Lélekben és igazságban

Kell-e templom egyáltalán, és ha nem, miért igen mégis? Hiszen azt hallottuk, hogy Jézus, a mi Megváltónk és Útmutatónk arról beszél: az Istent, az Atyát lélekben és igazságban kell imádni. De azért ahol gyülekezet jött létre az elmúlt kétezer évben, ott mindig épültek templomok. Szembementünk-e ezzel a mi Mesterünk és Megváltónk igényével, igéjével? Aztán a templom léte csak az első kérdés, de ha igennel válaszolunk rá, akkor azt is fel kell építeni valamiből. Miből? Számít-e, hogy saját erőből vagy valamilyen központi forrásból? Nem veszi-e el az ilyesmi az Isten népe függetlenségét, nem kötelezi-e le és nem visz-e végül oda, hogy pont az vesszen el, amiről Jézus beszélt, hogy az Istent, az Atyát lélekben és igazságban kell imádni?

Sánta Ibolya
2019. február 17.

Lekció: Ezsdrás próféta könyve 5. és 6. rész válogatott versei

Imádkozzunk! Urunk Istenünk, menny és föld Istene! Köszönjük, hogy ma is kereshetünk téged. Van hova jönni, és van mikor. Bizony sokszor inkább az a kérdés, hogy van-e, aki jön? Magasztalunk, hogy itt lehetünk, és imádkozunk mindazokért az országban és a világban, akiket vársz, de nincsenek előtted. Bocsásd meg mindazt, amit ellened vétettünk; azzal is, hogy emberek ellen vétettünk! Erősíts most Igéddel minket a Szentlélek által! Ámen.

Textus: “A mi atyáink ezen a hegyen imádták az Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van az a hely, ahol Istent imádni kell. Jézus így válaszolt: Higgy nekem asszony, hogy eljön az óra, amikor nem is ezen a hegyen, nem is Jeruzsálemben imádjátok az Atyát. Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi azt imádjuk, akit ismerünk, mert az üdvösség a zsidók közül támad. De eljön az óra, és az most van, amikor az igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres magának. Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk.” (János evangéliuma 4. rész 20-24. versek)

Kedves Gyülekezet, Kedves Testvérek!

Amikor a Bibliaolvasó kalauz szerint az ószövetségi napi ige éppen a templom építéséről szól ezekben a napokban, és mi is éppen ennek vagyunk már nem is a kezdetén, hanem úgy az első harmadában, különösen is érdemes a templom kérdését átgondolnunk Isten igéjének alapján. Érdekes ezt úgy is éppen ma megtennünk, hogy mától egy időre kiszorultunk a templomból ide a gyülekezeti terembe.
Kell-e templom egyáltalán, és ha nem, miért igen mégis? Hiszen azt hallottuk, hogy Jézus, a mi Megváltónk és Útmutatónk arról beszél: az Istent, az Atyát lélekben és igazságban kell imádni. De azért ahol gyülekezet jött létre az elmúlt kétezer évben, ott mindig épültek templomok. Szembementünk-e ezzel a mi Mesterünk és Megváltónk igényével, igéjével? Aztán a templom léte csak az első kérdés, de ha igennel válaszolunk rá, akkor azt is fel kell építeni valamiből. Miből? Számít-e, hogy saját erőből vagy valamilyen központi forrásból? Nem veszi-e el az ilyesmi az Isten népe függetlenségét, nem kötelezi-e le és nem visz-e végül oda, hogy pont az vesszen el, amiről Jézus beszélt, hogy az Istent, az Atyát lélekben és igazságban kell imádni? És mi van azzal, hogy mindig vannak, akik ellenségesen tekintenek a templomépítésre vagy legalábbis kritikával?
Érdekes, ezek a kérdések nagyon maiak, de mégsem újak. Nem kell beleerőltetnünk Ezsdrás könyvébe sem ezeket a kérdéseket, sem a válaszokat, mert benne vannak. A mai napra rendelt fejezet elég rendesen belecsap a lecsóba, ahogy ma mondanánk, vagy in medias res, a dolgok közepébe, szinte a kezdőszóval: De Haggeus próféta és Zakariás próféta prófétált és így a nép akkori vezetői, Zerubbábel és Jésúa bele is kezdtek a templomépítésbe, vagy inkább folytatták a megszakadt templomépítést. Miért ’de’? Miféle előzményre utal ezzel a szentíró? Bizony, ez nagyon izgalmas és nagyon tanulságos! Ennek a történetében benne is vannak a feltett kérdések és megtalálhatók a rájuk adható válaszok. Kiderül ugyanis, hogy a templomépítés sosem csupán annak a közösségnek a lelki ügye, amely építi, hanem mindig is vannak hatalmi és anyagi vonatkozásai is! Itt úgy kezdődött az egész, hogy Círus, vagy görögösen Kürosz perzsa király, aki a térség akkori ügyeletes birodalmának a feje volt, egészen más valláspolitikát folytatott, mint az előző birodalmak vezetői, Asszíria és Babilónia vezetői, akik előbb Izraelt, később Júdát fogságba vitték, és utóbbi a templomot is lerombolta. Ezek ugyanis az istenek harcának is tekintették a háborúkat, ezért a legyőzött népek isteneit is „fogságba vitték”, elvitték a maguk győztes isteneinek a templomába és mintegy jelképes szolgákként beállították őket oda. Mivel azonban a zsidóknak nem volt kiábrázolható az Istenük, s így nem volt istenszobruk sem, ezért a tiszteletére használt szent edényeket vitte el Nebukadneccar. Círus azonban másféle valláspolitikát követett. Szokták úgy is jellemezni, hogy felvilágosult uralkodó volt, aki ugye szép humanista módon hazaengedi a fogságba hurcoltakat, még azt is megengedi, hogy felépítsék a templomukat, és ehhez vissza is adja a szent edényeket, tálakat, lapátokat, felszereléseket. De ha elolvassuk Ezsdrás könyvének az elejét és az Ezsdrás könyvében bőségesen szereplő korabeli hivatalos dokumentumokat, akkor azt látjuk, hogy semmi köze nem volt Círus eljárásának sem valami ókori felvilágosodáshoz, sem modern humanizmushoz. Ellenkezőleg, pont arról volt meggyőződve, amit így olvasunk: „a föld minden országát nekem adta az Úr, a menny Istene”. Círus úgy gondolta, hogy jobban összetartja a birodalmat a meghódított népek lojalitása, együttműködési készsége bizonyos engedményekért cserébe, például hogy hazaköltözhetnek, felépíthetik a templomukat, vagy kapnak valamilyen adókedvezményt, mintha a sok pénzt felemésztő hadsereggel erővel fojtja el a lázadásokat. Ezt a gondolatát fogalmazza meg itt a folytatásban: „Ő bízott meg engem azzal, hogy felépíttessem templomát a Júdában levő Jeruzsálemben. Aki csak az ő népéhez tartozik közületek, legyen azzal Istene, menjen el a Júdában levő Jeruzsálembe, építse fel Izrael Istenének, az Úrnak a házát”. Elhihetjük egyébként, hogy teljes őszinteséggel gondolta, hogy a menny Istene, akit a legfőbb istennek gondoltak ezen a néven, sugalmazta ezt a gondolatot neki. Annál is inkább így volt, mert a templomok jórészt a királyi kincstárból kaptak felépítésükhöz fedezetet, ezért állami szentélynek számítottak: azaz dolguk volt, amint hallottuk is – már Dáriusnál, de ez a királyokra általában érvényes volt –, hogy „ott imádkozzanak a királynak és fiainak életéért”.
Círus tehát nem legyőzni akarta a népek isteneit, mint az előző birodalmak uralkodói, hanem a segítségüket akarta megnyerni. De éppen azért, mert a templom így szellemileg egy hatalmi-politikai erőd és bástya is volt, nem akartak kimaradni az építéséből azok a népek sem, akiket a zsidók helyére telepítettek még annak idején az asszírok. Részt kértek tehát a templomépítésből, amit viszont a hazatértek nem fogadtak el. Azt mondták, hogy „magunk akarjuk felépíteni a templomot, ahogy Círus is parancsolta” – valóban így parancsolta, az erre való hivatkozás azonban egyben azt is jelenti, hogy csak Círusnak vagyunk alárendelve, míg ha a helyi, odatelepített népek potentátjai, helyi hatalmasságai is beszállnak az építkezésbe, akkor ezzel jogot szereznek arra, hogy mind a vallási, mind a közéletükbe beleszóljanak. Ráadásul, ahogy el is mondják a hazatért zsidók: „őseink ingerelték haragra a menny Istenét”, azzal, hogy nem tisztelték őt egyedül és kizárólagosan, hanem a környező népek vallásaival, istentiszteleteivel közösködtek. Innét indul tehát a közmondásos ellenségeskedés a zsidók és a samáriaiak között. Mert erre azok, így olvassuk: „tanácsadókat béreltek fel ellenük”, azaz lefizették az állami hivatalnokokat, hogy ahol csak lehet, akadályozzák a templomépítést, szemben magának a nagy királynak, Círusnak a parancsával. Mennyi ellenséges indulat, milyen megmozgatott összeköttetés-rendszer és mennyi pénz, amit ebbe beletettek! Szinte Círus egész ideje alatt, hozzávetőleg 15 évig blokkolni tudták az építkezést, és csak az utóda, Dárius rendezi végleg ezt az ügyet. Tehát innét indul az ellenségeskedés a zsidók és a samáriaiak között, akik vegyes, betelepített népesség voltak, akiknek nem is maradt meg a saját népnevük, elveszítették eredeti identitásukat, kultúrájukat, tulajdonképpen nagyjából a vallásukat is, és csak arról a földrajzi területről nevezték őket samáriaiaknak, ahova a történelem szele, önkénye vetette őket. Tehát az ellentét éppen a jeruzsálemi templom építésétől indult – és pontosan ez kerül elő Jézus és a samáriai asszony beszélgetésében! A templom és ebből fakadóan az Isten tiszteletének a kérdése: A mi atyáink ezen a hegyen, a Garizim hegyén imádták az Istent – mondja az asszony, s bele kell érteni: mert ti annak idején nem vettettek be bennünket –, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben kell imádni. Nagyon röviden és vázlatosan így vezet az ószövetségi ’de’ felütés az előzményeket is áttekintve Jézus kijelentéséhez, amit a samáriai asszonynak mond: az Isten Lélek, és akik őt imádják, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk. Az egész választ pedig azzal kezdi Jézus, hogy ’eljön az óra, amikor nem is a Garizim hegyén és nem is Jeruzsálemben imádják az Istent’.
Nos, hát, kell-e templom vagy nem? Megcáfolják-e vajon Jézus szavai Haggeus és Zakariás próféta bátorító próféciáit a templom építésére? Idejét múlta-e az az igyekezet és az a kockázatvállalás, amellyel Zerubbábel és Jésúa, a hazatértek akkori vezetői a prófétai biztatásra csak nekiindulnak, szembeszállva a nagyhatalmú ellenlábasokkal és elkezdenek építeni, vagyis inkább folytatják a templom építését? Ugyanez a kérdésünk nekünk is: vajon idejét múlttá teszi-e, zárójelbe teszi-e Jézus szava ezt a mi mostani törekvésünket, vállalkozásunkat, örömünket?
Hogyan értsük Jézus szavait? Ő itt pontosan úgy próféciát mond, ahogyan a felolvasott történetben Haggeus és Zakariás. Ez nagyon fontos! Mindkét helyen történelmi prófécia hangzik el, csak míg ezek ketten a kegyelem igéit prófétálhatják, hogy a templomépítés Isten akarata, addig Jézus az ítélet igéit kell mondja ugyanarra a templomra! Mert pontosan úgy célt tévesztett benne az istentisztelet Jézus korára, mint századokkal korábban, amire maguk a hazatért zsidók is úgy hivatkoznak, hogy ’őseink ingerelték haragra a menny Istenét’. Eljött egyszer az az óra is, hogy Nebukadneccar lerombolta a templomot, és el fog jönni az az óra is, amikor ugyanaz a templom, amiért itt még Ezsdrás könyvében küzdenek, az elüzletiesedett, lélektelen istentisztelet miatt újra elvész! Tudjuk, hogy Jézus ezt a próféciát többször, több formában elmondta, számára tehát nagyon fontos üzenet van benne! Tudjuk, hogy így is történt. De nem a templommal magával van baj, hanem azzal, hogy mi folyik benne! Ha nincs templom, ha elvész a templom, az a Szentírásban is és Jézus szavaiban is nem egy kedvező lelki helyzet, hogy végre lélekben és igazságban imádhatjuk az Atyát, mert nem zavar ebben bennünket holmi templom, hanem ítélet! Ha elvész a templom, az egész Szentírásban és Jézus szavai szerint is ítélet. A templom, és az, hogy lélekben és igazságban imádni az Atyát, nem vagylagosak: vagy templom, vagy Isten igaz imádata lélekben és igazságban, hanem a kettő együtt jó. Az utóbbi ad értelmet, legitimitást, érvényességet a templomnak. És pont attól válik fölöslegessé és ítéletre méltóvá a templom, ha nem Isten igaz imádata történik benne.
S ahogy a templom elvesztése ítélet a Bibliában és Jézus szavaiban, úgy a felépülése kegyelem! Az volt a ’mobiltemplom’ is, a Szent Sátor építése is, aztán az első kőből épült templom, a salamoni templom is, amit Nabukadneccar lerombolt, és kegyelem Ezsdrás könyvében ennek a templomnak az építése is, akkor is, ha idők múltán megint méltatlanná vált a kegyelemre és elpusztult, ahogy Jézus megjövendölte. De sose a templommal volt baj, az önmagában Isten kegyelmének jele! Mindig azzal volt a baj, hogy milyen lélekkel jártak oda az emberek.
Érvényes ez ránk is. Ajándék és kegyelem, amiben részünk van! Nem felesleges vagy közömbös dolog zajlik. A kérdés sokkal inkább az, hogy a Szentháromság Istent imádjuk-e tisztán itt: az Atyát, aki Lélek – itt nagy L-lel írva, Jézus a Szentlélekre gondol – és igazságban, aki Jézus. Azaz tiszta tanítás hangzik-e? Aztán következik az, hogy milyen lélekkel – most már kis betűvel –, milyen élettel járunk ide? Hogy fedi-e egymást az, amit itt hallunk, amire igent mondunk, és az életgyakorlatunk?
Ha pedig mindez így van, akkor nem rontja el a dolgot, ami szintén sokak, még lelkipásztorok kérdése is, hogy nem az lenne-e a tiszta, az igazán szent és az egyedül Istennek tetsző, ha saját erőből építenénk templomokat? Szabad-e jó lelkiismerettel pénzt elfogadni, különösen is a hatalomtól? Számon is kérik rajtunk, gyanús hírbe keveredünk emiatt, amit az elmúlt néhány év néha országos hírre vert példája is mutatja. Csak hogy a kritikusokra, az ellenséges beállításúakra is kitérjünk.
De ez így a mi korunk kérdése. A Szentírásban fel sem merül, hogy a templom szentségét a pénz forrása biztosítaná. A Szent Sátor közadakozásból épült a pusztai vándorlás alatt, dehát akkor nem is volt egy központi kincstár, ahonnan Mózes pénzt utalhatott volna. A salamoni templom már ellenkezőleg, a királyi kincstárból épült, de honnan volt ott pénz? A nép adójából. Ami kis kitérővel ugyanaz, mint a pusztai Szent Sátor építése. Aztán hosszú távon a templom rongálódásait, tehát a karbantartási munkákat a nép olyan adományaiból fedezték, amiket külön erre a célra tettek félre. Ahogy ennek folyamatos hagyománya volt és van a mi egyházunkban is. Ez a templom pedig, ami itt épül Edzsrás könyvében, jórészt a birodalmi kincstárból, központi költségvetésből épült, ahogy olvastuk a Tattenajnak írott parancsban. De arról is olvasunk, hogy a hazatérők ’önkéntes ajándékot adtak erejükhöz mérten’. Később ez a templom kibővül, leglátványosabb módon az idegen származású despota, Nagy Heródes idején – és pénzén! De, bár Jézus sokféle kritikával illeti a templomi vezetést és az istentiszteletet, sőt, ahogy hallottuk, ítéletet is hirdet a templom fölött, az nem kerül szóba, hogy ehhez az ítélethez Heródes „bűnös pénzének” bármi köze lenne. Az sokkal inkább, hogy a templom rablók barlangjává lett, azaz az áldozati istentisztelet nyerészkedésbe csúszott. S még van egy érdekes, idetartozó mozzanat, a kapernaumi százados szolgája meggyógyításának történetében. Így érvelnek ugyanis a városlakók Jézusnak a százados mellett: ’méltó arra, hogy megtedd, hogy meggyógyítsd a szolgáját, mert szereti népünket, ő építtette ezt a zsinagógát is nekünk’. Egy ellenséges birodalom magas rangú katonája, aki ugyan rokonszenvezik a helyi lakossággal, a kapernaumiakkal, de mégis csak egy elnyomó hatalom századosa. Az egyik egy szubjektív, személyes viszonyulás, az utóbbi azonban egy kíméletlen, hivatali, hatalmi-politikai függésrendszer. Mégis pozitívum, hogy a zsinagógát ő építtette, pedig az is istentiszteleti hely, imaház! – A ’mégis, miből épül a templom?’ kérdése a Szentírásban még olyan esetekben sem kérdéses, amikor a mi megítélésünk szerint talán az kellene legyen, gondoljunk Nagy Heródesre. Ám végtére Heródes is adóból épített, mint Salamon vagy Círus, vagy mint ahogy most is történik. A keresztyének is fizetnek adót. Nincs ezzel semmi baj.
Az inkább a kérdés, hogy mi van a függetlenséggel? Mert itt valóban elcsúszhat a dolog, elveszhet az, ami a templomnak a legitimitást adja, amiről olyan hangsúlyosan beszéltünk az előbb Jézus szavai alapján, hogy tudniillik ott az Atyát lélekben és igazságban kell imádni! S ha más érdek is helyet kap emellett, ha meg kell szolgálni az adományt, akkor vissza az egész! Egyféle megszolgálás azonban teljesen rendben van: imádkozás a hatalom jó rendjéért. Amiről itt Ezsdrás könyvében úgy hallottunk, hogy imádkozzanak a templomban a nagy királyért és a fiaiért. S amit később, úgy ötszáz év múlva Pál apostol úgy fogalmaz meg a keresztyéneknek: tartsatok könyörgéseket, imádságokat minden emberért, királyokért és minden feljebbvalóért! Azonban Pál szavai szerint ez nincs feltétlenül valamiféle támogatáshoz kötve! Ingyen is tennünk kell. De ezért maradunk szabadok! Ebben van a szabadságunk, hogy ingyen is tennünk kell! Ezért, ha tesszük, nem szolgalelkűségből tesszük, főleg nem pénzért, hanem Isten parancsából. Márpedig ő senkinek nincs lekötelezve, egy királynak vagy politikai oldalnak sem. Ha pedig nem tesszük, az nem a függetlenségünk jele, hanem a hanyagságé és az engedetlenségé Isten parancsával szemben!
„De Haggeus próféta és Zakariás próféta prófétált Izrael Istene nevében, aki fölöttük volt, s akkor Zerubbábel meg Jésúa hozzáfogott és elkezdte Isten házának az építését Jeruzsálemben. Velük voltak Isten prófétái, akik támogatták őket.” – „Higgy nekem asszony, eljön az óra, amikor nem is ezen a hegyen, nem is Jeruzsálemben imádjátok az Atyát, mert az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk.” Ez a két bibliai hely nem egymás ellen szól, hanem éppen kiegészíti egymást. Attól óv mindkét bibliai rész, hogy a templomunk ítéletre kerüljön. És arra hív, hogy maradjon mindig a kegyelem jele, ahol a külső épület értelmét a gyülekezet belső lelki temploma adja. Akik bátrak és szabadok mindenféle hírverés között, mert egyedül Istenük szavára hallgatnak. Ámen.

Imádkozzunk!
Jézus Krisztus, köszönjük mindenkor világos és tiszta szavaidat! Köszönjük, hogy valami igaz és tiszta egyesére hívsz az Atyával és egymással. Köszönjük, hogy a kegyelem idejét éljük, feljött ez a nap, még fennáll a világ, nálunk fegyverek sem szólnak, hanem az Ige szól itt nálad a templomban. A teljes életünk kevés, hogy csak ezt megháláljuk, és még mennyi egyéni ajándékod van, amiért csak az örökkévalóságban tudunk igazán majd dicsérni téged!
Könyörgünk a lerombolt templomok népeiért: azokért, akik maguk hagyták üresen a templomukat, mert elhagytak téged is, és azokért, akiket a hozzád való hűségükért vernek ki templomaikból. Kérünk a rombolókért is, tán nehéz szívvel, de engedelmesen kérünk értük, akár valamilyen hatalom fokán állnak, akár egyszerű, de ellenséges végrehajtók.
Megemlékezünk betegeinkről és ápolóikról, a haldoklókról és gyászolóikról, gyermekeinkről és nevelőikről, minden emberről. Jó tudni, hogy magunknál erősebbre, bölcsebbre és hűségesebbre bízhatjuk őket: terád. Ámen.

Lejegyezte: Vásárhelyi Péter