Élet és élet

Nem szabad elhinnünk a mai kor nagy hazugságát, miszerint a keresztyénség kizárólagos értelemben magánügy volna. Ez egyáltalán nem így van, mert a hitünk gyakorlása eleve közösséget feltételez. De Jézusnak van szava hozzánk egyen-egyenként is.

dr. Szabó István
2019. január 20.

Lekció: 87. zsoltár 1-7. versei

Köszönjük mennyei Atyánk, hogy boldog szívvel mondhatjuk, mi is ott születtünk a Te kegyelmedben, irgalmasságodban és örökkévaló szeretetedben. Igazán valljuk, hogy akinek nevét feljegyezted az Élet Könyvébe, azt onnan senki és semmi nem törölheti ki. Köszönjük életünket hordozó, megtartó áldásaidat és ígéreteidet. Legkiváltképpen azt köszönjük, hogy Jézus Krisztusban másíthatatlan kegyelmet hoztál számunkra. Megvalljuk most nyomorúságainkat, keményszívűségünket, gyakori hitetlenségünket. Kérünk, töröld el minden bűnünket, tégy szabaddá, hogy igazságodat meghalljuk, és Lelked erejében tökéletes szeretetre törekedjünk. Krisztusért, Megtartónkért kérünk, hallgasd meg könyörgésünket. Ámen

Textus: “Amint azért megtudta az Úr, hogy a farizeusok meghallották, hogy Jézus több tanítványt szerez és keresztel, mint János (jóllehet Jézus maga nem keresztelt, hanem a tanítványai,) elhagyta Júdeát és ismét elment Galileába. Samárián kellett általmennie. Elment tehát Samáriának Sikár nevű városába, annak a teleknek szomszédjába, amelyet Jákób adott fiának, Józsefnek. Ott volt a Jákób forrása. Jézus azért, az utazástól elfáradva, azonmód leült a forráshoz. Mintegy hat óra volt. Odajött egy samáriabeli asszony vizet meríteni; mondta néki Jézus: Adj innom! A tanítványai ugyanis elmentek a városba, hogy ennivalót vegyenek. Mondta azért neki a samáriai asszony: hogy kérhetsz inni zsidó létedre én tőlem, aki samáriai asszony vagyok?! Mert a zsidók nem barátkoznak a samáriaiakkal. Felelt Jézus és mondta néki: Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki ezt mondja neked: Adj innom!; te kérted volna őt, és adott volna néked élő vizet.” (János evangéliuma 4. rész 1-10. versei)

Kedves Testvérek!

Azt hiszem, semmilyen újdonságot nem közlök, csak egy általános tapasztalatot osztok meg, amikor azt mondom, hogy életünk olykor feszült, máskor komikus pillanatai közé tartozik, amikor rendkívül fontos dolgot akarunk valakinek a tudtára adni, és nem tudjuk eldönteni, hogy négyszemközt mondjuk-e meg neki, vagy rángassuk be a középre, és nyilvánosságot kerítve adjuk elő a mondandónkat. Nyilván, abból támad ez a feszültség, mert nem tudjuk eldönteni, hogy mi a jobb. Az-e a jobb, hogy az igazságot, az igazat, a szándékunk szerint szívig ható és életet változtató szót, amelybe sokszor beletartozik a rápirítás, a feddés, a megrovás, négyszemközt adjuk-e át, ahogy maga Jézus is tanácsolja (ha bajod van atyádfiával, akkor négyszemközt kezdd a dolgot), vagy éppen megfordítva, már annyira feltolult bennünk a jobbító szándék, és olyan egyetemes igazságot látunk benne, hogy a közlés műveletét mindenképpen nyilvánosság előtt kell végezni? Ha az utóbbi mellett döntünk, akkor meg az a bajunk, ami a műtétekkel, ahol sebészt körülvevő asszisztenciának is be kell mosakodnia, vagyis nekünk is minden tanút gondosan steril körülmények közé kellene állítanunk. Mi azonban jobbítás, feddés, buzdítás esetén, vagy amikor nagy igazságot akarunk más szívébe beletenni, nem tudjuk mindig ezt a lelki higiénés környezetet biztosítani. Ezért aztán akkor is magánosan, négyszemközt szólunk (vagy nem szólunk), amikor nyilvánosság előtt kellene tennünk. Mindezt azért hozom ide, hogy érzékeljük annak a megállapításnak a súlyát, amit a bibliatudósok fűznek rendre Jézus nyilvános szolgálatához; eszerint azzal a feltételezéssel kell élnünk, hogy ha az evangélisták nem jelzik külön, akkor úgy kell vennünk, hogy Jézusnak ez vagy az a beszélgetése nyilvánosság előtt zajlott. Ha igaz ez a megállapítás, máris törhetjük a fejünket, mert a János evangéliuma is tele van mindenféle rövidebb-hosszabb beszélgetésekkel, s nem tudni, hallotta-e valaki Jézuson és a beszélgetőtárson kívül. De nem feszegetem tovább ezt a kérdést, kire-kire ráhagyom a töprengést. De azt mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy Jézus földi szolgálata tele van csodálatos négyszemközti beszélgetésekkel. És ez fontos számunkra is.
Az Üdvözítőhöz nyugodtan mehetünk négyszemközti beszélgetésre. Igen, az Istennel való kapcsolatunknak vannak bensőséges mozzanatai. Ezt azzal együtt mondom, hogy viszont nem szabad elhinnünk a mai kor nagy hazugságát, miszerint a keresztyénség kizárólagos értelemben magánügy volna. Ez egyáltalán nem így van, mert a hitünk gyakorlása eleve közösséget feltételez. Éppen ezért fontos észrevennünk, hogy az evangéliumban vannak négyszemközti beszélgetések is, ezek pedig mély és bensőséges beszélgetések, és ez a tény buzdít minket is rá. Csak János evangéliumából hadd soroljak fel néhányat, nem vitatva a bibliatudósok igazát a feltételezett nyilvánosságról. Mindjárt, amikor Jézus tanítványokat gyűjt magának, Nátánáel kétségét fejezi ki afelől, hogy jöhet-e valami jó Názáretből, és ekkor kerül sor egy rövid beszélgetésre. Amikor a kánai menyegzőben Mária jelzi, hogy elfogyott a bor, Jézus így válaszol neki: asszony, mi közöm hozzád? Nem jött még el az én órám. Ez is egy négyszemközti beszélgetés Jézus és az édesanyja között. Aztán következik Jézusnak és Nikodémusnak a beszélgetése éjszakai órán, titokban. És most itt van előttünk Jézusnak és a samáriai asszonynak a beszélgetésre. Ma erről szeretnék szólni. De ott van a beszélgetés Jézus és házasságtöréssel vádolt asszony között, miután a vádlók mind elsompolyogtak. És ott van a beszélgetés Jézus és Márta között, mikor Jézus jön megholt barátját feltámasztani. És aztán Jézus feltámadása után előbb Mária Magdalénával, aztán az emmausi tanítványokkal, aztán a csodálatos halfogás után Péterrel. S volt-e, és ha igen, ki volt a tanúja ezeknek a beszélgetéseknek, nem találgatom. Csak azt akarom még egyszer hangsúlyozni – és ebben különösen János evangéliuma lesz segítségünkre –, hogy Jézusnak van szava hozzánk egyen-egyenként. Az is nagy áldás, hogy Jézus prédikációiból, megszólalásaiból, jövendöléseiből, vitáiból is sokat le tudunk szűrni önmagunknak. Ám itt vannak előttünk ezek a négyszemközti beszélgetések, és ezeket olvasva mindjárt megérezzük, hogy mindegyiket egyetemben meghatározza egy nagy tét. Mert itt nem a bensőségesség a fontos. A bizalmasságnak így vagy úgy meg lehet teremteni a körülményeit. Vannak emberek, akik egyetlen másodperc alatt olyan bizalmas légkört tudnak teremteni, hogy csak meresztem a szemem. Ahhoz képest én tényleg elefánt vagyok a porcelánboltban, és nemcsak a porcelánt töröm össze, hanem a boltot is. De próbálom tanulgatni, és nyilván van is módja a bensőségesség megteremtésének. De, mondom még egyszer, vannak, akiknek nagyon megy. Mégsem ez itt a lényeg. Nem ezért írattak meg ezek, hogy valamiképpen eltanuljuk Jézustól. Az a kérdés, hogy miről folyik a beszélgetés. És ahogyan hallottuk már Keresztelő János kapcsán, a vallomása csúcspontja az volt, amikor ezt mondta: én nem vagyok Krisztus, én nem vagyok Illés, én nem vagyok próféta, én a kiáltó szó vagyok a pusztában, készítsétek az Úr útját, mert eljön Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit – és Jézusra mutatott –, Ő a Messiás, Ő a Felkent, Ő a Krisztus. Ha végigolvassuk a samáriai asszonnyal való beszélgetést, látjuk, itt is erről van szó. És ha elolvassuk majd Mártának és Jézusnak a beszélgetését Lázár sírja előtt, ott is erről van szó. És amikor megjelenik Jézus Tamásnak, és neki külön megmutatja a szegek helyeit, leborul Tamás, és azt mondja: én Uram és én Istenem! Mindig ez a tét. Mindig az a kérdés, hogy felismerjük-e, hogy Jézus a közbenjáró, a felkent, a Szentháromság második személye, aki azért öltött testet, hogy megnyissa számunkra az élet forrását magában Istenben. Nos, ma vizes prédikációt kaptok, testvérek. A kánai menyegző már mögöttünk van, ma nem lesz borrá a víz. Ma tényleg vizet fogok prédikálni, ahogy a történetben foglaltatik.
Azt olvassuk, hogy Jézus elhagyta Júdeát és visszatérőben van Galileába. Az evangélista finoman jelzi, hogy Jézusnak már több tanítványa támadt, mint Keresztelő Jánosnak volt, ez pedig tudomására jutott a jeruzsálemi Nagytanácsnak, tehát várható volt, hogy Jézus ellen is fellépnek, de még nem jött el Jézus órája. Tehát Jézus elhagyta Júdeát, hogy visszatérjen Galileába. Ehhez pedig Samárián kellett keresztülmenni. Ez a Samária különös vidék. A Királyok könyvéből tudjuk, hogy Omri uralkodása idején szerveződött Samária központtal egy ellenkultusz Júdeával (illetve Jeruzsálemmel) szemben, a nagy fogság idején pedig idegen népeket telepítettek be, akik összekeveredtek a megmaradt lakossággal. Ha szabad ezt mondani, afféle vegyes vallás jött létre, a szónak abban az értelmében, hogy a Mózes-hitűség, meg a Baál-kultusz, meg a radikális monoteizmus meg a varázslás, és a többi egybekeveredett. Mindazáltal a samáriai népesség – a betelepedettek és a nagy országromlást túlélők – azt az egyet megtartották, hogy Jeruzsálemet nem fogadták el kultuszi központnak. Ők a Garizim hegyén építettek szent helyet. Emiatt aztán roppant elidegenedés következett be, ebből pedig incidensek, évszázados sérelmek, etnikai és vallási feszültségek támadtak, olyan súlyosak, hogy egy is elég lett volna az ellenségeskedés fenntartásához. János finoman jelzi ezt, amikor így mondja, hogy Jézusnak Samárián kellett keresztülmennie. Ez igaz úgy is, hogy aki Galileába akart eljutni, annak ezen a tartományon is keresztül kellett mennie. (Aki Budapestről Bécsbe akar menni, annak nyugat felé kell mennie.) De ez a szó, hogy »kellett« – ez nemcsak kényszerűséget, hanem valamiféle szükségességet is jelent; útban hazafelé arra a területre kellett menni. Valami nyomós oknak kellett még itt fennállnia. Hiszen, idézzük csak fel, mit mondott Jézus a tanítványainak, amikor először kiküldte őket Isten országát hirdetni: a samaritánusok városába ne menjetek be (Mt 10,5). S ugyanide esik az is, amikor útban Jeruzsálembe szállást kerestek egy samáriai faluban, de miután Jeruzsálembe – a samáriaiak szerint, a hamis kultusz városába – mentek, kiutasították őket. S hogy milyen mély volt az ellenségeskedés, kiderül a két Zebedeus-fiú szavából: “Uram, akarod-é, hogy mondjuk, hogy tűz szálljon alá az égből, és eméssze meg ezeket, mint Illés is cselekedett?” (Lk 9,53-54) 700 éve várjuk, hogy ez megtörténjen, ahogyan egykor itt a környéken Illés tüzet hozott a Baál papjaira. Hadd pusztuljanak! Mit keresnek itt ezek a gyütt-mentek?! Testvérek, ne sértődjön meg senki, de szinte olyan ez, mint amikor az Áprád-házi királyok betelepítették a kunokat Magyarországra, és éltek itt a kunok úgy, ahogy éltek. Én még ismertem egy lelkipásztort, aki elmondta kunul a Mi Atyánkot, ám hozzátette, hogy a kunok mind pogányok voltak, és csak azért lettek reformátusok a reformáció idején, mert azt hitték, hogy ez azt jelenti, hogy többet nem kell templomba járni.
Át kellett menni Samárián. A fizikai szükség, az éhség és a szomjúság miatt nem vonulhattak át egyvégtében, hanem Sikár városánál, a Jákob forrásánál megálltak, és a tanítványok bementek a városba valami élelmiszert vásárolni. Itt és ekkor találkozott Jézus ezzel az asszonnyal, aki szerencsétlen sorsú, mert öt férje volt már, és a hatodik sem igazán a férje (amint Jézus szavaiból majd kiderül). Ez az asszony délidőben megy ki vízért, amikor mindenki sziesztázik. Augustinus szép magyarázata szerint ez azt jelenti, hogy lopva ment ki vízért, mert az övéi is rendre megszégyenítették a zűrzavaros élete miatt. És éppen, amikor az övéit is elkerülné, találkozik valakivel, akit hivatalból is kerülnie kellene. De az egyszerű életszükség erősebb a konvencióknál, a szomjúság kikényszeríti a találkozást és beszélgetést Jézus és a samáriai asszony között. Jön az asszony vizet meríteni a kútból, és Jézus odaszól neki: asszony, adj innom. Ebből indul ez a beszélgetés. Az asszony viszontkérdésében minden benne van, amit az előbb elmondtam. Azt mondja Jézusnak: hogy kérhetsz te inni zsidó létedre én tőlem, aki samáriai asszony vagyok?! Hiszen zsidók nem barátkoznak a samáriaiakkal. És mindent, amit elmondtam, ebben benne van. A zsidók nem barátkoznak a samáriaiakkal, és a samáriaiak nem barátkoznak a zsidókkal! A szentek nem barátkoznak a bűnösökkel, és megfordítva: a bűnösök nem barátkoznak a szentekkel. Ki szent? És kinek van igaza? Ki él helyesen? Lám, máris a viták és viszonyítások világában vagyunk. És ezt, valljuk be, ismerjük jól. A reformátusok nem barátkoznak a katolikusokkal. Tizenhat évesen voltam, amikor először be mertem menni egy katolikus templomba, mert gyerekkoromban Bogárdon az öreg besenyők azt mondogatták: Pistikém, vigyázz ám, mert, ha bemész a katolikus templomba, megfog a pufi plébános, és pörköltet csinál belőled! De félre a tréfával! Hány dráma, tragédia, nyomorúság, baj, feszültség gyökerezik bele ebbe az egy szóba: nem barátkoznak. Nincs familiaritás, nincsen megszólítás, még segítséget kérni sincsen jog. Valljuk csak be, jól ismerjük ezt, és nemcsak érzések szintjén. Amikor tömegközlekedési eszközön megyünk, és mellénk ül, akit sosem engednénk be az otthonunkba. Vagy elmegyünk nyaralni, kibéreltünk egy hotelszobát, de velünk szemben a folyosón olyanok laknak, akikkel mi egy percig sem szeretnénk egy folyosón lenni, nemhogy egy hétig! S netán velük kell majd egy asztalhoz ülni!? És köszönni is kell nekik. Hiszen mi még magunkkal sem szoktunk barátkozgatni! Mi ez? Mit akar Jézus? Hamar kiderül, hogy nem ő kér vizet, nem neki kell vizet adni, ő ad majd vizet. Mégpedig élő vizet. És ebbe bele van rejtve a Jézussal való életünknek az egész nagy titka.
Az asszony azt mondja: a zsidók nem barátkoznak a samáriaiakkal. Persze, a beszélgetésből kiderül, hogy ez fordítva is így van. És itt nagy mélységek nyílnak meg. Azt mondja Jézus a helyes és igaz élet mértékéről: éhes voltam és ennem adtatok, szomjas voltam, és innom adtatok. Mire az igazak így felelnek: mikor láttuk volna Uram, hogy éheztél? Mikor láttuk volna, hogy szomjaztál? Jézus felelete: ha egy a legkisebbek közül éhes volt, és enni adtál neki, és ha egy a legkisebbek közül szomjas volt, és inni adtál neki – velem tetted. Megrendítő szavak ezek, el szoktuk hessegetni a szívünkből; sőt, mivel tudjuk, hogy nagyobb erővel érkezik, folyton nyitva hagyunk magunkban egy vészkijáratot, hogy elmenekülhessünk előle. Nyugtalanság tart fogva, hogy mikor jön hozzánk Jézus inkognitóban? Mikor leplezi le a jóra való restségünket? És hogy csináljuk ezt jól, hogy ne azt kelljen az ítéletkor hallanunk, hogy éhes voltam, és nem adtatok enni, szomjas voltam, és nem adtatok inni? Talán mindenkit etessünk meg, itassunk meg? Nyissunk önköltségen egy csobogó kutat itt a templom előtt, hogy aki erre jön, az mind ihasson? Nyissunk pékséget, és osztogassunk kenyeret? Emlékszem, volt egy kedves hívő testvérünk, Isten nyugosztalja, aki hosszú éveken keresztül reggelenként (szinte minden reggel) a templomkapu kilincsére akasztott egy zacskó zsömlét. Sokáig nem tudtam, ki az. Egyszer aztán jó korán kelve észrevettem. Ő meg úgy érezte, hogy lebukott. Mert Jézus azt is parancsolja, hogy ha jót teszel, ne tudja a jobb kezed, mit tesz a bal! Hogy csináljuk hát ezt? Megvallom, nem tudok jó tanácsot adni. Nem vagyok társadalmi igazságossági menedzser, legkevésbé társadalmi igazságossági harcos, akiknek mindig van ötlete. Például, a legnagyobb ötletük, hogy vegyük el másoktól a pénzt, és osszuk szét a szegényeknek. Megjegyzem: a más pénzén én is tudnék jóságos lenni. Nem adok efféle tanácsot egyáltalán. Csak azt akarom megjegyezni, hogy ha engedünk ennek a jézusi szónak – adj innom! –, a nyomban következő bensőséges és bizalmas beszélgetésből az derül ki, hogy ő akar inni adni. Azt mondja a samáriai asszony: zsidó létedre tőlem kérsz inni, aki samáriai vagyok? Jézus azt mondja neki: asszony, ha ismernéd az Isten ajándékát, és tudnád, hogy ki az, aki ezt mondja neked, hogy adj innom, te kértél volna tőle, és ő adott volna neked élő vizet. Mindig ez a kérdés. Minden körülmény, minden viszony, minden helyzet, minden lappangó vagy nyílt konfliktus, minden társadalmi elrendezés közepette is ez a kérdés, hogy ki az, aki az életemről, a sorsomról beszélgetésbe bonyolódik velem? Ki az, aki bevon az életem sorsdöntő kérdéseibe? Ki ő?
És nyomban látjuk is, hogyan vezeti el Jézus ezt az asszonyt a szomjoltó víztől az élő vízhez, vagyis önmagához, hogyan jut el a mulandóból az örökkévalóhoz, és tanítja meg a vízre folyton megszomjazót az életre szomjúhozni. Jézus nem vízadónak jött, hanem szomjoltónak. Ez a szomjas asszony itt örömre, szeretetre, nyugodtan kimondhatjuk: szerelemre szomjazott, arra ti., hogy valaki szeresse, hogy rendben legyen az élete. S ahogy Krisztus feltárja előtte a saját lét-szomjúságát, az asszony ugyanazt mondja ki, amit éppen Keresztelő János példálózásában hallottunk, és szinte ugyanabban a fokozásban. Előbb azt mondja Jézusnak: te vagy a próféta, mert leleplezted az életemet. Te vagy a próféta, hiszen tudod, hogy ki vagyok. De a végén azt mondja: te vagy a Krisztus. Aztán hazaszalad, be a városba, és elkezdi mondani az embereknek: találkoztam valakivel, gyertek ki, nézzétek meg, nem ő a Krisztus? Megtaláltam a Krisztust, aki ezen a különös, titokzatos módon, álruhában vizet kért, holott Ő akar vizet adni. Megtaláltam azt, akiről úgy tartjuk, hogy rá lehet dönteni mindent bajt, és panaszt, és ő meghallgatja! Gyökössy Endre mondta egyszer, hogy az igazi lelkigondozó olyan, mint a szemeteskuka. Őtőle önmagáról csak annyit hallunk, hogy csapódik a kuka-fedél. Amúgy jön-megy mindenki és beledobál mindent. Ekkor nekem az jutott eszembe – ne botránkozzatok meg –, hogy hiszen sokszor én efféle szemeteskukának használom az Istent. Odaborítok mindent. Van, aki becsomagolja, van, aki egy zacskóba viszi egyben. Mert nincsen szelektív hulladék-gyűjtés, hogy Istennek, úgymond, a sárga kukába tesszük a műanyag bűnt, kékbe a fém bűnt, fehérbe a papír bűnt, lilába a romlandót. Hiszen mondja is Jézus: jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, megterheltettetek, megnyugosztalak titeket. De mit jelent ez a megnyugtatás: azt, hogy adni akar. Ő akar adni. Persze, ez csak egy boldogító cserével tud végbemenni, ezért mondja a samáriai asszonynak: ha ismernéd az Isten ajándékát, a Szentlelket! A Szentlélek végzi bennünk ezt a boldogító cserét, hogy a testnek, a fizikumnak, a kultúrának, a civilizációnak, az embervoltunknak, az egzisztenciánknak a szomjúsága mögött észre vegyük az igazi szomjúságot, az Isten-szomjúságot. Mert, ahogy a zsoltár mondja: Őbenne vannak minden forrásaink. Így énekel a templomban a zsoltáros. Vagyis kimondja, hogy az, ami igazán oltja a szomjúságot, az, ami igazán megelégít, ez van Jézusban elrejtve. Ahogy majd maga Jézus mondja a templomban: aki énbelőlem iszik, az soha többet meg nem szomjazik. Ez az, ami nyugvópontra viszi az életünket. Ez az ő ajándéka. És hogy ezt megkaphassuk, ahhoz egy cserének kell végbemenni. Úgy, ahogyan ebben az asszonyban végbement a csere: asszony, ha ismernéd Isten ajándékát, és tudnád, hogy ki kéri tőled, hogy adj innom, te kértél volna tőle! És ő kért! Ne várjatok hát, testvérek, kérjétek az élő vizet! Amikor Kálvin azt a kérdést feszegeti, hogy miért kell imádkoznunk, sokunk kérdését vizsgálja. Hiszen tudja az Isten, mire van szükségem. Isten mindent tud, minden rezdülésemet látja, még a hajam szála is számon van tartva őnála. Miért kell hát imádkozni? Kálvin nagyon egyszerűen így felel: nem azért ad Isten, mert kinyújtod a kezed. Nem azt jutalmazza meg Isten, hogy kinyújtod a kezed, mert a pogányok hosszabbra tudják kinyújtani. Nem azért ad Isten, mert kimondod a kérést. A pogányok szebben tudnak kérni. Szinte lerimánkodják az Úristent a menyországból. Azért imádkozz, hogy az Isten bele tudja tenni, amit már elkészített neked. Nem azért kapod, mert imádkozol, hanem azért imádkozol, hogy képes légy elfogadni. Kérjed, mert el van készítve.
Itt vagyunk egy samáriai város szélén, a Jákób kútjánál. Úgy tűnik, nincs tanúja ennek a beszélgetésnek. Pedig van. Mert nem mondtam végig a sort, hogy Jézus kikkel folytatott négyszemközti beszélgetést. Beszélt Natanaellel, Máriával, Nikodémussal, Mária Magdalénával, Péterrel, s ha úgy tetszik, mindenkivel. De leginkább a mennyei Atyával! És leginkább ott a Gecsemáné kertjében, amikor azt mondta: Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem a keserű pohár. Négyszemközt beszélgetett az Atyával. Imádkozott. És kért. És küzdött. És kiitta a keserű poharat, hogy aztán teljesen szabadon és igazán kínálhassa nekünk az élő víz poharát. Kérjétek és fogadjátok el tőle az élő vizet, hiszen ő a felkent, ő a Szabadító, ő az élő vizeknek forrása, ő a Messiás, ő a Krisztus. Ámen.

Imádkozzunk: Istenünk, oltsd ki mérhetetlen szomjúságunkat, mert mi is, mint a szarvas a hűs vizekre, szomjúhozunk utánad. Bánatokból, bajokból, nyomorúságokból, zűrzavarból, amikor kiszáradnak a magunk ásta kutak, elapadnak magunknak megjelölt források. Oltsd meg szomjunkat az üdvösség jó reményével, bűnöket eltörlő irgalommal, embervoltunkat felemelő és megsegítő szereteteddel! Kérünk, adj bátorságot Lelkedből, hogy tudjuk kérni. Kérünk az elesettekért, a szűkölködőkért, akiket hozzánk küldesz. Emlékeztess a gazdag bőségre, amellyel minket megáldottál. Kérünk a szomorkodókért. Benned van az élet forrása, és az új élet valósága is. Kérünk azokért, akik Krisztusunk nevében állnak eléd, és ezért üldöztetést szenvednek. Őrizd meg őket. Ámen