Arimátiai József emlékezetére

Mit gondoljunk erről a hitről, az ilyen titokban való tanítványságról? Azt, amit az evangéliumok mondanak. Többek között éppen ezért érdemes József alakját megismerni közelről, mert az evangéliumok nem kérdezik ezt. Nem a múltra, nem a mulasztásra tekintenek. Az evangéliumok megelégedéssel, sőt talán mondhatjuk, elégtétellel, optimizmussal és hálaadással, vagy mondhatjuk, hogy egyfajta diadallal jegyzik meg az ilyesmit. Ott, ahol nincs erre esély, ahol az ember nem gondolná, Jézus hatalma ott is győz, és ügye mellé állít embereket!

Hans Memling_Jézus temetése részlet (1433-49).img_assist_properties

Sánta Ibolya 2016. augusztus 28.

Lekció:
“Volt egy József nevű ember, Arimátiából, a júdeaiak egyik városából, a nagytanács tagja, derék és igaz férfiú, aki nem értett egyet a többiek döntésével és eljárásával, mert várta az Isten országát. Ő elment Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Azután levette, gyolcsba göngyölte, és elhelyezte egy sziklába vágott sírboltban, amelyben még soha senki sem feküdt. Az ünnepi előkészület napja volt, és hamarosan kezdődött a szombat. Elkísérték őt az asszonyok, akik együtt jöttek Jézussal Galileából, és megnézték a sírboltot meg azt is, hogyan helyezték el Jézus testét. Azután visszatértek, illatszereket és drága keneteket készítettek. Szombaton azonban pihentek a parancsolat szerint.” (Lukács evangéliuma 23. rész 50-55. vers)

Imádkozzunk! Istenünk, hálát adunk neked minden percért, óráért, napért, esztendőért, amely mögöttünk van, és úgy sorjázott egymásra, hogy most, íme, itt állhatunk előtted. Sok mindent megjártunk, sok mindent gondoltunk, sok mindenben jól döntöttünk, sok mindenben eltévedtünk. És mégis, mindez nem változtat azon, hogy kegyelmesen úgy vezéreltél, hogy ma, a szívünk szomjúsága, a keresztelés szentsége, ide hozott eléd. Kérünk téged, végezd be kegyelmesen ezt a cselekedetedet a következő órában úgy, hogy elküldöd Szentlelkedet, hogy amit tanításul, erősítésül, vigasztalásul üzensz nekünk, az célba érjen! Jézus nevéért kérünk, hallgass meg! Ámen.

Textus:
“Ezután az arimátiai József, aki Jézus tanítványa volt – de csak titokban, mert félt a zsidóktól –, megkérte Pilátust, hogy levehesse Jézus holttestét.” (János evangéliuma 19. rész 38. vers)

Kedves Testvérek!

Most, hogy nyáron olvassuk Lukács evangéliumát, nem húsvét előtt, a böjti felkészülési időben, lehetőségünk van olyan szempontból figyelni a szenvedéstörténetre, Jézus temetésére, amire az ünnepi időszakban kevésbé. Hiszen akkor Jézus a fő, az ő megváltása áll a középpontban, ilyenkor leginkább róla hallunk, meg a tizenkettőről, és mindenképpen Jézus ellenségeiről, a Nagytanácsról. De ilyenkor, az év más szakában inkább előtérbe kerülhetnek azok a szereplők, akik különben mellékszereplőnek tűnnek. Nem a tizenkettőhöz, nem is az ellenséghez tartoznak, mégis nagyon fontosak, mert az evangéliumok úgy írnak róluk, olyan módon, amiben közösek velünk: Jézushoz fűződő viszonyukról, az iránta való tiszteletükről, szeretetükről, benne való hitükről és hűségükről van szó. Ezek pedig elemi módon érintenek minket is. Az egyik ilyen alak Arimátiai József. Mindegyik evangélium ír róla, és mindegyik csak Jézus temetésével kapcsolatban. Ez volt az a tette, ami miatt bekerült a Jézusról szóló beszámolókba, a szent iratokba. Ő adta meg a végtisztességet Jézusnak, és ezzel úgy történt vele is, ahogyan Jézus arról az asszonyról mondta – ismerjük a történetet –, aki háromszáz dénár értékű kenetet öntött Jézus fejére, és Jézus így szólt: temetésemre készített elő. Bizony mondom nektek, hogy bárhol hirdetik az evangéliumot a világon, azt is elmondják majd, amit ez az asszony tett, az ő emlékezetére. Elmondjuk hát most mi is, amit Arimátiai József tett, az ő emlékezetére. Ki ő, ki az az arimátiai József? – Ő az, aki eltemette Jézust.
Mi ebben az evangélium? Miből fakadt ez a tett, milyen hitről beszél ez, és mi közünk van hozzá, Arimátiai Józsefhez, nekünk, Jézus mai tanítványainak? Mindig sokra taníthat bennünket, ha a Szentírás egy-egy alakját megrajzoljuk a különféle történetekbe és különféle bibliai könyvekbe szétszórt adatokból. Az evangéliumok magyarázatában általában történet-központúak vagyunk, tehát egy-egy kis történetet, ún. perikópát olvasunk, mint most is, és annak az üzenetére figyelünk. De mindig nagyon izgalmas, amikor egy témát vagy még inkább, egy embert ismerünk meg jobban, aki hús-vér alak a maga élethelyzetével, belső világával, motivációjával, hitével és lehetőségeivel. Könnyebben is érthető általuk, egy-egy ilyen bibliai hús-vér alak által, hogy mi is a hit, Jézus követésének milyen dilemmái, milyen döntései lehetnek, mint hogyha elvontabb magyarázatot hallanánk erről, bár a Szentírásban is megvan ennek a helye, meg az igehirdetésben is. Mégis, ha ilyen módon összeszedjük egy bibliai emberalakról szóló adatokat, mozzanatokat, szinte barátunkká tudjuk fogadni őt, azonosulni vele, ami nagy erőforrás és segítség lehet a számunkra.
Hogyan is jellemzi Lukács evangélista Arimátiai Józsefet? „Volt egy József nevű ember Arimátiából, a júdeaiak egyik városából való, a Nagytanács tagja, derék és igaz férfiú, aki nem értett egyet a többiek határozatával és eljárásával, aki maga is várta az Isten országát.” Egyetlen mondatban nagyon sokat megtudunk róla. Arimátiából való, a júdeaiak egyik városából. Itt többről van szó, mint a földrajzi származás megjelöléséről, ez azt jelenti, hogy József Júda törzséből való, amely dávidi királyok sorát adta a zsidóknak, és amely törzshöz messiási váradalmak fűződtek. Ezeket ők gondosan számon tartották és ápolták. „A Nagytanács tagja.” József gyakori név, Arimátiában is többen élhettek ilyen névvel, de az, hogy a Nagytanács tagja, összetéveszthetetlenné teszi őt. Utána lehet járni, ahogyan ezt Lukács ki is jelenti az evangéliuma elején, hogy maga is így járt el. Egy konkrét tanúról van szó, akit ismerhettek, akire rá lehetett kérdezni. Emellett az, hogy a Nagytanács tagja, jelzi, hogy amit tesz, annak súlya van. Éppen annak a közösségnek a tagja, amely Jézust lejáratni is akarta, nem csupán eltenni az útból: ezért súlya van annak, amit ő tesz, a Jézusban való hitet érintő igazoló súlya. Lukács ír persze a legrészletesebben róla, de a többi evangélium jellemzése is egybecseng ezzel: derék és igaz férfiú, aki maga is várta Isten országát, sőt, hogy Jézus tanítványa volt. Jézus híve, tanítványa, aki őt Isten országa követének tartotta. Hogy Jézus sokkal több ennél, az József számára is, de a tanítványok számára is csak a feltámadás után derült ki, de mindenesetre Józsefnek az a meggyőződése, hogy Jézus Isten küldötte, Isten szent választottja, akkor is megmaradt, amikor közelebbi tanítványai csalódtak benne – és ezt éppen az eltemetés gesztusával, tettével mutatja meg. Azonban van itt egy fél mondat Lukács beszámolójában, ami mintha minden addigi szépet és jót zárójelbe tenne, és a temetést is kétes értékű cselekedetté tenné: nem értett egyet a többiek határozatával és eljárásával. Akkor miért nem szólt időben ez az igaz és derék ember? Akkor, amikor Jézus még élt, amikor sorsa felől még csak döntöttek? Mert hogy nem szólt, azt két dolog is valószínűsíti. Ha szólt volna, azt az evangéliumok, de az adatokat gondosan összegyűjtő Lukács mindenképpen megemlítené. János evangélista pedig, aki valamennyire bennfentes, bejáratos volt a főpapi udvartartásba, megjegyzi, hogy csak titokban volt Jézus tanítványa, mert félt a zsidóktól. A zsidók alatt elsősorban éppen a Nagytanács tagjait kell érteni. Hát hallgatott, vagy, amint többen feltételezik, Nikodémussal együtt ott sem volt. Mit gondoljunk erről, erről a hitről, az ilyen tanítványságról, a titokban való tanítványságról?
Azt, amit az evangélium mond. Többek között éppen ezért érdemes József alakját megismerni közelről, mert az evangéliumok nem kérdezik ezt, amit mi. Nem a múltra, nem a mulasztásra tekintenek, még János sem. Az ő megjegyzése a szövegösszefüggésben világossá teszi, hogy nincs megbélyegzésről szó. Az evangéliumok megelégedéssel, sőt talán mondhatjuk, elégtétellel, optimizmussal és hálaadással, vagy mondhatjuk, hogy egyfajta diadallal jegyzik meg az ilyesmit. Ott, ahol nincs erre esély, ahol az ember nem gondolná, Jézus hatalma ott is győz, és ügye mellé állít embereket! Tapasztalatom szerint, ami valószínűleg a testvéreknek is tapasztalata, Jézusnak ma is vannak titokban tanítványai. Nem vagyunk velük elégedettek. Sokkal többen vannak, mint alapból gondolnánk, valószínűleg Arimátiai József sem egyedül volt ilyen, dehát ő exponálta magát, ő maga vállalta a tanítványságot a temetéssel, hát róla bátran lehetett írni.
Mi a hitelesítő jele az ilyen titokban tanítványságnak? Mert nagyon bennem zeng az a kérdés, amit egy fiatal nő kérdezett nem sokkal a rendszerváltozás után az egyik Tv-műsorban: miért csak most? Miért csak most vallják sokan magukról, hogy keresztyének? Tudniillik, amikor már nincs kockázata, sőt akkor úgy tűnt, hogy ez inkább hoz a konyhára. És éppen itt van az egyik hitelesítő jel! József akkor állt elő, amikor ehhez bátorságra volt szükség, amikor ezzel könnyen veszteséget is vállalnia kellett! Az evangéliumok valószínűleg ezért sem foglalkoznak a múlttal és a mulasztással. S hát ott vannak a mi titkos tanítványsági helyzeteink, olykor csak pillanataink, amikor azt kérdezzük, hogy nem kellett volna-e szólni? Testvéreim, biztosan nem igazolás erre József alakja, de biztosan vigasztalás. Jel arról, majd látni fogjuk, hogy Isten mégis csak eszközként tekint ránk, ahogy rá is, és elhozta az időt, amikor ő is előléphetett, elhozza, amikor mi is előléphetünk. A kérdés az inkább, hogy akkor mit választunk majd! Nézzük hát, mit vállalt József ezzel a temetéssel, milyen hit van emögött, mi az, amit el kell mondani az ő emlékezetére arról, amit tett, bárhol, ahol az evangéliumot hirdetik? Miért is számít ez az egyetlen cselekedete annyit? Mert gyakran mássá lesz valami, ha közelebbről és részletesen megnézzük.
József Isten emberének kijáró tiszteleteladással, Izrael kegyeseinek kijáró tiszteletadással temette el Jézust. A Nagytanács-beli társai a megbélyegzett kereszthalállal éppen Istentől elhagyott eretneknek, istenkáromlónak nyilvánították Jézust. József pedig, amikor a saját sírját ajánlja fel, egy tisztes sírt, Isten választott prófétájának, szentnek, Isten emberének nyilvánítja őt. Izrael hittudatában mély jelentése van a temetés külsőségeinek. Éppen most olvassuk a Krónikák könyvét, ahol a királyokkal kapcsolatban a temetés külsőségeit, ill. hiányát gyakran azért említik meg, hogy ezzel is jelezzék: ki is az, aki meghalt, milyen ember volt, hűséges volt-e Istenhez? József a temetéssel nyíltan szembe ment a Nagytanács szándékával. Eddig titokban volt Jézus tanítványa, most eljött az idő, amikor nyíltan színt vall, akkor, amikor már semmi nem kényszeríti erre, amikor már mindennek úgyis vége, amikor csak veszíthet. Sokat. Mert József nem egy ember a sok közül, még csak nem is csupán egy gazdag ember, hanem a Nagytanács tagja. Sokat kockáztathatott, sokat veszíthetett. Nem tudjuk persze, hogy valóban veszített-e, de ezt előre ő maga sem tudhatta, mégis megtette, amit megtett.
Azt olvassuk, hogy egy olyan sírban helyezte el Jézust, amelyben még soha senki nem feküdt. Ezt a momentumot, ezt a mozzanatot szinte mindegyik evangélium megemlíti. Vajon miért? Azért, mert az evangélium írói visszatekintve úgy látják ezt, mint jelet, mint bizonyítékot Jézus Isten-fiúságára. Ez a sír érintetlen, még senki által nem használt, tehát Istennek szentelhető, számára, ügye számára elkülöníthető. Az általános gondolkodás szerint minden Istené, ezt fejezte ki az, hogy sokfélének az elseje, amíg érintetlen, amíg használatlan, az az Istené. És ez fordítva is igaz volt: csak az lehet Istené, csak azt lehet az ő számára, ügye számára elkülöníteni és felhasználni, amivel az ember még nem élt, amit még nem használt. Ezt fejezte ki az elsőszülött fiúgyermekek megváltása is: az elsőszülött, mint a férfi termőerejének első gyümölcse, az Istené. Ezért meg kellett váltani áldozattal. Ugyanígy a föld termését, első zsengéjét, hajtását is Istennek kellett szentelni. Ezért fontos az is, hogy Jézus olyan szamár hátán vonult be Jeruzsálembe – ő maga beszélt ilyen állatról a tanítványainak –, amelyen még nem ült ember. Nem valószínű, hogy József maga tudatában volt akkor mindennek, ő valószínűleg inkább a fájdalom, a kegyelet és a személyes meggyőződés jegyében cselekedett, mégis Isten úgy rendezte, hogy ez a tette, hogy egy használatlan sírban helyezi el Jézus testét, egyben jel legyen: Jézus kiválasztott, Isten szent Fia, ha kárhozatos módon halt is meg, valóban az, akinek állította magát. Hogy mennyire belső indításból cselekedett József, látható abból, ahogy Nikodémussal együtt elhelyezik Jézus testét a sírban. Nikodémussal, aki ugyancsak a Nagytanács tagja és hasonlóan félig-meddig, de mégiscsak Jézus tanítványa! Kettősük mutatja, milyen sommásan gondolkozunk, mert mindig vannak kivételek, sőt több is: a Nagytanácsban íme már ketten vannak Jézus titkos tanítványai. S ők ketten együtt több tízkilónyi drága, fűszeres kenettel tekerik be lepelbe Jézus testét, ami csak királyokat illetett akkoriban. Vajon mit mondott volna Júdás erre, ha látta volna? Júdás, aki az asszony valóban kisebb vagyont, de ehhez a mértékhez képest csak töredék vagyont, háromszáz dénárt érő kenetét is sajnálta Jézustól? József pedig, Nikodémussal együtt a Dávidtól származó, istenfélő júdai királyok sorába helyezi el mesterét! Hitvallás ez is.
A temetésnek ez a mozzanata persze valószínűleg nem volt nyilvános, a Nagytanács ezt nem tudta meg, de magát az eretneknek adott tiszteletteljes temetést igen. Nem maradt titokban. Annyira, hogy már másnap reggel külön küldöttséget menesztettek Pilátushoz, hogy őriztesse a sírt, mert ők emlékeztek Jézus mondására: „az a csaló azt mondta, hogy harmadnapra feltámad!” Márk evangélista azt írja, hogy József bátran bement Pilátushoz, úgy kérte el Jézus testét. Már ehhez is bátorságra volt szükség, hogy bemenjen Pilátushoz, akinek lelkiismereti okból is, és azért is, mert politikailag sarokba szorították, igen kellemetlen lehetett Jézus személyével foglalkozni. Mennyivel inkább bátorságra volt szükség ahhoz, hogy a Nagytanács egyik legfontosabb céljával dacoljon József! Azzal, hogy Jézus elátkozott gonosztevőként végezze, akit más gonosztevőkkel együtt sebtében kaparnak el a Golgota tisztátalan szemétdombján.
Tisztátalan. Igen, József ettől megóvta Jézus testét, de éppen ezért magát nem. Mert halottat érinteni hét napig tisztátalanná tesz, azaz alkalmatlanná arra, hogy valaki Istent tisztelje, istentiszteleten vegyen részt. És most éppen ünnep van, különleges ünnep: mert nem csupán az évi három főünnep egyike, hanem egy olyan viszonylag ritka egybeesés, amikor a páska első ünnepi napja éppen sabbátra, a szombatra esett. A rituális, az istentiszteleti tisztaság annyira fontos volt ekkor, hogy a páskaünnep előtti napokban kívülről bemeszelték a sírokat, nehogy valaki tudatlanságból vétket kövessen el és tisztátalanságával egyrészt kizárja magát az ünnepi gyülekezetből, másrészt megfertőzze azt. Lukács leírásából nem derül ki egyértelműen, hogy József megszegte-e ezzel a kegyeletes cselekvésével a szombati nyugalomnapot is: az ünnepi előkészület napja már elmúlt és elkezdődött a szombat, írja, de hogy ez arra vonatkozik-e, hogy addigra végzett, vagy tiszteletadásával belecsúszott a szombatba, nem tudjuk. De el lehet képzelni, hogy ezt is vállalja József. A kétszeres ünnepen két terhet vállal. Egy derék, igaz, tekintélyes Nagytanács-beli ember – Jézusért.
A gazdag József sírja még egy jel, és ezzel még egy kockázat. Ugyanis Ézsaiás próféta így jövendöl az Úr szenvedő szolgájáról: gazdagok közé jutott halála után. „A bűnösök között adtak neki sírt” – a szándék mindenképpen ez volt –, „de gazdagok közé jutott halála után”. Itt a gazdagok Isten áldottait jelentik, s ez messiási prófécia. Nem valószínű, hogy József ezt tudatosan átgondolta akkor, de Isten mégis azt az embert, aki addig a zsidóktól való félelem miatt titokban volt tanítvány, arra méltatta, arra használta áldott eszközül, hogy egy messiási próféciát beteljesítsen általa!
Mindemellett az, hogy József a saját sírboltjába temette Jézust, szinte nem is jelentős. Lukács csak egy sziklába vájt sírboltról beszél, egyedül Máté miatt tudjuk, hogy ez József saját sírja volt. De azért annyit érdemes elmondani ezzel kapcsolatban is, hogy a szent városhoz és a szent templomhoz közel temetkezni sok kegyes zsidó célja volt. A távoli diaszpórából is gyakran ezért költöztek haza, ezért sírhelyet találni és venni nem volt sem könnyű, sem olcsó. Egy pillanatra gondoljunk a saját sírhelyünkre, ha van! József a sajátját, a véglegesnek gondolt, Isten közelébe szánt nyughelyét átengedi annak, akinek eddig csak titokban volt tanítványa.
Miért érdemes erről az emberről beszélni, elmondani azt, amit József tett mindenütt, ahol az evangéliumot hirdetik, itt is, az ő emlékezetére? Miért tartozik ez az evangéliumhoz? Azért, mert méltó módon bevégezte azt, amit az az asszony nem is olyan sokkal korábban jelszerűen elkezdett, és amit Jézus olyan sokra értékelt. Azért, mert ha titokban is, de valóban Jézus tanítványa volt, és konkrétan ebben a helyzetben sokkal inkább, mint azok, akik addig nyilvánosan jártak Jézussal. Amikor eljött az idő, hitvallást tett arról, hogy Jézus Isten küldötte volt. Azért, mert az elvakult többségtől független tudott maradni. El tudjuk képzelni, hogy minek volt kitéve és mit érzett, amikor a Nagytanácsban Jézusról beszéltek, amikor újra és újra terveket kovácsoltak tőrbeejtésére? És kibírta. Azért érdemes róla beszélni, mert legalábbis Dávid házának hűséges, szent királyaival egyenlő tiszteletre méltónak nyilvánította Jézust a temetéssel. És azért érdemes róla beszélni ott, ahol az evangéliumot hirdetik, itt is, mert csekély ár volt számára, nem az, hogy kizárja magát egy nagy ünnepből, hanem az is, hogy mindent kockára tegyen azért, hogy egy halottat, akiben már más hívei, tanítványai csalódtak, ő méltó végtisztességben részesítsen.
Mi volt a jutalma ezért? Mert Jézus sokszor beszélt az övéinek jutalomról. Jutalma az, hogy alakja része lett a világot bejáró evangéliumnak. Jutalma az, hogy a feltámadás után kiderült, neki is kiderült, kinek is szolgált: hogy Jézus sokkal, mérhetetlenül több, mint akinek ő hitte és ismerte! Ez biztos így lesz velünk is. És József jutalma volt, hogy nem hiába várta az Isten országát, minden valószínűség szerint bekerült oda. De mik vagyunk mi őhozzá képest? Talán névtelenek sokasága, akikről a Jelenések ír: megszámlálhatatlan sokasága az üdvözülteknek. Ez sem kevés: névtelenül ott lenni az Isten mennyei imádói, dicsőítői között. A nevesek mögött, mint Arimátiai József. De éppen innét, a Jelenések könyvéből tudjuk, hogy Isten jelképes könyvébe, amely sokkal vastagabb a Szentírásnál, az ő emlékezetébe mindenki név szerint van feljegyezve. Csak földi látószögből van különbség József és köztünk. Isten országában a mi személyünk az evangélium hirdetésétől, történetétől, a Jézushoz való hűség történetétől éppúgy elválaszthatatlan, azzal éppen úgy össze van kötve, mint Aritmátiai Józsefé. Ámen.

Imádkozzunk!
Urunk Istenünk, köszönjük, hogy igaz a zsoltár szava: hátad mögé veted vétkeinket, nem is emlékezel rá. Mert a múlt és a mulasztás a jelen fényében, kegyelmed fényében eltűnt, nincs jelentősége. Könyörgünk azokért, akik ma még titokban való tanítványaid. Köszönjük, hogy reménységgel tekinthetünk rájuk és a te erődnek diadalát láthatjuk akár még titkolt hitükben is. Kérünk arra, hogy amikor számukra eljön, vagy a mi számunkra egy-egy helyzetben eljön a választás ideje, akkor jól, a hűséget válasszuk! Kérünk téged betegeinkért, időseinkért, a gyászolókért, a gyermekekért, most külön is a most keresztelt kisgyermekért. Könyörgünk a világ vezetőiért, az egyház vezetőiért, a veszendő, katasztrófák és embertelen döntések meghatározta sorsokért! Adj bölcsességet és világosságot szerinted való döntésekre minden hívednek! Ámen.

Lejegyezte: Vásárhelyi Péter