Egymás hite által

Ezek révén formálták a római katonák a testudo-t, a teknőcöt. Ez a “teknőc” azt jelentette, hogy állt elől nyolc vagy tíz római katona, leállították a földre a pajzsukat, letérdeltek mögé, aztán a második és harmadik sorban állók egymás és a többi feje fölé emelték a pajzsot. Így sem elölről, sem felülről, sem oldalról nem érte sérelem a csapatot. És ezt ezért fontos megjegyeznünk, mert ha a katona csak egymagában állt, csak egy oldalról volt védelme. A háta mögé lehetett kerülni, vagy oldalról meg lehetett sérteni. De ha ezt a testudo-t, ezt a kis phalanxot megcsinálták, aki azon belül volt – ajtók bezárván –, az sértetlenül és épen megmaradt. Ez volt a római lelemény. S ha igaz Pál szava a Római levél elején, hogy azért vágyakozott hozzájuk menni, hogy egymás hite által épüljenek (Rm 1,12), akkor bátran mondom, hogy éppenséggel egymás hite által lelünk oltalmat. Mi merőben individualista korban élünk, és a hittel is úgy vagyunk, hogy ki-ki maga emeli magának a pajzsot. Ezért van hit okán sok összeveszés, ezért veszítünk el hit okán barátokat és ezért mosolyog rajtunk az ellenség! Lám, Szabó István áll ott akkora pajzzsal, mint két kapu. De egyedül áll! Mögé lehet kerülni, föl lehet lőni a nyilakat, aztán a fejére hullik, oldalról is meg lehet támadni.

dr. Szabó István
2018. november 25.

Lekció: Ézsaiás próféta könyve 59. rész 10. verstől

Imádkozzunk! Mennyei Atyánk a mi Urunk Jézus Krisztusunk által, köszönjük, hogy az éjszakát világosságra derítetted és áldást hoztál nekünk a mi Urunk Jézus Krisztusunkban, nekünk, akik még a nappalt is sötétséggé tesszük. Köszönjük, hogy levetted terheinket, föloldottál bűneink alól, megbocsátottad vétkeinket a mi Urunk Jézus Krisztusunk bűntörlő áldozata révén, és feltámadásával biztos ígéretet adtál nekünk, hogy bátran reménykedjünk és bízzunk teljes szabadításodban. Köszönjük, hogy egybegyűjtöttél bennünket ezen a szent napon hajlékodba, hogy Igéd és Szentlelked által megerősítsd hitünket, növeld reménységünket, és buzdíts és tégy bátorrá arra, hogy végezzük a szeretet minden munkáit. Kérünk mennyei Atyánk, végy el szívünkből minden kételkedést és nyugtalanságot, bizonytalanságot, nyisd meg lelkünket, hogy egészen szabadon figyelhessünk Rád, követhessük szavadat, láthassuk Jézus Krisztusunkat, hogy Őbenne megragadhassuk a boldog életet és bizonyosságot, és hogy az Ő szent lelke átformáljon bennünket új emberré, új életre, feltámadásra, örök életre. Őérette, Krisztusért, a mi szabadító Urunkért kérünk, hallgasd meg könyörgésünket, áldd meg istentiszteletünket, áldd meg Igédet bennünk gazdagon, hogy gazdagon teremhessünk általad, Neved dicsőségére. Ámen

Textus: “Végül pedig: erősödjetek meg az Úrban és az ő hatalmas erejében. Öltsétek magatokra Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög mesterkedéseivel szemben. Mert mi nem test és vér ellen harcolunk, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak. Éppen ezért vegyétek fel Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassatok a gonosz napon, és mindent leküzdve megállhassatok. Álljatok meg tehát, felövezve derekatokat igazságszeretettel, és magatokra öltve a megigazulás páncélját, sarut húzva lábatokra, készen a békesség evangéliuma hirdetésére. Vegyétek fel mindezekhez a hit pajzsát, amellyel kiolthatjátok a gonosznak minden tüzes nyilát. Vegyétek fel az üdvösség sisakját is, és a Lélek kardját, amely Isten beszéde.” (Pál levele az efézusiaknak 6. rész 11. verstől, külön 16. vers)

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!

Egy debreceni teológus-adoma szerint az 1930-as években egy professzor tudós könyvet írt és rögtön elő is írta, hogy a diákoknak abból kell dogmatika vizsgára készülni. A könyvnek ez volt a címe: A hit misztériuma. Roppant izgalmas és zsúfolt könyv ez, vagy harminc féle hitet sorol fel benne a tudós szerző. A diákok, ahogy az lenni szokott, a vizsganap hajnalán vették elő a könyvet, hátha a fejükbe száll a tudomány, ahogy berepülnek a méhecskék a kaptárba. De ez nem sikerült, ezért nagy lett az izgalom és a hisztéria a vizsga előtt, így mindjárt át is keresztelték a könyv címét, ekként: A mit hisztériuma! Azért hoztam fel ezt a tréfás adomát, mert ma nagyon komoly dogokról fogunk beszélni. Vegyétek fel a hit pajzsát! – mondja az apostol. S ha hitről szólunk, tudnunk és tapasztaljuk, a legjobb barátainkat éppen a hit okán szoktuk elveszíteni. A hit az életünk kellős közepét érinti, a hit mindent meghatároz, ez a mi végső meghatározottságunk, – és ezért veszítünk akár barátokat is, ha nem értünk egyet hit dolgában. Továbbá, ezek a belső hit-harcaink folyton fölbátorítják az ellenségünket. Kettős tehát a kockázat! Barátokat veszítünk, sőt, olykor testvéreket is, és ugyanakkor felbátorodik a gonosz, látván, hogy nem megfelelő módon használjuk azt, amiért Isten nekünk ajándékozza a hit pajzsát.
De miért pajzs? – kérdezhetnénk rögtön. Hiszen, a pajzs védekező fegyver, és ha a Krisztusba vetett hitünk hódító hit (menjetek, tegyetek tanítványokká minden népeket tanítván őket, hogy megcselekedjék mindazt, amit én parancsoltam néktek! – szól a misszói parancs, Mt 28), és ha a keresztyénségnek ez a küldetése, vagyis ez az apostoli szolgálata a világ végezetéig fog tartani, miért mondja itt az apostol mégis, hogy vegyétek fel a hit pajzsát?
Az Isten fegyvereiről beszél, s ezek közt a pajzs, mondhatni, különleges védekező fegyver, valójában nem is fegyver. Gondolhatnánk, hogy éppen pajzs által lehetséges lőtávolon kívül maradni. A pajzs megóv bennünket a nyilaktól, ezt mondja az apostol is: megoltja a gonosz minden tüzes nyilát. A felemelt a pajzsba belecsapódik ugyan az égő nyílvessző, de magát a katonát megóvja. Így, kvázi, lőtávolon kívül vagyunk. De éppen fordítva, az a pajzs, amiről az apostol a hasonlatát veszi, éppen arra való, azért találták ki, hogy lőtávolon belül lehessen harcolni. Igen, aki lőtávolon kívül van, az könnyen dicsekszik, nem nehezednek rá roppant kísértések, nem gyötri vétek és bűn, könnyebben van az életében, és könnyen osztja az észt azoknak, akiket kísértések gyötörnek. Hadd mondjam így: az ilyen embert – szinte már angyalféle! – csak afféle kispolgári bűnöcskék érintik, és nem ismeri sem a kételkedésnek, sem kevélységnek a súlyos vétkeit, sem a külső-belső méltatlanságnak a gyötrelmét, vagy nem tud ezekről, és Ézsaiás prófétával szólva még nem jött el az a pillanat, amikor a saját vétkei tanúskodnak ellene (Ézs 59,12). Nos, az ilyen ember könnyen oktatja a másikat, könnyedén magyarázgatja, hogy miképpen lehet kívül maradni veszedelmen, bajon, kísértésen, nyomorúságon. Nos, gondolható, a pajzs arra való, hogy lőtávolon kívül maradjunk, biztonságban. De ahhoz nem is kell pajzs. Nem kell a Krisztus seregébe állni, és máris megkímélnének a gonosz nyilai, nem sértenék az életünket, nem lobbantanák fel a környezetünket, nem okoznának gyógyíthatatlan sebeket, nem jelentenének veszedelmet. De nem is nyargalásznánk fel-alá egykönnyen, és nem is mutogatnánk fityiszt a kísértőnek. Csak akkor nem lőné ránk nyilait, ha beállanánk az ő seregébe. Egyszóval, a hit pajzsa éppenséggel nem tart távol a harctól.
Annak idején, a középkorban Európa szerte így imádkoztak: a magyarok nyilaitól ments meg bennünket! A magyar reflexiós íjak kétszer akkora távolságra vitték el a nyílveszőt, mint a korabeli Európa legjobb hadiszerszámai. S akik a magyarokkal bocsátkoztak csatába sokszor hitték, hogy lőtávolon kívül, biztonságban volnának, aztán rájuk zúdul a nyílzápor. Ráadásul, jellegzetes magyar hadicsel volt, hogy látszatra megfutamodtak az ütközetben, de hátrafelé nyilazva semmisítették meg az üldöző ellenséget. Isten őrizz, hogy valaki a magyarokat az ördöghöz hasonlítsa, de így van ez: sokszor megesik látszatra, hogy menekül a Sátán. Megfutamodik. Igen, Jakab apostol azt mondja, hogy álljatok ellene az ördögnek és elfut tőletek (Jakab 4,7). Hát fut, nosza, utána! Ha már fut, le is kaszaboljuk. Csak aztán le ne nyilazzon bennünket! Még egyszer mondom, lőtávolon kívül könnyen dicsekszünk. Ez a pajzs itt arra való, hogy lőtávolon belül is tudjunk harcolni, de nem feltétlenül a sűrűjében. A harc sűrűjében másféle alkalmatosságok kellenek: öv, mellvért, sarú vagy katonacsizma, kard és sisak. A pajzs valami közbevetés. A pajzs arra szolgál, hogy ott maradjunk a csatatéren, ne meneküljünk el és megvívjuk a harcot. Ahogy az apostol mondja, hogy álljatok ki a gonosz ellen és álljatok ellene mindvégig. Nincs megfutamodás. Ennek eszköze a pajzs.
Az előző részek során adós maradtam egy fontos kifejezés magyarázatával. Hadd szóljak közbevetve erről is: mit jelent az öltözés? Egy katonaviselt ismerősöm mesélte, hogy mindent elviselt a kiképzés és a katonai szolgálat alatt, kivéve az éjszakai riadót, amikor három perc alatt kellett teljes mentfelszerelésbe felöltözni. Fölöltözni, nos, nem egyszerű és könnyű dolog. Sőt, ha Pál apostol kifejezéseit nézzük, ez nála azt is jelenti, hogy előbb le kell vetkőzni. Beszél, például, ó-emberről és új-emberről, az ó-ember megöldökléséről, újnak megelevenítésről, egy régi ember levetkezéséről és egy újnak felöltözésről; és ez teljes életfeladat, mert roppant nagy változás áll a hátterében. Mindent eldöntő esemény történt, és ez váltatásra késztet minket is. A Római levélben azt mondja: az éjszaka elmúlt, vessük el tehát a sötétség cselekedeteit és öltözzük fel a világosság fegyvereit (Rm 13,12). A Galata levélben azt mondja: akik a Krisztusban keresztelkedtek meg, azok öltözzék is föl a Krisztust (Gal 3,27). A Kolossé levélben azt mondja: ha feltámadtatok Krisztussal, vagyis ha megtörtént a nagy lelki fordulat, és elnyertétek az eljövendő élet biztos ígéretét, akkor az odafelvalókkal törődjetek, és öltözzétek föl az új embert (Kol 3,10). Ugyanitt mondja, öltözzétek fel a szeretetet, amely a tökéletességnek a kötele (Kol 3,14). A Korinthusi levélben, a feltámadás titkáról szólva, azt mondja: lesznek, akik elalusznak és lesznek, akik nem alusznak el, de mindannyian elváltoznak, mert szükséges, hogy a romlandó romolhatatlanságba öltözzön, a halandó halhatatlanságba öltözzön (1Kor 15,53). A Thesszaloniki levélben pedig, a Római levélhez hasonló módon, azt mondja, hogy mi, akik nappaliak vagyunk, legyünk éberek, felöltözvén a hitnek és a szeretetnek mellvasába, sisak gyanánt az üdvösség reménységébe (1Thessz 5,8).
Vagyis az apostol nemcsak a szemléltetés eszközével él: így öltözzetek fel, így legyetek kész a harcra, ilyen a keresztyén lelki küzdelem. Ezt értették a korabeliek, és értjük mi is. De van még itt egy másik dimenzió is, a kifejezésnek vagy egy másik mélysége is. Ezért olvastam fel Ézsaiás próféta üdv-jövendölését, ahol a próféta a szabadítóról beszél, miközben Isten népe megvert sereghez hasonlítja magát. Tapogatjuk, mint vakok a falat délben, morgunk, mint a medvék, nyögünk, mint a galambok, és fölrójuk Istennek, hogy nincs igazság és egyenesség, és szabadság és békesség – idézi a helyzetet a próféta, ám egyúttal kérlelhetetlenül rámutat a népére és azt mondja: hazudtok, amikor így panaszkodtok! Milyen döbbenetes, már akkor hazudunk, amikor panaszkodunk! Mintha a fejfájós beteg az orvosnál a bokájára panaszkodna! Mert mi vagyunk azok, akik elsikkasztottuk az igazságot, mi vagyunk azok, akik nem jártunk az igazságosság útján, a vétkeink tanúskodnak ellenünk! És mint egy képet elénk festve, az ég és föld Teremtője csodálkozik, hogy nincs itt szabadító, nincs ennek a népnek egy fia se, aki kiállna az övéi mellett és fölemelné, megsegítené? Ezt mondja a próféta: akkor majd megsegíti az Urat az Ő saját karja, és majd elvégzi a szabadítást az Ő maga igazságával. És harcba öltözik, és megszabadítja az övéit. Nem sokat használjuk a latin szót, de a régiek gyakran mondták Isten kapcsán, hogy ő a vindex, ami kettőt jelent. Jelenti a bosszúállót, de sokkal inkább az oltalmazót. Ahogy Gusztáv Adolf szép énekében áll: “Krisztusunk, segélj, el ne hagyj, Párfogónk végig te maradj!” (392. dicséret) Isten szabadító pártfogót állít melléd. Egészen biztos vagyok benne, hogy amikor az apostol ezzel a katonaképpel segít megérteni a harcuk lényegét, lelki-kozmikus természetét és a tétjét, akkor egyenesen a próféta szabadító ígéretéhez vezet minket. És ha a szabadító ígéretéhez vezet, akkor már ott vagyunk a hitnél.
De még mielőtt a hitről szólnék, hadd szóljak magáról a pajzsról. A görög szövegben ez a szó áll: thüreosz, ugyanide gyökerezik a német Tür, vagy az angol door – az ajtó. Ez az “ajtó” méretű pajzs egészen sajátos hadieszköz. Nehogy azt gondolja bárki, hogy az apostol itt egy olyan pajzsról beszél, mint amit mi csináltunk gyerekkorunkban játékból. Szegény édesanyám csak nézett, amikor elhordtuk a konyhából az összes nagy, hosszú fakanalat, amivel a szilvalekvárt szokták kevergetni, és vettük a lábas fedőket is, aztán csapkodtuk a fakanállal a fedőt, mert azt láttuk a filmekben, hogy úgy kell kardozni, ahogy a hősök ütögetik egymáshoz a vasat, hadd csattogjon a fém. Tehát itt nem arról a kicsiny kézipajzsról van szó, ami könnyedén felkapható. Ez valóban szinte egy ajtó. A régi görögök találták fel, be lehetett állni mögé, felfogta a csapásokat, a dárdadöféseket, de leginkább a messziről kilőtt nyilat. A latin fordításban scutum áll, ugyanezt jelenti, az egész testet védelmező alkalmatosságot. Ezek révén formálták a római katonák a testudo-t, a teknőcöt. Ez a “teknőc” azt jelentette, hogy állt elől nyolc vagy tíz római katona, leállították a földre a pajzsukat, letérdeltek mögé, aztán a második és harmadik sorban állók egymás és a többi feje fölé emelték a pajzsot. Így sem elölről, sem felülről, sem oldalról nem érte sérelem a csapatot. És ezt ezért fontos megjegyeznünk, mert ha a katona csak egymagában állt, csak egy oldalról volt védelme. A háta mögé lehetett kerülni, vagy oldalról meg lehetett sérteni. De ha ezt a testudo-t, ezt a kis phalanxot megcsinálták, aki azon belül volt – ajtók bezárván –, az sértetlenül és épen megmaradt. Ez volt a római lelemény. S ha igaz Pál szava a Római levél elején, hogy azért vágyakozott hozzájuk menni, hogy egymás hite által épüljenek (Rm 1,12), akkor bátran mondom, hogy éppenséggel egymás hite által lelünk oltalmat. Mi merőben individualista korban élünk, és a hittel is úgy vagyunk, hogy ki-ki maga emeli magának a pajzsot. Ezért van hit okán sok összeveszés, ezért veszítünk el hit okán barátokat és ezért mosolyog rajtunk az ellenség! Lám, Szabó István áll ott akkora pajzzsal, mint két kapu. De egyedül áll! Mögé lehet kerülni, föl lehet lőni a nyilakat, aztán a fejére hullik, oldalról is meg lehet támadni. Mert ez a Szabó István – hogy magammal kezdjem sort, aztán folytassa ki-ki magában –, ő is csak egy kis individualista, őt is csak a saját kis hite meg a maga kis üdvössége érdekli. Ő is mindegyre előre furakszik sorban. Aggódik, és ez lesz a veszte. Régi emlékem Kolozsvárról, amikor még a Ceausescu időben a nagybácsikámmal hajnali négytől sorba álltunk húsért, és éppen mire ránk került volna a sor, elfogyott el a hús. Aki ilyet átélt, mondhatni, ösztönösen tolakodik. Csakhogy általában is mindennapos történet ez. Sőt, még akkor is tolakszunk, ha biztos és foglalt helyünk van. Ezt sokszor észreveszem magamon, megmondom őszintén. Meghívnak valahová, és tudatják, hogy: püspök úr, a második sor negyedik széke a magáé, ki is írtuk a nevét. Én meg tolongok, holott biztos helyem van. Hát csak mosolyog az ellenség, hogy ezeket a 21. századi keresztyéneket, akiket csak a saját üdvösségük foglalkoztat, milyen könnyű bekeríteni, megtámadni, legyőzni! Hiába van meg minden hadi eszközük, nem ismerik a hitnek azt a titkát, hogy csak együtt oltalmazhatják meg magukat. Ha az egyik a többi elé is tartaná a pajzsát, a másik meg többi feje fölé is, a harmadik meg a többi oldalát is védve, oltalmunk lenne. De mindenik csak maga áll külön és bújik a pajzsa mögé! Így aztán egyik sem marad meg és nem is tudja megoltani a gonosz nyilait! Figyeljünk, hogy mondja az apostol: nem egy-két tüzes nyilat kell megoltani, mondjuk, ami szemből érkezik, hanem a gonosznak minden tüzes nyilát, – minden egyes nyilát! Most már egyetlenegy szóval is megértjük, miért mondja ilyen erőteljesen az apostol: vegyétek fel a hit pajzsát.
A régi pajzsokra szokás volt jeleket festeni, ezeket itt-ott múzeumokban még látni, például, a légió jelét, vagy más hadi jelet, szimbólumokat. Mi van a mi pajzsunkra felírva? Sok minden lehet. Hallottuk, legalább harminc féle hit van. Nem fogom mind a harminckettőt elsorolni, csak négyet, és hiszem, ez a négy kellőképpen megerősít mindannyiunkat, és arra késztet, hogy amiképpen épülhetünk egymás hite által, úgy egymás hite által ellene is állhatunk a gonosz minden mesterkedésének.

Az én szemem egy hívő keresztyén pajzsán ezen akadna meg, ez van ráírva: Ámen. Mert: “mind igazak és ámenek, amik szájadból kijöttenek,” mondjuk énekünkben (231. dicséret). A hitnek az egyik legfontosabb hatása bennünk – nem tudok jobb szót: hatása – az a mély meggyőződés, hogy Isten igazmondó. Jövő héten kezdjük az ádventi készületet, amikor előre tekintünk karácsonyra, és ahogy fellapozzuk a szentírókat, az atyákat, a zsoltárost, a jövendölőket, a prófétákat, és mindehhez hozzáolvassuk az evangéliumokat, azt látjuk, Krisztus eljöttével az történt, ami meg volt írva, és beteljesedett Isten minden ígérete. Isten igazmondó. És ha neked Isten helyet ígért az övéi között, ha téged Isten felvett gyermekei közé, akkor nem kell azt nézned, hogy hányas a sorszámod, és nem kell kétségbe esetten tülekedned, hogy kikönyököld a sorból a másikat, vagy elébe furakodj – csak nekem meglegyen biztosan az Isten kegyelme, a többi nem számít! Ugye, ismeritek ezt a hívő önzést? De Isten igazmondó, verax – mondják a régiek. És ezért a mi pajzsunkon, ami a hit pajzsa, a legfontosabb és mindent eldöntő szó az, hogy: ámen, jelentése szerint: így legyen, úgy van, biztosan úgy van. Ha most ezt a szót megpróbálnám igazán magyarra fordítani, figyelembe véve, hogy mi, 21. századi önző, szubjektivista individuumok vagyunk, akkor így adnám vissza: ámen, vagyis én bízom Istenben! Amikor Ézsiás idején felvonult Asszíria, és körbevette Jeruzsálemet, Akház király kétségbe esett, és folyton azon tanácskozott, hogy adják-e meg magunkat, mert minden jel szerint, kapitulció esetén a hódítók megkímélték volna a vávrost és beérték volna hadisarccal. Ám Ézsaiás próféta a kelmefestők tavánál találkozott a királlyal, és Immánuelről jövendölt neki, vagyis arról, hogy velünk az Isten! És azt mondta a királynak: ha nem hisztek, bizony, meg nem maradtok (Ézsiás 7,9). Itt egy szójáték van, amelyben mind a kétszer benne van ez a szó, hogy ámen. Ha nem bízzátok rá magatokat az Isten igazmondó ígéretére, hogyan tartana meg Ő benneteket? Ha nem tartjátok meg a hitet, hogy tartana meg titeket a hit?! A hit első szava tehát ámen. És az utolsó szava is ámen – ahogy imádságaink végén mondjuk. Mert úgy lett, úgy van, és úgy is lesz, ahogy az igazmondó Isten megígérte, és én ebben bízom. Ezért mondjuk minden imádságunk végén azt, hogy ámen. Tehát nem azért van ott az ámen, hogy a pap jelezze, végre vége a szentbeszédnek, mint Petőfinél a Helység kalapácsában, és zúdulhat a nép a kocsmába, hanem azért, mert éppen ezzel kezdődik a hitnek igazi élete, amikor te is ki tudod mondani, hogy ámen, vagyis: Isten igazmondó! Megtart a bajban, megóv a küzdelemben, megment a gonosztól, eloltja a tüzes nyilakat, meggyógyítja a sebeket, föloldoz a terhek alól, nem hagyja, hogy ellenséged bekerítsen és leterítsen.

A másik szó, amit szívesen látok meg ezeken a hívő pajzsokon, Luthertől való, németül így szól: Ich bin getauft – meg vagyok keresztelve (latinul ego baptisatus). Hadd idézzem újra az apostoltól, amit a Kolossé levélben mond: ha meg vagytok keresztelve a Krisztusban, akkor öltözzétek fel a Krisztust! Meg vagyok keresztelve! Annyi vita van mostanság arról, hogy minket a gyermekkeresztség, minek kereszteljük mi meg a gyermekeinket?! Majd ha felnőtt lesz belőle – mondják sokan –, majd micsoda csodaélmény lesz az nekünk, hogy maga eldönti ezt a kérdést! Csakhogy, ez a szó: meg vagyok keresztelve, zt jelenti, hogy be vagyok írva az Isten anyakönyvébe! (Nemcsak az egyházközségébe.) Az Isten anyakönyvébe be vagyok írva, és meg vagyok jelölve azzal a jellel, ami az Úr Jézus Krisztus kiontott vérét szimbolizálja a keresztség vízével. Mert nem a pap és nem a szülők, és nem is a megkeresztelendő az ágens, amikor a kereszség történik, hanem a Szentlélek Isten. Az Atya a Fiú érdeméért Szentlelke által gyermekévé fogad engem, vagis adoptált. A régi rómaiaknál amikor megszületett egy gyermek, letették a földre az édesapa elé. És amikor ő felemelte a gyermeket a szeme elé, ad oculos, ez volt a jele annak, hogy elfogadta. Isten szeme előtt vagy! Milyen nagy dolog tudni, hogy a hit pajzsa mögött nem vagyunk szeme előtt a gonosznak, nem láthat bennünket, de Isten szeme előtt ott vagyok, mert meg vagyok keresztelve. Ezért mondja olyan bizalommal Pál a Timótheus levélben, amit börtönből írt: ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni, és ha megtagadjuk, Ő is megtagad bennünket, ha hitetlenkedünk, Ő hű marad, Ő magát meg nem tagadhatja (2Tim 3,12-13). Meg vagyok keresztelve, és ha hiszem azt, hogy Isten igazmondó, akkor ezzel kimondom azt is, hogy Isten meghallgató, mert az Atya meghallgatja gyermekeit. Azt énekeltük a 65. zsoltárban, hogy Isten könyörgést meghallgató, ezért hozzá folyamodik mindenki. Isten a meghallgató. Sok kedves istennév van: teremtő, gondviselő, egeknek ura, királyok királya, szabadító – nagy istenneveink vannak! De használjátok ezt az isten-nevet is: meghallgató! Azért mondhatom bátran, hogy: ámen, hogy: úgy lesz, tudom, hogy: úgy lesz, bízom, hogy az én kérésem megvalósul, mert Isten meghallgató. És ennek az első jele és pecsétje, sőt megelőlegzése az, amit Luther boldog bizonyossággal mondott sok küzdelme és kétsége dacára és közepette: meg vagyok keresztelve! Igen, az őrült kísértések közepette is, amikor szétesik az életünk, amikor nem tudunk magunkból semmit előszedni, hogy ellenálljunk, hogy megálljunk, és semmit nem ér az összes korábbi tapasztalatunk, csak az jöhet szóba, ami örökre érvényes, hogy Isten felvett az övéi közé, be vagy írva az Ő anyakönyvébe, meg vagy keresztelve. Írd rá ezt a hit pajzsára!

Harmadjára az is rá van írva a hit pajzsára, hogy: tudom, kinek hittem. Pál apostol mondja ugyanabban a levelében, amelyet idéztem (2Tim 1,12). Azt mondja itt: szenvedek, de nem szégyellem, mert tudom, kinek hittem. Ez a hit bizalmi dimenzión túl arra utal, amit legelső alkalommal úgy fogalmaztam meg, hogy vannak evidenciák. Sőt, még ezen túlmenően is feltárul valami. Tudom, kinek hittem – azt jelenti, hogy tudom, hogy milyen az Isten. Kálvin Jánosnak e téren teljes igazsága van. Sok mindent lehet nézeteiből vitatni, de ebben aligha támaszthatunk kétséget. Az a tétel, hogy van Isten, mondja Kálvin, nem nagy ügy. Még az ördögök is hiszik és rettegnek, idézi Jakab levelét (Jak 2,19). Van-e Isten? – hát ki kérdezi ezt? Ehhez nem kell sok ész, ehhez nem kell a hit engedelmessége, hiszen, lám, még az ördögök is tudják, hogy van Isten – és rettegnek. Márpedig az igazi hit éppenséggel arra ösztökél, hogy merj bátran Isten elé állni. A nagy kérdés, éppen mert Istenhez kellene folyamodnunk, hogy milyen az Isten a velünk való viszonyában, milyen akar hozzánk lenni?! És mi ezt kizárólag csak Jézus Krisztusban látjuk. Őbenne látjuk meg Isten hűségét, a szeretetét, az igazságosságát, az irgalmasságát, a fenségét és dicsőségét. Írd rá erre a pajzsra: tudom kinek hittem, vagyis: tudom, milyen az Isten – és ne mondd soha, hogy megtévesztett az ördög! Amikor lelki-szellemi közelharcba keveredünk, láttuk, az ördög mindenféle cselt bevet! És ne mondd, hogy elhitetett engem a szívem, és megcsalt a képzelődés! Írd fel a hit pajzsára: tudom, kinek hittem – tudom, hogy milyen az Isten.

És végül írjátok rá a hit pajzsára kívül és belül: az övé vagyok! Ahogy a Heidelbergi Káté mondja: nem a magamé, hanm hűséges megváltóm tulajdona vagyok! Hadd fokozzam ezt: nem a férjemé vagyok, nem a feleségemé, nem a gyermekeimé, nem a főnökömé vagyok, nem Magyarországé vagyok, nem a magyar népé, nem az Európai Unióé vagyok, vagy ha kivándorlok, sem az Újzélandi Államközösségé vagyok, – legfőképpen nem a magamé vagyok. Az Úr Jézus Krisztus tulajdona vagyok, mert ő drága vérén megszerzett magának engemAmikor a római katonák fölfestették a pajzsra a harci jeleiket, abból a szembejövő ellenség is megtudhatta, hogy hanyadik légióval fognak megküzdeni. Lehetett tudni, hogy az a sereg kihez tartozik, ki parancsol nekik, ki az uruk, ki a vezérlő tábornok. Írd föl a hit pajzsára, a hited pajzsára, hogy az övé vagy! És ebbe sok-sok boldog tapasztalatot is bele lehet foglalni. Most csak egyet hzok ide. Mi ma a produktivitásnak és a hatékonyságnak a korában élünk. És sajnálunk időt vesztegetni. Mire időt vesztegetni? Amit a mi korunk meg a mi magunk civilizációnk fölöslegesnek mond. Egy példát mondok, mindenki érteni fogja, friss, fekete péntek. Micsoda idővesztegetés az, hogy valaki nem rohan elvásárolni, mert most 93%-kal olcsóbb, ami egyébként korábban ingyért is kapható volt. És ülünk az internet előtt és megrendelünk, mert jól akarunk járni. Bicskázások, késelések, lövöldözések voltak a sorbaállás közben, mert nem szabad az időt vesztegetni. Most van az a pillanat, most van az az idő. Nem vesztegetek időt a gyerekemre, hitemre, már nem vesztegetek időt önmagamra sem. Leszoktam róla, lehet, hogy mély szokás, ha nem leszek püspök, visszatér. Amikor lelkészek találkoznak egymással és gyülekezetekről beszélgetnek, nem azt kérdezik, hogy milyen a közösség, hogy az testvéri közösség, nem azt kérdezik, hogy milyen jellege van a gyülekezetnek, értelmiségi, munkás, falusi gyülekezet? Nem azt kérdezik, hogy hány alkalom van a közösségben, azt meg sem kérdezik, hogy szeretetitek-e egymást. Hányan vagytok. És ezen mérődik minden, az egy produktív gyülekezet, csurig van a templom, hajrá produktivitás. Most már változott egy kicsit az idő, most már azt is nézegetjük, hogy mennyit tudunk összeadakozni jótékony célra. Afféle lelki produktivitás. Én erről leszoktam, de ezt csak magamra mondom. Mennyi ilyesmi van kedves testvérek, önmagunk lekicsinylése, alábecsülése és mindent a produktivitás mérlegére teszünk, és nem akarjuk az időt semmi másra fordítani, mert az az idő vesztegetés. Most tudd meg, Isten Jézus Krisztusban örök időtől fogva vesztegette rád az idejét. Vesztegette rád az idejét. Mert ha mindent mérlegre teszünk, vagy kitör az ember Isten elleni lázadásában, milyen az az ember, akiről Ézsaiás próféta ír ebben a szomorú vallomásában és mégis üdvösséget jövendölő próféciájában, csak azt kell mondanunk, hogy vesztegeti ránk Isten az idejét.
Meghallgat, ígéretet ad, és megtartja, hűséges hozzád. És minden mozgó kérésedre odahajlítja a fülét, és tulajdonává fogad téged. Vesd ezt össze azzal, hogy ki vagy Isten ismerete nélkül, és ki vagy anélkül, hogy meg lennél keresztelve a szónak abban az értelmében, hogy Jézus Krisztus szent vére megtisztított volna téged, csak időt veszteget rád az Isten. Írd hát fel a pajzsra: az övé vagyok. az övé vagyok és Pál apostol boldog bizonyságát is odaírhatod, az Ő szeretetétől nem szakít el semmi. Vegyétek hát föl a hitnek pajzsát is, mellyel megoldódhatjátok a gonosznak minden tüzes nyilát. Ámen

Imádkozzunk!
Meghallgató, örökbe fogadó, igazmondó, hűséges Atyánk. Magasztalunk és áldunk, hogy hozzánk hajoltál, fölemeltél, ránk időt vesztegettél, és érettünk szabadítót küldöttél fiadban, Jézus Krisztusunkban. Magasztalunk, hogy az Ő népe körében számláltatunk és teljesen és egészen az övéi vagyunk. Boldog bizalommal kérünk hát, oltalmazz bennünket harcainkban, küzdelmeinkben, helytállni akaró igyekezetünkben, mindenben, amibe Te állítottál, hívtál és küldtél bennünket, hogy soha Tőled el ne szakadjunk, kegyelmedet szívünkből ki ne ejtsük, hanem mint üdvösség várományosai, Rólad bizonyságot téve, Neved dicsőítve, szent törvényedet betöltve járjuk e földön zarándokutunkat, és vívjuk meg harcainkat.
Könyörgünk a kételkedőkért, akiknek megingott a hite, és beléd vetett bizodalma, erősítsd Lelked bizonyságtételével őket erős, szilárd és olthatatlan hitre. Könyörgünk a szomorkodókért, a gyászolókért, akik szerettük ravatala mellett állnak meg vagy emlékeznek elhunyt kedvesükre, a boldog feltámadás reményét ragyogtasd rájuk. Kérünk a betegekért, a testi, lelki küzdelmekbe belefáradtakért, terheket hordózókért, gyógyítsd, újítsd, erősítsd életüket, ragyogtasd rájuk irgalmasságodnak áldott napfényét. Könyörgünk a nincstelenekért, az életlehetőségektől megfosztottakért, a fedél nélkül valókért, a menekülőkért, a világban vándorlókért és hazát keresőkért. Lelked vezesse őket is, mutass számukra igaz helyet, otthont és új életet.
Könyörgünk Urunk a ma emberéért, önmagunkért könyörgünk, mert önmagunk kortársai vagyunk, a haszonelvű, eredmény hajhászó sikeremberért, akinek nincs már ideje a gyengére, az erőtelenre, a kicsire és önmagára sem. Fordulj hozzánk kegyelmesen, emeld szemünk elé a lényegbe vágó dolgokat, a hit nagy titkát, hogy annak és az által élhessünk. Kérünk Jézus Krisztusért, hűséges kezesünkért, hallgasd meg könyörgésünket. Hisszük, meghallgatod, úgy lesz. Ámen
Lejegyezte: Vásárhelyi Péter