Krisztus indulata

Jaj a gazdagoknak, akik műkönnyekkel meg álérzületekkel próbálják ezt a különbséget elleplezgetni! Egy kis jótékonykodás, ide csippentünk egy kis szeretetet, oda adunk egy kicsit a fölöslegünkből… Az egész modern keresztyénség egyik legnagyobb kísértése a kereszt elkerülése lett.

dr. Szabó István
2016. november 27.

Lekció: Ézsaiás próféta könyve 9. rész 1-7. versei

Imádkozzunk! Mennyei Atyánk, a mi Urunk Jézus Krisztusunk által, köszönjük, hogy ezen az adventunkon is újra meghívsz bennünket, hogy mi is álmélkodással csodáljuk véghetetlen szeretetedet, buzgó szeretetedet, hogy amit megígértél az atyáknak a próféták által, azt valósággá tetted: Krisztusodat elküldötted, minden dicsőséget, igazságot, jogosságot, hűséget, szabadítást, váltságot és üdvösséget Őáltala munkáltál és szereztél meg számunkra. Köszönjük, hogy ezen a vasárnapon így magasztalhatunk és dicsőíthetünk Téged, mindent beteljesítő, mindent megszerző, minden üdvösségre elvezető szeretetedért. S köszönjük külön azt, hogy egybegyűjtöttél bennünket, itt, ebben a közösségben, hogy eléd hozzuk hálánkat, magasztalásunkat megtartó szeretetedért, gyógyító irgalmasságodért, vigasztalásaidért és erőidért. S kérünk, Mennyei Atyánk, hogy áldj meg ma bennünket Szentlelked erejében, és készíts minket ezekben a napokban, hetekben a testté létel nagy ünnepére, amikor majd angyali karral, pásztorokkal és minden jóakaratú emberrel együtt dicsérhetünk és magasztalhatunk üdvözítő szeretetedért. Ezért megnyitjuk szívünket, s hívunk szent hívással, jöjj közénk, áldj meg bennünket, szenteld meg istentiszteletünket a mi Urunkért, Jézus Krisztusunkért. Ámen

Textus: “Annakokáért az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is, aki, mikor Istennek formájában volt, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresítette, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén; és mikor olyan állapotban találtatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának haláláig. Annakokáért az Isten is felmagasztalta őt, és olyan nevet ajándékozott néki, amely minden név fölött való; hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” (Pál levele a filippibelieknek 2. rész 5?11. versei)

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!

Ádventben vagyunk, ádvent első vasárnapján, és szinte azt kell mondanom, hogy régen rosszul döntöttek az egyházatyák, amikor a formálódó keresztyén hagyományban úgy határoztak, hogy karácsonyt előzze meg négy ádventi vasárnap, amikor egyre beljebb megyünk a sötétségbe, mígnem aztán karácsonykor, ahogy Ézsaiás prófétánál is olvastuk: a nép, amely sötétségben ül, nagy világosságot lát. Négy vasárnap segít, hogy mintegy a mi időnkben is, a saját testi valónkban is, a múló-telő időnkben is átéljük a karácsonyi beteljesedésnek a nagy csodáját. De azért döntöttek rosszul az atyák, mert voltaképpen rögtön karácsony után kellene megkezdődnie a készülődésnek, és nemcsak a vasárnapokat, hanem a hétköznapokat is valami szent ádventi idővé kéne tenni. Leginkább, az úgynevezett fekete péntekek után kell erről szólni. Megrökönyödve hallunk arról, hogy az ilyen olcsó-péntekeken csak úgy özönlenek az emberek, hogy megvegyék azt, ami tulajdonképpen nem is kell nekik. Mert általában azt szokták fél áron adni, amit egyébként senki meg nem venne. Ezekért tapossák agyon egymást az emberek a boltokban, csapnak össze vásárlás után, esnek borzasztó dolgok, a szent készület megkezdése helyett. Igen, ahogy a Filippi levélben Pál szava mondja, sokan zsákmánynak és ragadománynak tekintik mindazt, amit ilyenkor lehet kapni. Az egész élet zsákmányszerzés. Vagyis megint rosszul lépünk be ádventbe. Mindig azon drukkolok magamban, hogy ne történjen már semmi ? nem tudom jobban mondani! ?, ne történjen semmi és tudnánk már egyszer úgy kezdeni a karácsonyi készületet, hogy minden amolyan egyszerű, kispolgári, unalmas, nincsenek felzaklató események, semmi sem fordítja el a figyelmünket az ünnepről. De miről is? Isten igéje megsegít bennünket a lényegre találni, még ennél nagyobb rázattatások és borzasztóbb körülmények között is. Igen, az Ige fényében újra odatalálhatunk a lényeghez. Erről a lényegről ? így a készületünk lényegéről ? beszél Pál apostol is a filippibelieknek írt levél második részében.
Tudjuk jól, hogy Pál nem szívesen fogadott el a gyülekezetektől támogatást és adományt, inkább mindig úgy rendezte a dolgot, hogy egy-egy gyülekezet megalapítása után nyomban szolgálatba állított egy-egy fiatal munkatársakat, ekként gondoskodva arról, hogy a szolgálatok zavartalanul folytatódjanak, ő maga pedig ment tovább. Ezért az ajándékozás révén sem akarta odakötni magát egy-egy gyülekezethez, szabad akart lenni. De a filippi gyülekezetet annyira szerette, hogy tőlük elfogadta az ajándékokat is. Mikor is történt ez az ajándékozás? Azt írja levele bevezetőjében, hogy római fogsága (vagy háziőrizete) idején, amikor evangélium-hirdetése nagy feltűnést keltett és sokakat az evangélium felé fordított, másokat pedig egyenesen az evangélium hirdetésére bátorított. Még azt is megjegyzi Pál, hogy nem minden keresztyén fogadta őt felhőtlen örömmel Rómában, voltak, akik riválist láttak benne. De azt mondja erre: még azok is, akik nem szívesen fogadtak itt engem, azok is többszörözött erővel hirdetni kezdték az evangéliumot, igaz, versengésből. Mások azonban, átélve és megtapasztalva Isten üdvüzenetének a jóságát, önként, szívből hirdették a jó hírt. Aztán így summáz: nem törődőm vele, hogy valaki színből (versengésből) teszi, csak azért, hogy lássa, ki a jobb prédikátor, ki a nagyobb hatású evangélium-hirdető, ki a jobb szervező, ki viszi itt többre. Hát legyen! És legyen ? mondja, persze szívből is, ? csak hirdettessék az evangélium, csak valamilyen módon jusson el a jó hír megzavarodott szívekhez, a vigasztalás gyászban élő emberhez, a szabadulás üzenete sors erőitől reszkető emberhez. Csak szóljon az Isten megbékítésének és szeretetének a jó híre a saját életébe belezavarodott, -gubancolódott, az Istennel ellenségeskedésben élő embernek.
Ezt éli át az apostol fogsága idején is, a filippiek pedig jó messziről, Kis-Ázsiából ajándékokat küldenek neki és ő ezt elfogadja, és ebben a levelében nyugtázza és köszöni meg. Elfogadja, nyugtázza, megköszöni, majd itt, a második részben arról ír nekik, hogy legyen meg bennük az az indulat, amely a Jézus Krisztusban volt: ne nézze ki-ki a maga hasznát, ne cselekedjenek versengésből, legyenek egymás iránt egyenlő indulattal, teljesítsék be az ő örömét. Igen-igen. Az egyik oldalon azt mondja: nem bánom, ha ateisták hirdetik az evangéliumot, csak hirdessék. Nem bánom, ha hitetlenek beszélnek a Krisztusról, csak beszéljenek Róla! Nem bánom, ha képmutatók terjesztik az evangélium csodálatos hírét, csak tegyék. De a másik oldalon azt mondja a filippieknek, azért ti, testvérek, ne csináljatok semmit versengésből, legyetek egyenlő indulattal egymás iránt, töltsétek be az én örömömet és az az indulat legyen bennetek, ami volt a Krisztus Jézusban is… Erről az indulatról szeretnék ádvent indítóján néhány szót szólni.
Mára már nehéz szóvá lett az indulat. Ha valakire azt mondjuk, hogy indulatos ember, az nem tartozik a legjobb jellemzések közé, az indulatos jellemet nem tartjuk jó jellemnek. Ezért az új fordítások inkább úgy fordítják: hogy az az érzület legyen bennetek, vagy az a lelkület legyen bennetek ? de én már úgy vagyok ezzel, hogy az érzés is és a lelkület is annyira rossz szóvá lett, hogy nyugodtan vissza vehetjük ezt a régi, szép magyar szót: indulat. Az egyik új fordítás úgy adja vissza: az az érzület hasson át benneteket… Ezzel sincs kifogásom, de jeleznem kell, hogy az érzelgős korokban, és a miénk ilyen, óvatosaknak kell lennünk az érzelmekkel, meg az érzülettel, mert gyakran azzal mentegetjük magunkat, hogy nem baj, mit csinál valaki, az a lényeg, hogy mit szeretett volna… Nem a végeredmény számít, hanem hogy minek szántunk valamit. És ekként az érzésből, amely az ember valóságának fontos lét-tartománya, önfelmentő készletet gyártunk. Nem sikerül valami? Nem baj ? védekezem ? én úgy szerettem volna. Nem végeztem el valamit? De hiszen nagyon szerettem volna. Iszonyatos dolgok történnek a világban? A politikai kommunikáció, meg a hírgyártó műhelyek, meg az értelmiség leönti az egészet valami szirupos racsival. Tehát: az az indulat legyen bennetek… S már lehet filozofálni is; kezdjük is mindjárt filozófiával. Az indulat az arisztotelészi filozófia szerint az indító ok, ami elindít mindent. Ez a primum movens, az első mozdító, amely minden mozdulatunk, tevékenységünk, minden elgondolásunk, minden reláció első és végső oka. Erre az okra, ráadásul, csak következtetéssel lehet rátalálni. Nyilván, Arisztotelész metafizikai érveket sorol itt, a középkori filozófusok pedig éppenséggel istenérveket hangoztatnak, mondván: Isten az első mozgató. Mert ha visszafelé megyünk, hogy mi mozgatja most az én kezemet, mi hozott (mozgatott) fel ide a szószékre, miért épült fel ez a templom, miért bányászták ki egykor az agyagot és égettek belőle téglát, és rakták fel ezt az épületet, miért volt 16. század? ? és megyünk sorban vissza az időben, akkor eljutunk oda, hogy kell lennie egy első mozdítónak, egy első, indító oknak. Ez az indulat. Mintha azt mondaná az apostol, hogy első rendben, minden gondolatodnak, minden érzésednek, minden cselekedetednek, minden odaszánásodnak az az indulat legyen az ősmozdítója, az ős oka, ami a Jézus Krisztusban is volt. Miért vagyok keresztyén? Karácsony táján hol ez, hol az a fórum felteszi ezt a körkérdést, olykor még az egyházi lapok is megkockáztatják ezt: miért vagy keresztyén? És annyi mindent el lehet mondani erről, például, hogyan alakult az életem, miért döntöttem így, hogyan vált számomra egyértelművé, hogy nem is lehetek más, csak keresztyén… De én kíváncsi lennék, hogy a választ megadván visszafelé megyünk-e időben-térben? Mert nincs más, nem lehet más, ez az első mozgató, ez az igazi életnek az ős oka: Krisztus. Az indulat az, ami megindít és valami irányt is megad.
Halljuk, mit mond Pál: az az indulat legyen bennetek, amely a Krisztus Jézusban is volt, amikor Isten formájában volt, nem tekintette zsákmánynak, hogy az Istennel egyenlő. Hanem megüresítette magát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és amikor olyan állapotban találtatott, mint ember, megalázta magát, engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Ezt a görög teológusok, a bizánci atyák katabázisnak nevezik. Süllyedés, lejjebb, lejjebb, egészen a kereszt haláláig. De ebben a süllyedésben különböző tartományok vannak. Azt mondja, hogy amikor Isten formájában volt, nem tekintette zsákmánynak, hogy az Istennel egyenlő. Tekinthette volna. Nem tudjuk ezt fordítani, mert a magyar nyelvnek nincsen érzéke igazán a coniunctivusokhoz, mi ezt indicativusban fordítjuk, pedig valahogy így kellene fordítani, hogy nem tekintette azt, hogy zsákmány lehetne, hogy Ő az Istennel egyenlő. Itt egy megengedés van, talán így lehetne mondani: nem használta ki. Nagyon nehéz ezt megértenünk. Aztán azt mondja, emberi formát vett föl, inkarnáció történt, testet öltött a Szentháromság második személye. És mondhatnánk, jön ? utalok egy másik filozófusra, Platónra ?, jön a megaláztatások megaláztatása. Hogy az Isten emberré lett! Mert itt mégis egy kvalitatív különbség van: Isten beöltözött az emberi testbe. A testbe, amiről a régi filozófusok is csak azt mondták, hogy az a lepkének a bábja, hogy majd lemállik rólunk. És kioldódik belőle a lélek, kiszabadul a test börtönéből. Mert az igazi, a valóságos, a lélek. Krisztus viszont testbe költözött. Micsoda megaláztatás ez, ez a katabázis! De folytatódik a sor, és elvétenék, ha megállnánk, mert a testet öltés kegyelmét nem is értenénk vagy csak filozófiának vennénk. Azt mondja Pál apostol, hogy Krisztus amikor emberi állapotban találtatott, rabszolga halált halt. Mert még az embervilágban is van elkülönbözés. Hiába a sok szép gondolat, hiába a sok filozófia, hiába a sok harcos, világmegváltó mozgalom, hiába a nagy forradalmak… Sírjunk most, hogy meghalt Fidel Castro, vagy örüljünk együtt száműzött kubaiakkal? Hiába, hiába! Mindig van fölül és van alul, van gazdag és van szegény, és jaj a gazdagoknak, akik műkönnyekkel meg álérzületekkel próbálják ezt a különbséget elleplezgetni! Egy kis jótékonykodás, ide csippentünk egy kis szeretetet, oda adunk egy kicsit a fölöslegünkből… Az egész modern keresztyénség egyik legnagyobb kísértése a kereszt elkerülése lett. Ott tartunk már Nyugat-Európa néhány országában, hogy keresztyén püspökök javasolják, hogy vegyük le a keresztet a falról, mert hátha bosszant másokat. Nem tudom kit, de, mondják, hátha bosszant valakit… De ez nem a politikailag korrekt dimenziójába tartozó javaslat, hanem ennél egy sokkal mélyebb megfontolás vagy szándék vagy indíttatás: keresztyénnek lenni kereszt nélkül, Krisztus követőjének lenni Krisztus nélkül, jó embernek lenni katabázis nélkül, e nélkül az eredendő indulat nélkül! Ezért az apostol ? és mikor, máskor, ha nem akkor, amikor jótékonykodik a Filippi gyülekezet és ő megköszöni ezt nekik ?, éppen ekkor inti a jótékonykodókat, és éppen őket inti. Nem fokozni akarja a dolgot, nem követelődzik, hogy jóságuk adománya kevés lett volna. Mondom még egyszer, senki mástól soha nem fogadott el semmit. A filippibeliektől elfogadta. Nem azért írja hát ezeket a sorokat, mert kevesli, amit kapott. Nem adománygyűjtő ? bocsánat ? perselycsörgetés ez, hanem a lényegre akarja ráirányítani a figyelmet. Hogyha az az indulat van bennünk, ami Krisztusban volt, akkor nem ússzuk meg, nem ússzuk meg a keresztet. Múlt héten Jeremiás próféta siralmait olvastuk, láttuk személyes megrendülését és megdöbbenését, hogy amikor beáll a pusztulás, akkor ő, az igaz ember, ő sem ússza meg azt. Pedig talán megadhatta volna neki Isten azt, mint Jónásnak. Kivihette volna Jeruzsálemen kívül és egy jó magaslati pontról végignézhette volna beteljesedni mindazt, amit jövendölt. Aki Krisztus követője akar lenni, aki a Krisztus drága ajándékait a szívéhez akarja ölelni, aki igaz keresztyénségben akar élni, annak tudnia kell, hogy mi az első mozgató. Lejjebb és lejjebb, egészen a keresztfának haláláig. Kereszt nélkül, kereszthordozás nélkül nincsen keresztyénség. Ezt mondja Jézus a tanítványainak: aki utánam akar jönni, vegye föl az ő keresztjét és úgy kövessen engem. Mikor mondja? ? éppen akkor, amikor a legnagyobb ujjongással jönnek hozzá a tanítványok, mondván, Mester, még az ördögök is engedelmeskednek nekünk! Annyi jót adtál nekünk, hát szétszórjuk a világban, és ádventi vásár lesz mindegyre az egész világ! Minden nap, mindenhol. De el kell jutni a keresztig, el kell menni a keresztig, mert csak ott, a keresztnél derül ki, hogy van itt egy másik első mozgató is. Ott látjuk meg, hogy mi az Isten első mozgatója és mi az ember első mozgatója. Csak ott, a keresztnél derül ki ezek mélységes ellentéte! Csak ott a keresztnél győzetik le az a másik mozgató, az a másik indulat, az a másik érzület, amely teljesen át tudja hatni az embert. Ez pedig erre mutat: följebb, följebb, mindenki fölé. Mindig én vagyok a legokosabb, mindig én vagyok a legügyesebb, mindig nekem van igazam, mindig nekem kell fölülkerekedni, Istennél is okosabb vagyok, Istent is magam alá gyűröm, az egész univerzumot is, mi az nekem! Följebb, följebb! A keresztnél ütközik össze ez a kettő halálosan, tragikusan, megmagyarázhatatlanul és ? hozzáteszem ? elfogadhatatlanul. De ? folytatja az apostol ?, a kereszthalálból Jézus Krisztus győztesen emelkedik föl. Ennek okáért olyan nevet kapott a Mennyei Atyától, amely előtt minden térd meghajol, mennyeié, földié, föld alatt valóé. A katabázis, az alásüllyedés után megkezdődik az anabázis, a fölemeltetés, Krisztus dicsőségbe való visszaemeltetése.
De hogy ez mégsem csak egy mesebeli próbatétel, hogy, úgymond, sok rosszon kell keresztül menni, hogy aztán kikupálódjon az ember, ezért sose felejtsük el a Mennyei Jelenések könyvének azt a látomását, amikor János apostol zokog a mennyei trónus előtt, mert nem bírja fölnyitni a bepecsételt könyveket, ahonnan kitetszik és meglátszik az ember sorsa. János kétségbeesése véghetetlenül nyugtalanít bennünket is. De akkor mellé áll egy vén a mennyei istentiszteleten és azt mondja: ne sírj, János, mert győzött a Júda oroszlánja. Ő méltó arra, hogy megnyissa ezt a könyvet, megtörje a pecséteket és megnyissa e prófétálás beszédeit. És akkor azt mondja János: és láttam a bárányt, mégpedig mintegy megöletett… Az a seb, az a halálba adatás, az a keresztre vitel, amit az ember végrehajtott a testet öltött Krisztuson, az, íme, ott van rajta, örök jelül és bizonyságul, hogy nem mennyei kaland, nem egyszeri formáltatás, hanem végső ütközés az, amit a kereszten láttunk. Miért jött Krisztus, miért öltött testet, miért ereszkedett alá, miért üresítette meg önmagát, miért vett fel rabszolgai formát, miért engedte magát megítéltetni, keresztre feszíttetni? Azért, hogy az első mozgató, minden indulat gyökere, forrása mindent áthasson ? hogy ez legyen a mi Istenhez hajlásunk indítója, isteni gyermekségünk alapja, az Istenben való boldog életünk biztosítéka. Áldott készületet mindenkinek. Ámen