenek, ezek folyton templomot akarnak építeni, ki akarják javítani a temetőkerítést, ezek zabálják a pénzt, milliárdokat visznek el! Tessék, ez az egyház! Ez a keresztyénség! Ebből a sok pénzből minden magyar állampolgárnak jutott volna 13 forint, 20 fillér, de elvették tőlünk a telhetetlenek. Nem kell a vallás! Mert mit ad a vallás?
Tíz napja leégett a teológusok otthona. Már tudjuk, három ostoba kamasz gyerek gyújtogatott a kollégiumot mellett, abból lett a tűz, s bentégett egy ember, és ki kellett menekíteni 80 diákot, és porrá lett 180 egyetemista lakhelye. Olvasom a facebookon a bejegyzéseket. Ilyeneket írnak: na, hol van most az istenke, tán elaludt a tűzoltóisten? Vagy: templommal kellett volna kezdeni, de mindjárt tízzel! Mit mondjunk erre? Eltekintve azoktól a beteg emberektől, akik a más baján gúnyolódtak, nem kommentálom a dolgot. Mert most nem is erről a beteges lelkületről van szó! Hanem arról, amit a kérdés firtat: hol van a tűzoltó Isten? És hol van a tűzgyújtó Isten? Meg a gabonát őrlő Isten, meg a cipót sütő Isten, meg a nyári kirándulásra bonuszt osztó Isten, a sztenderdül 24 fokos tengermeleget varázsoló Isten? Hol van az az Isten, aki a karjába vesz bennünket, és elhordoz, amíg élünk? De aztán nagyon hosszabbítsa meg, ha jól élünk! Hol van ez az Isten? Az anti-apokalipszis Isten?
De ha nincsenek is ilyen kérdéseink, mi is úgy gondoljuk, hogy amiről itt János evangélista beszél, az egyértelmű. Jézus megtagadta a kezdeményezést, és nem szaporított többé kenyeret! Mint ahogy Kánába se ment vissza egy fél évvel a lakodalom után megkérdezni, hogy van még a borból? Ha nincs, úgymond, csinálok. Aztán ezen az elutasításon úgy felháborodtak, hogy még a tanítványok is elhagyták őt. Csakhogy János evangélista másról beszél, mint amiről eddig szóltam. Én eddig arról beszéltem, hogy mit gondolnak rólunk az emberek, hogyan viszonyul hozzánk a világ, mit tülkölnek az ateisták, hogyan élvezik a keresztyének baját. De ezek csak külső körülmények. János evangélista, ismétlem, nem azt mondja, hogy a kételkedők, a potyalesők, a haszonlesők, a has-istent imádók hagyták volna ott Jézust, hanem a tanítványai hagyták ott!
Ezért kérdezi meg Jézus Pétertől, hogy: “ti is el akartok menni?”(Jn 6,67) Micsoda dráma ez, kedves testvérek! Jézus tanítványokat gyűjt, Isten országára tanítja őket, és beavatja őket a titkok titkaiba. Máté evangélistánál olvassuk, hogy amikor arra kérik a tanítványok, hogy magyarázza meg nekik a példázatokat, Jézus azt mondja nekik: “nektek megadatott, hogy érthessétek a mennyek országának titkait, ezeknek pedig nem adatott meg.” (Mt 13,11) Vagyis Jézus igehirdetése a többieknek szép mese, tanulságos valami, de nektek szent feltárulás. Sőt, Péter itt kimondja, amit a többi evangélista más alkalommal jegyez fel: “mi megismertük és elhittük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Isten fia!” (Jn 6,69) Lám, Péter csodálatos vallomást tesz, és valóban, ez dönt el mindent, hogy te mit mondasz arra, hogy kicsoda Krisztus?! És Péternek itt most erre a döntő kérdésre, egy másik, drámai kérdés fényében kell válaszolnia: ti is el akartok menni?
Mi hát az oka annak amit az evangélista így ír le: ettől fogva sokan elhagyták Jézus? Mit jelez ez a meghatározás? Ez itt egy töréspont: sokan visszavonultak tanítványai közül, leléptek, dezertáltak, kiiratkoztak. Miért? Azért, mert megbotránkoznak Jézus szavától, amit itt a kenyérről, meg az élet kenyeréről és az élő kenyérről mond, és önmagára mutatva jelzi, hogy ő az élet kenyere és odaadja magát nekünk, hogy együk – együk meg őt! (Igen megesszük a kenyeret és megisszuk a pohárt!) S egy pillanat alatt kiderül, hogy itt lelki dolgokról van szó. A világ pedig belefulladva a maga anyagiasságába, ránéz a keresztyénségre és azt mondja, nem kell nekünk ez a spirituális banda, ez a metafizikus úttörőcsapat, vagy nem is tudom mi! Isten mindenkinek szabadon felkínálja szeretetét, kegyelmét; aki elfogadja és magához öleli és vállalja Jézus tanítványságát, az áldásokat kap. Igen, ebben véghetetlen nagy szabadságunk van. Én, bár szeretném, ha a föld mind a hétmilliárd lakója keresztyén lenne – a szívemben nagyon szeretném! –, az eszemmel tudom, hogy erre nézve Istennek nincsen ilyen kijelentése. De amikor az anyaszentegyházban, a tanítványok közösségében bomlik a sor, akkor értjük meg, hogy mindenestől fogva lelki dolgokról van itt szó!
Nos, ezért mennek el a Jézus tanítványai közül sokan, mert nem fogadják el, hogy mindaz, ami Jézus isteni hatalmából, mintegy gondviselésszerűen megtörtént ott, az Ő földi szolgálata alatt – a kenyér, a gyógyulás, a halott feltámadása, a talpraállás, a kiegyenesedés, sőt a fizikai elemek felülmúlása – az mind Istennek egy-egy meghívója volt a lényegre, az örök életre. Mert embervoltunk nem puszta matéria. Isten sem úgy viszonyul hozzánk, mint aki elkötelezett gondviselője a mi testi jó voltunknak – és most a gondviselőt kisbetűvel mondom –, vagy mint akinek munkaköri kötelessége, hogy hozzon ebédet, látogasson, váltsa ki a receptet, tartson el jóvoltából. Isten minden Gondviselő munkája (nagybetűvel mondom!), amellyel körülveszi és megáldja az életünket, az egy-egy meghívás az ő szellemi világába. S leginkább, egészen speciálisan és különleges módon Jézusban adja át ezt a meghívást! A mi drámánk abban bontakozik, hogy vajon ebben a meghívásban élünk-e? (Vajon, ti is el akartok menni?) Ez pedig nem a materialista ember drámája. Amíg lesz keresztyénség e világon, és keresztyénség Isten országának eljöttéig egészen bizonyosan lesz, addig tiszta lesz az a tükör is, amit a Példabeszédek igazsága mond: “a nadálynak két lánya van…” hogy ti. sose elég a mulandó. De most magunkról beszélünk! És kérdezzük: benned hol van a vízválasztó? – mert ez a kérdés. Amikor János azt mondja, hogy “ezután” sokan a tanítványai közül elhagyták Jézust és nem jártak többé Vele, vagyis fölmondták a tanítványságot, abbahagyták a Jézus-követést, nem figyeltek többé a szavára, akkor fölvetődik a kérdés: benned, mint tanítványban, benned hol van a vízválasztó? Hol van az a pont, amikor azt mondod, hogy eddig tudok Jézus tanítványa lenni – eddig a pontig?! S onnnantól nem. Holott éppen ott kezdődne, ahol abbahagyod…
János elbeszéléséből kiderül, hogy éppen ott van a vízválasztó, ahol belép az ember az Isten legbensőbb világába, a Szentek Szentjébe, ahol a megtört kenyeret és a pohárt veszi, ahol majd emlékezik is, és ahol majd hirdeti az örök érvényű bűntörlő áldozatot, ahol átélheti ezekben az egyszerű fizikai, anyagi jelekben, hogy Isten öröktől megbékélt vele. Ott van a vízválasztó. És a kérdés az, hogy átlépek-e arra a térfélre, ahol le kell engednem. Le kell engednem az igényemmel, a dühömmel, a haragommal, az elvárásommal, a követelményeimmel, ahol nem vehetem elő a zsebemből a papírt, s rajta a felírt mondókámat, hogy: ha egyszer én az Istenhez eljutok, biz’ Isten úgy elmondom neki…! Engedd el, engedd el! – mert oda a Szentek Szentjébe csak üres kézzel léphetsz be, mert oda, a Szentek Szentjébe csak úgy tudsz belépni, ha nyitva van a füled és a szíved és nem érdekel semmi más, nincs más érdeked, ügyed, nincs más meghatározottságod, csak maga Isten. A zsoltárvers, amit a lekcióban hallottunk szépen leírja ezt: imádkozott Áron és Mózes és az egész papság, és imádkoztak Sámuel és az Istenhez könyörgők, és Isten meghallgatta őket. És mégis – mondja a zsoltár – föllobbant haragja, mert tele voltak hibavalósággal.
Tudjátok, az a mi életünk nagy drámája, hogy amikor belépnénk a Szentek Szentjébe, ahová meghívott Jézus Krisztus, aki által meghasadt a kárpit és bement előttük – ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja –, bement mindannyiunk előtt és utat nyitott nekünk, mi elfeledjük, hogy nekünk is úgy kell oda belépni, ahogy a régi szövetség idején évente egyszer belépett oda a főpap. A főpap azért ment be szentek szentjébe, hogy elmondja a nagy közbejáró imádságot a népért – és önmagáért! Önmagáért is! Oh, annyi imát el tudunk mondani másokért! Most is sokat fogunk majd imádkozni ezekért az ostoba gyerekekért, akik felgyújtottak egy épületet és meghalt egy ember. És sokat fogunk imádkozni a diákokért és még többet fogunk imádkozni az özvegyért és az itt maradt négy árva lányért! Az egyiknek kiüresedett az élete, a másiknak semmivé lettek a tervei, amazra meg ítélet vár. Mennünk kell a minden könyörületnek Istenéhez, tudunk kell másért imádkozni. Sőt, magunkért is imádkoznunk kell – a bajaink, nyomorúságunk közepette a kimenekedésért, a kenyérért, a vízért, az életért, a fedélért, az Isten országának valami kis előízéért. Mindazáltal hogyan megy be a főpap a szentek szentjébe? Úgy, hogy önmagáért is közbenjáró imádságot mond. Vagyis a maga bűnei miatt is imádkozik, a maga hiábavalósága miatt is kegyelmet kér, és töredelmes önnön lázadó szíve miatt, Isten elleni tülekedése miatt, egyáltalán, a maga ember volta miatt. Vízválasztón vagyunk. Így mondja az evangélista: ettől fogva sokan a tanítványok közül elhagyták Jézust, és nem akartak többet Vele járni. Jézus pedig szinte elengedve kérdezi maradék tanítványát: vajon, ti is el akartok menni? Azt mondja neki Péter: Uram, kihez mehetnénk, az örök élet beszéde van Tenálad! Élet és örökélet – ez a vízválasztó. Átlépni ebből az életből (a dolgainkból, a szükségeinkből, az igényeinkből) az örökkévalóba, amit egyes egyedül csak a teremtő, megváltó, szabadító és újjáteremtő Isten adhat meg nekünk. Ne hagyjátok el Jézust. Ámen