Tebenned bíztunk eleitől fogva

Évekkel ezelőtt, amikor a szüleimmel, testvéreimmel külföldre mentünk utazni és még nem volt okos telefon, talán GPS sem, csak papíralapú térképpel próbált az anyósülésről édesanyám navigálni, rengeteget bosszankodtunk egy-egy országban, hogy miért nincs valami jobban kitáblázva. Állandóan eltévesztettük az autópálya lehajtókat és emiatt kerülőket kellett tennünk, időt veszítettünk. Bosszankodtunk: miért nincs több jel az út mentén? Pedig elég sok közlekedési jel van, sok minden ki van táblázva, de valahogy kevésnek éreztük. Mostmár szinte csak mosolygunk egy-egy ilyen történeten, mert olyan jelfüggőségben élünk, hogy én magamon is tapasztalom, hogy a budaörsi Tesco-ba is állandó GPS-es navigációval megyünk ki. Nem mintha nem tudnánk az utat, de valahogy mégis igényeljük, hogy lássuk folyamatosan a jelet: hány száz méter múlva kell lehajtani, pontosan merre kell menni? Jeleket igénylünk. Egyre újabbat és újabbat. Nem elég az, ami régebben volt, hanem kell a megerősítés, újra és újra.

Ablonczy Tamás
2019. január 27.

Lekció: 104. zsoltár
Imádság: Áldunk téged, Urunk, Istenünk, a zsoltárossal együtt! Olyan szépen fogalmaz, a szívünkből beszél! Olyan csodálatos mindaz, amit te alkottál! Olyan hatalmas és felfoghatatlan az egész minket körülvevő világ! S azon belül is olyan részletekbe menően alkottál meg mindent, Urunk, Istenünk, és mindenről gondot is viselsz. Olyan hatalmas és csodálatos és fenséges Úr vagy te! Alázatra is tanít ez minket, Urunk, Istenünk, hogy ahogyan mi előtted állunk, egyáltalán nem vagyunk hozzád mérhetőek. Kérünk, bocsásd meg, hogy sokszor túl sokat képzelünk magunkról, a saját erőnkről, a saját lehetőségeinkről! S túl könnyen megfeledkezünk rólad. Azt gondoljuk, hogy minden megy nekünk magunktól is. Kérünk, bocsásd meg nekünk, Urunk, Istenünk a nagyképűségünket, a fennhéjazásunkat! De köszönjük neked, hogy mégis eléd jöhetünk, mégis veled beszélgethetünk, mégis megszólíthatunk téged, mégis engeded, hogy téged dicsőíthessünk! Pedig olyan sokszor hiteltelenné tettük már a saját szavainkat. Köszönjük, hogy te mégis hűséges vagy hozzánk is, és megszólítasz minket! Így könyörülj most rajtunk ezen az istentiszteleten is, add a te Szentlelkedet, áraszd ki ránk, add, hogy a te Lelked töltsön be minket, Lelked erejével érthessük igédet, szavadat! Ámen.

Textus: “Azután ismét a galileai Kánába ment, ahol a vizet borrá változtatta. Kapernaumban pedig volt egy királyi tisztviselő, akinek betegen feküdt a fia. Amikor meghallotta, hogy Jézus megérkezett Júdeából Galileába, elment hozzá, és kérte, hogy jöjjön és gyógyítsa meg a fiát, mert halálán van. Erre Jézus ezt mondta neki: „Ha nem láttok jeleket és csodákat, nem hisztek.” A királyi tisztviselő újra kérte őt: „Uram, jöjj, mielőtt meghal a gyermekem.” Jézus erre így válaszolt: „Menj el, a te fiad él.” Hitt az ember a szónak, amelyet Jézus mondott neki, és elindult. Még útban volt hazafelé, amikor szembejöttek vele a szolgái a hírrel, hogy a gyermeke él. Ekkor megkérdezte tőlük, hány órakor lett jobban. Azt mondták neki, hogy tegnap délután egy órakor hagyta el a láz. Megállapította tehát az apa, hogy éppen abban az órában, amelyben ezt mondta neki Jézus: „A te fiad él.” És hitt ő, valamint egész háza népe. Ezt pedig második jelként tette Jézus, miután megérkezett Júdeából Galileába.” (János evangéliuma 4. rész 46-54. versek)

Kedves Gyülekezet, Kedves Testvérek!

Elkényelmesedtünk. Tán szabad így többes számban mondani. Hozzá kényelmesedtünk a jóléthez, a biztonsághoz, a békéhez, a rendezett körülményekhez, ahhoz, hogy működnek a dolgok körülöttünk. Ékesen és szép rendben, ahogyan kegyesen még hozzá szoktuk tenni. Sőt, annyira elkényelmesedtünk, hogy sokszor ezt nem is vesszük észre, és panaszkodunk, hogy miért nem még hibátlanabban működik ékesen és szép rendben minden körülöttünk! Erre akkor jövünk rá igazán, ha valami kizökkent minket a megszokott kerékvágásból, a kényelmünkből, a biztonságunkból, a békénkből, a jóérzésünkből. Mondjuk, ha valaki csak Ausztria vagy Németország felé megy, akkor talán kevésbé érzékel ilyesmit, de ha történetesen ehelyett keleti irányba indul el, és azt tapasztalja, hogy az utak kátyúsabbak, a házak falai kevésbé bevakoltak, mint amihez szoktunk, hogyha azt tapasztalja valaki, hogy ingatagabb a közbiztonság, akkor ez mindenkit emlékeztet arra, hogy van miért hálát adni! Hogy nem olyan természetes az, amink van, amiben benne élünk, az a kényelem, az a kiegyensúlyozottság, az a biztonság! Vagy ha még erőteljesebben borul minden, kiderül, hogy mennyire nem természetes mindaz, amiben vagyunk, rádöbbenünk, hogy mennyire elkényelmesedtünk! Én magam is ezt éltem át az elmúlt héten, amikor olvastam a hírekben, hogy az egyházkerületünk Ráday utcai kollégiuma kigyulladt és lángokban áll. Egyik pillanatról a másikra elvesztették sokan az otthonukat, értékeiket, biztonságérzetüket, nyugodt álmukat. Sőt egy család az édesapát, egy férjet.
Elkényelmesedtünk. Túl könnyen túl természetesnek veszünk mindent. Annyira azt gondoljuk, hogy mindent megoldunk magunknak és magunktól, hogy már nem is kérünk. Nem is kérünk az Istentől, nincs mit kérni – talán így érezzük. Megvan minden. Nincs motiváció arra, hogy hozzá forduljunk imádságban. Működnek a dolgok maguktól is! Megy ez. Minek ide bármi segítséget kérni? Néha eszünkbe jut, az is hozzátartozik az élethez, hogy egy kicsit imádkozunk, néha eszünkbe jut, hogy pár dolgot úgy „megimádkozunk az Istennek”. Erre döbbentem rá én magam is, amikor szerda este az imaheti alkalom után hazamenve értesültem erről az előbb említett szörnyű hírről. Akkor döbbentem rá magam is: itt, a mi gyülekezetünkben volt az imaheti alkalom, készültünk rá, átgondoltuk, mi hogyan legyen, együtt imádkoztunk más felekezetből, más gyülekezetből érkezőkkel… S ahogy este hazaértem, s a híreket olvastam, akkor döbbentem rá magam is, hogy mennyire langymeleg az imádkozásom, az imádkozásunk, az Istenhez fordulásunk! Mennyivel másabb volt, amikor este a kollégistákért könyörögtünk sokakkal együtt otthon, családi körben, de országosan, világszinten is!
Ebben a történetben viszont egy olyan édesapa van előttünk, János evangélista olyan történetet ír le, számunkra is bizonyságtételként, amiben az apa kér, amiben az apa Jézushoz fordul. Éppen azért jön Jézushoz, hogy tőle kérjen. Mi sokszor el is feledkezünk ennek a fontosságáról, ennek a lehetőségéről, ennek a felelősségéről! Ez a bibliai történetben szereplő édesapa, ez a királyi tisztviselő, ez nem! Ő Jézushoz jön, tőle kérni. Akkor miért mondja Jézus – miért pont neki mondja? – olyan megdorgálóan: „ha nem láttok jeleket és csodákat, nem hisztek!”? Őszintén jön az édesapa. Hittel jön. Éppen Jézushoz jön kérni. Akkor miért ez a szinte elutasító megállapítás?! Ez a nem is igazán válasz, ez a falakat felhúzó válasz?! Talán nemcsak az édesapának szól. Talán ezért is a többes szám: ha nem láttok jeleket és csodákat, akkor nem hisztek. Többes szám: talán Jézus kiszól itt a környezetnek, a hallgatóságnak az édesapa mellett, nem is feltétlenül neki mondja.
De igaz ez a megállapítás. Jeleket igénylünk. Akkor is, az ószövetségi igéken felnőtt zsidóság is jeleket igényelt. Sokat láttak már korábban, sokat tapasztalhattak korábban. Talán túlzottan hozzá is szoktak, hogy ők jeleket igényeljenek! Ezért várnak itt is Jézustól, s ezért szól ő így: „ha nem láttok jeleket és csodákat, nem hisztek!” Jeleket igénylünk mi is, mindenhol, az élet minden területén. Egyre újabbakat. Néha a csillagok állásából akarunk jeleket kiolvasni, vagy lépten-nyomon valamit isteni jelként értelmezni. De más dolgokban is jeleket várunk, az úton közlekedve is. Emlékszem, még évekkel ezelőtt, amikor a szüleimmel, testvéreimmel külföldre mentünk utazni és még nem volt okos telefon, talán GPS sem, csak papíralapú térképpel próbált az anyósülésről édesanyám navigálni, rengeteget bosszankodtunk egy-egy országban, hogy miért nincs valami jobban kitáblázva. Állandóan eltévesztettük az autópálya lehajtókat és emiatt kerülőket kellett tennünk, időt veszítettünk. Bosszankodtunk: miért nincs több jel az út mentén? Pedig elég sok közlekedési jel van, sok minden ki van táblázva, de valahogy kevésnek éreztük. Mostmár szinte csak mosolygunk egy-egy ilyen történeten, mert olyan jelfüggőségben élünk, hogy én magamon is tapasztalom, hogy a budaörsi Tesco-ba is állandó GPS-es navigációval megyünk ki. Nem mintha nem tudnánk az utat, de valahogy mégis igényeljük, hogy lássuk folyamatosan a jelet: hány száz méter múlva kell lehajtani, pontosan merre kell menni? Jeleket igénylünk. Egyre újabbat és újabbat. Nem elég az, ami régebben volt, hanem kell a megerősítés, újra és újra.
A szeretetnek, a szerelemnek is állandóan a jelét igényeljük. Mint a viccbeli székely asszony, aki a férjét faggatja: miért nem mondod már, hogy szeretsz-e engem? És jól ismerjük a választ: asszony, már egyszer megmondtam. Ha változás lesz, szólok! Gyakran az Isten is így érezhet velünk. Annyit nyaggatjuk őt hiterősítő jelekért! Sőt, talán nemcsak nyaggatjuk, hanem néha zsaroljuk is: ha nem adod meg, Uram, nem is hiszem, hogy vagy, hogy van erőd, hogy egyáltalán számításba vehető vagy! Ha nem erősítesz meg valami jellel, mindegy, hogy korábban mi történt, mi mindent mutattál, mi mindent munkáltál már az életemben, ha ezt most nem erősíted meg, akkor nem hiszek benned! Szinte zsaroljuk az Istent újabb és újabb megerősítésekért, jelekért. Kell az új, úgy érezzük, a régi már nem elég meggyőző.
Ahogyan Jézus kortársai is tették ezt, az Ószövetségen felnőtt zsidó kortársak is tették ezt. Pedig ők is megerősödhettek volna abban, amit mi is olvasunk és minket is megerősíthetne: mennyi csodát tett már korábban az Isten! A tíz csapással hogyan szabadította meg őket Egyiptomból a Vörös-tengeren átkelve a fáraó hadseregétől! A pusztai vándorlás során vizet fakasztva és ételt eléjük adva hogyan szabadította meg őket Isten az éhség gyötrelmeitől! Még sok-sok történetet lehetne sorolni, amikor az Isten adott már jelet, adott megerősítő jelet!
Mégis újabbakat és újabbakat igénylünk.
De újra feltehetjük a kérdést: miért pont ennek a bibliai apának mondja ezt Jézus? Hiszen ő tényleg hittel jön Jézushoz! Ha ez csak kiszólás a többieknek, akkor is miért éppen ennek a szerencsétlen édesapának mondja ilyen elutasítóan Jézus, hogy ’ha nem láttok csodákat és jeleket, akkor nem hisztek’? Hiszen ő éppen azért jön Jézushoz, mert hisz abban, hogy meg tudja tenni, amit tőle kér! Ezért kéri, ezért tett meg hatalmas utat Kapernaumból Kánáig! Több, mint 30 kilométert gyalogolt ezért, önmagát is minden bizonnyal kicsit nevetséges helyzetbe hozva, hogy valami vidéki ácstól kér segítséget, ő, a királyi tisztviselő! Hittel jött Jézushoz, nem azért, hogy ezzel a jellel erősítse meg a hitét, hanem azért, mert hitte, hogy Jézus megteheti, amit kér! Nem provokálni jön, hogy mutasson egy jelet, hogy így bizonyítsa a hatalmát. Tették ezt mások, farizeusok; volt, hogy így kértek jelet: mutass nekünk mennyei jelet! Vagy ezt várta Heródes is nagypéntek hajnalán, amikor Pilátus hozzá küldte Jézust, s nagyon megörült ennek a lehetőségnek, mert régen látni akarta őt, remélve, hogy valami csodát tesz majd a szeme láttára. Nem is azért, hogy így győződjön meg Jézus istenfiúságáról, hanem csak úgy, valami látványosat, valami cirkuszi mutatványt szeretett volna látni! Vagy olvashatunk ilyet akkor is, amikor Jézus a keresztfán függ már nagypénteken. A nép ott jön-megy és azt mondják: „Ha valóban Isten Fia vagy, mentsd meg magadat és szállj le a keresztről!” Sokan így provokálták Jézust, jeleket kérve, de ez a bibliai édesapa nem. Ő hittel érkezik. Nem azért, hogy jelekkel erősítse meg a hitét, hanem mint aki tudja, hogy Jézus az, akinek van hatalma, s ezért hozzá fohászkodik, nála könyörög.
Néhány évvel ezelőtt egy bibliaórán beszélgettünk a nagy parancsolatról: „Szeresd az Urat, a te Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből!” Ennek kapcsán fogalmazta meg valaki a beszélgetésben, hogy az Istent gyakran csak az ajándékaiért szeretjük. Nem önmagáért, hanem azért, amit ad nekünk.
Pedig Isten azt szeretné, hogyha felfedeznénk, hogy van több! Mint ahogy ha a szerelmeseket, házastársakat megkérdezzük, mi tetszik a másikban, akkor nem fognak tudni erre pontosan válaszolni. Néhány dolgot mindenki biztosan felsorol, de azt is mindenki érzi, hogy a felsorolt dolgok összessége olyan kevéssé kifejező! Kevés annak megmagyarázására, hogy miért a másik az egyetlen! A tulajdonságok összességében nem lenne benne az egyetlenszerűség. De még ha kifejező is lenne, túl anyagias volna csak azért szeretni a másikat, mert vannak jó,
kellemes, számunkra szimpatikus tulajdonságai! Ha Istent is csak az ajándékaiért, a gyógyításaiért, csodáiért, jeleiért szeretjük, az kiábrándítóan anyagias. Ha csak azért, mert lehet tőle kérni ezt-azt, és egész jól teljesíti – ez kiábrándítóan anyagias volna. Ha csak azért szeretjük az Istent, mert többet is megad, mint a mindennapi kenyér – mert ha őszinték vagyunk, van az mindennapi kalács is, amit megad számunkra –, az kiábrándítóan anyagias, még akkor is, ha hittel fordulunk hozzá, ha hittel kérünk tőle! Még ha el is hisszük teljes szívvel, hogy képes teljesíteni, amit tőle kérünk, még akkor is ez valami nagyon kevés lenne.
Sokkal többet szeretne adni: nemcsak jeleket, csodákat, hanem önmagát szeretné adni! Ahogyan János evangélista írja az evangélium végén: „Mindezek azért írattak meg, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen.” Jézus nagyobbat, többet akar, mint pusztán jeleket és csodákat mutatni. Annak az édesapának is többet akart adni. Nekünk is többet akar adni. Azt akarja, hogy lássuk meg, hogy ő a Király! Jézus nem ad jelet, nem megy el gyógyítani, hanem teremtő igét mond. Ebben a történetben nem is csinál többet. Az édesapa másodszori unszolására csak annyit mond: „menj el, a te fiad él!” Teremtő szóval tud szólni, isteni hatalommal, isteni erővel. Nem a kéréseinket akarja teljesíteni, hanem önmagát akarja adni nekünk. A jelek, csodák önmagukban nem vezetnek Isten országához, ezt csak Jézus maga teheti meg. Ezért ő a legnagyobb jel. János evangélista így írja: „Sok más jelt is tett Jézus a tanítványai szeme láttára, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében!” Ámen.

Imádság: Urunk, Istenünk, hálát adunk neked azért, hogy téged meg lehet szólítani, olyan magától értetődő módon is, ahogyan ez a bibliai történetben szereplő édesapa is tette! Köszönjük, hogy lehet veled beszélgetni, lehet tőled kérni is. Köszönjük, hogy az imahetet, amiben még benne vagyunk, most ezen a napon is, erre adod, ezért adod, hogy merjünk hozzád fordulni, hozzád fohászkodni, könyörögni! Köszönjük, hogy nem utasítasz el senkit, még akkor sem, ha nem olyan motivációval megyünk hozzád, amilyenre szeretnél minket tanítani. Köszönjük, hogy újra és újra magadhoz fogadsz, pedig mi már olyan sokszor eljátszhattuk volna a bizalmadat! Köszönjük neked azt is, hogy közben tanítasz is minket, felnyitod a szemünket még többre, még nagyobbra, mint amit mi kérünk tőled, mint amit nekünk egyáltalán eszünkbe jut kérni tőled! Köszönjük, hogy több lehet a veled való kapcsolatunk annál, mint hogy mi kérünk, és te adsz! Köszönjük, hogy veled magaddal is kapcsolatban lehetünk! Urunk, Istenünk, köszönjük, hogy te önmagadat adtad. Olyan nagy csoda ez, olyan felfoghatatlan! Sokszor nem is tudjuk megérteni, hogy mi minden rejlik
ebben, hogy az élet maga rejlik ebben. Kérünk, tanítgass minket erre, újra és újra, kitartóan, mert sokat kell nekünk még ebben fejlődni! Urunk, Istenünk, egyúttal nemcsak magunkért kérünk, hanem különösen is azokért, akik az elmúlt héten a tűzben károsulttá váltak! Kérünk, te bátorítsd őket, gondoskodj szükségeikről, bíztasd őket, hogy lehet újra kezdeni, lehet folytatni! Kérünk különösen is azért a családért, akik a családfőt veszítették el! Te légy vigasztalójuk! Olyan felfoghatatlan hiányok ezek, mégis kérünk, adj számukra vigasztalást, Szentlelkeddel légy pártfogójuk! Kérünk azokért is, akiknek sokat kell most tevékenykedniük a helyreállításban! Adj erőt
egyházunk vezetőinek, az intézmények különböző munkatársainak egyaránt! Kérünk, Urunk, Istenünk erősítsd őket! Adj nekik erőt ahhoz, hogy mindent ékesen és szép rendben végig tudjanak csinálni! Szentlelkeddel légy így velünk is, és mindazokkal is, akikért imádkoztunk, és még azon túl is! Ámen.