Dicsőséget látni

Mester, ki vétkezett? A vakon született vagy a szülei? Mi, modernek azt mondjuk erre, hogy ez régi és elavult kérdés. Mi már nem foglalkozunk vele. De ez nem igaz. Nagyon is foglalkozunk vele. Nagyon is mélyen érint bennünket. Ha ma egy gyermek valami rendellenességgel születik, azonnal a legszigorúbb vizsgálatokba kezdenek, és mindent meg kell nézni, mi történt: örökletes betegség-e, vagy valami a várandósság ideje alatt történt volna, netalán a szülés közben történt valami probléma?

dr. Szabó István
2019. február 24.

Köszönjük, mennyei Atyánk, hogy a zsoltár szavával is buzdítasz bennünket hálaadásra, neved dicsőítésére, jótéteményeid számbavételére és kegyelmed megvallására. Köszönjük, hogy kérhetjük Lelkedet is, hogy ez a hálaadásunk, hitvallásunk, bizonyságtételünk megalapozott legyen, hogy Rólad szóljon, Aki minden jónak tökéletes forrása vagy. Magasztalunk a jótéteményekért, amelyekben részesítettél bennünket a mögöttünk levő napokban. Köszönjük, a gyógyításokat, a vigasztalásokat, az útmutatást, az erőt az erőtlenségben, a bátorítást a kétségbeesésben, és mindenek fölött a boldog ígéretet az eljövendő életről. Krisztusért kérünk, áraszd most reánk Lelkedet, tölts meg igéd világosságával, s késztess bennünket, hogy szent életfolytatással, törvényedet betöltve szolgáljuk nagy neved dicsőségét. Ámen

Textus: “És amint eltávozott onnan, látott egy embert, aki születésétől fogva vak volt. És megkérdezték őt a tanítványai, mondván: Mester, ki vétkezett, ez-é vagy ennek szülei, hogy vakon született? Felelt Jézus: Sem ez nem vétkezett, sem ennek szülei; hanem hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Isten dolgai. Nekem cselekednem kell annak dolgait, aki elküldött engem, amíg nappal van; eljő az éjszaka, mikor senki sem munkálkodhatik. Míg e világon vagyok, e világ világossága vagyok. Ezeket mondván, a földre köpött, és nyálából sarat csinált, és rákente a sarat a vak szemeire, és ezt monda neki: Menj el, mosakodjál meg a Siloám tavában (ami azt jelenti: Küldött). Elmént azért és megmosakodott, és megjött látva. A szomszédok pedig, és akik azelőtt látták, hogy vak volt, ezt mondták: Nem ő az, aki itt szokott ülni és koldulni? Némelyek azt mondták, hogy: ő az; mások pedig, hogy: hasonlít hozzá. Ő azt mondta, hogy: én vagyok az. Mondták azért neki: Mimódon nyíltak meg a szemeid? Felelt és ezt mondta: Egy ember, akit Jézusnak neveznek, sarat készített és rákente a szemeimre, és azt mondta nékem: Menj el a Siloám tavára és mosakodj meg; miután pedig elmentem és megmosakodtam, megjött a látásom…. És hallották ezeket némely farizeusok, akik vele volt, és ezt mondták néki: Avagy mi is vakok vagyunk-e? Mondta nekik Jézus: Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök; ám azt mondjátok, hogy látunk: azért a ti bűnötök megmarad.” (János evangéliuma 9. rész 1-11. és 40-41. versei)

Szeretett Gyülekezet!

A felolvasott történethez, vakon született koldus meggyógyításához, illetve az azt követő súlyos vitához két általános bevezetőt szükséges tenni. Mindkettő egyenesen a történet summájához vezet el bennünket, nevezetesen ahhoz az utolsó két vershez, amit felolvastam: a Jézus körül levő farizeusok látva a gyógyítást, és látva a kirobbant vitát, megkérdezik: mi is vakok vagyunk? Az első megjegyzés egy párhuzamra utal, és ez segít megérteni János evangélista szemléletmódját. Igen, ő másképpen mondja el a történeteket, mint a többi evangélista. Olykor ez felemel – János jelképe a sas! – és mi madártávlatból egyszerre láthatunk mindent, máskor azonban – és ennél a történetnél is – inkább megzavar. A samáriai asszony történetét idézem, ott is egy különös, metaforikus beszédmódot hallunk, úgy, mint itt. Azt mondja Jézus a samáriai asszonynak: “ha tudnád, ki az, aki azt mondja neked: asszony, adj innom, akkor te kértél volna tőle inni, és ő adott volna neked élő vizet!” (Jn 4,10) Ebből aztán elindul egy beszélgetés a szomjúságról és a vízről, ám a szomjúság nem a testnek a szomjúsága, és a víz nem a víz, amit a kútból kimerítünk, és oltjuk vele a szomjúságunkat, hanem a szomjúságunk az Isten-szomjúság és a víz az örök életnek a vize. Itt pedig, párhuzamos módon, a vakság és a látás (a sötétség és a világosság) a fő téma, és itt is elindul egy beszélgetés (vagy inkább vita) a vakságról is, meg a látásról is. De mégsem csak erről van szó. Vagy leginkább nem erről van szó, hanem Isten meglátásáról, Krisztus felismeréséről, aki maga a világosság; ahogy itt is mondja: amíg e világon vagyok, a világ világossága vagyok, de majd eljön a sötétség órája. És amíg veletek vagyok, Atyám dolgait cselekszem, tehát látnotok kellene a világosságot.
A másik megjegyzés a történetnek arra a részére vonatkozik, amit most részletesen nem olvastam végig, de a lényege az utolsó két versben benne van. A vak meggyógyítása után először a szomszédok ámuldoznak, aztán értesülnek erről a nagytanácsbeli farizeusok, és mivel szombat napon történt a gyógyítás, roppant bosszúsak lesznek. Vizsgálatba kezdenek, behívatják a gyógyult embert, aztán behívatják a szüleit, aztán megint behívatják a gyógyult embert. És közben mindenféle vita, összeütközés támad, ezeknek a summáját fogalmazzák meg a Jézus körül álló farizeusok, akikről még majd szólok néhány szót, súlyosat: mi is vakok vagyunk? De előbb hadd szóljak e két általános megjegyzés nyomán a történetről.
Különös feszültség vagy paradoxon áll itt előttünk. A többi evangélista Jézus csodáit, gyógyításait, szabadításait végtelenítve mondják el. Meggyógyította az aszkórosokat, a sántákat, a vakokat, a leprásokat, és mindenféle beteget (Mt 9,35). Jézusból a gyógyító erő áradt. Vissza sem tudta tartóztatni. A vérfolyásos asszony csak megérintette a köpenye szegélyét, és már meggyógyult (Mt 9,20). El se kellett mennie a kapernaumi százados szolgájához, hogy kihozza a halálból (Lk 7,6), hanem szavára meggyógyul a szolga. Szinte hömpölyög körülötte a tömeg, Jézus pedig hajnaltól napestig gyógyít, gyógyít (Mk 6,56). De nem mondanak számot, hogy ti. pontosan hány beteget gyógyított, hány csodát tett. János evangélista számol. Ez volt az első jel, ez volt a második jel…, ezt jelül adta Jézus. Ugyanakkor felfoghatatlanul szűkszavúan szól a csodákról. Vakokról csak egyetlen esetben tesz még említést, amikor a Bethesda tavi beteg gyógyítását leírja, és megemlíti, hogy ott mindenféle beteg összegyűlt, és várta a víz zavarodását, hogy az első, aki beér a vízbe, meggyógyulhasson. És a betegségek fajtáit sorolva szól a vakokról is. (Jn 5,3) De ott Jézus nem egy vakot gyógyított meg. Csak itt, a 9. részben beszél vak meggyógyításáról, és az esetre még kétszer utal később, egészen pontosan nem az evangélista, hanem azok, akik tanúi voltak a gyógyulásnak. Vagyis az evangélista ezzel az erős koncentráltsággal fel akar minket eszméltetni, és rá akar vezetni ugyanarra a kérdésre, amit a farizeusok tettek fel: avagy mi is vakok vagyunk? Ezt itt nem Jézus mondja a farizeusokról, akiket máskor, prófétai feddőzéssel, vak vezéreknek nevez. És nem is a népek mondják ezt a farizeusokra. Bennük rezdül meg valami. Summa: János szűken beszél a csodáról, és bővebben arról, hogy vitát vált ki vele. De miért is?
Az első ok látszólag metafizikai jellegű. A dogmatikusok így nevezik: teodicea (istenigazolás). Ez bizony elvonatkoztatott kérdésnek tűnik, egy Aquinoi Tamás kellene hozzá, hogy megfejtse nekünk, de mi amúgy sem érünk rá ilyesmivel foglalkozni. A kérdés az, amit a tanítványok tesznek fel: Mester, ki vétkezett? A vakon született vagy a szülei? Mi, modernek azt mondjuk erre, hogy ez régi és elavult kérdés. Mi már nem foglalkozunk vele. De ez nem igaz. Nagyon is foglalkozunk vele. Nagyon is mélyen érint bennünket. Ha ma egy gyermek valami rendellenességgel születik, azonnal a legszigorúbb vizsgálatokba kezdenek, és mindent meg kell nézni, mi történt: örökletes betegség-e, vagy valami a várandósság ideje alatt történt volna, netalán a szülés közben történt valami probléma? Hosszú-hosszú vizsgálatok következnek, és sokszor nem is derül ki, csak esetleg már felnőttkorban, hogy miért nem úgy született az a gyermek, ahogyan a gondviselés világa alapján elvártuk volna. Mi azt várjuk, hogy egészségesen, épen, növekedésre képesen, sugárzón szülessen, minden szülő így várja boldog szeretettel a gyermekét. De valami történt. És a tanítványok itt nem a farizeus-tanoncok, az okoskodó metafizikusok, hanem a szívük kérdését teszik fel. Mester, hol a hiba? Ki vétkezett? Ki rontotta el a dolgot? Hol csúszott ez félre? A gyermek a hibás, vagy a szülők? Mi, modernek a szülőkkel szoktuk kezdeni. Mondjuk: egészségtelenül éltek, nem vigyáztak a várandóság alatt; máskor rátesszük az orvosokra a vádat, hogy ti. az orvos kezelte rosszul a magzatot és az édesanyát, nem ismerte fel idejében a problémát; és végül hivatkozunk az ősökre, és a genetikára. De mindezt a régiek is tudták, csak nem úgy, mint mi. Augustinus egyházatya az Isten városáról c. művében, az eredendő bűnről elmélkedve, különös példát hoz fel. Mondhatnánk, ugyan, mit tudott ez az ember 1500 évvel ezelőtt a genetikáról? – semmit! És beszélünk a régiekről, mint ostoba barlanglakókról. Nagyon büszkék vagyunk, van okos telefonunk, és ezért mi is okosak vagyunk. De lám, azt mondja Augustinus, hogy ikrek születtek, és az egyikből szent lett, a másikból haramiavezér. Ez hogy van?
Nos, a tanítványok is bátran megkérdezik Jézustól: Mester, ki vétkezett? Ő vagy a szülei? És az első megdöbbentő dolog, hogy Jézus nem tolja le a tanítványokat. Máskor megteszi. Van, amikor ilyesmit mondott a tanítványoknak: nem tudjátok, minémű lélek lakozik bennetek (Lk 9,55). Vagy azt mondja, hogy nem tudjátok, mit kívántok (Mk 10,38). Vagy odahívja magához a tanítványokat, és rájuk dörrent, és példálózik, sőt egyszer kifakad: hitetlen nemzetség, meddig kell még titeket eltűrnöm és meddig leszek még veletek? (Mt 17,17) De most nem. Nem mondja, hogy milyen botrányos kérdés ez, lám, 2019. februárjában a budahegyvidéki gyülekezet is megbotránkozik rajta! Ugyan, hogyan lehet egy szerencsétlen ember fölött ilyet kérdezni?! Egy nyomorult fölött teológiai spekulációkba bocsátkozni! Szégyen! De nem. Hanem úgy válaszol a kérdésre, hogy nem válaszol. Vagy inkább, egy fontosabb kérdésre válaszol. Azt mondja, hogy sem a vak nem vétkezett, sem a szülei nem vétkeztek, hanem azért, hogy nyilvánvalóvá legyen az Isten dicsősége. Most röviden csak három egyszerű mozzanatot szeretnék kiemelni.
1. Itt mindjárt ténylegesen és valóságosan nyilvánvalóvá lesz az Isten dicsősége. Jézus sarat gyúr a porból és a nyálával, rákeni ennek az embernek a szemére, elküldi a Siloám tavához, ahol megmosdatják, és megjön a látása. Az a döbbenetes ebben, hogy az evangélisták a legtöbb esetben nem írják le, hogy milyen módon gyógyított Jézus. Többnyire én, mint lelkipásztor, aki a beszédéből él, azt szeretném hinni, hogy csak szólt egy szót. Így lenne a legjobb gyógyítani. Bekopogni a körzeti orvoshoz. Ki az? Én vagyok, mondanám. Ő pedig: ön meggyógyult! Nem kellene órákat várni, receptet íratni. Csak úgy beszédből gyógyulás. És volt ilyen gyógyítása Jézusnak. Idéztem a kapernaumi századost, aki ezt mondja neki: csak egy szót szólj, Uram, és meggyógyul az én szolgám. Aztán odatették a lába elé a betegeket, és megérintette őket és meggyógyultak. Mégis, hogyan gyógyított Jézus? De most János igen érzékletesen írja le: a nyálával sarat gyúr, rákente a vak szemére, beledörzsölte, aztán elküldte megmosakodni. És mégsem ez a lényeg, hanem az, hogy nyilvánvalóvá lesz az Isten dicsősége. Igen, nem tudjuk az ősokokat, az eredőket, hogy ki vétkezett, hogy vétkezett-e valaki, hogy mi történt, mi romlott el. De azt látjuk, hogy Isten helyreállít valamit, így mondjuk: helyreállít valamit, ami nem is volt soha. Mert a dolog lényege az, hogy ez az ember vakon született. Sosem látott. Jézus tehát nem visszaadta a látását. Most adott neki látást.
Mi pontosan olyan számon tartjuk a gondviselés rendjét: reggel felkel a Nap, este nyugszik, tavasszal tavasz van, ősszel ősz. Vizsgáljuk, hogyan bonyolódik az élet a maga felfoghatatlan sokszínűségében. De ami nem úgy van, vagy másképpen van, mint megszoktuk, vagy ami rossz, arra, legjobb esetben, azt mondjuk, hogy üzemzavar történt. Pedig talán azért nem üti el Jézus a tanítványok kérdését, mert először azt akarja megértetni velünk, hogy Isten dicsősége több, mint egy puszta helyreállítás. Több, mint egy valóban csodálatos gyógyítás. Több, mint a járandóságunknak a megadása. Mert szoktunk mi így is Istenhez menni, perlekedve. Édesanya megy a beteg gyermekével, és pereli az Istent, mert neki járandósága lenne, hogy egészséges legyen a gyermek. Megy Istenhez egy élete derekán megroppant férfi, aki munkaképtelenné válik és rokkantosítják, és csak tengeti az életét, sodródik ide-oda, mint a száraz falevél. És pereli Istent, mert neki járandósága van. Mintha az egész életünk egy járandóság lenne. Még maga Jézus is provokál bennünket: azért jöttem, hogy életük legyen és bővelkedjenek – mondja (Jn 10,10). Ez jár nekünk. De most Jézus szavai megértetik velünk, ki kell mondjuk, nincs járandóság. Kegyelemből van minden. Nincs járandóság. Nincs számlalevél, amit benyújtunk a mennyei Atyának nyolc napos teljesítési határidővel, egyébként inkasszóba tesszük a menyországot. Itt meggyógyul egy ember, hogy Isten dicsősége nyilvánvalóvá legyen. Minden gyógyulás Isten dicsősége, minden szabadulás Isten dicsősége. Minden Isten dicsősége, még az is, amit mi így szoktunk mondani, sikerült. Ez mind-mind Isten dicsősége.
2. Másodszor egy paradoxon jelenik itt meg. A gyógyítást, amely szombatnapon történik, vad vitatkozás követi. Miből fakad az értetlenség? A szívünkből. Mert miközben az egyik oldalon visszük a számlalevelet Istennek és követeljük a járandóságunkat, a másik oldalon hihetetlenül meg vagyunk rökönyödve, ha mégis meghallgatja kérésünket. Meghallgatta Isten az imádságot, és meggyógyult egy beteg. Tényleg? Nem is hittem volna!? Lám, a rokonok, a családtagok beletörődtek a ténybe, ez az ember vakon született, úgy is marad. Kiültették szegényt koldulni, hogy járuljon hozzá valamivel önmaga fenntartásához. Találtak neki értelmes tevekénységet. Működött a szociális háló. Először a szomszédok kezdik a csodálkozást: hát te ki vagy? Te ott szoktál ülni a koldussoron, te vak vagy. Ekkor valaki beszól, hogy nem is ő az, csak hasonlít hozzá. Aztán el kell menni az inkvizícióba, ahol megkezdődik a faggatózás, a fenyegetés, a szombatnapi tilalom megszegésének a felrovása. Ez talán nem is olyan szokatlan. A paradoxon abban van, amit János evangéliumában sok esetben hallunk más összefüggésben. A szomszédok a vakon született embert kérdezik: te ki vagy? Te volnál az a vak? Nem, nem lehetsz az, csak hasonmás vagy. Az ikertestvére talán. S ekkor ő azt mondja: én vagyok (9. vers). Ez a szó – én vagyok – többször hangzik Jézus szájából is: Én vagyok a feltámadás és az élet (Jn 11,25). Én vagyok az út, az igazság és az élet (Jn 14,6). Én vagyok a világ világossága (Jn 8,12). Én vagyok az élet kenyere (Jn 6,48). Vagy, amikor a tanítványok csak bajban vannak a háborgó tengeren, és közeledik Jézus, és megrémülnek, és azt mondja, ne féljetek, én vagyok (Jn 6,20). És a Gecsemáné kertjében is, mikor jönnek elfogni, elébük menve ezt mondja: én vagyok (Jn 18,5). Ha jól számolom, János evangéliumában ezt nem is mondja más, csak Jézus meg ez a vak. Identitást jelez a szó – én vagyok. Én vagyok az. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy János evangélista finom iróniával jelzi, hogy a mi szívünk gondolata is az, hogy kellett ott lennie valaminek azzal az emberrel, aki vakon született. Vagy őbenne (mert van eredendő bűn), vagy a szüleiben, vagy az őseiben, de kellett ott lennie valaminek. Bűnös. Hiszen beteg, az pedig büntetés, márpedig büntetni a bűnt szokták. De lám, lesz még ebben a történetben valaki más is, aki bűnös lesz. Jézus. Az egész vitatkozás azon indult, gerjedt fel, a szent rend őrző serege azon háborodott fel, hogy szombatnapon gyógyított, tehát: bűnös. Nos, két bűnös van előttünk. A vak meg Jézus. Egyébként senki. A tanítványok sem bűnösök, mert ők már teológiai akadémiai doktori értekezést írnak a kérdésről, a szent rend őrzői sem bűnösök, mert ők gondosan fenntartják a rendet, ami szükséges is. Csak ketten vannak itt bűnösök. De nem is az evangélista iróniája ez. Ez Istennek az ióniája. Bűnös a világ világossága, Jézus Krisztus. És bűnös a vak, aki mindeddig életét teljes fizikai sötétségben töltötte. És most ők hirtelen egy platformon találják magukat. Ők ketten a bűnösök. De szabad azt mondani, hogy Isten dicsősége válik itt nyilvánvalóvá, mert Isten dicsősége ezen a paradox módon is nyilvánvalóvá válik. Augustinust szoktam idézni: árnyék csak ott van, ahol ragyog a fény. Ragyog Krisztus világossága, és a vakság szűnik, de beleütközik a fény a megsötétedésbe, mert a gyógyítót és a meggyógyítottat tartják vétkesnek. Ők azok, akiken teljesen felragyog Isten dicsősége, bennük találkozik az ember szüksége és az Istenből áradó jó, és ez a dicsőség pillanata, ez az ívfény, amelyben minden tökéletesen felragyog. És éppen ők ketten a bűnösök. Michelangelo híres képén a Sixtusi kápolnában látjuk az isteni ujjat és Ádám ujját is, amint összeérnek. Ez a teremtés fantasztikus momentumát próbálja kifejezni. Mi pedig jó nagy betűkkel odaírjuk alá (latinul): peccatum, bűn. Ez itt a bűn, hogy az Isten és az ember találkozik.
3. És harmadjára, Jézus prófétai jelet is ad; ez a történet summája. Az evangélista azonban ezt a prófétai jelet felénk irányítja, mégpedig olyan módon, hogy ne tudjunk előle kitérni, hiszen a prófétai jelnek éppen ez a lényege. Korábban mondtam már, hogy Jézus szokott provokálni, és a provokáción azt értjük, hogy mindig elénk kerül, nem tudunk előle kitérni. Mindig ott van előttünk, és itt is így hat ez a prófétai jel. A farizeusok, akik Jézus körül voltak, és látták a gyógyítást, aztán a zavart, majd a vitát és a megsötétülést, nyilván átérezték ezt a félelmetes paradoxont. Felragyogott Isten világossága, erre az ember belül megsötétedik. Tudjátok, milyen az, belesötétedni az Isten kegyelmébe? Valami egészen rémületes. Jézus azt mondja, amíg veletek vagyok, világosságotok van. És amíg időm van, Atyám dolgait cselekszem. Utal arra az órára, amikor eljön a sötétség, és senki nem cselekedhet semmit, mert az már a sötétség hatalmának az órája lesz. De ebben a kevés időben is árad a jó Jézusból. Teszi az Atya dolgait. Nemrégiben beszéltem egy atyafival, aki rákbeteg lett. Megrendítő volt a beszélgetés. Elmondta, hogy nem operálható a betegség. Elkezdték a kemoterápiát, de azt nem bírta a szervezete. Közölték vele: hogy csak a csodában reménykedhet. Ő erre azt mondta, hát akkor van még egy kevés időm. 3-4 hónap, fél év, nem tudom. De eleresztek mindent, mindent, amit eddig csináltam, mindent, aminek eddig értelme volt, mindent, ami jó volt, és nosza, uccu neki kitombolom magam ebben a kevés kis időben. Jézus ellenben azt mondja: még egy kevés ideig veletek vagyok, de amíg veletek vagyok, az én Atyám dolgait cselekszem. Mindezt látják a farizeusok is, és megrezdül bennük valami. És most szeretnék jót szólni a farizeusokról. Megrezdült bennük valami. Mi úgy szoktunk a farizeusokról beszélni, mint akiknek elfásodott a szíve meg a lelke belül. Lehet, hogy kívül még valami hamvas életrevalóságot mutatnak, de belül már teljesen el vannak fásulva, élettelenek. Aki már vágott ki elszáradt fát, olyat, ami tavaszon még hozott egy-két rügyecskét, hajtott egy kis levélkét, aztán nyárra kiszáradt, és ki kellett vágni, az láthatta a fűrészelésnél, hogy belül a fában, azok a szerkezetek, amelyek a hajszálcsövesség elve szerint vitték fel a nedvességet, föl a csúcsra, a hajtásokba, azok már elfásodtak, élettelenek, halottak. Nos, így szoktunk a farizeusokról gondolkodni. Ha valakire azt mondjuk, farizeus, ezen nem csak azt értjük, hogy képmutató, hogy játssza a szentet, és színiakadémiát nyithatna, és mester okleveleket adhatna ki szenteskedésből, hanem leginkább azt értjük, hogy megkeményedett. De lám, most a farizeusokban megrezdül valami. Értik Jézus beszédét. Vagy kezdik érteni, hogy ez ugyanolyan szó, mint amit Jézus a samáriai asszonynak mondott – hogyha tudnád, hogy ki az, aki vizet kér tőled, akkor te kérnél. És tudták azt is, hogy Jézus az élő vízről beszélt a samáriai asszonynak, vagyis az Isten imádásáról. És tudták, hogy ott sem úgy ért véget az a beszélgetés, hogy a samáriai asszony nyomban hallelujázva beszaladt a faluba, mondván: itt a Messiás, hanem először át kellett mennie egy nagy krízisen. Hívd ide a férjedet! – mondja neki Jézus. De hát nincs férjed. Mert az a hatodik, akit a férjednek nevezel, az sem az. Csőd az életed. És itt is egy krízisen kell átmenni. Mit mondanak a farizeusok? Mi is vakok volnánk? Vagyis Isten-vakok volnánk, világosság-vakok volnánk? Belül-vakok volnánk? Lényeget nem látók vagyunk? Céltévesztők vagyunk? Hiába ragyogott hát fel Isten dicsősége, mi még mindig egy szűk odúban, zseblámpa fényénél körmölgetjük a számlát, amit majd benyújtunk Istennek?
Jézus azt mondja nekik, és ez a prófétai jel, amelyben Isten dicsősége ragyog fel: ha vakok volnátok, nem volna bűnötök! Most azt kérem mindenkitől, hogy ezt a jézusi szót fontolja meg: ha vakok volnátok, nem volna bűnötök! Ha vak volnál, nem volna bűnöd. Ha beteg volnál, nem volna bűnöd. Tovább megyek: ha büntetés alatt álló lennél, nem volna bűnöd. Ha bűnös lennél, nem volna bűnöd! Csak mondd ki, hogy az vagy! De ti azt mondjátok – fordul Jézus a farizeusokhoz – hogy látunk!
A történet így kezdődött: Jézus kijött a templomból, és látott egy vakot. Az új fordítások rendszerint így hozzák: meglátott egy vakot, megpillantott egy vakot, észrevett egy vakot. De a görög szót talán úgy lehetne jól visszaadni, hogy Jézus látta ezt az embert. És ez a szó, hogy “látta”, ez valami olyasmi, mint amikor nagymamám rakta a kukoricacsutkát a sparheltbe, készítette az ebédet, én meg a bátyámmal a háta mögött zsiványkodtunk, el akartuk csórni a fakanalat, mert azzal szoktunk kardozni. A nagymama csak kevergeti a levest, meg se fordul, és azt mondja: látlak ám! Képben vagy! Jézus látta ezt az embert. Ezért kérdeznek a tanítványok, mert ők aztán észrevették, de Jézus nézi-látja, szemléli ezt az embert. Jézus képbe hozza ezt az embert. A szomszédok is látták őt koldulni rendszerint, de ezt egy másik szóval fejezi az evangélista (Jn 9,8). És megint más szóval mondja Jézus a farizeusoknak: mivel ti azt mondjátok, hogy láttok…, mit láttok? Láttok egy teológiai képletet: betegség/ bűn/büntetés – ez valami isteni relativitásegyenlet? Rokonok, láttok egy embert, akit nem ismertek meg, mert már lát? És nekimentek, hogy ki vagy tulajdonképpen? A saját alteregód? És láttok egy törvényt magatok előtt, és nem látjátok a törvény lényegét? És nem látjátok a törvény védelmébe helyezett embert? Nem látjátok, hogy irgalmasságot akarok és nem áldozatot?! Nem látjátok a világosságot, és azt mondjátok rá: bűn. Ha vak volnál, ha bűnös volnál, ha kimondanád, ha belátnád ezt, és ha beleállnál a kegyelem fényébe, ha akarnád, hogy rajtad is felragyogjon az Isten dicsősége… Ha vakok volnátok, bűnösök nem volnátok!
Adja Isten Szentlelke, hogy ahogy a farizeusokban megrezdült a dicsőség valósága, úgy bennünk is rezdüljön sok nehéz kérdésünkben, sok bajunkban, sok nyomorúságunkban, sok Isten-szomjúságunkban, hogy boldog várományosai legyünk annak, hogy egykor majd Őt, magát színről-színre foguk látni. Ámen

Mennyei Atyánk a mi Urunk Jézus Krisztusunk által! Mi is valljuk világosságod által látunk világosságot. Jézus Krisztus által látunk szent kegyelmet. Szabadításával látunk dicsőséget, feltámadásával látunk boldog jövendőt. Add, mennyei Atyánk, hogy mindig szent alázattal jöjjünk Hozzád éhesként, szomjúhozóként, vakként, bűnösként, elveszettként, hogy át tudjuk adni magunkat a szabadítás, a gyógyítás, a hazatalálás csodájának. Gyógyítsd betegeinket, és adj erőt, hogy igaz és teljes szívvel könyörögjünk érettük, és hordozzuk fájdalmaikat és terheiket. Vigasztald a gyászolókat, akiknek talán már megkeményedett a szíve a szomorúságban. Őrizd a Krisztus világosságáról tanúskodókat, szerte a világon, különösen ott, ahol a sötétség órája van, és üldözik őket a Megváltó nevéért. Minket is segíts, hogy igéd legyen bennünk áldott magvetéssé, boldog igazság-követéssé, hogy miképpen most, úgy életünk minden órájában dicsőíteni tudjuk a Te nevedet. A világ világosságáért, Üdvözítőnkért, Krisztusunkért kérünk, hallgass meg bennünket. Ámen