Olyasmihez tudom ezt itt hasonlítani, mint amikor a puszta életünk forog kockán, és ez a veszély egy szempillantás alatt tör ránk. Kigyulladt a ház és mi felszorultunk az ötödik emeletre. De már odaállították a tűzoltó-létrát, és már jön fel értünk a tűzoltó, és már betörte a szekercével az ablakot, és már nyújtja a kezét, hogy üljünk csak az ölébe és levisz bennünket!

dr. Szabó István
2019. január 13.

Lekció: Máté evangéliuma 16. rész 13-19. versei

Imádkozzunk! Magasztalunk, mennyei Atyánk, akinek dicsősége biztos és szilárd fundamentumon áll, az egész világegyetem megteremtésén, és akinek dicsősége a kegyelmébe van belefoglalva! Hálás a szívünk, mert megízlelhettük szabadításodat. Magasztalunk, hogy gyermekeid lehetünk, hogy fölvettél szövetségedbe, hogy szent Igéddel vezetsz, Szentlelkeddel oltalmazol és táplálsz az örök életre. Köszönjük, hogy ma is egybegyűjtöttél bennünket, hogy reánk ragyogtasd Jézus Krisztus igazságát, és megerősíts boldog reménységünkben, és buzdíts a szeretet törvényét hűséggel betölteni. Legkiváltképpen ezért állunk meg előtted alázattal és töredelemmel, mert nemcsak alkalmatlanok vagyunk erre, hanem inkább csak napról napra gyarapítjuk a bűnt, és hajlamosak is vagyunk a Te és felebarátaink gyűlöletére. Bocsásd ezt meg nekünk, és ajándékozz meg Szentlelked megvilágosító ajándékával, hogy most is befogadjuk szent üzenetedet, hogy élhessünk általa. Jézus Krisztusért, a feltámadott és megdicsőült Úrért kérünk, hallgasd meg könyörgésünket. Ámen

Textus: „És ez a János bizonyságtétele, amikor a zsidók papokat és lévitákat küldtek Jeruzsálemből, hogy megkérdezzék őt: kicsoda vagy te? És megvallotta és nem tagadta; és megvallotta, hogy: nem én vagyok a Krisztus. És megkérdezték őt: Kicsoda tehát? Illés vagy-e te? És ezt mondta: Nem vagyok. A próféta vagy-e te? És ő felelt: Nem. Mondták azért neki: kicsoda vagy? Hogy megfelelhessünk azoknak, akik minket elküldtek: mit mondasz magad felől? Monda: Én kiáltó szó vagyok a pusztában. Egyengessétek az Úrnak útját, amint megmondotta Ézsaiás próféta.” (János evangéliuma 1. rész 19-23. versei)

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!

Nemrégiben olvastam egy érdekes megjegyzést arról, hogy miután vízkeresztre, ami a mögöttünk levő vasárnap volt, annyi szép ünnep került a keresztyén hagyomány jóvoltából, a római katolikus egyház úgy döntött, hogy a vízkereszt ünnepét átteszik január 13.-ára. A háromkirályoknak megmarad január 6.-a, és majd jövő vasárnap, január 20.-án lesz annak a megemlékezése, hogy Jézus megtette az első csodáját a Kánai menyegzőn, ahol borrá változtatta a vizet. Igen, egy vasárnap hármat ünnepelni nehézkes dolog – hol ide, hol oda kapkodunk. De a változtatás nem olyan nehéz ügy, hiszen az evangélisták nem adnak a kezünkbe pontos időrendet, hogy mi mikor történt volna. János evangélista is csak annyit mond itt, hogy Jézus a Keresztelő János és a Jeruzsálemből kiküldött inkvizítorok beszélgetését követő napon jelent meg, hogy megkeresztelkedjen – de hogy ez melyik nap volt, azt nem tudjuk pontosan. Éppenséggel azonban a Bibliaolvasó kalauz mai igéje ezt hozza elénk.
Mielőtt a mélyébe beletekintenénk, hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy ebben a kérdezgetésekben, ahogy Keresztelő Jánost faggatják, hogy ki volna ő – ő-e a Krisztus, netán Illés, vagy a végidők nagy prófétája, akiről a korábbi próféták annyit jövendöltek, vagy egyáltalán kicsoda ő? –, nos, ez a faggatózás nem ezoterikus vallási belügy volt valami kétezer évvel ezelőtt. Itt komoly dolgokról volt szó. S ezért, a jó rend érdekében kiküldik Jánoshoz a vizitátorokat. Az imént még inkvizítoroknak neveztem őket, merthogy egyszer egy gyülekezeti generális vizitáción a gondnok úr így köszöntött nagy szorongva, irulva-pirulva: köszöntöm az inkvizítor-bizottságot! Nyilván vizitáló bizottságot akart mondani. Ám itt, János esetében döntő dolgokról van szó.
Olyasmihez tudom ezt itt hasonlítani, mint amikor a puszta életünk forog kockán, és ez a veszély egy szempillantás alatt tör ránk. Kigyulladt a ház és mi felszorultunk az ötödik emeletre. De már odaállították a tűzoltó-létrát, és már jön fel értünk a tűzoltó, és már betörte a szekercével az ablakot, és már nyújtja a kezét, hogy üljünk csak az ölébe és levisz bennünket! Mi azonban futkározunk ide-oda. Körülöttünk lángnyelvek csapkodnak, de valami nem enged menekülni, mert ezt meg azt meg kéne menteni, ezt meg azt magunkkal kellene vinni! De, jaj, vajon hol is vannak ezek a dolgok?! Vagy ha nem is ilyen hirtelen, imminens, szorító módon, de más módon mindannyian megtapasztaljuk, mit jelent az, hogy nagy változáson, zökkenésen megy át az életünk. És amikor elveszésből, betegségből, nyomasztó, lehúzó körülményekből kimenekedhetnénk – a puszta életünkről van szó! –, mi mégis a körülményeken törjük a fejünket és a veszendő dolgokat latolgatjuk: a személyi igazolványom vinnem kell, mert akkor hogy igazolom majd magamat; a bankkártyát is vinni kell, mert holnap pénzre lesz szükség; de vinni kell a bizonyítványokat is, hogy meg tudjam mutatni, hogy nekem van érettségim, van diplomám; és vinni kéne a kamrakulcsot is; és ott vannak a polcon a fotóalbumok, mert soha többé nem fogom látni a régi fényképeket; meg a leveleket is el kéne vinni, amiket húsz, harminc, ötven éve őrizgetek. Vinni kéne az egész életet!
Azért hozom ezt a példát, mert valóban tudjuk, hogy a puszta életünket kell menteni, egyszerű testi-lelki valónkat, úgy ahogy vagyunk, lecsupaszítva, pőrén, minden nélkül, és mi mégis úgy tekintünk az életünkre, mint a dolgaink, a körülményeink, a tárgyaink, a környezetünk, a másodlagos létmódunk összeségéről – ez vagyunk mi magunk. Gyerekkorunkban játszottuk – nem vagyok rá túl büszke, de ne rója fel senki, kérem –, hogy amikor megpróbáltuk kiszedni a csigát a csigaházból, és nem ment, akkor a gonosz gyerek indulatával összetörtünk a csigaházat, és vége lett a csigának is. Nem vagyunk meztelen csigák, hanem van csigaházunk, abba húzódunk vissza, abban vagyunk biztonságban, és ha menekülni kell, akkor házastól, mindenestől menekülünk.
Tehát kimennek a vizsgáló biztosok, hogy kifaggassák Keresztelő Jánost, aki a Jordán mellett radikális életváltozásról prédikál, és Krisztus eljövetelét hirdeti. A Krisztus szón először is azt a tartalmat kell értenünk, amit a magyarra fordított görög szó mutat. Krisztosz, azaz felkent, felhatalmazott, küldött. Másképpen: messiás. Keresztelő János Isten messiásáról beszél, aki, mint mondja, úgy jön majd el, hogy szórólapát van a kezében, és megtisztítja az Úr szérűjét – változni fog a világ, mégpedig radikálisan. És lám, tömött sorban mennek az emberek Keresztelő Jánoshoz meghallgatni megrendítő üzenetét. És kit látnak, kit hallgatnak? Egy olyan embert, aki már kilépett a régi életéből, teveszőr csuhát hord, sáskát és erdei mézet eszik. Egyszóval, kilépett a maga világából. Nos, őt faggatják, hogy mit tegyenek, hogy megmeneküljenek? – hiszen a megmentő jön! Igen, a Krisztosz szó közvetlenül azt jelenti, hogy akit felkent a szabadításra. Így is magyarázza szépen a Heidelbergi Káté – Iréneusz egyházatya és Kálvin János nyomán – Jézus Krisztus hármas tisztét. Ő pap, próféta és király és mindenik tisztében a megmentő szolgálat foglaltatik benne. Nevezetesen, hogy áldozatként, Isten bárányaként bűn-törlőnek jön, hogy fölszabadítson bennünket a bűneink átkai alól, továbbá prófétaként jön, hogy kivezessen bennünket a tévelygéseink labirintusából, és királyként jön, aki oltalmaz és megtart bennünket minden rosszal és gonosszal szemben. És értették ezt a régiek is ebbe az egy szóba belefoglalva. János Krisztust hirdette, elmentek hát kifaggatni, mit jelentsen ez?
Te vagy a Krisztus? – ezzel a kérdéssel kezdik. Vagyis: te vagy a felkent? Te vagy a szabadító, te vagy a megoldó ember? Te vagy – maradjunk az előző képnél – te vagy az a tűzoltó, aki feljött az ötödikre, betörte az ablakot, és hív kifelé, hogy kiszabaduljak az égő életemből, hogy ha semmi más, legalább a puszta életem megmaradjon?! János azt mondja, hogy: nem, nem én vagyok. Akkor ki vagy? Te vagy talán Illés? Bizony, sok szép, régi ígéretet hordozott a szívében Isten népe az ószövetség nagy jövendölőitől, a prófétáktól, meg az ószövetség szép törvényes rendjéből is, hiszen a törvény mind errefelé mutat, de még a szertartások is, ahogy a Zsidókhoz írt levél írja. Igen, az egész törvényes és kultuszi rend mintegy megelőlegezve, előre kiábrázolva mutatta a nagy szabadítást. Szóval, te vagy az az Illés, akiről az jövendöltetett, hogy eljön a messiás érkezése előtt és útkészítője lesz? Nem, nem vagyok Illés – felelt Keresztelő János. Akkor ki vagy? Te vagy a végidők nagy, titokzatos, apokaliptikus prófétája, aki mintegy lerántja a leplet mindenről? Te vagy a nagy leleplező, aki a tudtunkra hozza, hogy vége van, nincs tovább? Az arcunkba kiáltja, nekünk, bódorgó, eltompult, életükbe, kényelmükbe belelustult, bűneikbe beletörődött, mindennel megalkuvó embereknek az arcába, hogy nincs tovább, itt a vég! Mert ez a nagy leleplezés! Ki vagy te? És Keresztelő János csak ennyit mond magáról, egyszerű szóval, hogy: én az vagyok, akiről Ézsaiás próféta jövendölt, én vagyok a kiáltó szó a pusztában. Igen, ott hangzik fel a kiáltó szó, ott a pusztaságban, ahol Isten népének keresztül kellett mennie, ott hangzik fel a kiáltó szó a pusztaságban, a senki földjén: készítsétek az Úrnak útját. Ézsaiás próféta úgy írja le ezt az útkészítést, ahogyan Mózes törvényében – lám, a próféták és a törvény egyet mondanak! – olvasunk róla. Tudjuk, hogy a honfoglalás után menedékvárosokat jelöltek ki, hogy ha valaki vétlenül követ el súlyos bűntettet, például a keze miatt valaki meghalt, hadd meneküljön el egy menedékvárosba, és ott folytassák le méltányosan a perét. Lám, már Mózes tudott arról, amit a mai demokrácia szeretne magának tulajdonítani: itt ez a kétszáz éves műintézmény, amit demokráciának nevezünk, s benne az ártatlanság vélelme. Pedig ezt már évezredekkel ezelőtt megfogalmazza a Mózes törvénye; mi több, megparancsolta, hogy a menedékvárosokba vezető utakat, hegyi ösvényeket karban kell tartani, el kell hányni róluk a köveket, az omladékokat félre kell tenni, az egyenetlent ki kell egyenesíteni, ami fölmagasodik, azt félre kell tolni, hogy a lehető legnagyobb gyorsasággal oda lehessen menekülni. Erről jövendöl Ézsaiás próféta: készítsétek az Úr útját! – de nem azért, mert menedékvárosba kell menekülni, hanem azért, mert Ő jön, a megmentő jön. Vagyis megfordul a rend, s nem mi vagyunk azok, akik ide-oda elmenekülünk, elbujdosunk, vagy éppen bezárkózunk a csigaházunkba! Az 1960-as években Svájcban nem adtak építési engedélyt, csak akkor, ha a megépítendő ház alá egy atom-biztos bunkert is építettek; ma egész Svájc tele van ilyen atom-biztos bunkerekkel. Meg Albánia, Európa legszegényebb és leggazdagabb országa is teli van atombunkerekkel. Szegények most nem tudnak mit kezdeni velük. De nem arról van itt szó, hogy bezárkózva túléljük a nagy ítéletet. Ellenkezőleg, a megmentő jön – az Ő útját készítsétek. És Ő azon az úton jön, amin mi menekülnénk az ítélet, bosszú, harag, elveszés elől. Tehát Keresztelő János szavait úgy kell olvasnom, mint olyan üzenetet, mely Isten népe életében megmutatja a meghatározó körülményeket is.
Mondtam már, hogy nagyon nehezen tudunk a körülményeinktől megválni, sőt, még ha a puszta életünkről van szó, akkor is végsőkig kitartunk a körülmények mellett. Milyen megfordításról van szó és milyen körülményekről? Keresztelő Jánost így faggatják: ki vagy te, te vagy a Krisztus, te vagy Illés, te vagy a próféta? És ez a faggatózás megtörtént még egyszer, csak akkor nem a Jeruzsálemből kiküldött kémek kérdezik Keresztelő Jánost, hanem Jézus maga kérdezi a tanítványokat: engem kinek mondanak az emberek? És milyen érdekes, ha ezt és a korábbi faggatást, mint két tükröt egymással szembefordítjuk, roppant erővel kétszeres fényerőt ad össze a kettős visszatükröződés. Máté evangélista – de Márk és Lukács is – följegyzi, hogy miképpen faggatta Jézus a tanítványait. Azt kérdi, hogy: engem kinek mondanak az emberek? Úgy tűnik, első látásra, mintha az érdekelné Jézust, hogy na, van-e már híre a szolgálatomnak? Hányan like-oltak már engem az interneten? Mekkora az impact faktorom? – ahogy ma mondják ezeket –, vagy hogy állunk a közvélemény kutatásban, hány százalékon állunk, láthatók vagyunk-e már egyáltalán? És ha megcsináljuk a népszerűségi diagramot, akkor a körcikkelyből mi visszük már a legtöbbet? Aztán kezdik mondani a tanítványok, hogy: némelyek azt mondják, egy vagy a próféták közül, mások azt mondják, hogy Te vagy Illés. És akkor Jézus odafordul a tanítványokhoz és fölteszi a mindent eldöntő kérdést: és ti kinek mondotok engem? Ti kinek mondatok engem?
És ekkor Péter, ahogy majd Jézus szavaiból kiderül, nem magától, nem a maga szívéből, hanem az Isten Szentlelkének adományaképpen azt mondja: Te vagy a Krisztus, az élő Isten fia! Te vagy a szabadító, te vagy a megoldó, te vagy a megmentő, te vagy a felkent, te vagy a Messiás! És ez mindent eldönt, mert abban a pillanatban, amikor ezt ki tudjuk mondani, hogy ez a Jézus, ez a názáreti Jézus, ez a galileai tengerpartot járó tanító, akit rabbinak is szólítanak, mesternek is mondanak, és mondják neki: tudjuk, hogy igazán ítélsz, és nem tekintesz emberek személyére, ez a csodatevő, és mondhatnám, és mondom is, az ellenkezőjét: ez a felforgató, ahogy a Nagytanácsban beszélnek róla, ez a végzethozó, mert föllázítja a népet – ez a Jézus a Messiás. Ez dönt el mindent!
És mik a körülmények, kedves testvérek? Nem véletlenül kérdezik a faggatóbiztosok Keresztelő Jánostól, hogy ki vagy te? – azonosítsd magadat; és nem véletlenül kérdezik ezt, hogy Illés-e, a próféta-e? Ezek a kérdések mélyen bele voltak gyökerezve Isten népébe, mert ezek a kérdések váradalmakat fejeztek ki. És a prófétai alakok köré, vagy ha tetszik, csak puszta nevek köré csoportosították a reményeiket. Igen. De voltak körülményeik is. És ha belegondolunk az egykori Illésnek az életébe, a prófétai működésébe, a hozzá kapcsolódó nagy váradalmakra, és abba, hogy Illés elragadtatott, nem látott halált, és hitték róla, hogy majd visszatér, máris megjelenik egy csomó körülmény. Gondoljuk Illés szolgálatának az idejére, s mondom a szavakat: szétesett világ, zűrzavaros viszonyok, a nagyok tobzódása és magakelletése, a kicsik belekeményedése a nyomorúságba, az emberek cinkos összekacsintása, hogy hát a nagyok korruptak, a kicsik meg csak egy kicsit lopnak, de ha a nagyoknak szabad, akkor a piciknek is szabad, vagy ha a kicsikkel nem boldogulunk, és nem tudjuk jóra nevelni őket, akkor miért ne tehetnék a nagyok is. Jézábel idején vagyunk, és Akháb király idején vagyunk, és a Baál próféták idején vagyunk, amikor lehanyatlott az élő Isten igaz tisztelete, és tombol a bálványimádás – és most nem vallástörténeti értelemben beszélek bálványokról, hanem a legmélyebb szellemi egzisztenciális értelemben. Mert minden napra tud az ember bálványt állítani, minden napra, élete minden napjára. Csak belenéz a tükörbe, elég az, ott is van.
Vagyis amikor évszázadokkal később azt kérdezik Keresztelő Jánostól, hogy te vagy-e Illés, akkor a kérdésben a körülmények is benne vannak, a Jézus korának a körülményei is: széthullás, hatalmaskodás és süllyedés, és cinikus megalkuvás a bűnnel, meddő ragaszkodás az életünk így-úgy összetákolt dolgaihoz – és már mondjuk is: azért a személyi igazolványt csak elviszem magammal, jaj, a bankkártyáért is visszamegyek, meg a diplomáért is vissza kéne menni, meg ott van a kamrakulcs is, azt is elhozom már magammal, no meg a fiókban vannak régi levelek, és, persze, a családi fényképek, gyorsan leszedem a falról… Mentsünk meg minden körülményt, úgy, ahogy én bennük élek-vagyok! De nem lehet. Mert egyszerre csak kiderül, hogy ami szép és kedves körülmény, az át van szőve, abba bele van szőve az is, ami rossz és elvetendő. Ez pedig az, amiről Keresztelő János azt prédikálja, hogy az Úr megégeti a polyvát tűzzel. Bizony, ez is benne van abban, amit meg akarunk menteni. És mi kapaszkodunk abba, aminek égnie kell, kapaszkodunk abba, ami lehúz bennünket. Olyan ez, kedves testvérek, mint amikor az ember nyakába kötnek egy nagy követ, vízbe dobják (bűnével megzsarolják!!) és ő úgy akar megszabadulni, hogy jó erősen belekapaszkodik a kőbe. És ha már erőst kapaszkodik a kőbe, akkor mégiscsak valami szilárd testbe kapaszkodik! (Hát akkor miért süllyed?!) Így kapaszkodunk mi az életünk elveszett és elveszejtő dolgaiba, ezek húznak lefelé, én meg kapaszkodom beléjük. Vagy – ha már a tűz hasonlatánál vagyunk – olajat öntünk a tűzre, mert a tüzet folyékonnyal kell oltani, ugyebár…
Ezek a körülmények. Nos, amikor megkérdezik Jánost, hogy te vagy-e a próféta, ez már afféle süllyedés, lefokozás. János az imént azt mondta, hogy nem ő a várva-várt Illés. Előtte pedig azt, hogy nem ő a Krisztus. De akkor legalább legyen próféta!! Mert itt e nehéz körülmények között kell egy-két igazmondó, egy-két igazlátó! Mert az úgy meg tud bennünket vigasztalni, ugye testvérek, miután szépen csendben megalkudtunk a magunk elvesző életével, és belevackoltuk magunkat a bűneinkbe, gyártottunk rá ideológiát, idéztünk hozzá körülményt, mégis jólesik, hogy jön egy-egy valaki, aki, nohát, csak elmondja az igazat! S így lesz az igazmondás a hazugság körülménye. Így lettünk mindannyian, mai nyelven mondom, bulvárfüggők. Ha belelapozok egy bulvárlapba, és részletesen taglalva arról olvasok, hogy X.Y. hogyan tette tönkre az életét, a negyedik házasságát és mind a kilenc gyermekét, az úgy van ott megírva, mint egy izgalmas történet, amit az ember nyálcsorgatva, szívdobogva olvas! De nem inkább szomorú, megrendítő eset, amin sírni kellene!? De én még nem láttam se buszon, se metrón, se vonaton, sem a fodrásznál, ahol üldögélni szoktam, sem az orvosi rendelőben embereket bulvárlapot olvasva sírni és zokogni, és kétségbe esni! Jaj, hogy tudjuk mi élvezni a másik nyomorúságát, baját, szenvedését, hogy az milyen izgalmas, meg milyen botrányos. A mi mindennapi botrányunkat add meg nékünk ma! – így imádkozik a szekuláris kor ateista embere, csak nem tudom, kit szólít meg az imádságával? Hát akkor jöjjön egy próféta egy kis gyógyírral, és mondja csak ki, hogy ez nem szép, hogy ez nem jó. Így lesz az igazság a bűn mellékkörülménye.
Érzitek, hogy ernyed az a nagy-nagy feszültség, amellyel kimentek a Keresztelő Jánoshoz az ügynökök faggatni őt? Elsőre ezt kérdezik: Te vagy a Krisztus? – Nem. Te vagy Illés? – Nem. Te vagy próféta? – Mennek lefelé. És érzitek máris a megfordítást a másik tükörben? – Némelyek azt mondják, hogy próféta vagy, némelyek azt mondják, hogy Illés vagy… Ti kinek mondtatok engem? – Te vagy a Krisztus! De ezt már nem is Péter mondja, hanem Isten Szent Lelkének az a csodálatos, tisztánlátásra, igazság-kimondásra, az egyetlen lényeges dolog megragadására fölhatalmazó, képessé tevő ajándéka ez, amit újra meg újra el kell kérnünk. Keresztelő Jánosnál igazán emberi módon, az igazmondása okán megyünk lefelé. De ahogy Krisztus beszélget a tanítványokkal, megyünk fölfelé. És a kettő találkozik, bármilyen furcsa is. Amikor Keresztelő János mindent elhárított, mindent elutasított, ez a sorrend: nem vagyok Krisztus, nem vagyok felkent, nem vagyok messiás, nem vagyok az ég felhőiből visszatérő Illés próféta, nem vagyok apokaliptikus leleplező, én csak egy hang vagyok, én csak egy hang vagyok a pusztában, a senki földjén, a senkik földjén, mert ez a puszta, a senkik földje. Ide gyertek ki, legyetek senkik, semmi nélkül valók, és akkor meghalljátok azt, amit a végén – másnap – Keresztelő János mond: ímé, az Isten báránya, aki megment. És csak úgy tud megmenteni, ha mindent otthagysz. Otthagysz minden körülményt, személyigazolványt, bankkártyát, kamrakulcsot, a fotókat, a leveleket. S ezt már Jézus mondja: ha valaki követni akar engem, tagadja meg önmagát és vegye föl az Ő keresztjét. Mindent ott kell hagyni.
Kedves testvérek, talán beláttuk, hogy amikor úgy gondoljuk, hogy mégis a körülmények, mégis a megfontolások, mégis a szempontok, mégis a létmódunk, ez számít végsősoron, mert az ember mindig környezetben él, látnunk kell, hogy milyen elképesztő módon belecementesedett a bűn körülményekbe. Mi több, néha azt is ki kell mondanunk, ez ugyan túlzó, de van benne igazság, hogy a körülmények, az maga a bűn.
És hogy ebben van igazság, azt azzal tudom igazolni, hogy amikor mentegetjük magunkat, akkor mindig a körülményekre hivatkozunk. Mindig. Amit paródiákban ki szoktak csúfolni, ahogy mentegeti magát a tömeggyilkos: a szomorú gyermekkorral. Mert egyébként csodálatos gyerekkora volt mindenikünknek. Aztán hivatkozunk a kamaszkori megaláztatásokra, aztán a munkahelyi viszályokra, meg a családi bajokra, meg a hitvesünkre, meg a főnökünkre, meg a 20. századra, és most már a 21.-re is, és mindenre hivatkozunk, még a csillagok állására is szoktunk hivatkozni. Mindig a körülményekre. De a Messiást nem érdeklik a körülmények, a körülményeid, a magyarázataid, a mentegetőzéseid, a Messiást te magad érdekled. Őt csak te magad érdekled. Érted jött, nem a körülményeidért, téged megmenteni jött és nem szépen fölfényezni és egy újabb ideológiát hozzá építeni ahhoz, ami rossz, és rosszba megy, és amitől nem változik, csak süllyed a világ.
Imé, az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit. Nem széppé teszi, nem megmagyarázza, nem a feje tetejére állítja, nem forradalmi mozgósítást csinál belőle, vagy valami lelki nyekergést, kinek mi tetszik, hanem elveszi bárányként áldozati halálával, önként kiontott vérével, azzal, hogy kiteszi magát a gonosznak és rossznak, kiteszi magát a körülményeknek, és elhordozza azt, amit neked kell, de te nem tudod. Íme, az Isten báránya! – mondja Keresztelő János másnap, amikor Jézus megjelenik nála. Ez az Isten báránya az, akinek a saruját sem méltó megoldani, ez az Isten báránya, aki előbb volt, mint János, mert Ő a testté lett Ige, aki volt mindenek előtt, és minden általa lett, ami lett, és a ott van a próféták szavában, és – mondja János ilyen egyszerűen – előbb volt, mint én lettem, és utánam jön! Az Isten báránya.
Kinek mondotok hát engem? – kérdezi tőlünk is Jézus Krisztus, ahogy a tanítványokat, és ha tudjuk Péterrel együtt mondani: Te vagy a Krisztus, az élő Istennek fia, akkor mi is hallhatjuk Krisztus feleletét erre: boldog vagy Péter, Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Így mondja ezt János evangélista a maga szavaival: az igazi világosság eljött már a világba, mely megvilágosít minden embert. A világban volt és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg Őt. Valakik pedig befogadták Őt, hatalmat adott azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, akik az Ő nevében hisznek, akik nem vérből, sem testnek akaratából, sem férfinak indulatjából, hanem Istentől születtek. Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér, nem akarat, nem indulat, nem emberi elhatározás, és nem emberi szándék, hanem a mennyei Atya jelentette ki neked, mint ahogy Isten gyermekeivé sem akaratból, indulatból, vérből, hanem Isten kegyelméből leszünk. Kinek mondotok ti engem? – kérdezi tőlünk is az Úr Jézus Krisztus. Adjunk rá igaz és biztos feleletet. Te vagy a Krisztus, Te vagy a megoldó, Te vagy a szabadító, Te vagy a bűntörlő, Te vagy a meghallgató, Te vagy az Isten báránya, aki elveszed az én bűneimet és a világ bűneit. Legyen neked dicsőség ezért! Ámen.

Imádkozzunk! A zsoltár szavaival: Áldjad én lelkem az Urat és egész belsőm az Ő szent nevét. Áldjad én lelkem az Urat és el ne felejtkezz semmi jótéteményéről. Aki megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet, aki megváltja életedet a koporsótól, kegyelemmel és irgalmassággal koronáz meg téged. Jóval tölti be békességedet, és megújul ifjúságod, mint a sasé. Igazságot cselekszik az Úr és ítéletet minden elnyomottal. Megismertette útjait Mózessel, Izrael fiaival cselekedeteit. Könyörülő és irgalmas az Úr, késedelmes a haragra és nagykegyelmű, nem bűneink szerint cselekszik velünk, és nem fizet nekünk álnokságaink szerint. Mert amilyen magas az ég a földtől, olyan nagy az Ő kegyelme az Őt félők iránt. Amilyen távol van a napkelet a napnyugattól, olyan messze veszi el tőlünk vétkeinket. Amilyen könyörülő az Atya a fiaihoz, olyan könyörülő az Úr az Őt félők iránt. Áldjátok az Urat minden teremtményei, áldjátok szolgái, akaratának teljesítői. Áldjátok az Urat uralkodásának minden helyén. Áldjad én lelkem az Urat. Ámen